Sebestyén
Mihály
Előszó
a tavaszhoz Trójában
Meddig várjak
még reátok, bomladozó bimbócskáim? kérdezte jámborul. Mikor tanuljátok meg,
hogy a lényeg elkendőzése, szigorúbban szólva elkenése, oldószerekkel való
kezelése bűn és vétek; szánalmas, silány menedék a vihar elől, hiszen
bármelyik pillanatban felkapja fejetek felől az örvény a képzelet szülte
ideiglenes tetőt, kiforgat benneteket a szélárnyékból, összeborzolja
idegrendszeretek ágait, kifiguráznak benneteket az ellenségeitek, leégetnek,
felröhögnek érveitek hallatán;
Így nem
lehet vitatkozni, így nem lehet a kertbe kiültetett palántákat felnevelni,
pedig már éppen ideje volt a melegházból kihurcolni őket a szabad földbe,
a szobahőmérsékletről a féktelen ingadozások közé, a
védettségből a védtelen bizakodás keze közé bocsátani, hadd érjen,
érleljen gyümölcsöt, ami életre való, aminek a jövő úgy van
belegyömöszölve a kromoszómáiba, mint tigrisnek a szelídíthetetlen vadság és
hamis hunyászkodás;
Most
egyáltalán ne számítsatok az utókorra, mert nem lehet megvesztegetni a saját
utókorunkat, nincs annyi hatalmunk és tehetségünk, legfennebb port hinthetünk a
majdani históriába leskődő szemébe, ez is csupán néhány
manőverre elegendő, gyorsan lekörözhető garasos trükk, menten
gyanút fog, aki a ti vitáitokat feleleveníteni kívánja, mi hiányzik innen,
kérdezi kétkedőn és dideregve, hová vetül a fény pászmája, midőn
lámpát gyújtotok, és látnia kell, hogy nem említtek egyetlen nevet sem,
nincsenek csak jelzőitek, emezek pedig nem jelzőtüzek, ne
csapjuk be magunkat reszkető veretű példák bádogérméivel, éppenséggel
kis csapdák, könnyen átlátható ködfoltok, kutacsok a valóság petyhüdt
bőrén, s ha már szagot fog a kései história-vallató, utánajár dolgainknak,
ügyeink csermelyét tenyérrel fogja fel, megleli az ürügyet magát, ami
magyarázatként tetszeleg a csalafinták emlékezéseiben, a tehetetlenek tilinkós
műkesergésében, a gyújtogatok tűzoltó zenekari partitúráiban, a
homokba-porba fingok szárnyalás-elméletében, a tetvek serkentésében és a
lélekszállítók menetrendjében, könyörtelenek lesznek mihozzátok –;
Könyörület
nélküliek a kikezdhetetlenek, a félvállról kezelt segédvarázslók, cementbe
ágyazott kisnémák és műanyag „ólomkatonák”, miért nem mondtátok meg, kiket
sújtson az átok és az éleslátás riadalma, kiket ne fogjon az álom, és kinek
legyen szögesdrót a lepedője, bogáncs a párnája, gyomorfekély
szava-takarója, miért nem hirdetitek ki, kik a hitnek ellenségei és mikor
induljon az első valódi kereszteshadjárat, van-e már megváltó, Szótér,
akinek bölcsőhelye és/vagy sírja egyszer majd
felszabadítandó célponttá válik a sokaság előtt, lakoznak-e most közöttünk
kutyafejű tatárok és puccos pogánydámák, kik korábban a halakat is perbe
fogták, megvádolták, mert némák maradtak a generális ujjongás közepette, szóval
adósok vagytok a virágtiprók, rózsaszaggatók, túlipántönkretevők, viola-violátorok
megnevezésével, folyton az az érzésem, hogy a felszín alá nem is lehet
beférkőzni, nincs repedés, eltömték a járatokat fagyálló hazugságokkal,
jaj nektek, ha nem vagytok együtt, jaj nektek, ha nincs nálatok elegendő
hágcsó, kapocs, lajtorja, feszítővas, varázsige, egymásba kapaszkodás és
tisztánlátás, ugyanis a történet nem arról fog szólni, régen megtették ezt már
a bűnbe esett elődök és a kiközösítettek, hogy fel kellene tárni
barlangját a falánk semminek, a szövevény cselvetésnek, pöffeteg
erőszaknak, hazugság-csiperketenyészetnek, ennél sokkal kevesebbről
van szó, tulajdonképpen meg kellene nevesíteni a mindenki által ismerteket, be
kell zárni őket a név mágikus csapdájába, gúzsba kell kötni okkult
tudományuk, a ködfejlesztő, lidércnyomást keltő gépeiket állítsátok
meg, jól lehet nem pusztán műszaki kérdés, ámbátor jogosan kérhettek
veszélyességi pótlékot, elégtételt, jóvátételt, egy másik tételt, amelyet
csakis ti ismertek, és a vizsgának akkor sem lesz vége, amikor kiléptek az
arénából, mert az alvilágiak természetében benne van az erőszak és nyál, a
gáncs és a gacsos elegancia, a hangerő és a hangerőművek
energiafalása itthon Trójában;
És a dolgok
akkor sem fejeződhetnek be, ha már mindezeken túl vagytok, az idő sohasem
dolgozik az elégülteknek, hiszen meg kellene tartani az első leckét, az
első koncertet, az első békenapot, az első mennyezetet,
hatalmat, tévedést, álláspontot, fel kell avatni az első hidat, az
első áldozat emlékművét, a vétkezés legkényelmesebb módját, a megyei
tarhálók központját, és ki kell fényezni a pályaudvar rézkorlátjait, a szüzek
szemében az első hamis könnyeket, avagy a mohóság ezüstevőeszközeit,
ugyanis nagy partykat, országos fogadásokat illik adni, sok meghívottal,
jöjjenek a legyőzöttek is, hadd lássák, mire vittük, istenem, mi ketten,
Te és Mihatalmasságunk, Fényes Orcájú Padisah-partykat kell tehát szervezni,
hadd jöjjenek a veszett fejszék a nyelükért, tűznyelők
olajért-vízért, halott lovak a patkóért, gőzfürdőért, lázbetegek
aszalt jégért, jelszavunk, ne feledjétek, régtől fogva adott: Hívságok
Hívsága, de a külföld számára illendőbb, ha deákul adjuk meg
nemzetközi megfelelőjét;
Na
bimbócskáim, szépreményű ikernyárfák, rengeteg tennivalótok között,
tudjátok, hogy el sem számoltatok az indulás jókedvével, a kifejezetten
közhasznú reményekkel, biztatásokkal és más efféle tűzijátékokkal,
petárdák persze robbantak, és volt az égen néhány fényes hullócsillag-állatöv,
mégis az éjszakák nagy részében csupa mesterséges világítótest, tarló, sivatagi
karavánszeráj égett, hitviták hánytak fűrészport és szikrát, a
résztvevők még egy rumos teát sem kaptak a Gondviseléstől, valakik
folyton a nyitvatartási időre figyeleztettek mibenneteket, és
elég gyorsan kellett üríteni a hamutartókat, az volt az érzése az embernek,
hogy hamvadásunkat mindenki lát a, füstölgésünktől vakulunk vakultok
vakulnak el a szomszédos nagy és kis lélekkalmárok, -idomárok, -bú(l)várok,
-elemzők és mérlegelők stb. stb.
Hát ez az,
állandóan a lelkiismeretre hivatkoztatok, a Csütörtök Nagyhercege sem volt
kivétel, kár is lenne tagadni, de őt egy idő óta sehol sem lehet
meglelni, nem jár társaságba, nem nyilatkozik, semmiféle felhívást nem lát el
kézjegyével, alig pillanthatni meg alakját, gesztusait a nyilvánosság előtt,
még nem nyitották meg a nyilvánosházakat, és igen korán zárják a nyilvános
vizeldéket, egyszóval visszavonult a közéletből, önéletet él kevés
megmaradt barátjával, kapott levelei sorra válasz nélkül maradnak,
gyűlöletes előtte a telefon; figyelmeztették jóakarói, hogy így nem
lehet megváltani a világot és a menettérti jegyet az üdvözülés felé,
egyáltalán, hogy lehet így viselkedni, ki adott rá jogcímet, hogy megvesd a
mások törekedését és harcait, mikor a magadét homokba temetted, kagylók mellé
süllyesztetted, vonták felelősségre, de a Csütörtöki Princz csak felhúzta
vállát és szemöldökét, leszokott a vízipipáról, és magára szedett vagy húsz
fontot, sajnos nem angolt, hanem súlyra mérhetőt, és mosolyát, a régi
társaságit felöltve, kivonult az álom trónterméből átöltözni;
A Herceg
szokásai közé tartozott ugyanis, hogy minden nagyobb döntés előtt
megborotválkozik, meggyszín kaftánját és hófödte sisakját felöltve heggyé
változik, belemélyül a kék égbe, mellén meggyfák virágoznak, és ajkáról méz
csordogál, amit a hegy lábánál lakók keserűvíznek hisznek, és óvakodnak
meríteni szavaiból, de ne menjünk tovább ezen az ösvényen, javasolom nektek,
inkább térjünk vissza a tanácsokhoz, hiszen azoknak híjával éppenséggel nem
vagytok, de mit árthat néhány újabb jószolgálat, kökénybokor, fanyar illatú
délelőtt a tengerparton, április eleje fekete kabátban a körgát szélén,
itt sétálunk, várakozunk reátok, ne széledjetek szét határozatképtelenségre
hivatkozva, ugyanis tőletek függ a mindenség jókedve, visszája, szöveghűsége,
igazság, éhség, emelkedett józanság, vidám séta a hegynek fel, a Csütörtök
Nagyhercegének képzelt síremlékéig;
Ő
tudniillik él, a közvillongások között is arra kér benneteket, hogy legyetek
hűségesek az első pillanat hevületéhez, ahhoz a régi decemberi
délutánhoz, mikor összegyűltek a pásztorok és bojtárok, kertészek és
gyümölcsoltók, mímesek és mímeltek, némák és elnémítottak, és akkor még a
pusztában sem bolyongtak, az ólakból nem bújtak elő, nem kaffogtak és nem
nyerítettek azok, akik mára már mindenünnét elősárlottak, -tüzeltek,
beletetvésznek a végtelenségbe, betűbagzó, verítékben fürdenek, ülnek a
napi szinekúrában, diaetában, és gyaláznak benneteket, citerán cincognak,
garasokon fáznak, zsebkendőket parcelláznak föl: ki hol, mely körzetben,
négyszögölben fog siránkozni a következő napon; az agórán (angolórán)
ugrál az angró angoranyúl: vörös kmerek, fehér kmersz, fűszín kmer
kiszámoló éneke mindnek;
És ne jusson
eszetekbe a leszámolás, a felszámolás, semmit fel ne számoljatok, a kenyeret se
számítsátok fel, de számítsátok ki együtthatóit a hatalom gyakorlásának, a
göngyvirágok száraz bódulatának a tavasz közepén, az éveket számítsátok be,
hetet mindenképpen, már csak a minket körülhomályló mítosz okán is, és sohasem
leszünk tisztában lehetőségeinkkel, értékeink felét számítsátok le, mert
azt csak elleneink tulajdonították nekünk, vegyetek mély lélegzetet,
mielőtt leültök egy újabb nyílt titok, seb, törés, levél elé, és
gondoljatok a gyöngyvirágok giccses kerettörténetére, az első szerelmetek
kerékkötőire, hóra, vérre, betegségre, elment-soha-vissza-nem-tekint
utánérzésére, mielőtt új hangot üttök le a zongorán,
nézzétek meg, föl vannak-e hangolva a tárgyak, sóhajok, a madárcsontú
hallgatóság lenn a nézőtéren, még nem kukucskáltok ki a függönybe vágott
résen, de hallani, miként csapdossák le az üléseket, tologatják a zsömléket az
előcsarnokban, a lámpaláz erőt vesz a küklopszok küzdelmén, dadognak
izmaik az öltöző tükrében az ügyelő utolsó kiáltása előtt,
kinyújtóztok a homályos szemüveg páncélja mögött, és fellélegezve azt mondjátok
a gyors lábú éjszakának - valahogy ma elégedett vagyok -, és a könynyedség, az olyan-mint-gyermekkoromban
magabiztosságával széttekint az ember a teremben, ahol üresen
ásítoztak a csonka szárnyú széksorok, és a kihűlt kézfogások még ráfagynak
éjszakánként a palackból szabadjára bocsátott kora tavaszban a vidék
kilincsére.
A Kerub
Bukása Közben Mondja
és
vajon
mikor válaszolnak a bércek, a lúdbőrös idegen árnyékok, a
szavak
nem létéből sarjadt sárguló füvek, csontkezek szorítása,
mogorva
zuzmók a hallgatás szájának szögletében, vajon mit
mondanak,
mit szólhatnak a bronzkeresztek, üres koponyák a
Megigazulás
és Boldogság Hegyén, miként dönti, görgeti szét a
szél,
a léleksötét s az idő a Feledés Serlegeit, tudod,
mostanában
égett ki belőlük a mártózó gyémánt-kívánás, ellángolt
a
szeszízű fürge jókedv, fullaszt a belélegezhető fénypára,
aranybarna
konyak csurran fényképezett nyakadra, vérrög ver
vissza
napsugarat Keresztelő Szent János álla alatt, a kép ismét
megrajzolhatatlan,
hát szerepeibe fogózz nagyon:
vigyázz
a lélegzet ritmusára,
Isten
fedetlen arcán vakon botorkál a hitetlen képzelet
ha
válaszolnának
a gondolatba süppedt kövekről nyúlkáló hívatlan
próféták,
nem hihetsz nekik, arcukat sem látnád ölödbe gyűjtött
kagylóhéj-szirmokon,
felsebzett
kenyérrel ki vigasztal meg éhes tengeröblöt bennem?
földből
gyúrt fellegek telepednek karomra lábamba fogózva
zuhannak
át velem az utolsó határon, pislákol, mégsem oltja ki a
kép
parazsát a szél, nézi még a szemhéjra tetovált szempár a
tájat,
hol nincsenek selymek, gyolcserdők, tüzek, siheder
remények,
a
Jelenések Könyve hallgat e tekintetben, bezzeg friss tojásokon
siklik,
alkuszik, néha páncélt vonszol a szó sértett kígyója,
rátekerőzik
a megálmodott városra, lépni sem tudsz, a pénzzel
kivert
főtéren, aranyban és ezüstben fizetnek napjaid, a jóravaló
bankárok,
senki sem vált az utcán rongybabára, menlevélre, titkos
címre
dadogott biztatást:
ti
csak maradjatok meg a hallgatás vargáinak, varrjatok nyúlcipőt
osonni
a szerelmek kihűlt üstje felé
nos,
ki
fejti meg a némaság sugárzó rejtélyét, talán te, hallgató
távolság?
kitart
mellettünk a dac, a fakép hagyatéka, a merészség a-moll
tétele,
és az éjszaka elején arra ébredsz, föl, hogy valaki
párnánk
tollai közé keveri a megfejtést:
„non
credo sed quia absurdum fuit”;
ismeretlenek
csapolják le mocsarát a szövegnek, zsombékon
ugrál
az értelem és eltéved a dicsőség lobbanásaiban, kezet nyújtanak
ugyanazok
az ismeretlenek, hogy fájdalom nélkül felnégyeljenek,
átnevezzenek,
kipreparálják ereinket, átszabnak, ördögűzéshez
összehordott
észérvek tetejére csóvát vetnek, fölébe ültetnek
minket,
vaskorona abroncsa szorítja szemem, folyvást az olcsó
szirup
tócsáiban látom magunkat:
feszesre
húzott hurokban függ könnyedén bábmásunk, s nincsen
mögöttünk
távlata az idő sokadik kertjének
és
hogyan
szóljanak felelet gyanánt a szóra nem bírható hűséghordó
öszvérek,
apró infarktusok, kis izomhalálok a mellkas vértjei
mögött,
a megkövetett téli kék napfordulók, évkeresztek,
kínvázlatok,
jövevény émelygések, a szorongó koponyában lobbanó
sújtólég,
barlangi holdtaszítók, csillagbélésű köpenyben az igaz
kártyavetők,
jóslattól borzadó peremlakók?
Koronáját
becserélte vesszőfonatra a Csütörtök Nagyhercege, és
hívei,
a kivégzett alvezérek fattyai eladták magukat a
farkasvadászoknak,
szobaebeknek, hírlapi zsarolóknak, fahéj ízű
árulásokkal
hintik meg minden étkünket, jutalmat remélnek a
könnyed
kiszolgáltatásért, a kifogástalan asztalért, a tökéletes
ágyneműért,
jaguárlépésért, párduchűségért, macskaeszmékért,
egyszóval
hibátlanul megrendezett az előadás a világ utolsó
évadnyitóján
a
tegnap
lencséjén állandóan elhomályosul a régi látvány, mikronok
kopnak
láthatóan, valódi mását áthajózták az óceánon, csatornán,
porcelánföldrészen,
színezüst hazugság-szigeten partra szállott
az
áttört paraszting, mellén bevérzett csillagfonál, amint
szárnyakat
rebbent az. angyal kedvese, rozsdázik immár biztosan a
páncélszekrényben
a Csütörtök Nagyhercegének képtelen szavakból
öntött
csorba koronája
minden
sivárlik,
elszivárog az üzenet a rögzítőből, sárgul az ajtóra
tűzött
céltalan cédula, a betűk egy éjszaka alatt földdé
szikkadnak
ujjam hegyén, és a tánc egyre fakóbb lesz a
felvételeken,
már csak a verejték érzik át az ezredfordulón,
felpattannak
ajtai az elhagyott lakásnak, hangyák vonulnak kifelé
egy
balga centúrió parancsszavára, az elégő napló tüzébe
menetelnek,
s a szétrágott hangszalagokról végül csak a hulló por
dübörgése
hallható
most,
hogy
nem vagy itthon, csontjait ropogtatva végre kimászik a
fuckhely alól a kukkoló csönd
a
falra
firkált esküvések meglágyulva földig nyúlnak, szotyognak,
poros
tányéron narancshéjak csörrennek, cseréplemezek robbannak,
könyvek
nyílnak ketté puszta oldalakra, se toll, se királyvíz nem
fogja
fehérségét a Semminek, eltéveszthetetlen színe az Egésznek,
ennél
tökéletesebb nem is lehelne, a hívogató kék olyan hamis
mostanra,
úszik a téli napforduló mosogatólevében, lejár a
türelmi
idő, jönnek a szajrézó ügyesek, bemásznak ablakodon a
csóró
cimborák, könyvtár-fosztogatók, lóidomárok, felfalják
ételeidet
a hamis bajtársak, hazudott hívek, lábaidnál heverő
hernyóderekú
tanítványok, széthordják képeid, konyhád hírnevét,
jól
köt cementje a nyárnak, csonkahétnek, szerelemínségnek
ne
értelmezd
másként a választ, a nem mondhatót, a nehezen lezárható
józan
aljasságot miként azt neked szánják kerubok, ne értelmezd
másként,
mint ahogyan első olvasatban érzed, mint a tű mérge ha
átjár,
mint a kés éle, ami megszeg, csak azként tapasztald meg a
korona
sárba vetett vesszejének szúrását tenyeredben
hatalmadat
hidd
valódinak, telelj át csöndes bölcsességgel, mint én, a
havazás
vaksága kincs, sehol egy füstnyom a szemem egén, kormos
fekete
varjak verődnek leveleid ablakához, Kísértő Múlt;
a
versek alá rejtett mosolyról csak te tudj, tégy úgy, mint aki
sejti,
hogy javíthatatlanok vagyunk, vetekszik értem az értelem s
a
gyűlölet, egyre többet kerít be a siker és a kudarc létemből,
hetedhét
ország híres árkában lakom, egyre több palánk, vár,
erőd,
fal és bástya kerül mögém, s szívem mind jobban
kimerészkedik
a szakadék szélére,
véletlen
szemlélő,
kérve kérlek, holnap barátaim se dicsérjenek, és ha
elfelejtik
következő némaságom bepecsételni a panaszok
szövetségébe,
akkor már nem volt hiába a játszma,
ki
tudja, miért hiányzik
a resurrectio a requiem tételei közül?
no
hát
mindennek
ellenére, a látszat és konokság dacára,
miközben
összecsomagolom csöndjeimet, szorosra kötöm batyumat,
kézben
viszem tova, állok útra készen érkezni önmagamhoz végre
büntetésképpen,
szóközeimet már beváltották agyagrögre, kegyelem-
őszre,
velem született derűre-dühre,
(ezt
úgysem festheti meg Dürer),
te
azért jöjj mellékösvényen a Toronyhoz, hol befalazva áll régi
hasonmásunk,
ne tégy virágot lábainkhoz, ne dúdolj semmi
fontosat,
csak valami egyszerű dalt, bízd a gyertyalángra fejed
árnyékát
a falon, és kifehérül lépted súlyától Városunk el nem
köthető
számtalan verőere
ötven
felé,
túl a mezsgyéken, a fegyverek józanul rozsdáznak csomóba
hányva,
és idegeimre kiaggatva száradnak az utolsó üdvösségek.