A múlt vonzásában
Tóth István:
Phoebus forrása.
A váradi latin nyelvű
humanista költészet antológiája. Literator Könyvkiadó,
Nagyvárad, 1996.
Tóth István immár harmadjára jelentet meg olyan antológiát, melynek anyaga
humanista költők verseiből áll össze. Ha vannak is átfedések a három
kötet anyagában (Alkinoosz kertje – humanista költők,
1970; Múzsák fellegvára – a kolozsvári latin nyelvű humanista
költészet antológiája, 1977; Phoebus forrása, 1996), az antológiák nagy
klasszika-filológusi képzettségről tanúskodnak. A magyar nyelvterület
literálorainak latin nyelvű versterméséről annyi életrajzi és
filológiai adattal rendelkezik Tóth István, hogy az olvasó már-már nem képes
befogadni ezt az adathalmazt. Tóth István klasszika-filológusi tudása, fordítói
munkássága annál is értékesebb, mert az utóbbi fél évszázadban nem jelentkeztek
azok a fiatalok, akik rendelkeznének az ilyen munka elvégzéséhez szüksége latin
nyelvismerettel és vonzódnának a múlt értékeihez. Ez önmagában nem teszi még
becsessé Tóth István teljesítményét, a múlt tudós-eszménye utáni nosztalgia
helyett azt kell vizsgálnunk, hogy sikerül-e értékesítenie fordítói munkájában
filológiai ismereteit.
Az utószó szerint a kötet irodalmi tudatunk fehér foltját igyekszik
eltüntetni. A magyar irodalomtörténet – Janus Pannonius életművétől
eltekintve – nem érezte feladatának a magyar literátorok nem magyar nyelvű
verstermésének figyelemmel való követését. Tóth István ezekkel az antológiákkal
illusztrálja a latin nyelvű magyar költészet történetét, mely párhuzamos
az eddigi magyar irodalomtörténettel, hisz mindkettő anyagát ugyanazok a
szellemi- és stílusirányzatok alakították, és gyakran a szerzők is
ugyanazok.
A kötet alcíme (A váradi latin nyelvű humanista költészet antológiája)
definiálja a hozott anyagot. Egy városhoz, szellemi központhoz kapcsolódó latin
verstermés összegyűjtése a közel húszéves ötletet ismétli meg – Kolozsvár
után most Várad az a hely, melynek a szerkesztő kötetszervező
funkciót tulajdonít. Ez néha korlát, és érezni az erőfeszítést, mellyel
Tóth István megindokolni igyekszik egy-egy szerző vagy mű
váradiságát. Ugyanakkor szükséges válogatási szempont, amely a latin
nyelvű költészetből képes kiválasztani egy kötetre való versanyagot.
Hogy az alcímet tovább elemezzük: Tóth Istvánnál a „latin nyelvű” és a
„humanista” majdnem szinonim fogalmak. Mert Tóth István a humanista költészetet
nagyon tágan értelmezi, belefér minden latin nyelvű verses szöveg, amely
antik műveltségelemekkel tarkított, vagy akár csak antik versmértékre
íródott. Janus Pannoniustól Csokonaiig mindenkinek jut hely az antológiában,
aki Váradon latin versírással próbálkozott. A humanista költészetről
alkotott szűkebb fogalmunk a XV század második felére korlátozná a váradi
humanista költészetet – ebben a korban közel ötven évig valóban Várad volt a
szellemi centrum, a korszerű szellemi irányzat pedig a humanizmus. Ennek
alapján megkésettnek minősíthető-e a későbbi korok humanista
szellemű verstermése? Tóth István szerint nem, mert a humanizmus
később összefonódott a reformációval, kálvinizmussal, pietizmussal,
felvilágosodással, így biztosítva szellemi aktualitását. Ha nincs is
vezető szerepe a későbbi évszázadokban, a humanista műveltség
alternatív kultúraként tovább él. Vizsgálata ínyencségnek számít
irodalomtörténeti hagyományunkban, mely csak az egyes korszakok
legerőteljesebb irányzatát szokta tárgyalni, és nem követi nyomon egy-egy
irányzat továbbgyűrűzését. Ilyen értelemben Tóth István antológiája
érdekes kísérlet.
Mi teszi a szerkesztő által végigkövetett költészeti vonalat
„humanistává”? A latinnyelvűség nem lenne elég, ha nem éreznénk a Janus
Pannoniusszal és a XV. századi humanistákkal való szellemi közösséget. A
Janus-kultusz éltetésén kívül az antik versmérték- és műfajhasználat
bizonyítja a versek „humanista” voltát.
Tóth István költői csoportok szerint rendezi a versanyagot, egy-egy
reneszánsz egyéniség kultuszteremtő erejét bizonyítja a körülöttük kialakult
munkaközösségekbemutatásával. A költői csoportok verstermésének
közzététele előtt a szerkesztő mindig igyekszik ismertetni a
szerzőket és a képviselt irányvonalat – sajnos inkább a szerzők
életrajzi adataira esik a hangsúly, pedig hasznosabb lett volna a címekben
megfogalmazott sajátosságok kifejtése, megmagyarázása. A túl sok adat terheli
az olvasót, aki becsapottan veszi tudomásul, hogy a bevezető szöveg nem
azt tartalmazza, amit címében ígért (pl. a „Laskai Matkó János, az
újsztoicizmus megalapozója” fejezetcím után egy olyan szöveg következik, ami
nem szól sem az újsztoicizmusról, sem arról, hogy a Laskai Matkó János
költészete milyen stílusjegyek vagy gondolati elemek alapján minősül
újsztoikusnak, hanem csak életrajzi adatokat szolgáltat). Olvasmányosabb – mert
az olvasót közös munkára hívó – lenne a kötet, ha Tóth István rávezetne azokra
a tartalmi és stílusjegyekre, amelyek alapján minősítette, egy-egy
irányzathoz vagy csoporthoz, tartozónak ítélte a verseket.
Számunkra ez az antológia nem verseskötet. A szövegek nem elég líraiak
ahhoz, hogy mai költészet-fogalmunkkal egyezzenek. Ma már elvárjuk, hogy a vers
élményeinkről szóljon, ezek a versek pedig inkább arra hivatottak, hogy
szerzőjük humanista műveltségét bizonyítsák. A versek megélésében
zavar a bonyolult mondatszerkesztés is. Biztosan nehéz az antik versmértékhez
való igazodás, és a latin költészet szónokias jellegét is éreztetnie kell a
fordítónak, ámde ha ez nehezen érthetővé teszi a verset, akkor annak
sajnos nem lesz olvasója. A szerzők többsége humanista literátor, de nem
vérbeli költő, a költészet művelése csupán egy szükséges eleme annak
a humanista életvitelnek, melyet gyakorolnak. Ezért felmerül a kérdés, hogy be
lehet-e egyáltalán mutatni a humanizmust csupán a költészeten keresztül,
illetve megértjük-e ezt a költészetet szellemi kontextusából kiszakítva?
A Phoebus forrását nem olvassuk tehát verseskötetként, inkább verses
történetként, melyből kiderül, milyen funkcióváltozásokon ment át a vers.
Leginkább az epigrammák esnek távol mai vers-fogalmunktól, mert az ilyen
szövegek, mint:
„Bárcsak
minden grácia egyként futna e helyre:
Ehhez a kőhöz fektették ama Báthory Istvánt”
csak azáltal versek, hogy
egy versműfajba kívánnak beilleszkedni, és követik annak versmértékbeli
szabályait. Egy olyan korban járunk, melyben maga az írás – illetve a mértékre
írás – is értékelendő mint a műveltség jele. Miközben megpróbáljuk
megérezni egy régi kor szellemét, és a múlt kulturális értékeiről lefújjuk
a port, érezzük, hogy mai írásközpontú kultúránk legkezdeteihez nyúlunk vissza.
NAGY ZSÓFIA