Lengyel Balázs

PILINSZKY LAKÁSAI

Pilinszky János, amikor 1945-ben megismertem, egy ugrásra lakott tőlem, a Molnár utcában. Úgy is mondhatnám, hogy a szobám mögött, egy kicsit srégen a párhuzamos épülettömbben volt a szobája. Csakhogy míg az enyém a Belgrád rakpartra nézett, hol 45 nyarán a Dunáig emelkedő roppant szeméthegyen végesvégig zöldellt a gaz, zümmögtek a legyek milliárdjai, a Molnár utca más volt, elzártabb, szegényebb és kevésbé is sérült az ostromban, mint az egykor előkelő Duna-part. Inkább kisvárosias volt, vagy kispolgári módon intim. Mai képe persze nem azonos az egykorival. A rengeteg parkoló autó és az állandó forgalom eltünteti az utca atmoszféráját, eltakarja még a házakat is. Ki hinné el nekem, hogy negyvenöt nyarának egy délutánján, Kálnoky Lászlóval a minisztériumból hazagyalogolva (villamos még nem volt) a Váci utcában a Rutterschmidt-ház előtt, ott, ahol Pilinszky barátja és pártfogója Thurzó Gábor élt, az üres utca közepén zavartalanul feküdi egy halott.

Pilinszky vagy száz-százötven méterre innen egy gangos bérházban lakott, egy nagy család kellős közepén. Nénje férjével és két kis gyermekével, két (apáca?) nagynénivel, s ő közös szobában az anyjával. Úgy tudom, ez a közös szoba (anyja ágya egy alkovban állt) még tíz év múlva is változatlan életkerete volt. Hogyan dolgozott itt, ebben a magány nélküli állandó nyüzsgésben, ebben a nők által irányított, gyerekzsivajtól hangos közösségben? El sem tudom képzelni. Pedig ebben a tíz esztendőben írta a nagy verseit, életművének később alig megközelített csúcsait, melyek 48 után már a megjelenés reménye nélkül készültek, így az Apokrif is, de 59-ben csodamód, három irodalmi főkorifeus engedékeny szakvéleménye alapján 1000 példányban, a Harmadnaponban mégis napvilágra kerülhettek. Valószínű, hogy ekkor szokta meg az eszpresszókban üldögélést, mint életformát. S valószínű, hogy itt, a női zsúfoltságban élve, szokta meg, hogy ő az, akit kiszolgálnak, aki elvárja, hogy a dolgait mások intézzék. Gyakran járt hozzánk, különösen később, amikor Nemes Nagy Ágnessel a Kékgolyó utcába költöztünk. De valahányszor lemondott egy megbeszélt látogatást, sosem ő telefonált, pedig volt a lakásban telefonjuk. Már megismertem az édesanyja sajnálkozó hangját: – Jancsi beteg, nem tud elmenni, nagyon sajnálja.

– Anyira beteg, hogy nem tud telefonhoz jönni?

– Nem, de pihen szegény.

Egyszer azt írtam róla: megszokta – képletesen szólva -, hogy fehér bottal jár. S ahogyan múltak az évek, egyre nőtt, súlyosodott a kezében ez a fehér bot. Igaz, az élet apró és elkerülhetetlen praktikumához csakugyan nem volt érzéke. (Sosem kényszerült rá, hogy csinálja.) Nemes Nagy Ágnes egyszer kivitte a konyhába, hogy beszélgetés közben hámozzák meg együtt a vacsorára való krumplit. Kést nyomott az ő kezébe is, és egy jókora, göcsörtök nélküli krumplit, amit könnyű hámozni. Aprócska, idomtalan görcs maradt belőle, mert Jancsi, aki életében nem csinált ilyesmit, ujjnyi vastagon hámozott.

Odahaza, a zajló életű lakásban mindezt a nők csinálták. Ők tették alá a széket, ők döntöttek az életéről. Amikor egyszer anyjának szóba hozta a nősülését, az asszony azt mondta: – Hogy képzeled? Egy protestáns nőt a családunkba?!

Rómában, ahol 48 elején a Collegium Hungaricumban hónapokat töltött, akkor sem élt egy szobában egyedül. Pedig nem volt szokás, hogy ösztöndíjasokat, hacsak nem voltak házasok, egy szobába tegyenek. Gyanúm, hogy a párosítást ők kérhették Toldalagi Pállal, akihez vonzódott, akit jelentős költőnek tartott szóban és írásban, s akivel költőileg is némi rokonságot érezhetett. De Pilinszky Rómában sem élt másként, mint Budapesten. Nem járta a várost, a múzeumokat, templomokat, képtárakat, a régi Róma műemlékeit, romjait. Intellektuálisan nem érdekelte a világ. Ült az Argentína nevű eszpresszóban és nézett. Igaz, a hóna alatt mindig könyvvel járt, de mindig ugyanazzal a könyvvel. Simone Weil egy kötetével például évekig. Más érdekelte, de az aztán mélyen.

Írótársainak könyve, más írása? Már úgy értem, Dosztojevszkijen vagy a biblián kívül – legalábbis így nyilatkozta egyszer – alig. Sosem felejtem el, Rómából való elutazásuk után, véletlenül benyitottam a volt szobájukba. A rideg, üres helyiségben (az ösztöndíjasok a volt főuri kastély cselédszobáit kapták, a szolgák lakrészét fenn a harmadik emeleten) némi papírszemét között két könyv hevert az egyik sarokban. Az egyikben ez állt: Pilinszky Jánosnak baráti nagy szeretettel Lénárd Sándor. A másikon valami hasonló Toldalaginak. Lénárd, akinek kitűnő könyveit (Római történetek, Egy nap a láthatatlan házban, Völgy a világ végén stb.) a magyar olvasó jól ismeri, akkor a Collegium orvosa volt. Ma is őrzöm ezeket a dedikált példányokat, mert féltem, hogy szerzőjükhöz a szemétből visszakerülnek.

Nemes Nagy Ágnes még Rómában egyszer azt mondta Pilinszkynek tréfásan, de nem oktalanul: – „Jancsi, maga önző ösztönállat.” Nem is haragudott érte. Vagy egy héttel az elutazása előtt, fehér keze mutatóujját magasra emelve, így magyarázott: – „Anyám odahaza már reszket, remeg az egész teste, tudja, hogy jövök.”

Ez. a mélyen ösztönös, túlfűtött viszonylat, melyet talán a férfikorban is tartó egy szobában élés alakított ki, azért megható volt és felemelő is. Nem felejthető, hogy pátyolgatta beteg anyját később Szigligeten. De szokatlan volt, már-már a deviancia határát súroló. Pilinszky barátkozásaiban is volt valami intellektuálisan kiszámíthatatlan, öntörvényű ösztönösség. Egyfajta tekintetnélküliség is. Hirtelen megszeretett embereket, többnyire olyanokat, akikben megérzett valami defektust, akik szenvedtek valami külső körülménytől, de leginkább saját természetük adottságaitól, aztán épp oly váratlanul otthagyta őket. Mintha a szenvedésben való közösség létesítette volna az egészet. A halála előtti évekről keveset tudok, de mint a Sheryl Sutton-nal való barátsága, mind új házassága a francia gitárosnővel ezt a szenvedés-kapcsoltságot látszik igazolni.

De nem arról írok, hogy Pilinszky milyen volt, nem arról, hogy egyénisége az idők folyamán, ahogyan a költészete is, gyökeres változáson esett át, hanem a lakásairól. Kitérni azért térek ki, mert a lakás, az együttélés módja azért valakit jellemez, más tulajdonságait is megvilágítja. Hogy mikor szűnt meg a Molnár utcai lakás? Tüskés Tibor azt írja az Arcok és vallomások kötetben, ő pedig pontos ember, hogy Pilinszky 1962-ben költözött első önálló otthonába, az Izabella utca 52-be. Negyvenévesen. Ez a lakás egyszoba-konyhás, udvari lakás volt, a földszinten, konyhai bejárattal. Igazi proli lakás volt. A berendezése sem különb, hiszen ne felejtsük, Pilinszky mindig is szegény volt. Akkoriban ugyan a hírnév már kezdte felkapni, de szegény maradt. Egyszer-kétszer jártam csak itt nála, például Claude Roy, francia költő és kritikus látogatása alkalmából, aki néhány napot töltött csak Budapesten és beszélgetésünk alatt jelezte, hogy Pilinszkyvel okvetlenül találkozni akar. Pilinszky a közös találkozásra meghívta Törőcsik Marit is, akinek ezzel nyilván kedveskedni akart, és a gáláns francia a kellemesen induló irodalmi beszélgetés fonalát elmetszve, teljes érdeklődésével nyomban a kiváló színésznő felé fordult. Nemes Nagy Ágnest jobbára a tolmácsolásra szorítva. Törőcsik Mari ugyanis nem tudott franciául. Pilinszky is – ahogyan jómagam is – meglehetősen bizonytalanul beszélt. Anekdotába illő esete volt például, amikor Illyésnél Pierre Emmanuel jelenlétében el akart mesélni egy történetet, és úgy akarta kezdeni: „Amikor feleségem volt”, nagy közkacagásra azt mondta: „Amikor asszony voltam.”

Ám ebben a, hangsúlyozom, negyvenévesen elért első önálló lakásban Pilinszky nem érezte jól magát. Nem a külső körülmények, hanem a magány miatt. Azt tervezte – és erről többször és hosszan beszélt –, hogy Székesfehérvárott élő unokaöccsét, a muzeológus Kovács Pétert rábeszéli, szerezzen ott egy nagyobb lakást, s ő a családjához (feleség, gyermek) leköltözik. De a tervből semmi sem lett. Magas közbenjárásra végül a Hajós utca 1. számban kapott megfelelő lakást, ahol is összeköltözött két nagynénjével. Ezt a házat csak a lépcsőházig ismerem, a lakást nem. Csak Pilinszky elbeszéléséből tudom, hogy a két idős hölgy nem tudott egymással kijönni (az egyik eredendően nyomott volt, a másik agyérelmeszesedéses). Összekapásaik hevében minduntalan betörtettek Pilinszky szobájába – ha volt látogatója, ha sem -, és követelték, tegyen köztük igazságot. Nem éppen ideális állapot ez egy költőnek, aki mégis, minden esendősége és gyengéje ellenére, kora egyik legnagyobb költője volt. Igaz, ez már a másik Pilinszkyvel történt, aki szenvedései súlya és a világhír megbontó hatása alatt csak részben volt azonos azzal, akit a negyvenes-ötvenes években fenntartások nélkül szeretni tudtam. Egy másik Pilinszky volt, akiben a régi mélységek mellett elevenen dolgozott az önutánzás manírja, s aki az emberekben már inkább csak visszhangfalat keresett, önimádatának tükröt, s többnyire lefelé barátkozott. Utoljára akkor láttam, amikor Angliából visszatérve – Weöres Sándorokkal, Vas Istvánnal, Nemes Nagy Ágnessel és Juhász Ferenccel volt kint egy delegációban, mondom, akkor láttam utoljára, amikor a repülőtérről behozva, kocsimtól a Hajós utcai házkapuhoz kísértem. Dél volt, fényes délelőtt, s emlékszem a vékony, izomtalan, törékeny csontú karjára, mert erősen kellett fognom. Még bántott is a lélek, hogy nem kísértem fel a lépcsőn, fel a lakásig, akár az ágyáig. S nem vettem el tőle a whiskysüveget. Pedig el kellett volna venni. És nemcsak ott, akkor.

A kocsim azonban rossz helyen állt. Ez-az mindig közbejön és meggátolja, hogy egymásért valamit tegyünk, hogy egy hajszálnyinál többel cselekedni tudjunk. De hát esendő életünkben apró-cseprő dolgokon túl tehetünk-e bármit is olyan valakiért, akit a műve amúgy is maradandóvá tesz, már-már szentté avat?