TÉKA
Nagyszabású kísérlet
Szávai Géza: Székely Jeruzsálem. Pont Kiadó, Budapest, 2000.

Bözöd és környéke a helyszíne ennek a nem pusztán megjelenését tekintve súlyos könyvnek, Erdély egészen sajátos vidéke, ahol a nevezetes lelki zsidók éltek még a közelmúltban is, a zsidóságot önként vállalók, vagy ahogy arrafelé nevezik őket, a szombatosok. Hogy kik is voltak ők? „A XVI. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. (...) A második világháború idejére már csak néhány család maradt belőlük. Volt, aki megkeresztelkedett, de volt, aki lágerbe, krematóriumba ment azokkal, akikhez erős kapcsolat fűzte: a hit.” De a könyv azért jelentős, mert nemcsak a szombatosság „jelenségét” tárgyalja, a sok-sok hasonló tematikájú könyvet összegezve, új jelentéseket felmutatva, távolabbra (földrajzi és politikai értelemben is) mutató összefüggéseket és tanulságokat megfogalmazva, hanem dekonstruálva a jelenség jelenségét és értelmezését, új módon közelíti meg és kezeli a mindezt rögzítő történelmi tudatot is. Nem történelmi munkáról van szó, hiszen inkább lehetne úti beszámolónak, naplónak, esszéregénynek nevezni, és azért sem volna jó a történelmi vagy történeti jelző artikulálódása, mert legfőképp a hagyományos történelem-szemlélet kialakulásának zavarait, kusza fordulatait, ellentmondásait tárja elénk (anti-történelem-szemléletet írva), valamilyen sokkal eredendőbb, eredetibb, valóságosabb valóság megrajzolásával, felidézésével. Nagyon impozáns kultúrtörténeti, szociografikus, historikus anyagot mozgat, de minden esetben a legvalóságosabb talajon (a Küsmőd partján) állva teszi meg ellenkezéseit, kiigazításait. Idéz a legrészletesebb bizonylatokból, vélekedésekből, miközben soha nem marad el a finomítás, az árnyalatok pontos beillesztése sem, a helyszínen egy az egyben vett tapasztalatok birtokában, hitelesítő élményekkel szavatolt kommentárral. Olykor csak a lehetőségeket logikusan végiggondolók következetességével, olykor a realitásból fakadó ellentmondás szigorával megtoldva.
„Az erdélyi kultúra jellegének, szerkezetének egyik lényeges vonásáról, a vallási megosztottságról, azaz különbözésről, annak okairól és következményeiről, a felekezeti színezet érezhetően meghatározó jelenlétéről szólnak a kötet fejezetei.” Ebből a suta, napilapban megjelent tartalmi ismertetőkből is látszik, mennyire nem erről szól ez a könyv. Vagy amennyiben efféle mondatoknál maradunk, akkor nem e feltárás merev szociografikussága a kiemelendő, hanem a feltárás hangneme és e hangnemből kikövetkeztethető feltárói igényesség, a feltáró életszemlélete. A szerző ugyanis ritka józansággal elemzi a felekezetileg is leírható felosztódás mentalitásbeli, életmódbeli, ízlésbeli, ünnepekben és gyászokban fellelhető változatait, folytathatnók a napilapok stílusában. A jellegzetes színeket ezek a különbözések kölcsönözték az erdélyi művelődésnek és életnek.
A hangnemről tehát. A hang neméről. Angyal. Angyali józanság, ez a szó jut eszembe. (Netán tündéri, hogy ezzel is hűek maradjunk a könyv egyik megidézett alakjához. Csak azért vetjük el, mert inkább a tiszta állhatatosság, mintsem a tünékenység az attribútuma.) És a lépték is égi. Mintha a szerző egy alacsonyan libegő felhőn ülne, és úgy járná be a Küsmőd mentén megtelepedett különös hangulatú falvakat, Etédtől Bözödig. És ezen a felhőn ül akkor is, amikor az időben kalandozik el, nem csupán saját gyerekkorába, hanem el egészen Péchi Simon kancellár koráig. Sajátos, a magyar irodalomban ismeretlen tájon hajózik keresztül. Aki járt már azon a vidéken, aki átutazott rajta egyszer is, meggyőződhetett róla: egyetlen út alatt is az emberbe vésődik a táj, de talán nem is a táj, hanem a falvak oly eltérő és mégis annyira szelíd, egymáshoz hasonuló képe. Annyira erőszakmentes minden. Mert a legtöbb faluban többféle templom is emelkedik. És ha netán egy templom volna, a következő faluban már alighanem másféle csúcs magasodik az ég felé.
Ebből az angyali józanságból tekinthetünk a mai kérdésekre is, ha ugyan vannak mai kérdések. Ennek az utazásnak az egyik legfőbb hozadéka az, hogy továbbvisz a mai kérdésekig. Rákérdez a mai kérdésekre. Létezik-e magyar-zsidó párbeszéd? Létezik-e keresztény-zsidó párbeszéd? S ha igen, az-e, amit annak mondunk? És akkor vajon kik között zajlik?
Kérdések. Nem mindenkit érdekelnek. Nem mindenkit foglalkoztat a felelet. De mindenkinek érdemes elolvasni ezt a könyvet. Nem azért, hogy megtudja, mi is volna a felelet. Bár nagyon higgadt, nagyon figyelemreméltó feleletek fogalmazódnak meg, nem ezek a fontosak. Hanem az az angyali józanság, amivel hasonló feleleteket ki lehet mondani, az fontos.
Úgyhogy ne foglaljuk össze, mire lyukadunk ki a könyv végén. Csupán egyetlen feleletet idézek, arra a kérdésre, hogy: kik is folytatnak zsidó-magyar párbeszédet? Bulizó fiúk és lányok, akik egymás kezét keresik...
Nem az első alkalom, hogy Szávai Géza hasonló témához, hasonló műfajhoz nyúl. De mindezidáig ez a legjelentősebb munkája. És nem csupán az ő könyvei közül emelkedik magasan ki.

HOLL ILDIKÓ