Németh Gábor

NAPPALI HÁZ

Minden kétséget kizáróan ott kell lennie azon az átkozott helyen, nem hiszek semmiféle szökéshistóriában, a szökéshistóriákban van valami alapvetően gyanús, így Bernard, minden kétséget kizáróan? kérdi Tomas, nevetséges, mintha nem tudnánk mindannyian, hogy éppen á kétség kizárhatatlan, s ha valami egyáltalán állítható, az éppen a kétség bizonyossága, és ami kizárható, az az egy-ség, a dolgok és vélemények úgynevezett harmóniája, amelyet kissé fellengzősen igazságnak is szoktak nevezni, tévedsz, mondja Bernard, van igazság, csak éppen a szavakhoz nincs köze, másképpen szólva, nem a dolgok és vélemények úgynevezett harmóniája, hanem valami érthetetlen okokból megőrzött maradvány, abból a ma már valószínűtlennek és minden kétséget kizáróan sokak számára elképzelhetetlennek tetsző világból, amelyik még nem oszlott fel és nem is volt felosztható dolgokra és véleményekre, az általad oly nevetségesnek tartott egységből tehát, és ha szabad kérdeznem, így Tomas, hol hordjuk ezt a felbecsülhetetlen kincset, és ha már úgyis mindannyian részesei vagyunk, miért titkoljuk olyan gondosan egymás előtt ezt a közös örökséget, ne is válaszolj, mindaz, amit állítasz, anakronisztikusán romantikus metafizika, az igazság az – és itt e fordulat nem egyéb nyelvhasználati konvenciónál, amelyre azért van szükségem, hogy egyáltalán megszólalhassak – tehát az igazság az, hogy ez a világ véglegesen dolgokra és véleményekre bomlott, és a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető viszonyuk harmóniának, amiből, sajnos, még az sem következik, hogy nosztalgikusán diszharmóniának viszont igen, hiszen az úgynevezett diszharmónia a tagadás gesztusával elismeri a harmónia létét, ebbe pedig nem megyek bele, bármennyire szeretnéd, te és a hozzád hasonlók, s ha már a szökéshistóriát emlegetted, miért volna az. gyanúsabb bármilyen más feltételezésnél, a szívelégtelenség, amit legalább annyian terjesztenek, éppily gyanús, egy elégtelen szív, micsoda iszonyatos és elfogadhatatlan baromság, éppen az Ő szívéről ilyesmit állítani, sokkal inkább volna állítható ez minden egyébről, az úgynevezett szívén kívüli valóságról, sőt azt gondolom, ez a lehető legpontosabb kifejezés, már amennyire egyáltalán szó lehet pontosságról, ez az egész, úgy, ahogy van és volt és lesz, bizonyult elégtelennek a szíve számára, szófacsarás, így Bemard, ez, amit művelsz, nem más, mint cinikus és, megengedem, tehetséges szófacsarás, amely nem tántoríthat el a meggyőződéstől, hogy ott kell lennie, a Nappali Házban, még akkor is, ha arról a helyről a nevén kívül semmi sem tudható, és arra vonatkozó tudást sem őriz a közös emlékezet, hogy miért éppen így nevezi, nincs egy teremtett lélek ezen az istenverte helyen, aki bármit is tudna e név eredetéről, nincs senki, aki valaha is járt volna a Nappali Házban, vagy egyáltalán csak beszélt volna valakivel, aki úgy tudja, hogy a bárki által felidézhető múltban akárki is betette volna oda a lábát, egyetlen közös képet őriz róla a falu népe, ahogy a vízmosásnál a nagy kőre állva átnézel a kiszáradt tölgy két hatalmas ága közt, te sem láthatsz mást, mint a szétmálló vakolatot és az emberemlékezet óta beszegezett spalettákat, a súlyos és megvetemedett tölgyfaajtót, a foghíjas cseréptetőt, a Ház tömör és rejtélyes tömbjét, az egész gyülekezettől, téged és engem is beleértve, csak arra a soványka önámításra tellett, a néveredet nyugtalanító kérdése tárgyában, amely szerint egy lakatlan ház. az éjszakai sötétben – amúgy természetes, bár gyér fényforrások érthető hiányában – nem látszik, eltűnik, nincs tehát, számunkra csak a nappali léte bír érvénnyel, s ez magyarázza különös és mindenki által elfogadott nevét, badarság, így Tomas, az előbbi megengedhetetlen általánosítás hatóköréből kivonom magam, én ugyanis soha nem osztottam ezt a meglehetősen gyengécske lábakon álló feltételezést, egészen köznapi logikával is felfejthető, hogy ez a magyarázat azt a tévhitet foglalja magában, hogy a neveket adják, hogy a név bizonyos tapasztalatok kivételesen tömör összegzése, józan méricskélés eredménye, tehát már megint dolog és vélemény harmóniája, megint ebbe az erdőbe akartok bekergetni, a név, vegyétek végre tudomásul, hihetetlenül kisszámú, bár egyáltalán nem elhanyagolható kivételtől eltekintve, ráfogás, az igazi nevét senki sem tudja, a Nappali Ház azonban éppen az. előbb említett hihetetlenül kisszámú, bár egyáltalán nem elhanyagolható kivétel egyike, nyilvánvaló, hogy sohasem volt épület e név nélkül, hiszen semmi egyebet nem tudunk róla, ezen a néven kívül, ez. az egyetlen eszközötök, hogy itt tartsátok, a dolgok és vélemények szánalmas világában, a nyelvet használva arra, hogy látszólagos biztonságot adjon a reménytelenül bizonytalannak, szépen besétáltál az én utcámba, így Bemard, ha csak a hihetetlenül kisszámú kivétel egyikének nevezve is, de elfogadtad, hogy létezik igazság, még ha ily torz, és úgy látszik, számodra elfogadhatatlan formában is, mint ahogy ő is elfogadta, hiszen híres elnémulása, a szavaktól való önkéntes és félelmetes megszabadulása mi egyébbel magyarázható, ha nem a visszatéréssel, amit hazatérésnek is nevezhetünk, az egység birodalmába, még akkor is, ha a hétköznapi valóság szintjén még évekig itt járkált közöttünk, és csak most költözött be a Nappali Házba, ügyes csúsztatás, így Tomas, mintha az a tény, hogy tudjuk, honnan ment el valaki, följogosíthatna minket arra, hogy kikövetkeztessük, hová, és még ha el is fogadom, beköltözött a Nappali Házba, ez csak valószínűsíti, hogy felismerte, amíg köztetek van, szavak nélkül is beszél, hiszen értelmezitek minden mozdulatát, a háta mögött pusmogtok, jelentést adva a legapróbb véletlennek: ismerek olyat közületek, aki számon tartotta, melyik pulóverét vette föl, egy másikat, aki pontosan feljegyezte, hogy mikor ebédel, őrület, hogy mire nem vagytok képesek, csak azért, hogy magyarázatot talál átok a magyarázhatatlanra, nem veszed észre, így Bemard, hogy érveket sorakoztatsz fel az érvek hiábavalóságának bizonyítására, én ne venném észre, így Tomas, mikor ez a legfőbb gyengeségem, ami köztetek tart, és az. a gyengeség éppen annak az erőnek a hiánya, amivel Ő bírt, ami lehetővé tette, hogy itthagyjon bennünket, ebben a magyarázatokkal ékes, félelmetes és nevetséges térben, amelyet Ő, veletek ellentétben, csak a rá annyira jellemző gyilkos iróniával volt képes hazának nevezni, már amennyire és ameddig egyáltalán rá tudta bírni magát a megnevezésre, amíg el nem hallgatott, az egyetlen követésre méltó példát adva, az egyetlen követésre méltót, ami lehetséges volt, és amiről olyan vérlázítóan nem vesztek tudomást, bármit mondasz is, így Bemard, a reményt nem veheted el tőlem, a hitet, hogy olt van, a Nappali Házban, bejárja a számunkra elképzelhetetlen szobákat, és, bármennyire felháborító feltételezés is számodra, beszél, ha csak magában is, hiszen a gondolkodást nem hagyhatta abba, nem, ez elképzelhetetlen, s ha gondolkodik, szavakat kell használjon, a közős tulajdonunkat tehát, akkor is, ha a kétség nyelve helyeit az egységét találta elfogadhatónak, akkor is, ha te ezt az egységet nevezed a leghatalmasabb kétségnek, s így hazatérését a legmélyebb kétségbeesésnek, hát legyen, így Tomas, maradj e hitben és reményben, jól tudom, miért van szükséged, hogy életben tudhasd, nem Ő fontos a számotokra, nem az Ő félelme, nem az Ő zsigerei, nem a szenvedélye, nem az úgymond elégtelen szíve, nem a tétova mozdulatai, nem az érzelmei, hanem a tudás mocskos és szemérmetlen vágya, a képtelen és nevetséges remény, hogy visszajön közétek, az asztalotokhoz ül, újra beszélni kezd, és végre megtudtok mindent arról, ami életben tart titeket, s amit szép szavakkal és jobb híján úgy neveztek, Nappali Ház.