Római kettőskép

Géczi János: Képversek. Orpheusz Könyvek, Scriptum, h. n., 1996.

GÉCZI JÁNOS

Géczi János új kötetének címe egyben műfaj megjelölés, és mint ilyen, csapda is a gyanútlanabb olvasóknak. Mögötte ugyanis egy ilyesfajta kijelentés húzódik meg: ÉN, A SZERZŐ az itt következő objektumokat képverseknek tartom. Vagy: az itt következő objektumokat tartom képverseknek. Ez önmagában természetesen nem baj, hiszen az olvasó igen hiszékeny, s kiváltképp fogékony a Szerző által mondottak iránt. Csakhogy az olvasó hallott már képversekről, és azt is tudja, hogy Apollinaire és Nagy László írt már effélét. Aztán kinyitja Géczi János kötetét, és úgy dönt, hogy ez a képvers talán mégsem egészen az a képvers. Megsebzett galamb helyett találhat ugyan néhány rajzot-fényképet feketerigókról és szarkákról, de azért rögtön érzi, hogy ez már másfajta szemlélet, másfajta lehetőségek művészete.

Ha a kötet olvasója mégis látott volna néhány újabb hasonló műfajú könyvet, akkor is arra a következtetésre juthat, hogy Géczi János ismételten dilemma elé állítja a vizuális elemeket fokozott mértékben alkalmazó költészet megnevezésén tűnődőket. A kötetben szereplő alkotások ugyanis leginkább a párizsi Magyar Műhely vizuális költészeti alkotásaihoz állnak közel, amelyekről Fráter Zoltán azt állítja a Médium-art című gyűjtemény előszavában, hogy nem tekinthetők sem képnek, sem versnek, sem képversnek. Mégis, fogadjuk el Géczi álláspontját, vagy legalábbis: tegyük próbára. Ebben az esetben azt kell megvizsgálnunk, hogy valóban irodalomnak, versnek tekinthetők-e még Géczi alkotásai.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a könyv nemcsak kollázsszerű vizuális alkotásokat tartalmaz, hanem Géczi naplóregényet is Tiltott Ábrázolások Könyve 2. címmel, valamint négy bevezető tanulmányt/kritikát a szerző műveiről. Ezek a szövegek egyrészt irodalmi kontextust teremtenek a képverseknek, másrészt pedig lehetséges értelmezéseket nyújtanak, vagy próbálnak nyújtani, néha a semmitmondás határait súrolva: (a tervezett véletlen) „... a Róma-szériában már lényegi kompetenciához jut: ő vetíti egymásba a síkot és a teret. A horizontálist latens vertikummá tágítja, s úgy, hogy a mélység valójában a síkban jelenik meg. Sík és tér itt már egymás inverze: egyként virtuális és valóságos.” (Mányoki Endre: 31. old.)

Ha tehát az irodalom az, amit akként kínálnak, akkor a Géczi-alkotások az irodalomhoz tartoznak. Érdemes azonban néhány szövegimmanens tényezőt is figyelembe vennünk a probléma körüljárásához. Géczi szövegei fényképekből, a Róma szó különféle ismétléseiből, madárhatározó-részletekből, valamint kiállítási katalógusokból vannak összeollózva. Ezek a képversek tehát tartalmaznak nyelvi szöveget, viszont ezek esztétikuma a found poetry-éhoz hasonlatos: a művészetbe beemelt talált tárgyakéhoz. Géczi jól átgondolt idézéstechnikája által az egyébként szürke szavak és képek új jelentésekre tesznek szert. Természetesen eredeti jelentésüket is magukkal hozzák a szövegbe, s az így keletkező feszültségek a groteszk esztétikai minőségéhez hasonlítható hatást válthatnak ki a befogadóban. A feketerigó, illetve a fenyőrigó elterjedésére vonatkozó bevágott passzusok meg egy ugyanitt megjelenő mondat: „kolóniájukat harciasan védik a betolakodóktól” többszörösen ironikus, de több is annál. Az ókori Róma légióit mint fenyőrigók csapatát látja ilyenkor maga előtt az olvasó, ráadásul eltöprenghet a betolakodóság viszonylagos voltáról is.

Géczi nem egyedül álló képverseket készít: kötetben gondolkodik, és variálja témáit, viszonylag kisszámú elemet alkalmazva – a „rendes” ábécé használatához hasonlít ez a technika. A kötet egész-ségét támasztja alá, hogy az egyes alkotásoknak nincs címük, sőt az oldalak sem számozottak. Folyamatokat követhetünk tehát végig a kötetben, az egyhangúvá válás folyamatait, amit aztán hirtelen megtör egy-egy új motívum bekapcsolódása, vagy egy-egy remek átértelmező ötlet. A rigók például oldalakon keresztül jelen vannak, belsejükben szobrok, oszlopok és egyéb Rómához kapcsolódó, már bevezetett motívumok váltakoznak. Aztán az egyik oldalon a rigók belsejéből két másik madár néz ki, amelyek ismertetéséből kiderül, hogy a Himalája környékén fészkelnek. Nem kívánom megfejteni ezt a költői képet, pusztán szeretném felhívni a figyelmet erre a fajta idézésre, hisz még több hasonlóval találkozhatunk a kötetben. Az eléggé jól körülhatárolható konnotációkat ébresztő szarka első előfordulásakor például azon a helyen, ahol az elterjedést jelző térkép kellene hogy legyen, a Róma szó ismétlődik többször. A léprigót pedig minden egyes előfordulásakor egy női kéz öleli körül, egy lehetséges léprecsalás–nő–szerelem asszociációsort idézve fel. Figyelemre méltó a sixtusi kápolna teremtés-freskóját idézetként felhasználó képvers is, amelyen az Úr és Ádám egymást szinte érintő kezei felé minden oldalról újabb kezek mutatnak, mintegy újabb középpontot jelölve ki, amely az Úron is, Ádámon is kívül helyezkedik cl, egy képzeletbeli találkozás pontjában.

Géczi naplóregénye lényegében ugyanazt teszi, ugyanazt mondja, mint a képversek. Ugyanúgy sokféle elemből építkező, zilált, sok váltást alkalmazó szöveg, amely a képversekről és témájukról (is) szól: „Nézzük akkor azt a magamat, amelyet a grammatika táplált és nevelt. A kizárólagossághoz lenne mit fűznünk, ha szüntelen ki nem nőttük volna új ruháinkat, miközben másokba bele, s mégha kétségek között vergődve: ugyan bizony ki (mi) az, ami nincs? Vagy, nem lett volna, ha én nem leszek? Vagy, ha az nem lett volna, ami a grammatika ketrecében ődöng? ... amúgy az tetszene legjobban, ha kiderülhetne: semmi formában nem lehetek más, mint ami belőlem a grammatikába kapaszkodva átkerül egy/a másik partra.” (152. old.)

Kettősképével van tehát dolgunk Géczi kötetében, kétféle Róma-képpel, amelyek csak megformáltságukban különböznek egymástól. Metaforák Rómáról és Rómával a város darabkáival épülnek egybe, egyfajta egészt alkotva, sokarcú egészt, amit talán így lehet a sok-sok egymás mellé írott Róma közül kiszűrni: róma–maró–aróma.

Ezen a ponton már megválaszolható a nyitó kérdés Géczi képverseinek versségét illetően. A kontextuális és textuális szint alapján egyaránt érvelhetünk a szövegek irodalomhoz való köthetősége mellett.

Az sem elhanyagolandó kérdés azonban, hogy jó minőségű-e ez az irodalom. Ugyanis ha a barthes-i értelemben vett olvashatóság kategóriáját kérjük számon Géczi naplóregényén, akkor bizony fennakad a szitán, és jórészt előzetes elméleti megfontolások miatt. A szerző, úgy tűnik, azt a tételt próbálta megvalósítani, miszerint az írásműnek ugyanolyan szétesőnek, bonyolultnak kell lennie, amilyen az érzékelt valóság. Ennek a bonyolultságnak a közvetítése azonban a mű halálát okozhatja, hisz a mű megszűnik, ha az olvasó képtelen végigolvasni. A képversekkel már egy kicsit más a helyzet. A kötet kilencvenkét képverséből ugyanis van legalább tizenöt-húsz, amelyek esetében tapasztalható az a motivikus fordulat, amely villanásszerűen képes újraértelmezni a képi elemeket, s egymáshoz való kapcsolatukat. Ezek a fordulatok jelentős mértékben erősítik az esztétikai élményt, s ez az esztétikai élmény paradox módon arra is épül, hogy az olvasó türelmetlenül végiglapoz három-négy oldalon. Az ismétlődés egyhangúsága szükséges ahhoz, hogy a váltás érvényesíteni tudja önmagát. Az ilyen váltásokkor válik a nézés látássá: „A térdet megnézheted. Mások már nézik, mint a hajnalban sütött, a sötétet is magába szívó ostyát – merthogy mint afféle kiskurva, magához, ragasztja a reá sóvárgó pillantásokat. Hát esténként alig látszik ki a felrétegződött, millió tekintethártya alól, nem csoda, ha a világos, kevés árnyékkal motivált és a nagy fény-árnyék ellentétekkel tagolt felületeket: az eszméhez közelférkőzött anyát és fiát amúgy meg sem látják.” (142. old.)

BALÁZS IMRE JÓZSEF