DELEATUR
A tördelés állatorvosi lova
A Műemlék orgonák Erdélyben című könyvet a
Romániai Magyar Könyves Céh marosvásárhelyi kiállításán a Legszebb Könyv címmel
jutalmazták. Miként? A szöveg tördelése átgondolatlan, kusza és hevenyészett,
durva hibáktól sem mentes. A tördelés állatorvosi lova ez a könyv: kicsi a
lapszél, ráadásul a bal oldalé nem egyezik a jobb oldaléval (a bal oldali sorok
csak akkor olvashatók végig, ha tyúkszárnyakként hátrafeszítjük a lapokat),
ellenben a szóközök irdatlanul tágak, és az úgynevezett szellőssorban két
szó között centiben mérhető a távolság. Zavaró, hogy az oldalszámok,
amelyek amúgy semleges elemei a könyvnek, itt gyászkeretből kandikálnak ki
(tulajdonképpen a keret alól pislognak elő, merthogy a vastag fekete keret
egészen ráfekszik a számjegyre), jobb oldalon is balra zártak, úgyhogy hiába
vannak bekeretezve, keresni kell őket. A széles szövegtükör fárasztja a
szemet, amire a tág szóközök rátesznek egy lapáttal (a tágas sorok egyébiránt
teljes ellentmondásban vannak a szűk margóval: minek spórolnak amott, ha
emitt ennyire pazarlóak). A bekezdések mértéke, a felső index elhelyezése,
a betűfokozat megválasztása, a betűközök duktusa, a tipográfiai elemek
kiszámíthatatlan alkalmazása idegessé teszi, elfárasztja a szemet, mintha a
tipográfus munkája azt célozná, hogy minél jobban elidegenítse a szöveget a
normális szemberendezésű olvasótól. (A könyv tördelése többnyire a három-,
néhol az egyszeműeknek nyújt olvasási előnyöket.)
Szerintem kizárt, hogy a valódi tipográfus ismeri ugyan a megfelelő
szabályokat, ám a számítógépes tördelőprogramot már nem: azt nem tudja
kézi vezérlésre állítani ott, ahol be kellene avatkoznia. Beavatkozásra azért
van szükség, mert egyetlen nyers szöveg (kézirat) sem fog szabályosan
viselkedni, mindig lesznek árva-, fattyú- és szellős sorok, és a
tördelő nem húzhat ki, vagy nem írhat be kénye-kedve szerint szavakat a
tördelendő szövegbe. Az igazi tipográfus nem enged ki kezéből
vállrándítással olyat, amiről tudja, hogy nem jó. Ha valamit nem ért,
utánanéz, megtanulja (szakembert hív, elolvassa az idevágó olvasmányokat). A
hozzáértő tördelőnek jó szeme van, és elég rátarti ahhoz, hogy amikor
észrevesz valamit, kikapcsolja a robotot, majd kézi beállítással átalakítja a
hibás tömböt. Ismerek olyan tipográfust, aki például orvosolja, ha az ő betű a j alá kerül, és az ékezet
belevész a j hurkába. (Ami persze ritka eset, és nem feltétlenül kijavítandó, hiszen olykor
a tökéletlenség csorbaságában néz magára a tökéletes.)
De ha a tipográfus ennyire derék ember (csupa szép könyvet készít), akkor
kik csinálják a könyveket? Nyilván azok, akik csak képzelik, hogy tipográfusok.
Rosszul tördelt könyvből annyi van, a hibák annyira általánossá
váltak, hogy kérdéses, számon kérhetők-e egyáltalán. Lassanként a véletlen
szeszélyének kell tulajdonítanunk, ha igényes munkával találkozunk. (Vagyis
olyankor sem tudunk örülni, amikor örülhetnénk.)
Olyan hibák ezek, amelyek közül némelyek nem csupán a szöveg dikcióját zavarják,
hanem értelmét is. Amennyiben példának okáért a szövegtükör magassága (a
hiányzó sor miatt) megkurtul, azaz hamarabb véget ér egy lap, mint ahogy
szokott, az olvasó ezt a gondolat lezáródásaként könyvelheti el (így ér véget
egy fejezet is). Ez különösképpen zavaró a manapság gyakori prózatípusnál, ahol
a szövegtömbök egy-egy sorközzel határolódnak el egymástól (egyébként ajánlható
volna ilyen típusú szövegnél, hogy a tömböt ne beütéssel kezdjük,
megkülönböztetve így az egyszerű bekezdéstől).
A könyvkiadók között kevesen vannak, akik nem panaszkodnak napestig,
miközben némelynek könyvespolcán még mindig megtalálható a Szépmíves Céh
vászonkötéses sorozata. Le kellene emelni egyik kötetét, eligazítaná a
könyvtervezőket. Könyvtervezőket? Túlzás volna esztétikai
igényességről beszélni, amikor a tördelés alapvető, az olvashatóságot
szolgáló szabályai sem érvényesülnek. Alkalmasint könyvkiadásról is felesleges
szót ejteni, amennyiben a kiadó egyetlen embere sem érti mondjuk azt a szót,
hogy álbekezdés, alávágás vagy esetleg tizedes
osztályozás. És értelmetlen tipográfiáról beszélni, illetve a
tipográfiát művészeti tevékenységnek tekinteni, ha a tipográfiai alkotások
nemhogy stíluskritikailag nem elemezhetők, de a legcsekélyebb ízlésesség
sem jellemzi őket. Talán Pécsett, vagy éppenséggel Lengyelországban
(esetleg Kolozsvár román tipográfusai) fognak szép erdélyi könyveket készíteni,
amelyek természetesen sohasem fogják elnyerni a Háromszemű Bölcsek díjait.
Én nem vagyok Karl Kraus, aki felüt egy könyvet, aztán a Canetti lefestette
színpadiassággal szapulni kezdi az embereket. Mert persze a könyvön keresztül
be lehet látni nemcsak a kiadói szobákba, hanem az ott dolgozók otthonaiba, mi
több városaiba és országaiba is. Én inkább elfordítom a tekintetemet. Miért lássam
a port és a lustaságot, a provinciát és a butaságot? Miért lássam a
dilettantizmust, az igénytelenséget, a kiadói szobákban szélhányt
kéziratlapokat, amelyeknek mindkét oldalát használják, a spórlást, a
szűkkeblűséget, a kicsinyes filléreskedést, a máról holnapra
tervezgető amatőr lelkesedést, a gőgöt, a kapkodást, a közömbös
vállrándítást? Nem vágyom erre. És akkor inkább mai könyvre sem vágyom.
Vágyom.
SZABOLCSI BORBÁLA