KIS
LÍRAI ANTOLÓGIA
Komjáthy Jenő
emigrációja
„Gyűlölt, idegen” világban
élt. Tanári állásából felfüggesztették, munkanélküliként, és egy isten háta
mögötti faluban kényszerült tengődni. Életkörülményeivel, lelki alkatával
egyaránt magyarázható az, hogy a belső és a külső világ konfliktusát
éli meg szinte minden egyes versében. De az arány a két világ között korántsem
egyenlő. A lírai én olyannyira megnövekedett verseiben, hogy a külső
valóság mind jelentőségben, mind értékben alárendelődik neki. (A
külső valóság számára az unalmas hétköznapiságot, a szolga sorsot jelenti.)
Lázadva, romantikus hevülettel tagadja a „renyhe csöndben” lakozók
életmódját, Messiásként vigasztalja Magdalénáját, és valamiféle titanikus
lángolással kerekedik felül érzelmileg saját élethelyzetén. Aki verseit
olvassa, úgy érezheti, hogy minden érték, minden pozitív tulajdonság a
költői énbe sűrűsödik. Ezért társul a belső világhoz
folyton a fény, a láng, a nyár, a tündöklés, a lobogós. A külső valóság
pedig: hideg, holt, idegen, sötét, aljas, torz. Nemcsak romantikus
ellentétezésről van itt szó. Az önmagába emigráló személyiség
nézőpontja és védelme ez. Hiszen az óriásivá növesztett én tulajdonképpen
a védekezés eredménye. A maga kicsinyességére, mulandóságára rádöbbent, de
önnön értékeit is látó ember erődítménye. A megbillent lelki egyensúly kiegyenlítésének
lehetősége. Minél inkább érzi a külső erők hatalmát, a sors
zsarnokságát, annál büszkébben, annál nagyobb daccal hirdeti szabadságát, a
körülményeket legyőző erős akaratát. Végsőkig fokozott
szubjektivitása valami furcsa keveréke az önsajnálatnak és az önmagasztaló
értéktudatnak, a kiszolgáltatottságnak és a minden körülmények között
megőrzött belső szabadságnak. Ezért van az, hogy egyik versében
életét is feláldozná, hogy Istent megpillanthassa, a másikban pedig dacos
kevélységgel állítja: „Idegen Isten! nincs hatalmad/ Magamon úr csak én
vagyok.” Egyszer a csillagokba íródó nevéről beszél, máskor tragikus
lemondással szól a magában haldokló költészetéről. De ugyanazon versen
belül is megfigyelhető ez a hangulati hullámzás. A Mind hasztalan címűben például, ahol
a helyzet reménytelenségének melankóliájától a jövő idejű látomásának
eufóriájáig terjed az érzelmi sodrás. Ez a profétikus jövőtudat emeli ki a
legtöbbször a lírai ént a melankóliából, az önsajnálatból. Tulajdonképpen ez is
a hatás és ellenhatás effektusa. Csakhogy most a jövő jelentősége
értékelődik fel a szánalmas jelennel szemben.
Az én és a külvilág, a jelen és a jövő arányainak ez az eltolódása
adja azt a nézőpontot, amelyből az „itt és most” börtönnek,
elviselhetetlen kényszernek hat. És a szabadság megélésének lehetősége az
álmodozás, a látomás és az önvallomás, amely a legtöbb Komjáthy-versben
egzaltált, rapszodikus, mégpedig olyannyira, hogy emiatt gyakran veszít a
költői szöveg tömörségéből.
Komjáthyt az első modern, preszimbolikus költőink közé sorolják.
Azt hiszem, inkább utolsó vérbeli romantikus költőnknek kellene tekinteni,
hiszen az, ami modernnek érződik verseiben, az mégiscsak a végsőkig
kiaknázott romantikus költői attitűd sarjadéka.
BENŐ ATTILA