Paradox
(tudat) állapotok
Veress Károly: Paradox (tudat)állapotok.
komp-press – Korunk Baráti Társaság,
Kolozsvár, 1996.
Veress Károly a modern
nyelvfilozófia tükrében engedi látnunk a jelenkor és a közelmúlt Romániájának
és benne a magyar kisebbségnek a társadalmi helyzetét, ilyen értelemben nem
meglepő, hogy elsősorban nyelvi szinten diagnosztizálja a társadalmi
látszatmechanizmusokat, a társadalom szövegszerű felszíni szerkezetének
vizsgálatától elindulva a mélystruktúra paradox ellentmondásaira, manipuláló
kisajátítására vet fényt. Ebben a filozófiában mind a gondolkodás, mind pedig a
megértés a nyelvi jelek használataként értelmeződik, amennyiben
tudatosítjuk nyelvi determináltságunkat, azt, hogy „a szöveg(eink) tükrében
magunkat láthatjuk”. A nyelvi közegben lepleződnek le az illuzórikus
jelentések, az önellentmondások, a divatos, folyton hangoztatott fogalmak
tisztázatlansága.
A mélystruktúrájáig
átgondolt, valamennyiünk számára tanulságokkal szolgáló helyzetfelismerés:
valódi társadalmi változások, valódi demokrácia létrejötte megvalósulhatatlan
gondolkodásunk, régi előítéleteink újraértelmezése nélkül. A mélyen
bennünk élő, sokéves tapasztalatok által belénk gyökerezett diktatórikus
gondolkodásmód jelenti ebben a szemléletben az alapvető akadályát a
társadalmi változásoknak, és okozza a régi struktúrák folytonos
újratermelődését.
Ez a típusú gondolkodásmód
egy (igazság szerint túláltalánosított) logikai sémává egyszerűsödik,
amelyet a szerző következetesen végigvonultat a társadalmi életünkre
vonatkozó fogalomhasználatunkban. Hagyományos gondolkodásunk, mely elsőrendűen
dichotómákra alapoz, és hajlamos a függőleges irányú tagolásra, ennek
megfelelően osztja fel a társadalmat is első és második társadalomra,
amelyben az értékmozgás, az információáradás és kezdeményezés kizárólag csak felülről
lefelé haladhat. Ebben az értelemben feleltethető meg az első
társadalomnak a manipulatív erőket kisajátító és csupán saját pozícióit
tartani igyekvő hatalmi szféra, a második társadalomnak pedig egy
passzívnak elfogadott, alárendelt státuszban lévő civil társadalom, egy
olyan fogalom, amely tulajdonképpeni jelentésében a demokrácia létformáját,
bázisát jelöli.
A feladat, amit a
szerző magára vállal, az alapvető fogalmak tisztázása, a nyelvbe
kódolt manipluatív lehetőségek leleplezése, tudatosítása, felismervén,
hogy gondolkodásunkban a demokrácia fogalomapparátusa mindaddig csupán üres
nyelvi kódrendszer marad, amíg az új fogalmakat továbbra is a régi struktúrák
jelölésére alkalmazzuk, azaz csak nyelvi, de nem szemléletbeli váltás történik.
Közös társadalmi
tapasztalatainkra utalva, elsősorban a közelmúltban lezajlott forradalomra
és az utána következő „változás éveire”, módszeres magyarázatot keres a
remények és tervek meghiúsulására, bebizonyítva, hogy az okok alapvetően a
társadalmi éretlenségben, felkészületlenségben és ily módon
manipulálhatóságában találhatók.
Explicit módon nem
fogalmazódik meg, de a tárgyilagos helyzetjelentésben mégis ott rejlik annak a
szükségszerűségnek a gondolata, hogy egyénileg is felelősséget
vállaljunk helyzetünkért, amihez elengedhetetlenül hozzátartozik valós
társadalmi életünk lehetőleg minél alaposabb ismerete, a tisztánlátás, ami
megóv a kiszolgáltatottságtól, véleményünk manipulatív kisajátíthatóságától.
„A mérték bennünk van” –
figyelmeztet a szöveg, csak ennek függvényében érvényesülhet „a szabadságunkkal
való élni tudás képessége”. Ezért látja az előrehaladást
megelőlegező lépésként szükségszerűnek az önkritika gyakorlását,
a látszatmegoldások leleplezését és a valós problémák feltárását.
Társadalomkritikájában a
szerző első benyomásra talán túlságosan is negatívnak tűnő
képet rajzol jelenlegi helyzetünkről, hibás álláspontjainkról, de a
következetes érvelés meggyőző erővel hat.
Sokunkat megdöbbenthet,
hogy a régi rendszerből abszolút értékként áthagyományozódott és ilyen
minőségben továbbélő kisebbségi öntudatunk, a valamikor egyetlen
megtartó erőt szimbolizáló egység- és magyarságtudat tulajdonképpen
negatív tartalmakat is magában foglal. Erős ideológizálás rejlik mögötte,
ami „a kisebbségi létszimbólumok termelése” révén (mindannyian tudnánk jó
néhányat felsorolni irodalmi és más szövegszerű élményeinkből
merítve) „csak az összetartozás tudatát gerjeszti” és lemond minden más, az
optimálisabb létlehetőséget biztosító konkrét feladat vállalásáról, vagyis
a valós problémákat elleplezve egy negatív értelemben vett egységesítő,
egyneműsítő, voltaképpen korlátozó, izoláló tendenciát képvisel.
Újra csak dichotómiás
gondolkodásunkra vetül fény, hiszen az ideológiává abszolutizált perspektívából
minden, ami ebbe a szimbólumokra épülő paradigmába illett, értékként volt
kezelve (válogatás nélkül), de ugyanígy más jelenségek, kezdeményezések,
amelyek ilyen szempontból inkompatibilisek voltak, kirekesztődtek a teljes
elutasításban (válogatás nélkül). Nyilvánvaló, hogy a gondolkodásnak ez a
merevsége megakadályozza a változáshoz szükséges alapvető
személyiségtulajdonságok: nyitottság, rugalmasság, újat kezdeményező
képesség valóságos beépülését. A fogalmak természetesen élnek mint nyelvi
jelek, de csak szövegeink felszíni szerkezetében, míg a mélyszerkezet teljesen
más logikát mutat.
Egy átstrukturált,
demokratikus gondolkodás és a valóban demokratikus társadalmi szerkezet már
egyáltalán nem a függőleges hierarchiára alapoz, hanem egy dinamikus
jellegű horizontális tagolásra, amelyben nem az egységesítés, sokkal
inkább a differenciálódás tendenciája uralkodik, s amelyben az érték- és
információáradás ennek megfelelően többirányú, „az életvilág struktúrái”
rugalmasak, eléggé nyitottak ahhoz, hogy a bármikor változó helyzetekhez
alkalmazkodjanak.
Mindennapi életünkben
mindazonáltal sohasem tapasztalhatjuk a dolgok kategorikus elkülönülését,
letisztult, áttekinthető állapotban való megjelenését, hanem
különböző tendenciák keverednek egymással, legtöbbször egy uralkodó,
legitimált tendencia elfojtja a többi – illegitim vagy féllegitim – törekvést,
de teljesen megszüntetni nem tudja őket.
Tulajdonképpen csupán az
értelemnek van szüksége arra, hogy a dolgokat leegyszerűsítse, az
esetlegességektől megtisztítva kategóriákba, fogalmakba kényszerítse, mert
egyébként nem tud működni, be van zárva a nyelv logikájának börtönébe. Ez
jelenti a nyelvfilozófia ördögi körét, azt, hogy nem tud véglegesen kilépni a
nyelvi kategorizáció csapdájából, és így csak nyelvi determináltságának
felismeréséig juthat el, de igazából meghaladni nem képes azt.
A kötetben megjelent
írásokkal szemben sem állítható fel tehát követelményként, hogy a valóságot
totális közvetítésben tárják elénk, hogy végképp mentesek legyenek a
kategorizáció „hibájától”, amelynek veszélyeire a szerző maga hívja fel
figyelmünket. Ezért ezek az írások nem is próbálnak meg többek lenni annál,
miként a szerző azonosítja őket az olvasóhoz intézett előszóban:
„elemzési-értelmezési kísérletek, hipotézisek, amelyek a körülmények
zavartalannak tűnő játékában felfigyelnek a látszatok és a valós
tényállapotok, remények és illúziók olykor zavaró, az értelemnek
ellenszegülő keveredésére.”
„Csak” hipotézisek, néhány
megfigyelésből, gondolatsorból álló írások, mégis könnyű azonosulnunk
a szemléletükkel, hiszen nem manipulatív, hanem mozgosító szándékkal íródtak, a
hangsúly nem a közvélemény kisajátításán, befolyásolásán van, hanem teret enged
az egyéni, individuális meglátásoknak.
„Tovább szőhetjük
magunkban az előbb még kívülről hozzánk szóló szövegeket, amelyekben
életvilágunk és kultúránk paradox tudatállapotainak korvonalaira bukkanunk.”
Mert életvilágunk és kultúránk ellentmondásai sokkal szélesebb körben
kitapinthatóak, mint azt egy esszégyűjtemény csak nagy vonalaiban is
leleplezhetné. Ne felejtsük el, hogy bár tudományos módszerességgel vannak
megközelítve a problémák, mégis egyetlen perspektívából világítódnak meg, ami
lényegesen leszűkíti érvényesíthetőségüket.
Ebből az írásból is
kimaradt nagy része a kötetben felvetett kérdéseknek, amelyek közül nem egy
alapvető fontosságú; ezek közé tartozna előítéleteink problémája, a
legitimálás és a nyilvánosság összefüggő kérdésköre, a közvélemény
kisajátítása az illúziókeltés és a mítoszalkotás révén, és sorolhatnám tovább a
mindannyiunkat érintő jelenségeket, amelyeknek bővebb kifejtése már
nem lehetne tárgya egy rövid (és ennél fogva felületes) áttekintésnek.
A gondolatsort
befejezendő csupán egyetlen javaslatot tennék: jó lenne ezeket az írásokat
(legalább néhányat közülük) román fordításban is hozzáférhetővé tenni,
valószínűleg hozzájárulnának nemzetiségi korlátaink, az éles elhatárolódás
fellazulásához.
PALKÓ MÁRIA