Bartis Imre

EGY KAMASZLÉLEK AMPUTÁCIÓJA SORÁN FELMERÜLŐ ÁRVA KÉRDÉSEK ÉS MOSTOHA VÁLASZOK

Késelő telelő

„Tudom, hogy most írni fogok. Eljön az az idő, amikor a fának, sok szenvedés után, meg kell hoznia a gyümölcsét. Minden tél tavaszba torkollik. Tanúskodnom kell. Utána előlről kezdődik minden.”

A. CAMUS

Szabad vagyok. Akármilyen hülyeséggel betölthetem ezt a lapot, és, hál’ Istennek, van elég hülyeség bennem, meg másokban is, amit csak érzek, de nem tudok kiszedni magamból, mert ezek a hülyeségek álmok és vágyak és félelmek és rettentő-nevettető fordított világok, amelyeket itt érzek a közelemben, a fülembe lihegnek és a maguk módján a mi ferde világunkról fecsegnek, de kicsúsznak a kezemből és visszahúzódnak a mélybe, ahol őrjítően világítanak, míg itt kint megfakulnak és elvesztik minden varázsukat, én úgy szeretem őket, mint a felnőttek a gyerekeket, önzően, nyaggatva őket, és minél inkább szükségem van rájuk, annál riadtabban menekülnek.

Valami ilyesmiről akarok írni most, míg szabad vagyok, amíg nem kell a hajuktól fogva előráncigálni ütődött életálmaimat.

Egy szennypatak hídján állok, ahonnan egy erdőre vagy parkra, egy tisztásra látok: egy lány ül egyedül. Holnap ajándékot fogok kapni tőle. Napok óta látom. Néha, a sötétben, úgy érzem, hogy csak kapaszkodom, hogy nincs semmi jóstehetségem. Eh, szarok rá, lerázom magamról az egész világot. És most írok, annyi hülyeséget, amennyit csak bírok.

Hiába húzom a számat, ezt is le kell írnom: áldanom kéne Istent, hogy írni tanított. És azt is csinálom, pillanatnyilag ez a főfoglalkozásom. Annyi az egész baj, hogy amikor azt mondom, áldalak, Isten, nem tudom, kivel beszélek. De majd ezt is kinyomozom.

Megyek eltemetni egy hangyát. Közben arra gondolok, hogy minél beljebb jutok az életbe, annál kevésbé értem, mi történik körülöttem. Mint egy barlangban, ahol alig lehet látni valamit, és nem tudom, merre botladozom, csak annyit tudok, hogy én ezt már unom, és fáradt vagyok, és már félni sem merek, és amikor másokba ütközöm, akik ugyanúgy vannak ezzel, együtt üvöltjük, hangtalanul vagy teli torokból, hogy mi van, megőrült a világ, mi a fene történik ebben az átkozott barlangban?

Hétköznapok gyöngyszeme: hatalmas durmolások és hascsikaráscsillapító zabálások.

Loptam egy jó könyvet: Camus Noteszlapjait. Társadalmi helyzetem nem mentség arra, hogy elhanyagoljam művelődésemet.

Rothad el a torkom, fogaim falevelek: sárgulnak és elhullanak. Pedig nem lehetek még öreg.

Bikfi-bukfenc kalandjai Lájfizlájf udvarában. Ez a címe annak a könyvnek, melyet az AIDS-es gyerekek számára írok. Vicces, mi? Nem merek nevetni, mert úgy hallottam, hogy azok, akik túl sokat szórakoznak, AIDS-et kapnak. Egészségem megőrzésének érdekében tűrtőztetem magam.

Láttam a vikingeket. Medvetermetűek, szakállasak és bukósisakot hordtak. Majd egy lett belőlük, és rájöttem, hogy Thor az, mert egyik kezében Mjölnirt, a Zúzót tartotta, másik kezében meg a guvadt szemű Európát nyakászta. Ősei csontjain lépkedett, és széttaposta magát, még mielőtt megszülethetett volna. Ezért nem tudtam én elbeszélgetni vele a lányáról.

Dzsigoló szeretnék lenni, de nincs pénzem, hogy kicsípjem magam. Így hát megpróbálok elszegődni utcaseprőnek.

Egy ütődött kamaszregényben olvastam, hogy egy kirakósjáték részei vagyunk. Az idióta, aki írta, azt hitte, ő az ideális kirakósjáték-figura, mert akárhová illesztették, akárkivel tették össze, mindig eljutott a csúcsra. És ő ezt ideálisnak tartotta.

Egyedül: „... olykor azok a boldogság percei, amikor magasra csap elhagyatottságunk érzése, és véget nem érő szomorúságba emel.” Ez is Camus.

Ezelőtt 6 évvel, 2 héttel és 3 nappal így gondolkoztam: itt van a szomszéd osztályban egy csaj, aki olyan bölcs, hogy nem is köszönök neki. Ő nem érdekel, de van a padtársnője, akit szeretek. Vajon ő is szeret engem? Ha rám nézne, nem bírná ki nevetés nélkül, ha viszont a szemembe nézne, akkor talán szeretne.

Most már nem gondolkozom. Csak emlékszem: furcsa ősz volt, olyan, mint a mostani. Méz színű napfény, 50 m magasban szálldogáló ökörnyálak és nyári, tiszta, kék ég, függönyén vékony vattafonalak. A fák ágai olyanok voltak, mint karomon a dagadozó erek. Ezt már akkor észrevettem, pedig nem is volt hányingerem.

Hányingerem van. Csak most jöttem rá, hogy mindig azt szerettem, amitől menekültem: a mélységet.

Valamit elvesztettem. Szavaim, gondolataim idegenekként bánnak velem.

A lány, akit szeretek – biztos vagyok benne, hogy ismeritek, csak nem tudjátok a nevét – nem ütődött, egyáltalán nem az. Csak büszke, amikor valami ütődöttséget csinál.

A múltkor, amikor lehorzsoltam a könyököm, akkorát kiáltottam, hogy leállt a forgalom a főtéren. Legalábbis körülöttem. Meghatottan mosolyogtam, majd véget vetettem a kínos csendnek, mondván:

– Skinhedek és hajkovácsok, korteskedjetek!

És nevettem galád viccemen, mint minden tisztességes csepűrágó, akit elhagyott a szerencse.

Ez a fekete folt története.

Az úgy kezdődött, hogy elszakadt a nadrágom. Rendszerint nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ilyen csacskaságoknak, most viszont felfigyeltem erre az eseményre, ugyanis a seggénél szakadt el a nadrágom. Nem volt mit tennem, foltot kellett varnom rá. Eddig semmi különös, és talán nem is történt volna semmi különös, és most nem lenne miről mesélnem, ha a folt nem lett volna háromszög alakú. Már az. első pillanatról, amint felvettem frissen restaurált nadrágomat, tudtam, hogy Siegfried hibáját követtem el: ez a fekete folt lett egyedüli sebezhető pontom.

Azon az őszi, hűvös éjszakán a zsarúság mellett, a Pincében szálltam meg. Úgy éjfél körül minden elcsendesedett, csak fekete foltom mocorgott nyugtalanul. Álmomban egy tutajon vagy egy csónakon voltam, ami egy széles folyó közepén siklott. A parton vastag fák terpeszkedtek: ha kinyújtom a kezem, elérhettem volna az ágakat. Nem is volt széles az a folyó. Nem mertem mozdulni, féltem a lampionként világító, emberfej nagyságú gyümölcsöktől. Egy kígyó csobbant a sáros vízbe. Az égbolt fojtott lánggal, sötétkéken égett. A csónak körül a víz hol narancssárgán, hol zölden remegett. Nevettem ezen, mert azt hittem, egy kifestőkönyvben vagyok, amelyben összecserélték a színeket. Majd úgy megijedtem, hogy azt hittem, felébredek. Egy újabb, hangosabb csobbanás hallatszott, és tutajom (a csónakom) megbillent: víztől gyöngyöző testű szirén könyökölt fel a szélére.

– Miért pirultál el? – kérdezte tőlem.

– Azért, mert jelenléted izgató hatással van rám.

Mára ennyit a fekete folt történetéből.

Az élet nem háború. Az írásnak sem kéne annak lennie.

Ezelőtt 6 évvel, 1 héttel és 2 nappal így gondolkoztam: ha ez nem jön össze, akkor mindennek lőttek. Most már látom, itt tévedtem. Könnyebben kellett volna vennem, meg kellett volna játszanom a vidám fuldoklót.

Egy este, úgy 7 óra felé, ellenséges, fárasztó nap végén, beültem a templomba. Öt perc mennyei nyugalom után megjelent egy takarítónő rikácsolva, hogy záróra.

Azóta nem járok templomba. Félek, ha még egyszer elmegyek, leltár miatt zárva lesznek az. üdvösség kapui.

„Minden ember a test és a lélek szintézise, és ennek a célja a szellemlét, az épület; de az emberek legszívesebben a pincében laknak, vagyis az érzéki kategóriák közt. És nemcsak egyszerűen előnyben részesítik a pincében való lakást, nem, hanem annyira szeretnek is ott lakni, hogy elkeserednének, ha valaki azt tanácsolná nekik, költözzenek az első emeletre, amely üres és rendelkezésükre áll – hiszen a saját házukban laknak.

Nem, tévhitben élni (...) olyasmi, amitől az emberek a legkevésbé sem félnek.” (Kierkegaard)

Kész, többet nem cigizem. Az embereknek nincs elég pénzük ahhoz a luxushoz, hogy csikkeket hagyjanak nekem.

Le kéne lépjek. Nem tudom mit keresek itt, ebben a városban. Az biztos, hogy nem az élet értelmét. Erről jut eszembe: már öt napja nem ittam egy kortyot sem. Csak amikor nem iszom, akkor jutnak eszembe ilyen dolgok. Csak akkor keresem az élet értelmét, amikor iszom. Olyankor semmi sem tud megtéveszteni, én mindenben meglátom a keresett értelem egy-egy töredékét. Csak össze kéne illeszteni őket, és akkor mindenki boldog lenne.

Nekem valamikor volt egy otthonom – ez az a gondolat, amely ma foglalkoztatta a tudatalattimat. Tudatom nem ért rá ezzel törődni: siettem, nehogy étlen maradjak. Most, hogy megszereztem azt, amire szükségem volt, erőt vett rajtam a nosztalgia. Ezen tényleg nem lehet segíteni. Disznóság lenne megparancsolni a lábaimnak, hogy ne vigyenek az állomásra. Nézelődöm. Borús, poros délután, amikor minden az otthonomra emlékeztet, mert ez a város sem tudja eltitkolni fáradtságát, és szomorúan tereli utcáin az embereket; a házak lehunyt szemmel őrködnek, az. üzletek már nem vonzzák a tömegeket, és mindenki úgy gurul lefelé a lejtőn, mint otthon. Két tűzfal között fák és füvek, éppolyan zöldülni, élni akaró fák és füvek, mint otthon. Egy barack, egy konténer, egy kocsi fantomja – mindennek megvan az otthoni megfelelője. Vonatok hívnak, de én nem dőlök be nekik: maradok.

Felriadok álmomból: körülvesz az éj. Egy pillanatig olyan csendes, olyan nyugodt minden, hogy azt hiszem, otthon vagyok.

Síró folyosókról álmodtam.

Helyszíni közvetítés: a budiban patkányok is vannak.

Hajnalodik. Hideg van. A harmatcseppek tompán fénylenek, bakancsom megtelt vízzel. Az ágak kibontakoznak az éjjel öleléséből, közömbösen egymáshoz érve érintésemre. Hátam mögött maradt az út, majd az ösvény, most már eligazodom az erdőben is. A fák egyre ritkulnak, érzem a harmatos virágmezők illatát. A bozóton átvergődve, csuromvizesen, felkapaszkodom a töltésre, és onnan nézek körül. Keleten selyemfény simul a dombokra. Ez itt a Nap Kertje. Valamit már látok abból, amit mindig megálmodok. Jó lenne elmenni mellette anélkül, hogy ránézzek. Nem lehet. Ott, a sínektől jobbra, egy levágott emberfej néz farkasszemet velem minden hajnalban.

Az első napok veled. Évszázados gátlások gyűlnek fel bennem, nem tudom, miről beszéljek neked. Egy hidat keresek benned, mely magamhoz vezetne. Nem ezt akarom: ez van bennem. Megsimogatnám a hajadat, de nem merem. Nem tudom, hogy ... Nem tudom, mi van velem. Egy hétvége nélküled. Nem akarom, de állandóan arra gondolok, hogy jobb neked nélkülem, mint velem. Most már te is tudod, mennyire gyenge vagyok.

A szavak visszanőnek a nyelvembe.

Megtaláltam meghatározásodat. Vagány vagy.

Kibírom, átvészelem, kiheverem, nem tudom, mi lesz velem.

Rojtos seggű basszusgitárom nem hagy nyugton: folyton arra nógat, hogy megírjam a fekete folt folytatását. Nem veszi észre: ennél komolyabb dolgok foglalkoztatnak jelenleg.

Régebb, gyerekkoromban. Focizás közben lerepül lábamról a cipő. Valaki felkapja, és elszalad vele, én, kiabálva, utána. Az anyja lekiált a negyedikről, hogy hagyjam békén a fiát. Hiába mondom, hogy ellopták a cipőmet, nem hiszi el nekem: a cipőt már átdobták a kerítésen, és nevetnek, olyan szavakat vágnak hozzám, amelyektől a verébfiókák csipogása jut eszembe, mielőtt széttaposnánk őket, és a szüleimre gondolok, akikkel szavak miatt sem lehetek őszinte. Így észre sem veszem, hogy becsukódott már az ablak, körbevettek engem, és ott áll előttem a tolvaj, a győztes, a többiekkel együtt üvölti az arcomba: na, mi van, szopós, csak nem félsz?, én csak akkor veszem észre, mennyire reszketek, és megtelt a szemem könnyel.

A metszőfogaim közti átjáróba beragadt egy vadászrepülőgép.

Fohász: szerelem, te, aki zene vagy, vigyél el engem arra a helyre, ahol nincsenek zenére vadászó fülek, ahol nincsenek elvetélt percek, egymásra villanó, cinkos kések, széttört képek, ahol a vér forró folyamként hömpölyög az erdők felett, ahol minden fa mögött ott áll egy ajtó, és minden ajtó mögött egy ember, aki színes üveggyöngyöket hullat egy kútba, és a gyűrűző víz alatt egy áttetsző kő hever, árva, neoncsövekkel teletűzdelt éjszakáink bolondul fénylő égiteste, ahol szabadon kacagunk és szabadon hallgatunk, ahol büntetlenül asztalokat boríthatunk és széklábakat gyógyíthatunk és őszintén hazudhatunk, gyorsíthatunk, lassíthatunk, nem gyanakodhatunk, és senki sem érhet utol minket, mert mi már ott leszünk, ahol nem létezik semmi abból, amit a hátunk mögött hagytunk.

Szia, szerelmem, elmentem kakálni.

Itt van egy alak, morzéjelekben beszél, valahogy így: tá-tá-tá-ti-ti-tá-tá-tá. De ezt csak akkor csinálja, amikor koldul, különben hallgat. Akik pénzt adnak neki, azt hiszik, imádkozik, de szerintem azt mondja, hogy lófasz. Vagy valami semleges dologról beszél.

VIGYÁZAT, CSÖMÖRVESZÉLY!

A jelzőtábla tövében, a járda szélén, egy döglött macska növeszti a körmeit. Egy földszinti ablak most törik szét, de nem baj, mert az, akire a szilánkok hullanak, már elcsúszott a sárban, hason fekszik, asz’szem betörte a fejét, vagy lehet, hogy csak egy pocsolyában fekszik. Sötétben vér és víz egyre megy. A kivilágított ablakok cafatokat tépnek a fekete udvarokból. Kiégett a nap. Csörömpölésveszély, féllitres üvegekbe zárt sikoltás. A látvány elszörnyed tőlem.

Csendes szerelmesek. Egymás kezét fogva, mintha bilincset viselnének. Mi sohasem voltunk csendes szerelmesek. Mi sohasem voltunk szerelmesek.

gész életemen keresztül mást sem akartam, mint azt, hogy minden kívánságom teljesüljön. De a nagy kirakósjátékból, amelyről álmodtam, csak a dobozt kaptam meg.

Elindultam és tudtam: többé nem fogok megállni. Szemberöhögtem azokat, akik tudták, hogy félek, és nem érdekelt, mi lesz ennek a vége, a pincébe röhögtem azokat, akiket még utálni sem szeretek, és beleugrottam a csapdákba, nem vergődtem ki belőlük: mindenkit, aki hasznot húz a csapdaintézményből, berángattam és odaláncoltam magam mellé, majd ezt is meguntam, és továbblódultam és csak én voltam meg mindenki, akibe belebotlottam, akit megrugdostam, aki elszaladt, aki kiütötte a bicskámat a kezemből, akit meglékeltem a földről felvett bicskával, aki betörte az orromat, aki megtisztelt egy sörrel, és a pofámba prüszkölte a konyakját, akit mellbe vágtam, akivel kibékültem, aki hozzácsapott a kocsihoz, aki úgy húzott el mellettem, mintha sem én, sem ő nem léteznénk, mind én voltam, az egészen azok voltak, és én nem zavartattam magam miattunk, akkor és ott nyújtóztam ki a csillagokig, amikor és ahol akartam, és halott szerelmemnek grimaszkodtam, és szebb voltam, és szebb voltam nála, szebb voltam bárkinél, akiről azt hiszik, meghalt, pedig csak akkor kóstolt bele az életbe, és bebizonyítottam neki, hogy nincs igaza, mert én elértem arra a helyre, ahol senkivel sem kell megosztoznom magamon, ahol megtudtam, hogy hazudott, mert én csak őt akartam, ő akart mindent magának, egy keveset belőlem, egy keveset valaki másból és egy kényelmes helyet, amely csak az övé legyen, ahova rajta kívül senki be nem mehet, de ez már nem érdekel, mert én továbbmentem és lehorgonyoztam a Szép Arcok Városában, ahol megtanultam gyorsabban száguldani, mint valaha, ahol megtanultam, hogyan kell egyszerre simogatni és ütni, mégis elváglak a vizsgán, nem tudtam megtanulni, hogy semmit se vegyek komolyan, és én behúzódtam egy kapualjba, ahonnan az egész várost szemmel tarthattam, és teltek a napok, először kegyetlenül, majd közömbösebben virradtak rám a hajnalok, és én még mindig háttal álltam a nekem készített ketrecnek, nem csoda, hogy rosszul éreztem magam, mert egy idegen ketrecbe tévedtem, és mély voltam, mint egy hüvely és hülye, mint egy üzletember, de még mindig nem szelídültem meg, csak szédültem, ismétlődtem, anélkül, hogy magamra ismernék, és barátokra tettem szert, anélkül, hogy ők szert tennének rám, majd felkerekedtünk és elárasztottuk az utcákat, összesároztuk a tiszta, emberszerű gépkocsikat és a tiszta, gépkocsiszerű embereket, de még abban a hideg, gennyes vergődésben is kivétel voltam, mert az én kúszásomnak nevetséges célja volt, tökéletes zenéről álmodtam, és még akkor is, ott is a te hangodat hallottam, a te illatodat éreztem, és szabad voltam, Istenem, aki egy árva imát sem fogsz többé hallani tőlem, oly szabad voltam, mintha most először néztem volna körül ezen a világon, mintha csak kezdet és vég lenne, mert csak most jöttem rá, mennyire szeretlek téged, Kurva Élet.

Mi? Hogy mi ez? Egy hegesztőművész kidolgozatlan diplomamunkája.

Üveggyöngyök

Lelkem ártatlan állatkái: a démonok.

*

Van itt egy kérdés, mely nem hagy forgolódni a síromban. Azt a címet adtam neki, hogy ki elég pihent ahhoz, hogy törődjön velem. Én nem, az eccer biztos.

*

Lettuce: „az embereknek nem igazságok, hanem kicsi pszichológusok kellenek”.

*

Azt mondod, ismered magad. Akkor honnan ez az önbizalom?

Szeretlek, fekete sapka. Szeretlek, kék sál. Ti kitartottatok mellettem annak ellenére, hogy én már nem vagyok az a gyerek, akinek könnyek gyűltek a szemében arra a gondolatra, hogy szegény fekete sapka, szegény kék sál, lelketlen száműzetésben kell leélniük az év legszebb napjait.

A szavak fölöslegesek. Főleg amikor nem tudod használni őket.

*

Az én életem túl bonyolult és túl kényes gépezet: nem nyúlok hozzá, nehogy aztán engem hibáztassanak azért, mert elromlott.

Embertársaink szívtelensége ijesztő méreteket ölt: vannak köztük olyanok, akik még magukat sem képesek szeretni. Íme egy szemléltető példa: egy utazási iroda hirdetőplakátjára, az utolsó mondat után, mely úgy hangzik, hogy „az év bármely napján utazhat velünk”, a következő szellemes megjegyzést firkálta oda valaki: „hogyan utaznék veletek, amikor még magammal sincs kedvem utazni”?

Kár, hogy csak filmben létezem.

*

Sehogyan sem tudunk összedobni botladozásainkból egy épkézláb táncravalót. De ezek csak jópofa szóbuborékok – szétpattannak, még mielőtt elérnék felséges otthonunk küszöbét. Nem árulhatnak el semmit harmonikus mániákusságukból.

*

A vízgyűrűk nem próbálnak már partra vergődni.

*

Elgázolt kutya: semmi sem vész el, minden ellaposodik.

*

A napokban, miközben érzelmeimmel játszadoztam, azon kaptam magam, hogy unatkozom. Életemben nem voltak ilyen gyenge játszótársaim.

*

Csak jő egy barát a háznál, főleg ha inkább részeg, mint másnapos, mert képes hőbörgésével szavakba gyömöszölni, majd pimasz magabiztossággal a papírkosárba dobni a halállal táncikáló életet.

*

Igen, ebben áll a másnaposság varázsa: a józansághoz való akaratlan, tehát ösztönös visszatérésben. Vissza a fenékre.

Kíváncsi vagyok, milyen az arcod, amikor nem lát téged senki.

Amikor nem lát engem senki, megszűnök létezni. Nem vagyok én semmi más, csak egy optikai csalódás.

A látóköröm nemhogy 2, de még 1 személy számára is túl szűk. Az életem meg olyan, mint egy felhőkarcoló, sehogy sem találom a helyemet benne. Vagy inkább olyan, mint egy kút, amelynek az alján én vagyok az iszap. Vízszintes térkoordinátáimmal meg lennék elégedve, a merőlegessel annál kevésbé. A földszint az enyém, te csak felettem lakhatsz.

Alacsony, törékeny ember, arcára ráfagytak a vonások. Keserű mozdulatlanságban utazza körül a világot.

Miért használjuk ezeket az ütésekként záporozó szavakat még akkor is, amikor magunk közt vagyunk? Nem próbálhatnánk meg kinyitni ökölbe szorított kezünket, hallgatva, vagy legalább utánozva az egymás után tapogatózó gyökerek zenéjét?

Tudom, veszélyes fegyvert tartok a kezemben, mely bármely pillanatban ellenem fordulhat: megtanultam tisztelni és félni azt, amit korábban játéknak tartottam. Az asztalomon hever, sötéten, fenyegetően, mint egy bonyolult szerkezet, melyhez csak akkor nyúlhatsz hozzá, ha biztos vagy benne, hogy elsajátítottad minden titkát, és ha pontosan tudod, mit akarsz. Homlokomat összeráncolom és nekiveselkedem a súlyos, izzadságszagú zenének. Még mindig nem sajátítottam el minden titkot, még most sem tudom pontosan, mit akarok. Néha elmosódnak szemeim előtt a betűk és ilyenkor azt hiszem, tisztán látok: a billentyűk közti réseken kicsap a láng, és jégsugarak járják át testem csendesen gyűrűző, fekete termeit. Az örvények gondnoksága alatt nem félek örvendeni. Nem félek: örvendek.

Száraz tekintetű lakótársak törlik belém arcukat, meggyőződni arról, hogy létezem. Fáradtan figyelem őket: néha kétségbeesetten kapálózó bogaraknak, máskor feltépett burkolatú, kanyargó csatornáknak tűnnek, melyek szennypartjain forró leheletű virágok vágnak a nyirkos falakba szem alakú vészkijáratokat az ég felé.

Hiába próbálok őszinte lenni: gondolataim pártokba tömörülnek, blöffölnek, hogy elvonják figyelmemet öncélúságukról. Ha szeretni nem is, de sajnálni sajnálom őket: igyekezetükben olyan esetlenek, hogy saját hiányosságaikra fátylat borítva, leleplezzék a többieket. Az évezredes háborúban megedzett újszülöttek iránt egyre kevesebb szánalmat és egyre nagyobb kíváncsiságot érzek. Igen, én is ezt szeretném tenni. Segíteni akarok, hogy ne legyen szükségem segítségre. Gondolataim példáját akarom követni, akik, érdekeiknek megfelelően, hol várfalként védnek, hol ostromgyűrűként fojtogatnak, rákényszerítve segítségüket mindenre, ami a várban van. Szorítok nekik, hogy minél előbb leverjék a várbeliek lázongását, mert már elegem van a jótékony színészkedésből és a bizonytalanságból: hűtlen, igénytelen gyilkos akarok lenni, akár a gondolataim.

A kezemben ficánkol az idő. „Eressz el, eressz el”! – könyörög, mire én, a haldoklók nagylelkűségével, véget vetek szenvedésének. Színes üveggyöngy kacsint rám – igazi műértőre talált személyemben. Miután már ki tudja, hányadszor magamra csavartam a vattacukorégboltot, és lenyelettem magam a világűrrel, amikor már a csavarmenetes teremtmények istene is csőrén botorkál velem a sötétben, azt mondom magamnak halkan, hogy maradjak nyugton, holnap ennél kergébb leszek.

Ennek mértéktelenül örvendek.

A sokoldalú tehetetlenségem felett érzett düh, és az egyoldalú tehetségembe vetett hit közti harc teszi bájossá gondolatmenetemet.

Az elmaszatolódott rúzs- és púderfoltok a kifejezéstelen arcon, az ártatlanság szigetei a hiúság tengerén. Petyhüdt bőrbe kötött szennyes csillagok kapnak most erőre, levedlett fényüknek udvarolva, eljátszatva kacér, koszos kis teremtményeinkkel a teremtést megelőző csodálatraméltó rothadást.

Mire vártok? (Dög)Öljetek meg!

Ne legyél önző: gondoskodj arról, neked is jusson egy kevés abból a nagylelkűen másokra pazarolt cseles kis közönyödből.

*

Olyan kevés ember jelent számomra valamit: csoda-e, ha örvendek annak, hogy találtam valakit, akit szeretnék utánozni?

Egy ünnep csak annyiban Ünnep, amennyiben teljesíti az alábbi követelményket:

a) elfeledteti az ünneplővel, hogy él

b) elfeledteti az ünneplővel, hogy meg fog halni

Ugye te is ugyanarra gondolsz, mint én: ha most benézne valaki az ablakon, azt hinné, hogy egy nyavalyás igent sem tudnál kipréselni magadból? Ugye te sem hiszel már abban, hogy eljön az a nap, amikor egymásra nézhetünk anélkül, hogy rosszul ne legyünk zavaros tekintetünktől?

Ideje levedlened koporsódat, emberke!

Elkaptam egy potyautast.

– Segítség, jóemberek! Meg akarnak verni, mert nincs pénzem lefizetni őket! Csend. Semmi reakció. Majd valaki megszólal:

– Verjétek meg!

Ugye mi szebbek vagyunk rángatózó arcizmú tükörképünknél? A nappali alvajárástól kimerült szemeink sem mérvadóak: mi fényesebbek vagyunk náluk. Csakis ezzel magyarázható az a tény, hogy álmainkban kőbe fagyott lángoszlopok közt kanyargó iszapbarna víz csobogására emlékeztető horkolásban megnyilvánuló eufórikus állapotba kerülünk.

Ugye mi ripacsabbak vagyunk csepűrágóinknál és megszállottabbak sámánainknál: ezért van az, hogy álmainkból felriadva, fogcsikorgatásunk pompásabb zenének tűnik a széttaposott kezű kapaszkodóművészek hullócsillagáriájánál.

Én vagyok az utolsó szűz – a szavak prostituáltja.

Könnyű, világos kövek. Sínek háborítatlan együttléte. Az ágak – karmesteri pálcák összevisszasága. Útvesztőket bekebelező, útvesztőket okádó felhők.

A kosár felborult, világgá gurultak az aranyalmák. A csillagképekkel lejtő búgócsiga, a vízben szökkenő szélmanók a zsebedbe hajtják majd őket!

Feljött a nap, de a szentély még nem állt készen. Az utas szomjas volt: gondolkodás nélkül kiitta a nevető naplányok nyújtotta serleget, majd lefeküdt a fűbe, mert fáradt volt, és teste már harmatként vágyott a föld ölelésére. De szemei nyitva maradtak: belőlük lettek az erdők és a tengerek. Féktelen, fekete bársony zenéje még most is meg-megtöri a vidáman táncoló tündérek bűvkörét.

B.I., munka-konfliktuskerülő. Az első analfabéta író. Mert valamiben mindenképpen elsőnek kell lennie.

Kéjtől, undortól, fájdalomtól buborékok) hüvelyfekete éjszaka.

Valami önálló lett bennem, valami elállja az utamat, és azt a kevés fényt is, amit átenged szűrőjén, torzan és meggyötörten bocsátja világra.

Van egy ország, ahol senki sem kételkedik abban, hogy a szem a lélek tükre. Ebben az országban évente rendeznek szépségversenyeket, amelyeken a győztest megvakítják.

Nem megyek ki a konyhába, mert elfog a honvágy.

*

A bőség magva a meddőség.

*

Kedves barátaim! Annyira közömbösek vagytok számomra, hogy néha komoly kételyeim támadnak létezéseteket illetően.

Annyi mindent kimondtál már. Volt, mikor hánytad, volt, mikor vércseppekként hullattad a szavakat, de a tisztás, mely ott van az. erdő közepén, így is csak bemérgezni tudta életed szelíd csobogású csapvizét. Ügyes kis szökkenéseidet elfeledtette veled az, Aki lenyűgözött téged mindenható ostobaságával, és most tátott szájjal állsz egy olyan pokol tornácán, melyről fogalmad sem volt, hogy létezik, és visszaemlékezni próbálsz utolsó viccedre. A hangzavar karmestereinek melyik távoli, hozzáférhetetlen zsebéből jöttél te világra? Bűnöd nem nagyobb egy kölyökkutyáénál: bosszúból szökevény, koraérett álmaidért, hűtlen emlékezetedért, mely nem őrizte meg azt, amire szükséged lett volna örökös keresésedben, keserű részegségedben, hirtelen rémületedben lepisilted az örökkévalóság oltárát.

Szemeid kifordulnak igyekezetükben, hogy meglássák: sajnál-e valaki téged?

Ideje szorosabbra húzni a tűzfüggönyt magam körül.

Szemeid kifordulnak igyekezetükben, hogy meglássák: sajnál-e valaki téged?