Küldöm a frigyládát

Zalabai Zsigmond: Verstörténés. A szlovákiai magyar líra újabb nemzedékei 1970–1988. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1995.

Az eredeti szóalkotással létrehozott kötetcím mintegy sűrítetten a szerzői szándékot is elénk vetíti: a rangos szlovákiai kritikus így hozza tudomásunkra mindjárt a kötet legelején, hogy nem lezárt, kimerevített, panoptikumszerű „történetet” akart írni, hanem – eléggé nem dicsérhető módon – a szlovákiai magyar líra két évtizedének mába gyűrűző, eleven folyamatába akart bennünket beavatni.

A kötet első fele (az elméleti bevezetőtől Mikola Anikó portréjáig), különösen néhány innen is kiemelkedő rész (pl. A madárrá változott leány: 138-142. o.; Dramatikus versmodell: a mítosz: 151-160. o.) a szerző ragyogó kritikai érzékéről, kifinomult elemzéstechnikájáról tanúskodik. Mindezekhez gazdag erudíció társul: a szövegmagyarázatban mitológiai ismeretek, az etnológia, néprajz, történelem, művelődéstörténet, archetipológia, szimbólumtan valóságos kisenciklopédiája tárul elénk. Tegyük hozzá mindjárt: nem mondvacsinált ürügyek kapcsán, műveltségfitogtatás céljából előrángatva, hanem mindig egy jól átgondolt szövegértelmezési stratégia organikus, funkcionális részeként, adekvát módon alkalmazva azt a napjainkban gyakran hangoztatott recepciótörténeti, befogadásesztétikai szempontot, miszerint a jelentés (= a mű olvasata) mű és olvasó kölcsönviszonyában jön létre. A műalkotás így „kiszabadul” a „szerzői szándék” kötelékeiből (ha ugyan szabad még a szó egykori értelmében vett szerzői szándékról beszélni); egyformán jogosulttá, egyformán „helyessé” válik minden szövegmagyarázat, amely önmagában koherens, és a szövegből (vett idézetek segítségével) igazolható.

Szerzőnk részben szintén befogadásesztétikai alapról kiindulva nyilvánít véleményt hagyományos újítás viszonyáról a megújuló lírában, amikor azt mondja (304. o.), hogy oly mértékben kell újítani, hogy a befogadás ne váljék túl nehézzé vagy épp lehetetlenné a közönség számára. A hagyományból származó, befogadást megkönnyítő/lehetővé tevő tematikai, nyelvi-poétikai korpuszta kommunikációelmélet „hasznos redundancia”-fogalmával azonosítja. Ezzel a „mérsékelt újítással” elérhetőnek véli a líra térnyerését az ezredvég kommersz szórakoztatóiparában; az újítás végső alternatíváját pedig egyfajta „újraklasszicizálódásban” látja. Érdekfeszítő, vitára ingerlő kijelentések.

Ugyanazt a józanságra, mérsékletre törekvést fedezhetjük fel abban az állásfoglalásban is, miszerint a túlzott, „hamis optimizmussal” szemben az elégikumot tartja hitelesebbnek a tárgyalt periódus (1970–1988) korhangulatának, „általános életérzésének” kifejezésére. Az elégikumon kívül a korszak adekvát költői attitűdjének meghatározó eleme lehet még a tragikum, amely gyakran csap át iróniába és groteszkbe, valamint a játékosság, amely a szabadság lehetőségét villantja fel az alkotó előtt egy diktatórikus, „agyonkonszolidált” korszakban. Érdemes figyelni arra is, hogyan értelmezi szerzőnk – egy építészeti szaktanulmány nyomán – a posztmodern fogalmát: lázadás a technokrácia és a társadalom uniformizáló, az emberi élet kvalitásait veszélyeztető tendenciái ellen. (306. o.)

A kötet azonban nem mentes a kétértelműségektől és az ellentmondásoktól. A kisebb-nagyobb tanulmányok, portrék és portrévázlatok olvasása során a hegelimarxi filozófia hatását a nyelvezet szintjén is lépten-nyomon tetten érjük, a legújabb kori olvasó számára nemegyszer fülsértő módon: „Vulgarizáló álláspont, ha csak az eszmeiséget nézzük a műben” (50. o.); „... önmaga (és a nembeli lényeg) meghatározására törekszik” (251. o.); „tartalmi-szemléleti sematizmus” (296. o.); „érdekes és tanulságos ezt az akciót-reakciót figyelni” (105. o.); „... a «negáció negációjá»-nak a dramaturgiáját követi” (289. o.); „... „«megszüntetve-őrizve» az avantgárd valamennyi hasznosítható nyelvi-poétikai vívmányát” (300. o.); idáig kiemelések tőlem, Cs. E. A.); „Amely tézist (újítást) és antitézist (hagyományt) magas fokon, átgondoltam szintetizál végre.” (304. o.) Logikai szempontból nézve nemde meglehetősen nyakatekertnek tűnik a hagyományt antitézisként, az újítást pedig tézisként feltüntetni (lévén, hogy a hagyomány előzi meg az újítást, és nem fordítva)? Tudjuk, honnan származik az invenció. Nincs abban Z. Zs. „keze szennyéből” egy makulányi sem. A fenti példák sorát még folytathatnók, de lássunk inkább más példákat, a szerző szövegében, néhol bántóan elburjánzó mezőgazdasági, fiziológiai, fizikai, metallurgiai (!), csillagászati metaforákra: „... mi itt most az érték- és tudatzavarokkal küszködő szlovákiai magyar líra ligeteiben, illetőleg tüskés bozótjában járunk!”; „... képesnek bizonyult a pályakezdői gyermekbetegségek kinövésére, cseperedett és izmosodott, vesztette mutáló hangját, s egyre inkább a felnőtt szavának súlyával, komolyságával intézte hozzánk szavait.”; „... az Egyszemű éjszaka legizmosabb tehetségei” (298. o.); „Költészetén nem az olvadás, lazulás, fogyás, hanem a szilárdulás, a fagyás, a kristályosodás jelei észlelhetők.” (48. o.); „Akad viszont e salakban két olyan tiszta fémszemcse is...” (145. o.); „bolygórendszer”; „kérdőjelek fénycsóváit húzva maga után”; „kritika teleszkópjai”; „már-már galaxissá szerveződött”; „kivált belőle a gravitációs erőt és a fényenergiát legnagyobb mennyiségben sugárzó két bolygó” (306. o.); „az ősködben, a kaotikus ősmateriában kavarog” (307. o.). A nyelvezet, terminológia fenti jellegzetességei nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a mai olvasó a kötetet valóban csak „dokumentumokban gazdag adattár”-ként, újrafeldolgozásra váró anyagként értékelje (mint olyat, ami fölött hirtelen „eljárt az idő”).

Azonban, sajnos, nemcsak a fenti terminológiai sajátosságok hatnak zavarólag az olvasóra, hanem az olyan erőltetett, iskolás felosztások is, mint amilyet a 239. oldalon találunk, és amely lényegében nem mond mást, mint hogy a „próbautas” költők között vannak „rosszabbak” és „jobbak”. Kérdezhetjük, mit nyert a szerző (és az olvasó) azáltal, hogy ez a kijelentés rendszertani felosztássá léptetődön elő. És ha már az iskolás felosztásoknál tartunk, említsük meg a kötetben több ízben is felbukkanó „iskolametaforát” is, amely szerintem az irodalomkritikához nem illik, és csak arra jó, hogy a fiatal alkotó adandó alkalommal kellőképpen lesajnálva érezze magát. Vö. pl: „Kövesdi Károly az Éjféli elégiával biztatóan nagyot lépett előre: (...) kijár neki már az inaséveket záró szabadulólevél.” (217. o.)

Hadd ne illusztráljuk most példákkal a kötetben nem egy-két helyen felbukkanó (nyomdászra, szedőre nem kenhető) stílushibákat, stíluszavarokat: az amúgy is bonyolult mondatszerkezetet követhetetlenné, illetve kétértelművé tevő szükségtelen inverziókat, bántó ismétléseket stb. (Mégsem állom meg, hogy ide ne írjam: a „Maga elé képzel a töprengő/teoretikus elme...” mondatkezdő klisé legkevesebb hússzor fordul elő a bevezető és befejező részben, egyetlen oldalon néha két-háromszor is.)

Az elsőként taglalt terminológiai sajátosságokon kívül egyébre aligha szolgál tisztázással a 310–313. oldalak „bizonyítványmagyarázása” sem (aki olvasta a fent említett oldalakat, nem hiszem, hogy arra gondolna, hogy rosszmájúságból nevezem így nevén a gyereket); sőt, kritikushoz nem méltó szűkkeblűségre vallanak olyan szerénytelen megnyilatkozások, mint hogy a nyugat-szlovákiai kerület 1989es mozgalmai „eszmei szülőatyjának”, „fő irányítójának” nevezi magát; ugyanott (311. o.) pontosítja, hogy a tanszék hallgatói közfelkiáltással választották meg tanszékvezetőnek (vö. mindenki éljenezheti a királyt, csak a király nem éljenezheti magát). Hasonló attitűdre vall, hogy (fentebb már emlegetett számú alkalommal) „királyi többesben” bár, de mégis önnönmagát nevezgeti „töprengő elmének”, „teoretikus léleknek”. Nem tekinthetjük ezeket „személytelen többesnek”, hiszen a bevezetőben és befejezésben egyfolytában arról van szó, hogy a szerző kínál elméleti megalapozást, esetleges alternatívákat a kibontakozó líra számára. Nemkülönben fejcsóválásra késztet, hogy szerzőnk – másoké mellett – saját Madách-díjának visszavonását is felpanaszolja (29. o.), bármennyire is egyetértünk különben az aktus sérelmes, igazságtalan voltával. Megmosolyogtat bennünket a bevezető utolsó bekezdése is: „Hosszúra nyúlt elméleti alapvetésemet... n. b. [16 oldal szűkön!] ... el kellett végeznem.”

Hoc est Opus. Érdemeivel és hibáival. Nemzedéki kritikusnak vallja magát a szerző: a mű tehát a közte és nemzedéke között fennálló kapcsolat jelzője, ha úgy tetszik, szentesítője. Frigyláda. (Szerényebben inkább: pillar-box?)

CSOBÁN ENDRE ATTILA