Demény
Péter
Szerelmes
dal
a Fekete Hölgyhöz
Halálra rugdoslak a földön,
s a másik percben megölellek –
a herceg elűzte a lányát,
hát én vagyok a szörnyű herceg,
és én vagyok a szép kalandor,
s ugrándozom, mint Próbakő,
csak engem látsz, bármerre nézel,
férfi vagyok és úrinő;
ó, add az ajkad, add a tested,
borítsd rám gyönyörű hajad,
és bocsásd meg, de ne felejtsd el,
hogy valaha megláttalak,
s azóta nem tudok aludni,
és nem tudok már írni sem,
mert minden szó, amit leírok,
egy-egy félájult „kedvesem” –
hát ne hidd, hogy könnyen hazudnék,
és azt se hidd, hogy nevetek:
életem éjjeli egére
csillagként égett rá szemed.
Búcsúszonett
Egy marék üszköt, egy marék hamut –
csak ennyit tudok Neked nyújtani,
s nem akarlak sértéssel sújtani,
de arcod s egész lényed megfakult,
és lassu fénnyel múlik el a múlt,
nem tudom már előszólítani,
csikorogva ért véget valami,
ami egészen másként alakult,
mint hitted volna, s hittem volna én is,
mint hittük volna bárgyú szívvel mégis,
bár búcsút mondtunk már a szerelemnek –
hát hagyj el engem, ne szoríts magadhoz,
emlékeink éles pengéje vagdos:
más fényt szeretnék szomorú szemednek.