Ferenczes István

Mint skót elégiában az ősz

Oxyhuatwandza, te álomból
és valóból összefércelt menhely,
mire hazámnak kimondalak
lábamhoz romlik profán a szenttel...

Pedig csak egy nyírfa árnya vagy,
úszó jégtábla a köd tengerén,
holnap már sivatagszéli kert
vagy csak epilepsziás lázbeszély.

Kufárok és vámosok elől
eltakarnak a lenge zöld ködök,
egy vonatfütty s máris ott lebegsz
az Olt-ezüst, a Hold-arany között

meghódíthatatlanul, holott
nem védnek tankok, Sztálin-orgonák,
csupán egy kardvirág s fölötte
az ősszel izzó sóskaborbolyák.

Körülkerítenek a nárciszok
s a pitypangbóbiták deszantjai,
határodon csak az erdélyi
harangok égi csöndjét hallani...

Ki ide betör, vélem múlik el,
minden havazásom rászakad,
mint az átok, kihűlt szerelmek
kísértik másnapon a lázakat.

Minden égbe szállt sóhaj, remény
végül visszahull, itt a hó örök,
mint jelkép a monstranciában,
hulló lombok alatt, a jó mögött...

Törvényed pók szövi, alkotmányod
a betűrágó szú percegi,
rozsdafoltnyi szép respublikám,
itt én vagyok a nép s a herceg is.

Van egy jázminbokrom, egy gyöngyvesszőm,
kökényerdőm májusi havazás
úgy hiszem, amikor ránézek
lilába vált át a fehér akác.

Az ökörnyál antennáin szól,
zenél vadméh kaptárom, rádióm,
tévém madárodú s őzek hívnak fel
szarkatelefonjaimon...

Kakastejjel sütött cipót szel
nagymama, Kádár Katával altat
s mire felébredek a sóval is
megjön Isonzótól nagytata.

Zörren a hársfám, Sztálin elől
apa bújdosik ide, kit anyám
a hekus előtt úgy tagadott le,
hogy elhittem: nincs – mégis él apám.

Nem így remélték, jól tudom,
hogy elmúljanak csöndben énvelem,
ki befejezett minden holnapot,
meddő szerelmekben égve el...

Oxyhuatwandza, te talált vers,
te álmaimból disszidált magány,
fejét csóválja Isten, ha lát,
zászlótlan táj, csak nekem vagy hazám,

mint egy skót elégiában az ősz,
télen jön értem talán-nyarad,
csukott szemmel látlak, mint mikor
az ember végképp egyedül marad.

Csíkszereda, 1996. december 2.

Addenda az LV. zsoltárhoz

Mikoron Kecskeméti Végh Mihály
Madéfalván gyorsvonatra szállt
A vasúti restiben egy zsoltár
Maradt rám s a román vodkás pohár

Istenem-uram! nem kérek semmit
Fordítsd el rólam hollóknak szemit
Havak mögül is meghalni néznek
Szennyesét hordják rám a szépnek

Csak tengek-lengek nagy pocsolyákban
Zsiványok s angyalok közti nászban
Keservimet magam úszítottam
Ellenség hián magam pusztítottam

Hogyha énnékem szárnyam lett volna
Uram-Istenem elhittelek volna
Kocsis borban nem bújdostam volna
Nem ültem vón fel az hamis szókra

Beszéltem volna az madarakval
Imádtalak vón égi vadakval
Baromffykkal nem feredtem volna
Igaz Ferenczes így lettem volna

Akartam inkább felhőkben lakni
Ének-vadonban Holdban aratni

Mint petsovitsokkal veres bort inni
Álszent kurvákat barátnak hinni

Jól látom őket amint lepcselnek
Mikor házamból csuklanak mennek
Szememben való szép beszedőket
Fordítják fonákra mirigylik nyelvőket

Az ellenségimtől sincsen annyi félszem
Mint mázas-mézes véreimtől mérgem
Sárral vegyít az kiben még hittem
A barátaimtól óvj meg Atyaisten

Téged gajdolva az kik ocsultak
Oltáridhoz most elsőként csúsznak
Rút álnokságok hirdetik mennynek
Dorbézolnak hangosan a szennyek

Gyakorta köztök gyűlések forrnak
Szószék korlátra felfuvalkodnak
Árvaságinkat elkocsmárolják
Nevemet s jogom helyettem szólják

Rakva ez tájék hejehujjával
Honfy puliknak bűzös húgyával
Elhírösödött elvtárs-urakval
Együtt nótáznak régik újakval

Tudom nem áldod szerencséjökben
Mégis ők élnek nagy tisztségökben
Bősz hatalmakra felemelkedtek
Hordókon szólni nem restelkednek

Az igazakat Te meg nem tartod
Az kegyösöket nem oltalmazod
A szegényeket elmarasztalod
A kevélyöket felmagasztalod

Keserű halál szálldos fejemre
Vivátoz kevélység az sebemre
Hűtlenségeknek iszom bő árát
Fertelmeiknek látom nagy kárát

Csuda szerelmek elmúltak messze
Vígaságimból maradt ott pernye
A galádságok meg nem büntetnek
Az igazak is elhűtlenednek

Belőlem Uram most a fagy beszélt
Bocsáss meg eltört furulya zenélt
Kecskeméti Végh uram prédikált
Alulírott szerezte míg piált.