Vértelen évek

Beke Sándor: Védtelen évek. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1995.A bűvész meglehetősen ügyetlen. Egymás után több csúnya mellényúlása is volt, meg az a hülye nyúl is idő előtt bújt ki a cilinderből. A nézőtéren egyesek idegesen fészkelődnek, mások sziszegnek, az engedékenyebbek csak csóválják a fejüket. Ej-ej, dilettáns.

Annál a jelenetnél, amelynek a forgatókönyve szerint egy eredetileg üres dobozból vagy ötven méternyi színes szalagot meg a végén egy fehér galambot kell kivennie a mutatványosnak, szóval ennél a jeleneinél egy döglött galamb jelenik meg hősünk kezében, és a következő pillanatban nagyot puffan a deszkákon. A bűvész rémült arcot vág. Még egy malőr.

A közönség egy másodpercig döbbent csendben figyeli a történteket. Aztán a következő pillanatban elemi erővel tör ki az általános röhej. Most esik le mindenkinek, hogy ez az egész csak ugratás volt, ez nem komoly, ez csak paródia. No hiszen, jól átvert! S az a nyúl! Azt vajon hogy csinálta?

Ez az egyetlen pillanat Dilettáns úr életében, amikor halhatatlanná tehetné magát. Csak folytatnia kellene a mutatványokat, még egy kicsit el is túlozni azokat (ami egyáltalán nem esne nehezére), hiszen mindez csak paródia.

De Dilettáns úr nem érti, mi történt.

Dilettáns úr dilettáns marad, képtelen érdemet kovácsolni a saját hozzá nem értéséből. És talán soha nem tudja meg, milyen lehetőséget szalasztott el ott a színpadon. Jobb is így. Ha egyszer megtudná, bele is betegedne.

Igazságtalanok lennénk, ha Beke Sándor költészetét pusztán a politizálgatónemzetieskedő vonalra redukálnánk. A 19 versből ez csak néhányról mondható el. Ami viszont szinte valamennyi költeményét átfogja, amitől képtelen szabadulni (vagy nem is akar), az a dilettáns modernkedés.

A kötet indítása jobb nem is lehetne; az érdem itt valószínűleg a szerkesztőé, aki egy zseniális húzással mindjárt ide, az 5. oldalra helyezte azt a bizonyos döglött galambot. Aztán vagy robban vagy nem. Tény, hogy A szavak vérpadán című, Sütő Andrásnak ajánlott vers egyszerre borzalmasan rossz és borzalmasan jó. Attól függ, honnan nézzük: szerzőnk minden bizonnyal komolyan gondolja, amit mond – éppen ezért rossz. Amolyan giccses-demagóg-pózoló stb., stb. vers, amely egyszerre hemzseg a közhelyektől és a képzavaroktól. Csak néhány példa: „balták csillanó lényében maroknyi néped”, „elcsatangolt mellőlünk az Isten”, „Sütő András, te pusztakamarási csillag”, „te kisebbség-glória”, „magyar arcodon opál-gyalázat vert tanyát” (sic), „kit milliók ápolnak szívükben”.

A vers mégis jó, mert mintha önálló életre kelne: feledünk minden szerzői intenciót, és akarva-akaratlanul is az motoszkál bennünk, hogy önparódiát olvasunk. Csak néhány lapátnyi hiányzik erről a versről.

A második, címadó vers egészen más típusú, igazi bekesándoros verszuhatag, egy tízoldalas, egyszavas, centrált sorokból álló folyam. Legtöbb versében ezt műveli szerzőnk: nemcsak nagyot, de sokat is akar mondani, túl sokat. Mintha leküzdhetetlen belső kényszere lenne az ömlengésre, be nem áll a szája, és mégsem mond semmit, csak olyan modoros sületlenségeket, mint pl: „... átélni józsef attila összezsugorodott gyomrában a rángó idegeket” stb. Ennek a zavaros ömlengésnek aztán nemcsak az a hátránya, hogy lecsóvá teszi az egész verset, hanem elnyomja azt a néhány jó ötletet is, ami viszont határozottan jelen van időnként („mivoltunk éjszakáján fejünk fölé terebélyesedik a csönd”).

Rövid tűzszünet, infantilis közjáték következik (Tücsökszerenád), aztán újabb többoldalas, vagánykodó ál-szürrealizmus, szentenciaszerűen odadobott emeletes ökörségek következnek, pl: „Beethoven negyedik szimfóniája ereszkedik a tájra.” Egyetlen valamirevaló vers a kötet első felében az Álom a halál tükrében című, (annak is kb. a fele); nagylélegzetű szabadvers ez is, de a nagy „lefutás” itt moderáltabb, koherens világol teremt.

Persze minden csoda három sorig (na jó, 10-15 sorig) tart, aztán jönnek megint a rosszabbnál-rosszabb, szájbarágósan politizáló versek (pl. Rovarnyelvek: „egy balsorsú katicabogár... hirtelen nem póknyelven szól a feléje igyekvő pókhoz, megtörténhet, hogy számára végzetes lehet”, „ugyanez vonatkozik az összes kisebbségi rovarokra”).

Az emlékek siratófalánál című, négy rövid versből álló ciklusban, Beke Sándor végre megmutatja a tehetségesebb felét is, bár ezt a megmutatást nem viszi túlzásba. Néha még most is világfájdalmas, érzelgős, de legalább nem ez dominál, végre el tud szakadni a túlmagyarázástól, és egy-két. oda nem illő szót nem számítva, jő verseket is képes írni. Pl.: „Amikor esténként / a kozmosz korzóján / fütyörészve elindulnak / a lámpagyújtók/ kedvesem, / megírom a lélek bibliáját / és elmondom majd neked, / hogy Phalaris bikájának gyomrában / nem halnak meg a szavak / s vakondok-alagútjainkban / a jövő század arcán / ismét megálmodtalak...”

Bár nem különül el a kötet lobbi részétől, a 13-17: versek önálló kis szerelmi ciklust alkotnak. Legfőbb jellemzőjük az egyenetlenség. Frappáns fordulatok váltakoznak hatalmas blődségekkel, a meredek asszociációkat az egyszerűség, a tárgyiasítás eltúlzásával akarja ellensúlyozni – vesztére. A Tavaszodik és a Triolett című versek ennek ellenére többé-kevésbé levetkezik a korábbi költemények fogyatékosságait.

Aztán a befejezés megint pocsék. Az utolsó előtti darab (Olivér verse) végre kötött formájú, de nem sok köszönet van ebben a kötöttségben: épp, hogy súrolja valamelyik szabolcskás „remekmű” színvonalát:

„Apu, ha versel írok én is,

Nem lesz itt többé háború,

Szó-csokor lesz fegyverek helyett

Versemben, béke-koszorú.”

S ha azt hinnénk, hogy ezzel vége a közhelyáradatnak, tévedünk. Az igazi meglepetés még hátra van: A költészet ablakai című versben Beke Sándor egy szuszra kilövöldözi a még raktáron maradt banalitás- és képzavar-készletei: „a költészet a virág”, „a költészet egy krónikus betegség a világ sebeiben”, „a költészet egy alabástrom színű zászló egy műhold zászlótartójában”, „a költészet az emberiség ars poeticája az eszmények kongresszusán”, „a költészet egy ima az emberért”.

Vagy talán ez is önparódia lenne?

HEVESI ZOLTÁN ISTVÁN