Három vers – egy kötet?
Beke
Sándor: Téged kereslek. Erdélyi Gondolat. Székelyudvarhely, 1995
„Lásd, / gondoláznak / védtelen emlékeink fölött / az irkafirkászok”
Milyen kötet az, amelyben három(!) vers van, és azok is jő
szellősen szedve? Mit keres ebben a kötetben a költő előző
kötelének címadó verse (Védtelen évek)? – tehát végső soron
csak két versről van szó, nem háromról.
Az első vers (Pogány lidércek) korunk és létünk
egzisztenciális problémáit veti fel: elidegenedés (mintha egy idegen tájon /
egy idegen szónak / idegen / betűjében lennénk / és számolnánk magunkban:
/ vajon a hányadik hópehely / hullott / megkékült arcunkra?), képmutatás (A
komédia évadában / tragédiánk / ínsége sújt / (...), hazug maszkabálokon / más
arcot / kell tennem / szárnyszegetten”.), erőszak (De annyira / szeretném,
/ ha dudorásznál bennem, / huszadik század, / hidegháborúk / s erőszak
nélkül / örök olimpiai lángoddal / emberiséget / s emberséget őrzőn
–). Ennek alternatívájaként a szerelmet, a költészetet kínálja: (tudtam, / hogy
te vagy a / legutolsó / menedékem, / te könnyelmű, / szivárványarcú, /
gondtalan szerelem; s ha majd kinyílik a / szülőföld / bőröndje, / a
csend temetésén, / ő, / költészet, / fénypárkányodra könyökölhetek!).
Pontosítok: vetné fel és kínálná. Mert a dicséretes szándék, az egyetemes
igényű gondolatok, érzelmek (tehát a téma) még egyáltalán nem biztosítéka
annak, hogy a vers jó is. A vers ellen jő néhány kifogást lehet felhozni:
csak az. egyik, a legszembeszökőbb a túlbeszéltség; túl sokat mond, túl
sokáig mond és túl bonyolultan mond el mindent (krimis / bonyodalmak (...) /
melyekre hullott a hó / satrapa-télen; a vén / szükségállapot-század / zavartan
/ szürcsölgeti a presszókávét; billegő szamárfülekkel / borjú módjára; ha
majd kinyílik a / szülőföld / bőröndje stb., stb.
Egyvalamivel semmiképpen sem lehet vádolni a szerzőt,
provincializmussal, helyiérdekűséggel – hiszen explicite egyetemes, Európa-orientált.
A második vers (Védtelen évek) a legjobb a három közül, egészen jónak is
nevezném, ha el nem rontaná a végét azzal, hogy túl explicitté teszi.
Egy évezred történelme vonul itt fel, nem-kronologikus rendben
sorakoztatott eseményekben, nevekben (pl: átélni / a / peloponnészoszi /
háborút / a / negyvennyolcas / forradalmat / a / sztálingrádi / csatát / s / a
/ hirosimai / Béke / Park / emlékét), időnként személyes emlékekbe,
amelyek szintén történelemhez kötöttek valamilyen formában (átélni / a / serdülőkor
/ ezüst / szerelmeit / az / édesanyám / szót / úgy / ahogyan / a / zsidó /
gyermek / szájából / kibuggyant / a / birkenaui / haláltáborban), aztán újra
vissza a felsoroláshoz. Végül a vers az első vershez hasonló
egzisztenciális kérdések felvetésében teljesedik ki, csak ebben az esetben
jóval hitelesebben, mint először. Az „átélni” ige és ennek
visszatérő, tagoló szerepe teszi itt hihetőbbé a mindenáron
kitárulkozásra vágyó témát, és éppen azáltal, hogy a közvetlen tapasztalásra,
együtt-érzésre, tudatos vagy nem-tudatos belehelyezkedésre apellál, az olvasót
valamiképpen belevonja a versbe, a lírai én gondolat- és érzésvilágának
részesévé teszi (átélni / mindent / magunkat / másokat / mindörökké / átélni /
de / túl / is / élni / téged / te / nyugtalan / ezredvég). De találni itt is
elég szembeszökő melléfogást, amelyek esetenként nevetségesnek,
ízléstelennek tűnhetnek: pl. átélni / józsef / attila / összezsugorodott /
gyomrában / a / rángó / idegeket – hogy csak a legkírívóbbat említsem.
A harmadik vers, a kötet címadó verse, első olvasásra nevetségesnek
tűnt. A sokszori olvasás sem sokat változtatott ezen az érzésen. Hiszen a
vers elején a felsorolás – amely a keresés tárgyára irányul – inkább illene
középiskolás biológia, kémia, fizika tankönyvbe, mint saját, versen belüli
kontextusába. Még akkor is ezt mondom, ha értem a felsorolás funkcióját:
„mindaz, amiben kereslek, éppen azáltal van, hogy Te megteremtetted”. De hogyan
lehetne másként viszonyulni ilyen sorokhoz: a dezoxiribonukleinsavban /
kereslek; a brontosaurusok / emlékeiben / kereslek; pithecanthropusok /
koponyáiban / kereslek stb.? Bizonyos dolgoknak a szövegkörnyezet
létjogosultágot biztosít, másokat pedig kilök magából, a szerző akarata
ellenére is.
Ami viszont tetszik, az pontosan az a folyamat, amint ebből a
felsorolásból áthalad a vers további részébe, először csak szavakkal,
sorokkal, majd egyre explicitebben jelezve a másik vonatkozási rendszert, amely
már nyíltan rámutat a keresés tárgyára, hiszen bibliai-vallásos keretben mozog.
A kímondatlanság titokzatossága alatt lebeg végig ez a rész, bár a
kimondatlan mibenléte / kiléte nyilvánvaló. És ez még jó is lenne így: az
olvasóban végig él a feszültség – kimondja-e? Explicitté teszi-e az amúgy is
explicitet, amit semmi szükség kimondani? És a feszültség hirtelen és zavaróan
megtörik, nem beteljesülést, hanem elégedetlenséget hagyva maga után: –
kimondta: Istenem / Téged / kereslek.
Az utolsó néhány sor különben sem bírja tartani még a vers többi részének
színvonalát sem, ellaposodik, semmitmondó lesz: Téged / kereslek / akivel /
annyiszor találkoztam / akivel / annyiszor beszéltem / akitől / annyi
segítséget kértem / aki / nélkül / annyira szegény lennék / és erőtlen –.
Hogy miért éppen ez a három vers? Kíváncsi volnék, valaki találna-e mélyebb
összefüggést közöttük?
CZINTOS EMESE