Páll Lajos

Építő idő

Épít a vak idő, te ne vedd észre, görbe a fal
Szűk lesz a házad, s az adód halálig törleszted,
Sok lelkes pótlék koptatja, fényesíti igazát,
S kimondja végül; neki a több kevesebb,
Neki a keserű édes, neki már ez is elég,
Csak biztos legyen.

Kétségem királya ne űzz el, bár mutogatod,

Hányféle szélrohamot

Viselt el eddig a vak idő tornya.

Sugorán

„Itt ők vannak tömött sorokban”
Ismeretlen költő

Elárvult,
Ne ámulj,

Deres csillag a gyom.
Szederinda akaszkodik,
S nem az irgalom.
Iromba műkövön
Ezüstös csiganyom,
Rangokra bólintok
Nagy hallgatagon.
Mogyoró, gyertyánfa,
Vércseppes berkenye,

Szellővel apolgat
Valaki tenyere.
Hallgasd, hogy mért zizeg
Az omló hózene,
– Jobb nem emlékezni
Semmire, semmire.

Nehéz elhinni

„Asztalhoz az ítéletidő”

BUDA FERENC

Nehéz elhinni, de ezt a késztetést,
Nem oldja és nem könnyíti senki
Élő, mert csal, az élő rettegi,
Vére árán is, újabb rémeket tenyészt.

Micsoda műgonddal, mint egy kupolát
Építi, emeli, s ha leomlott,
Prosperót is untatta e robot,
Varázspálcáját így nem hordta tovább.

Mert te is láttad, milyen keveset
Felemásabbat nem teremhet,
Csak a szív körül indázó irgalom.

És lehet rokon, zápor, a felhő,
Ha meddő sár, ami tőlük felnő,
Nem elég pecsétnek a bizonylaton.

Ha elmondom…

„Hazámról nem írok”

DU BELLAY

Ha elmondom, mi mindent hagytam el,
Csend a csendért dísszel sosem szólt,
Nevetséges, teng a megfontolt,
S kevesebb lesz minden nap egy színnel.

Ha elmondom, mi mindent akartam...
Vallani a tanút biztatom,
Nem építünk verset biz azon,
Úgy lesz igaz, ahogy kiadatlan.

Ti tudjátok, pókhálós barlang
A bánat öröktől itt lappang,
Észrevétlen, amíg csak kiszámol,

Látni kín, mennyire idétlen
Süketek közt, ezért ismétlem,
„Nem írok egy gyarmat távolából”.

Eltűnt

Valaki rázza az ezüst nyárfákat,
A titok ma itt járt, azt hiszem,
Káröröm ez, kenyéren vízen
Élő, mennyit remélt, már belefáradt.

Elillant a kölcsön, bűn s az akarat,
Hogy félt; bár lenne, mint a pittypang
Virága, mi látszik, mint elhagy,
De fullánk ez, fullánk, mi beleszakadt.

Hiába őszült? Átkozódjon ezért?
Csalni, csalódni, nem egy álom kísért,
Hogy lépre ment, duplán fizet.

Jaj királyom, szép Cordélia halott.
Forgatni üres ékkőfoglalatot,
Bolondokhoz méltó üzenet.

Plugorral hajnalban

Dörög az ég, csepereg s már virrad,
Lesz, aki rajtafog, öregek vagyunk,
S hogy rossz tengelyen forgolódik agyunk,
Igazán már csak a zápor sirat,

Ötvenen túl, borivó szakállast.
Ágyő, pergő galamb, „szárnyaló idő”,
Tarsolyunkban tán az utolsó intő,
Akit mi félünk, magára várat.

Mert félszegen, az eszünk határán,
Dongunk, dohongunk, majd megszán talán,
Akinek nevét kimondani is bűn.

Magunktól tartunk, a csendtől, hogy van,

Az a boldog, aki öntudatlan,

S nem nevelget kínt, le nem írt betűn.