Király László

Évforduló ’96 –’97

Konyhában ülök, iszom egyedül,

Teszek-veszek, szegényedem ingyen.

Fölöttem valaki valóban hegedül.

Havazik – tudom én: fehérül minden.

Kifundálok kínomban hülyeségeket.

Rémülten kutatom: hová tűnt az álmom.

Tőrrel a hátamban, mint Sámuel Beckett –

Meddig kell írnom, meddig kell citeraznom.

Így ér az új év, vén rímfaragót,

Ezerkilenczszáz és kilenczvenhatban.

Fizettem életet, ritkábban adót.

Imádnivaló - és megbocsáthatatlan.

Olyan

Édesanyámnak

Olyan szép volt minden,

mint azt mikor az ember

szeretné mondani:

Édesanyám.

Nem kell hozzá semmi,

csak egy keskeny vágányú vasút,

elátkozott, de mégis boldog földön,

szeptemberi hajnal, zúzmara, ez-az,

jobboldalt vonító farkasok.

Valami gyanús erdő, képzelődés,

elhurcoltak jajveszékelése,

és egy kicsi asszony.

Hová legyünk most már?

Kik jönnek utánunk?

Mi lett volna, tündér,

ha akkor, ott elhagyod a kendőd?

Mi lett volna,

ha nem tudom, hogy megvédsz?

És ha te nem tudod, hogy védlek?

Azok a fejszés-baltás

petróleumlámpás éjszakák

– mint a fél világirodalom –;

most is azt kérdik, mi bajom velük

Semmi. Minden.

S csak azt akarom mondani:Édesanyám.

Édesanyám. Ha már az alamafa kidől,

ha már lassabban járunk,

ha már, vagy ha még -

hová lehetne az ember

mindig elmulatsztott,

kétségbeejtő kötelességekkel?

Nézd ezt a kutyát –

meghasad a szíve örömében.

Valahol csöngetnek,

mint kezdetekkor.

Ez a kezdetem?

Ez a végem?

Sehideg

Mózes Attilának

nem történt semmi ültettem egy erdőt

az erdő hálás mondta szabó elvtárs

szováta fölött van (az erdő) fenyő

negyvenéves már ez erdőben olyan

mint mikor csupa ikszlábú lány jár az utcán

térdig érő csizmában öntudatlan

napfényes őszi sehideg-semelegben

vagy mikor költők pálinkáznak

unalmas prózaírókkal folyók mellett

ilyen a fenyves és Puskás Marit

székre állították mert kicsire nőtt

elénekelni a volt egyszer egy hadnagyocskát

köszönöm elvtársak és különben is megjött

patkós elvtárs a rajontól kétlovas kocsiján

sört ide bort ide s ha már itt vagyunk

fogalmazzunk táviratot fidel castrónak

legyőzte amerikát marikám

na még azt hogy hamvadó cigarettavég

ne szállj le a székről nem lesz ki visszaemeljen

aztán élsz majd szászrégenben boldogan

hol is vagyunk s kevesen vagy sokan

fenyvesünkben medvék s kurvák alszanak

fidel nem válaszolt a lovak elpatkoltak

ősz végi sehideg semeleg az ég

de megvan meg a hamvadó cigarettavég

Ön

Mit csinált, mikor Mátyás király?

Mit csinált, amikor semmit se várj?

Mit csinált, amikor: kedvesem, kincsem,

nincs, aki óvjon, szembe havat hintsen?

Mit csinált, amikor Zrínyi Miklós?...

Reményünk, hatalmunk, hitünk is volt.

Ránk-rabló dögökre, vadakra várva –

Munkács, Eger és Árva vára.

Mit csinált, amikor sehol semmi?
Egymás nyomában menni enni?!
Tova-távozó sereget látok.
Ön: szélben lengő nagy-nagykabátok.

Mit csinált, amikor férfi és Dénes?
Mikor a kard /imádom/ véres.
Mikor a sereg: gondolni, vélni.
Mikor a királyok azt mondják: élni!

Nem ússza meg Ön, tudhatja, olcsón.
Lengünk Maroson, Szamoson, koporsón.
Életbe-halálba be- és kiköltözve.
Mit csinált Ön – előtte és közbe!...

Mellék:

Elfelejtettem közülünk sokat.

Magyarnyelv-szerelmes vajákosokat.

Sámánok nyomán támad-e kedvünk

Csakazértis megmenekednünk?!

A szerelmesek

Apámmal ülünk, rendíthetetlen,
Sok ezer oldalon, a magyar nyelvben.
Van, aki hajlik, szóra is, menten.
Van, ki vadállat, szelídíthetetlen.

Elmennék én már sok irány iránt.
Medvét foghatnék legitten, legottan.
Rám fogja fegyverét egy katona-lány:
Én régóta egy verebet se fogtam.

Befejezném, ha befejezhetném.
Nincsen időm, se órám, se kedvem.
Sok ezer oldalon a magyar nyelvben
Ülünk együtt, rendíthetetlen.