SZEMLE

A megszépíthetetlen messzeség

Lászlóffy Csaba: A megszépíthetetlen messzeség. Püski, Bp., 1994.

De ki a nyertes? Minerva Könyvek – 2, Kolozsvár, 1995.

Lászlóffy Csaba két kötetét nemcsak azért tárgyaljuk egyszerre, mert mindkettő szépprózát tartalmaz, hanem azért is, mert mindkét könyv írásai történelmi témájúak. Annak szeretnénk a nyomára jutni, mi az, ami összeköti ezeket a novellákat, illetve kisregényeket.

A szerző érdeklődése nagyon szétágazó. Nem lehet azzal vádolni, hogy csak a magyar történelem meghatározó alakjaira lenne kíváncsi, hiszen Schelling és Voltaire ugyanúgy fölbukkan, mint Mureșanu vagy Mazzini. Ebben a fölsorolásban már az is benne van, hogy Lászlóffy Csabát nem feltétlenül azok az emberek érdeklik, akikről mindenki tud, vagy akik mindennapi vendégei a történelmi témákkal foglalkozóknak. Mondhatnánk úgy is: nem a hősök, legalábbis nem azok, akik csak hősök; szerzőnk tudja, ez a kategória a legunalmasabb a világon.

Egyik esszéjében Makkai harcot indít a köztudatban kialakult Széchenyi-szobor ellen, mondván, Kossuth tulajdonképpen kivégezte a grófot akkor, mikor a legnagyobb magyarnak nevezte. Akit halványként tisztelnek, annak nincsenek hibái, mint ahogy érzelmei sincsenek. S ami a legfontosabb: az már halott, az iránt már nem érdeklődik senki.

Lászlóffy Csaba annyiban különbözik hatalmas elődjétől, hogy ő elsősorban író. Ennek a ténynek sorsdöntő következményei vannak. Az író nem lehet könyörtelen, nem viselkedhet úgy, mint Krisztus a templomi kufárokkal; az író nem ítélkezhet. Ő csak járkál, nézelődik, ha valami érdekeset lát a földön, lehajol érte, fölveszi, forgatja. Sokáig járkál – nem azért, mintha nem találna semmit, hanem éppen azért, mert túl sok mindent talál. Gyűlnek a tárgyak, lassan megtelik a szobája. Fölborult a rend, és valami kezd kialakulni. Nem tudni, micsoda, és az író egyelőre nem akarja megnevezni. Úgysem kerülheti el ezt; ám mihelyt megneveztük, amit összehordtunk, a kacat új nevének megfelelően kezd viselkedni. Ezért nagyon kell ügyelni a névadással, tehát az írással, nehogy ósdi tárgyaink föllázadjanak ellenünk.

Nos, ezek a művek azért szimpatikusak és jók, mert még a keresgélés mozzanatait hordozzák. Ami nem azt jelenti, hogy írójuk bizonytalankodik, hanem azt, hogy érzi még ujjaiban a rátalálás örömét. A korabeli zamatok és a mai nyelvállapot ízei keverednek a tálban. És új nyelv születik, mely meghatározza a szereplők életét.

Ez a legnehezebb: megteremteni azt a nyelvet, amelyet csak egyedül én beszélek. Olyan módon, persze, hogy a másik is értse, amit mondok. És megőrizni ezt a nyelvet, nem elveszteni az első mondatok után, hanem végig irányítani, s bizonyos határok között hagyni, tegye, amit jónak lát.

Lászlóffy Csabának sikerült. Úgy váltogatja a beszélőt, hogy mindig sikerül újat mondania, és a történet mégsem vész el a stílus cserjésében. Együtt haladnak, egyik sem veszíti el a másikat, így hát a cselekmény is megy előre, meg a mondatok is szépen hullámzanak. Egyedülálló írói bravúr.

Egyik legjobb példája ennek A bajkeverő. Ez a kisregény a Kolozsváron megjelent kötet első darabja. Főhősét, miután a szekuritáté emberei véresre verik, egy román parasztlány szedi össze a vonatban. A lányt Sabinának hívják, nagyon szép, nagyon érzéki, és természetesen féltékeny.

„A délben összevesztünk; tüntető sértettséggel hagyott faképnél az utcán. Szerencséje volt; a gyúródásban, derékig feltűrődött virágos szoknyájával, őt is magával ragadta a város felé hörögve, rázkódva meginduló autóbuszra felkapaszkodott tömeg. (...) A hőségtől kipállott ég aljáról elszabadult szél, mint dühös öszvér, tölcsérben rúgta magasba a szekérút szürke porát.” (16. o.)

Tálán sikerült valamit érzékeltetnünk az írói teljesítmény nagyszerűségéből. A tájkép monumentális: szinte érezzük a meleget, köpködünk a szánkba toluló homoktól. De halljuk a szél sziszegését is, és nyomaszt a veszekedés hangulata.

A fenti passzust maga a főszereplő meséli. De hallgassunk bele egy olyan részletbe, mely egyes szám harmadik személyben szól:

„(...) Fekszik és nem tud elaludni. Nem a párna hiányzik a feje alól; rég nem gondol melegre, kényelemre. Csupán arra, hogy irtózik az érintéstől. Patkányokkal ébred.

Tehát mégis van reggel.” (22. o.)

Ilyen döbbenetes ellenpontokban búvik meg az akkori hangulat. (A kisregény 1986 márciusa és áprilisa között íródott!) Az, amit a forradalom óta hajkurászunk, és amit fiókokban, porosodó iratok alatt szeretnénk megtalálni, itt van a két utolsó mondatban.

S teli a könyv ilyen mondatokkal. És ne feledjük a szempontok váltogatását sem: egyszer a férfira, máskor a narrátorra figyelünk, és közben beleképzelhetjük magunkat a diktatúra legsötétebb éveibe, amikor a Sabina sógora a kocsijában koporsóban viszi el a lopott disznókat, s a szekuritáté emberei megölik a falu bolondját.

A második kisregény a század harmincas éveiben játszódik, történetét a szerző Jungerth–Arnóthy Mihály naplójának felhasználásával szőtte. Keletkezéséről – meg a többi írás létrejöttéről – a következőket olvashatjuk: „... az, amit az IDŐ felépít bennünk, és lebont – a cselekvés folyamatát, a reagálások láncolatát szemlélve! Ami a létformákból akkor vagy ekkor kibontható! Az egyedüli lehetőség. Kinek hány csapda: csak elgondolni is!...” (60. o.)

Azt hiszem, ez a bekezdés ars poetica is egyben, akként is olvasható. Lászlóffy Csabát végig ez érdekli; ő szemlátomást nemcsak elgondolta – meg is élte a különböző alternatívákat.

A naplóból kiválasztotta a számára érdekes részleteket, és előtte állt egy történet, amelyet a nyilvánosság elé tárt. Ám az eseményeket megszerkesztette, erősebbé tette a szépírói jelleget, vágott és betoldott, míg az anyag a keze alá hajlott, és megszelídült.

Az előbb két olyan műszót használtunk, amelyeket a filmszakmában szoktak használni. Nem véletlenül. Szerzőnk nagyon kedveli ezeket a technikákat; írásai ezért gyakran forgatókönyveknek tűnnek, és őrzik e műfaj minden erényét: a tárgyilagosságot és rövidséget, a képszerűséget, azt, hogy a bemutatott alakok nagyon élesen körvonalazódnak.

Mégsem működnek forgatókönyvként, mert sok bennük a lírai megjegyzés. Ezekből derül ki, hogy Lászlóffy Csaba kitűnő költő is. Figyeljük meg például a hintójában utazó Brandenburgi Katalint, amint éppen azon gondolkodik, hogyan szólhatna rá Kemény Jánosra: „Hisztériás kitöréssel nem sokra megyek nála – hajolt ki a hintó ablakán Katalin, hogy kiszellőztesse fejéből a maradék indulatot. – Már régóta nincs hatalmam akarata felett. Most pillantotta meg a vihar után nyiladozó eget. Mintha még hó csillámlott volna a magasba szökő távoli sziklákon, s alattuk (talán egy láthatatlan nyájtól elszabadult) fehér szőrű bárány menekült a nádfedeles házak közé, mint elhajított hógolyó. Néha ennyi kell csupán, hogy egy asszonyi szív magához térjen, s megbékéljen a környező, alkalmi világgal... A füle mögött kint felhorkant egy ló, mire felszabadultan kacagni kezdett.” (8. o.)

Íme Brandenburgi Katalin, akiről csak gonosz pletykákat tudunk: megcsalta volna férjét, sőt, meg is mérgezte őt... A napnyugati hercegnőben találkozunk mindeme szóbeszéddel, ám találkozunk magával Katalinnal is, aki játékos, szereti az életet, a mulatságot, és akit minden jajszava ellenére hoztak ide, e távoli katlanba, hogy egy nála jóval idősebb, halálos beteg ember felesége legyen.

Az író nem akarja megszépíteni a múltat – erre utal a cím is –, de meg szeretné ismerni. Utánajár a mendemondáknak, könyörtelenül és makacsul nyomoz, s az eredményt elénk tárja. Persze, a maga sajátos módján. Így aztán nyilván nem dicsekedhet azzal, hogy AZ IGAZSÁGot találta volna meg; ám ez is egy igazság, és ez csak az ő igazsága.

Mint Ady Endrét, Lászlóffy Csabát is csupán a politika meg a szerelem érdekli, s a történelemben e kettő mindig összefonódik. Hírneves egyéniségeket sodor magával a szenvedély hulláma, megváltoztatva egész addigi életmódjukat. Szerzőnk nem a régi és nem az új életmódra kíváncsi; őt az érdekli, ami a kettő között történt: a változás. Prózája ezért nem nehezen mozduló, lassan cammogó óriás, hanem egyszer itt, egyszer ott fölbukkanó manó, akinek mindentudó szemei elől semmi sem rejthető el. A kamera nem áll meg sehol, hanem gyorsan mindent végigpásztáz. A fény megvillan itt is, ott is, gyönyörű képek váltogatják egymást, és senki sem lehet biztos afelől, hogy megússza a dolgot.

Ez a módszer legjobban a Szemere Bertalan kórlapja avagy a megszépíthetetlen messzeség című írásban mutatható ki, ebben ugyanis minden részlet előtt zárójelben ott található az utalás, milyen műfajra, évre, helyszínre, környezetre, társaságra stb. kell gondolnunk. A száraz bejegyzéseken kívül (folytatásos; 1853; a budai tébolydában; morál stb.) vannak költői ihletésű szintagmák is: Záródik s nyílik a lélek titkos törvények szerint... mígnem a Föld fordul s eltakarja örökre; Üvegharang alá zárt koponya.) Az egyes szemelvényekből – mert legtöbbjük oly rövid, hogy túlzás lenne fejezetnek nevezni – kirajzolódik a letűnt forradalmár élete és személyisége.

Lászlóffy Csaba fentebb tárgyalt két kötete – melyeket csak bemutatni lehetett célunk, elemezni nem – az utóbbi évek irodalmi csemegéi közé tartoznak. A témaválasztás és a stílus ilyen csodálatos egyensúlyával igazán ritkán találkozhatunk.

DEMÉNY PÉTER