Szabó Gyula
Újévi napló
2000. november 26.

Udvarhelyen vagyunk Ágiéknál. A mai nappal fordulni fog az ország sorsa. Nem jobbra. Talán meg is „pecsételődik” azokkal a pecsétfogantyúkkal, amelyekkel a szavazó polgárok négyévenként „sorsukat kezükbe veszik”... Ma így folyik az országsorsot eldöntő „háború”: választási „csaták”, kampányok (értelme tulajdonképpen: táborverés, hadi táborozás, hadjárat) hetei után a pecsétütő „dzsidák” eldöntik a fülkefronton az ellenfelek közti hadállást. A maga módján testvérháború ez, országon belüli harc, „belviszály”, miközben külső „világbíró” erők (NATO, Európai Unió) ugyancsak belejátszanak a belső „hadviselésbe”... Én magam ezekben a baljóslatú kampányhetekben aránylag boldog embernek mondhattam magam. Legelőször azért, mert október 27-én szerencsésen véget ért a hónapnál több ideig vívott vesekő-„ostromom”: az évtizedek óta halmozódó – s némi részben „kartotékolt” – vesekőgyűjteményembe betehettem „törzskönyvezve” azt a „diadalkövet”, amely rekordot jelentett életemben mind a krízis leghosszabb időtartama, mind a kő legnagyobb mérete révén. A követ bebugyoláló szalvétadarabon ez lett az „iktatás” szövege: „2000. szept. 25-én jelentkezett, okt. 4-én »vittem« Budára, 14-én hazahoztam (6-a után szünetelt), 16-án hajnalban 3 órán át éreztem, hogy »van«, utána ismét szünetelt 26-án hajnalig, tartósabb fájás után 27-én déli harangszó előtt megvolt a »diadal« – »megadta magát«, s »szabadon elvonult« az »ostromból«.” Ez volt az egyik „boldogságszerző” rekordozás. A másik részint ennek függvényében a mindenkori kerti „küzdőtér” oldalas mezején született, ahol napról napra edzvén magam, elég hamar visszanyertem krízis előtti erőnlétemet, s mivel az időjárás is olyan napsütéses-felhőtlen nyáriassággal rekordozott heteken át, amilyent eddig nem értem őszidőkön a kertben, valóságos csúcsteljesítmény lett a „szőlőművemben” az, hogy már napokkal az udvarhelyi utunk előtt az egész őszi tennivaló „pontra volt téve”: a tőkék lebontása a karókról „előmetszéssel”, az ágkupacok eltakarítása, lombégetések, s főleg az egész veteményes- és szőlősterület felásása-kapálása, aszerint váltogatva a szerszámot, ahogy a rendkívül száraz talaj keménysége követelte. Néha a szerszám nyelét pihentető botként használva, el-elcsudálkoztam, hogy milyen hihetetlen tartalékerőt szabadíthat fel az, ha eltávolodik az emberből egy kavics, ami „termelő szemmel” nézve paszulyszemnyi volt, „táplálkozási szemmel” tekintve meg szemfognyi... Mindezek között november 11-én, Márton jeles őszzáró napján még közbeékelődött egy rekordos csúcs azzal, hogy egy véletlen találkozás és ötletszerű meghívás nyomán beültem az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet – rövidítéseikben: ODFIE – kolozsvári unitárius ifjainak turista autóbuszába, amellyel jubileumi zarándokúira mentek „Déva magas büszke várához”, a Dávid Ferenc-emlékhelyre, ahol az egyházalapító püspökünk 1579. november 15-én várbörtönbe zárva meghalt. A lehető legalkalomszerűbb volt az én betársulásom a dévai kirándulásra, mindamellett azzal, ahogy a falumbeli ODFIE-elnök, Szabó László szíves hívására habozás nélkül igent mondtam, csaknem úgy álltam hozzá az úthoz, mintha azt én a pár héttel azelőtti budai út „egyenes folytatásaként” megterveztem volna, mint aki a „Törökvész” kerületi budai „históriák” után az erdélyi helyszíneit is szeretné újabban látni a Zápolya-kornak, azt a Gyulafehérvárt, Alvincet, Szászsebest s tovább a Maros mentét alá Déváig, ahol történelmünk döntő sorsfordulatai valóságos emberi lábakon jártak az apa János király, a fiú János király, Izabella királyné és királyanya, Fráter György, Petrovics Péter, Török Bálint és a többi akkori hatalmasság életének – s nem utolsósorban halálának – sorstörténetéhez kötődve. Tegnap volt kereken két hete, hogy a luxusbusz elindult velünk a Kossuth utcából az „emlékzarándoklatra”, ami a szép, verőfényes őszi tájakon az ODFIE-sek vidám hangulatával, énekszavával inkább egy „kultúrcsoportos akciónak” látszott, mint felekezetes zarándoklatnak, s én amellett még otthonosan almási vonzáskörben is érezhettem magam, nemcsak az otthoni Kerekpástunkról való egyleti vezető révén, hanem mert mellette ott voltak többen almási leányokként azok közül a fiatalok közül, akik három évvel előbb még az „almási Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet” fészkén buzgólkodtak többek közt úgy is, hogy „tollukkal” írták-alkották a Fészekrakó című kis „röplapjukat”, s ugyanazzal az almási rugaszkodással bontották a „szárnyát” az ODFIEnek is. Az már csak járulékos hangulati tényező volt, hogy a nyelveket almási szilva nedűje is oldotta körülöttem, miközben az enyém nem oldódott éppen odáig, hogy mintegy historikus „idegenvezetőként” a történelmi táj emlékeit idézzem a buszmikrofonnál, noha egyébként az egészen friss történelmi elevenítések folytán nagyon a „nyelvemen” volt, hogy „történelmi leckéket” kezdjek mondani a „fiataloknak”, mint ahogy „melegebb” helyszínközeiben a mi szűkebb „almási körünknek” meséltem is néhány szóval arról, hogy amikor Budavára elfoglalásakor a későbbi unitárius feje delmünk, János Zsigmond csecsemőként Szulimán szultán ölében ült, a pártfogó pogány császár titkon a kisded uralkodó inge alá nyúlva vizsgálta Izabella szülöttének „természetét”, miként pápaválasztáskor szokták a katolikusok, hogy valóban fiú-e, akit Magyarország királyává választottak a magyarok. Ugyanehhez a családi sorshoz tartozóan még megemlítettem, hogy az utunkba eső Szászsebes volt az a hely, ahol Zápolya, az „öreg János király” épp a halála előtt pár nappal a fia budai születésének örömhírét meghallotta, s annak jóvoltából utoljára még lovagolt egyet a sebesi táborán, de utána azt már nem érhette meg, hogy a fiát meglássa Budán. A historizálásban különben a „legbeszédesebb idegenvezető” a gyulafehérvári székesegyház volt, ahol egy alkalmi kalauzoló is került ugyan, aki a legfontosabbakat elmondogatta népes csoportunknak, de ahol valóban már-már a néma kövek szóltak, amint egyik helyen Hunyadi János és László, a másik helyen Izabella, János Zsigmond és Fráter György sírhelyének szarkofágtömbjeit álltuk körül, s láttuk a „kiabáló” nyomait annak, hogy a nagy történelmi alakoknak még a nyughelyét is meg-megdúlták a történelmi vészek... Azután, míg haladt a busz tovább, és hamarosan Szászváros házai közé értünk, csupán magamnak, néma „emlékezéssel” tájoltam a történelmi időt arra, hogy 1918 őszén, az első világháború végnapjaiban ugyanazon az úton járhatott apám, a tizennyolc éves katonalegény, mint mi, ha kimenője volt vagy masíroztak gyakorlatra, majd mielőtt a kaszárnyából „menetszázadként” a dél-tiroli olasz frontra indították volna őket, laktanyájuk falai előtt kattant az a fényképezőgép, amely családunk becses értékeként apánk legelső képmását produkálta a felvirágozott alakulat bajtársi körében, úgyhogy jó néhány arc a megviselt képen ma is olyan elevenséggel áll előttem, mintha egészen közeli „régi ismerősöket” látnék... Megérkezve Dévára, a célpontba, nekem legelőször az a „kép” hiányzott, amely ugyancsak egy hajdani fénykép másaként eleven maradt emlékezetemben azóta, hogy családi kalendáriumunk lett „az 1949. közönséges évre” kiadott Erdélyi Magyar Unitárius Naptár, az elején annak a Dévának a jellegzetes „panorámájával”, amelyet azután párszor a valóságban is megszemléltem, s amely éppen olyan volt, mint a máig megőrződött 49-es naptárunk képe: a központból nyílegyenesen tovaszűkülő út házainak két „díszsorfala” végén magasba kupolásodott felségesen a Várhegy, tetejében a várfal és a vár kerekded díszével, mint egy koronás fő. Ez a kép most nem volt sehol, „beleveszett” a városközpont „szocialista vívmányaként” épült háztömbjeinek sivárságába, s amikor az egyik „megközelítő” mellékutcából szemem elé bukkant a piramis-szabályosságú hegyalakzat, már nem volt az a régi kép, amelyen úgy látszott, mintha Déva városa és Várhegye a várral egyazon emberi tervezés műveként – például Kőműves Kelemenék keserves küzdelmének eredményeként – együtt és egyszerre épült volna bele harmonikus tökéllyel a Maros menti tájba. Mindazonáltal az is a dévai hegy volt, ami „elém állt”, a teljes bizonyosságért – s lehet, azért is, hogy a tönkretett dévai kép útvesztőjében az együvétartozás harmóniájának töredékét mutassa – a várfal alatt, a csúcs közelében jókora fehér reklámbetűkkel „kitűzték” azt a négy betűt, hogy DÉVA, ami előttem egyszeriben olyan „kihívásnak” látszott, mintha egy FINIS-feliratú célszalagot tűztek volna ki számomra egy „unitárius Olimpuszon”, hogy testi-lelki erőnlétemet próba alá vessék. Közelről, a hegy lábáról tekintve fel, nagyon meredeknek és magasnak látszott a „cél”, pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy képes lennék „gyenge legényként” oda feljutni, de csak nekivágtam a bizonytalannak, s mintha egy várostromra indultam volna, már-már csatajelszóként mondtam magamban, hogy „vagy feljutok a tetőre, s akkor megerősödök hitemben, vagy nem jutok fel, s akkor kitérek a hitemből”. Meg-megállva, erőt gyűjtve s erőm fogyatva haladtam felfelé, „bevettem” a vár útján az első kaput, ahol már jó „ürügy” volt az álldogálásra a boltozat vizsgálása, hogy mennyi a tégla, mennyi és milyen a kő a bolthajtásokon, milyen falazási mintát alkalmaztak a dévai „kőmívesek”, s a huzamosabb ácsorgásnak még azzal is adtam az „okát”, hogy almási „mészszakértőként” a helyenként bővebben rakott maltert „ellenőriztem” a bicskám hegyével, miközben anyám halálának távoli almási hidege is megcsapott a „hamu” nélküli durva habarcs mellett, miután temetésének templomi órájától „tudom” Dénes papunk búcsúztató szavai nyomán, hogy anyánk is úgy élt és úgy áldozta életét, mint a Déva kövei közé befalazott Kőműves Kelemenné... A szakaszonkénti pihenőből időnként fiatalok iramos csoportjai mozdítottak tovább, mintha előzéseik közben erőt is kölcsönöztek volna nekem, s a várkerítés mentén ívelő, durván kövezett úton a következő megálló a második várkapu volt, ahol már a kapuőrség helyiségében is időzhettem, mivel ott már az is volt, s miután egy „történelmi ihlettel” próbáltam elképzelni a vár „élő idejének” vitézeit, egészen hiteles diadalt éreztem, amikor néhány újabb felhágó szakaszon túljutva, már jó fentről tekinthettem alá a Várhegy „hátsó” oldaláról a szédítő mélységű térség látványára. A Maros elég tágas térmezeje feküdt ezen az oldalon, szemközt a Nyugati Havasok Kolozsváron inneni magasságai, alant a Maros enyhén kígyózó csíkja, az országút a „játékautóival”, mellettük a leginkább „kígyózó” vasút félkörívben bekanyarodva Déva állomás felé eső szélére. A vasúton éppen „siklott” nyugatról befelé egy virító kék szerelvény, füttyentett egyet-egyet, mintha csak a mozdonyvezető jókedvének hangja lett volna, s mivel épp akkor egy távolabbi toronyból harangszó is kondult, megnézhettem az órámon, hogy az én dévai hegymászó zarándokutam „menetrendje” pontosan déli két órakor segített fel a jó kilátó pontra. Ugyanitt utolért két ismerős unitárius papnövendék, üdvözölve egymást kissé ámulva mondták, hogy hátnézetből találgatták, vajon én vagyok-e, aki hágom a meredek utat, s minthogy én voltam, onnan már együtt vágtunk neki az utolsó szakasz legmeredekebb felhágójának, míg a lépcsők alján le nem maradtam egy „utolsó” szusszanásra. Korommal hetvenen felül „járva” s kilóimmal hetven alá esve a vesekőkrízis „próbái” között, itt már „megpihenve s megnyugodva” éreztem, hogy a valamikori öt szívroham visszahúzó marka is gyengült, s feljutottam oda, ahol nem kell kitérnem a hitemből. Végül, mint egy hajdani fiatal, aki „feltámadt” a keresztúri unitárius gimnázium „hiterősítő napjainak” emlékeiből, ott voltam a hegycsúcson, a „színen”, amely egy várudvar volt, de „körbeforgó” várfalaival s a falperemeken is üldögélő fiatal „közönséggel” olyan képet mutatott, mint egy amfiteátrum. Szép számban nyüzsgött az ifjúság, a megemlékező ünnepség egészen „fenséges” volt abban a „kulisszakörnyezetben”, csak a gyertyák lángjaival kellett sokat vesződnünk, mert bármennyire védtek egész körben a falak, a hegycsúcsos szél itt is éppen úgy vágott, mint otthon az almási Várhegy tetején, ahol semmilyen várfal nem állta útját. Ekkor mármár fázós borzongással gondolhattam volna a közeli tüsszentésekre, de mintha az emlékgyertyák ellobbanó-fellobbanó pilláncsai, ha másképp nem, érzéki csalódásként melegítettek volna, ami mellett még az is némileg fűtő emlékláng volt, hogy az Unitárius ifjúsági induló szövege és dallama az én szájamról is úgy „szállt”, mint a mai unitárius ifjakéiról, mintha nem egy jó fél évszázaddal azelőtt, 1946 májusában lett volna az a „konfirmációs emlék”, hogy unitárius fiatalokként énekeltük mi is a keresztúri templomunk falai között: „Leng a zászlónk, egy az Istenünk, Bár reng a föld, áll a mi hitünk. Letűnt az éj, köszönt a nap, Miénk az élet, dalra hát!” Egészében volt valami az évszázadok „léghuzatából” a fáklyalángot suhogtató és gyertyalángokat tépdeső széljárásban, a százados idők várfalas magasságában, a rácsos vasajtó „őrizete” alatt tartott emlékmű mellett, amelynek márványtábláján három nyelven, magyarul, románul, angolul örökítették meg a betűk annak a Dávid Ferencnek az emlékét, aki csaknem öt és fél évszázaddal ezelőtt az unitárius hit és egyház apostola és alapítója volt, s annak mártír püspökeként a dévai vár rabcellájában végezte földi pályafutását. Visszavisszatérő történelmi ihlettel érezni lehetett felfelé a várúton, hogy élete utolsó évében ugyancsak vén fejjel megtette ő is azt az utat, amit mai „emlékzarándoklói” az „unitárius Golgotára” vivő útnak mondanak, s bár akkor éppen „bukott”, az évszázadok magasságából annál tisztábban látszik az az iramos felemelkedés, amellyel Dávid Ferenc „hitgrádicsain” az európai hitújító szellemi vihar, a „pápista világ” gyertyáit oltogató reformáció a legfelső csúcsra jutott. Alig három évtized alatt, az 1540–50–60-as években, amikor a magyar királyság a „budai vésszel” épp háromba szakadt, és dúltak szinte szüntelenül testvérháborúk és pogány elleni hadviselések meg várvédések a „kettős királyság” országában, „ifjú János király” Erdély felé eső országrészén Dávid Ferenc, a kolozsvári születésű szász Franz Hertel úgy futotta felfelé a reformáció „fokait”, hogy katolikus plébánosból lutheránus magyar püspök lett, azután még tovább „újítva hitét”, a nagy reformátorok „helvét szárnyához” térve „emelkedett” a szentháromság-tagadásig, az antitrinitarizmusig, s lett végül az egyistenhívők első püspöke: a kereszténység egyetlen magyar hajtatású hitágazatának szuperintendense. Külön „fényes” ez a Várhegy-feljáróhoz hasonlatosan emelkedő út attól, hogy a gyulafehérvári udvar magyar királya, János Zsigmond ugyanazokban a vészes években-évtizedekben az erdélyi országgyűléssel együtt olyan világosságú vallási türelmet és hitszabadságot biztosított az országlakóknak, amely páratlan volt az egész akkori keresztény világban, ahol a „vallásüldözés véres kísértete” grasszált, s maga az ifjú király is az udvari papja, Dávid Ferenc mellett „járta a fokokat” a főurakkal és az országlakók nagy részével az unitarizmusig, miközben uralkodói „pályáján” arra a „csúcspontra” jutott, hogy ő, az unitárius király lett Erdélyország első fejedelme. Végigviharzott néhány évtized alatt Erdély városain és majdnem minden lakóhelyén a szellem „vallásháborúja” úgy, hogy vér semmi nem folyt, míg a világi csatákon épp azokban az időkben folyt a legtöbb vér, dúlás, pusztítás, s „szállt alá” a két magyar király országa évről évre a „romlásba”, a nagy török császár, Szulimán „oltalmazó” fegyverének „tüzei” között... Dávid Ferenc hitújító szellemi nagysága, magasságból nyílt látóhatára és az ő szellemszabadságért vívott helytállása a maga módján „méltó” megtestesülést nyert abban, hogy egy égre tornyosodó Várhegy „áll” talapzatul és fundamentumul az ő felmutató apostoli „ujjának”, amellyel az „egy igaz Istenre” mutatva hirdette s hirdeti: „A hit Isten ajándéka!..”. A zarándoklat dévai útján legvégül ez a „panoráma” jutalmazta a testi nekiszánást, s ez erősítette a hitet. Utána a késő délutánba hajló nap egészen „meredeken” hanyatlott mind alább, amint az emlékcellától aláindulva a rövidítések egészen meredek lejtőin pillanatok alatt alászálltunk a hegycsúcsról. Én részemről akkor kezdtem érezni a lábizmaimban, hogy a „könnyű” alájövéstől talán még „fokozottabb” lesz az izomlázam holnap, mint a nehéz felhágástól... Teljes fénnyel ragyogó holdvilág volt, mikor túljutva a zarándokrendezvények dévai helyein, elindultunk vissza Kolozsvár felé. A „főműsor” a reformátusok templomában zajlott le, lévén „szórványosan szegény” az unitárius eklézsia, de a végén jókora lélekszámú „zarándokgyülekezetünk” énekhangja mellett „könyvelhettem el”, hogy „Déván sem fújtam még eddig: Isten, álldd meg a magyart!”... A jármű, amely hazafelé „utaztatott”, a Farkas Dénes jól ismert „unitárius mikrobusza” volt, s én biztonságérzettel ültem a helyemen azzal együtt, hogy a „pap a volánnál” színes szavú mesélő volt, akinek „ráadásul” még a holnapi – vasárnapi – kolozsi prédikációja is a fejében forgott vezetés közben. Hazafelé már fárasztóbban „hosszabbodott” az út, magának a zarándoknapnak a zárómozzanata azonban még az út első szakaszán megesett számomra azzal, hogy amikor hét órakor épp apám első világháborúbeli „újoncvárosán”, Szászvároson gurult a mikrobusz, az autórádió a pesti híreket kezdte mondani, s csakhamar az a hír szöktette talpra bennem a figyelmet, hogy Pozsonyban a koronázó templom az első világháború idején elvitt öt harang helyett most kapott öt új harangot öt országfőváros, Kiev, Prága, Bécs, Budapest és Pozsony ajándékaként. A „krónika” futott velünk tovább, nem annyira percekben, mint kilométerekben, tartott Szászvárostól Szászsebes tájáig, de az én fülem egészen „megállt” annál a hírnél, amelyben öt országnak, öt nemzetnek s annál is több felekezetnek a harangja „kondult egybe”, mintha egy régi-régi türelmi hagyomány, egy Dávid Ferenc-i, egy János Zsigmond-i jó erdélyi szellem szólaltatta volna meg újra a „harangnyelveket.”

2000. november 28.
Az este már lefekvéshez kezdtünk széledni, amikor csiripolt a telefon, s magam lévén legközelebb hozzá, elsőnek örülhettem annak, hogy a Mátyás pesti hangját hallom itt Ágiéknál Udvarhelyen. Az „összekötő hangszálra” hamar „rászálltunk” mind – utánam sorban Irma, Zsuzsa, Ági, s András csak azért nem, mert ő még a leckéjével volt elfoglalva –, ugyanis a hír, amit Mátyás újságolt, „családrengetően” rendkívüli volt: alig leplezett apai büszkeséggel azt közölte Mátyás, hogy Olenka fiúgyermeket hord az ölében, megvan az ecograf-felvétel, amelyen a legbizonyosabban látszik a férfinem „jele”. Nagy volt az örömünk, mert bármennyire szerettük volna a leánykát is, a „jellel” mégiscsak a Szabó család „névértéke” ágazik tovább egy új hajtásban. Örömünk még azért is fokozott volt, mert tegnap éppen eléggé alacsony fokon senyvedezett a hangulatunk, s mondtam is Mátyásnak az újságolás előtti szavaink között, hogy „nem a legjobban” vagyunk, mert akkor már mind azokkal a „gerendákkal” volt tele a szemünk, hogy a vasárnapi pecsétnyomók legnyomasztóbb „jövőképeként” mekkora eredményoszlopokkal és országos szintű megyefoltokkal mutatta a képernyő a kettős vész és rém diadalmas térhódítását a népakarat legdemokratikusabb megnyilvánulása folytán. Amikor vasárnap délután mintegy sétaképpen András „elkalauzolt” az iskolájukban felállított szavazási központba, „egyik felől” még élesztettem volna a jobb hangulatot azzal, hogy életemben először élek a szavazó jogommal szülőföldem székhelyén, de „másik felől” a pecsétütőt már elég baljós előérzettel fogtam, ha arra gondoltam, hogy szerte az országban a jogukat hasonlóképpen gyakorlók milliói sorsunk „megpecsételéseként” forgatják a „dzsidájukat”, amiből várhatóan egy Kolozsváron már helyhatóságilag „megszokott” urna-diktatúra „virrad ránk” az épp elborult tél eleji ég alatt, ám akkora „katasztrófára” mégsem gondoltam, hogy az erdélyi országrész megyéiben – a magyarok által sűrűbben lakott megyéken kívül – kivétel nélkül a xenofób agyrémként vicsorgó Ceauşescu-dalnok, a mániákus kolozsvári polgármester „farkasanyás tejtestvére” lesz a „győztes elnök”, még a „legeurópaibb” temesvári országszegletet, a demokratikus szellemével csaknem külön kis köztársasággá tagolódó Temesközt is „meghódítva” magának. Így, ahogy egy vasárnapi „pihenő nap” néhány órája alatt az ország sorsát eldöntő demokratikus „aktus” lezajlott, végeredményét tekintve egy olyan választás történt, amely a szó legnyomasztóbb értelmében a rossz és a rosszabb közti „választás” kilátástalanságát borította ránk, s ha mindennek két hét múlva még lesz egy „utójátéka”, most már zsugorodhatik bennünk a remény arra, hogy a „legjobb” az a rossz lenne, amitől végképp megszabadultnak éreztük magunkat négy évvel ezelőtt, mint olyantól, ami bizonyos „demokratikus kesztyűvel” álcázva ugyancsak a Ceauşescu „meghosszabbított keze”. „Hajózhatunk” immár Szkülla és Kharübdisz között – „olyan helyzet, amelyben minden oldalról veszedelmek fenyegetnek (eredetileg a hajósokat a Messinai-szorosban végromlással fenyegető két tengeri veszedelem az ókori mitológiában)”, fordulok pontos „felvilágosításért” az Ági szótárához –, s az államfői figura, amelyre a legelső szabad és demokratikus választás óta, immár egy évtizede úgy tekintünk, mint aki egy pecsétnyomot nem érdemel a szavazócédulákon a romániai magyar szavazók részéről, most már úgy állhat előttünk, mint a „Jóreménység Foka”. Erre a „fokra” emelkedtünk 1989 karácsonya óta, s erre „tekintve” eszembe jut ismét a dévai kirándulásunk az elmúlt verőfényes Mártonnapon, amikor a helyszín „csúcsán” érteni és érezni lehetett, hogy öt és fél évszázaddal ezelőtt az európai szellemi „látóhatár” egyik fő magassága Erdély és Dávid Ferenc volt, a tolerancia „modellje”, a szabad vallásgyakorlat s a lelkiismeret szabadságának „bástyája”, ma pedig, 2000-ben, a kereszténység jubiláris évében a dévai unitárius gondnok – közeli földim a „másik Homoródunk” Lókod nevű falujából – arról „mesélhetett” nekem az emlékmű cellájának vasrácsajtója mellett, hogy hiába zárja három „védett” lakat és külön egy „titkos zárszerkezet”, a gyűlölet éjjeli „szellemei” minduntalan „nyitják” az ajtót, vagy törik a lyukat az ajtókeret mellett az eléggé vaskos kőfalon, hogy behatolva Dávid Ferenc emlékművéhez, meggyalázzák szennyel a márványt, s lemoshatatlan, csak átfestéssel eltüntethető szórófestékkel sárga-kékre mázolják, és a „jobb érthetőségért” ráfújják a dühüket azzal a szóval is, hogy „Satana”, ami azt „jelenti”, hogy Dávid Ferenc a maga fél évezreden túli magas „európaiságával” a mai „jó román” szemében maga volt a megtestesült „Sátán”... Van itt mindezzel a dévai várnak egy igen különös „balladája” is, amelyből azt lehet „tanulni”, hogy a mai „Manole mesterek” világában ugyancsak omlik szüntelen éjjelenként mindaz, amiről olykor hinni véljük, hogy nappali falrakó „összetanakodások” által felépült... Még jó, hogy mindezek „felett” tud jönni Budáról a hír a „házunkba”, hogy a közelgő újabb új évünk elején, éppen Mátyás névnapja táján, születni fog egy Szabó Márton nevű fiúgyermek, úgy is, mint „a falba épített asszonynak”, anyámnak a dédunokája, akinek első névünnepe 2001. november 11-én lesz, a dévai zarándoklásom „első évfordulóján”, amikor majd eszembe juthat az is, hogy épp „Mártonunk” napján álltam Izabella és az ő János Zsigmond nevű fia gyulafehérvári sírhelyénél, s „idéztem” magamban a budai nép kiáltásait, amidőn „nagy örömhanggal” mondták a „viselős” királynénak, ki a vasárnapi szentmise után a budai templomból „a Mátyás király palotájába” visszaindult: „Adja Isten, hogy legyen magyar hazánknak magyar királyfia, ne szoruljunk más nemzetre, és ne haljon ki magyar vér!”