Panek Zoltán

Hogy honnan, az egyelőre rejtély – annyi bizonyos, hogy nem a mesecsecsből szopta az alább bemutatandó mondatot a gyermek. (Nevezzük Barnának.) De nem is a kisujjából, annyi szent. Hiszen mind ő, mind testvérbátyja az eset megtörténtekor még talán iskolások sem voltak.

Barna a rendkívül tömör és a helyzethez, illetve az azóta immár fagottművész és nem mellesleg családapa vérmérsékletéhez és máig mit sem változott küzdőszelleméhez illő mondatot nem hallhatta mindketten-orvosok szüleitől sem. Legfeljebb az előző lakhelyükön – ugyancsak falun – valakitől. Mert az új orvosi körben, ahol egy régi udvarházba költöztek, jóformán még megmelegedni sem volt idejük.

Valójában ez volt a család első, közelebbről ismerkedő napja az előző lakóktól átvett tépett, bíborvörös taréjú óriáskakassal és tyúkháremével. A baromfit és baromleányokat az elköltözők nem tudták magukkal vinni, levágni pedig – személyes ismerősöket és jóbarátokat kivégezni és felfalni? – nem akarták. Olcsón átadták, szinte ingyen, de azzal a szigorú kikötéssel, hogy nem szabad elpusztítani őket.

Ki ne emlékeznék gyermekkorából, hogy a kézbe fogható étellel (zsíros kenyérrel, miegyébbel) a legnagyobb élvezet volt azonnal kirohanni a házból, és a szabadban elfogyasztani. Ott esett a világon a legjobban. Főleg, ha mások is látták, illetve bámulták, kívánták. Különösen nyáron.

Ki a nagy karaj zsíros kenyérrel az udvarra Barna bátyja.

Másodpercek múlva bőgve vissza a házba.

Csak nagy nehezen lehet könnyel öntözött bőgőzéséből kivenni:

– Elvette a kakas.

– Miért hagytad? – így az apja.

– Megérdemled, ha nem vigyázol – így az anyja.

Következik Barna, akinek ugyancsak elkészült a zsíros kenyere. És ugyancsak ki vele az udvarra, azon a percen.

A kakas már szétosztotta tyúkjai között az előző karéjt.

Barna kezéből is kikapta.

Ekkor hangzott el a Barna szájából ama mondat: a csatakiáltás. A harci jeladás. A hirtelen düh és elszánás lendítő szózata. Pillanatnyi késedelem nélkül.

És máris:

elöl a szinte strucc nagyságú kakas a zsíros kenyérrel, utána Barna. Szorosan a cikcakkos rohanás nyomában.

A kakas azonnal felmérte a helyzetet. Ez nem ugyanaz az eset, mint az előző. Itt meg kell küzdeni az ellenség kezéből kiragadott falatért. Méghozzá keményen. Ez a pöttöm nem hagyja magát. Nem hagyja a magáét.

Égszakadás-földindulás. Ezt a tyúkok, természetesen a kakasuknak, mindig udvarias-figyelmes, ám könyörtelen zsarnok uruknak szurkoló tyúkok rettenetes rikácsa adja tudtul a világnak.

Barna szorosan – szoros küzdelem várható – a cseles, tapasztalt és kitűnően cikázó ősbaromfi nyomában. Kezében máris két gyönyörű szál farktoll villog. A háború azonban még eldöntetlen. A kakas kiejti csőréből a kenyeret. Újra felkapja, viszi tovább. Nyilván zavaró akadályt jelent számára az, hogy nem tudja egyazon időben a csőrében vinni a rabolt falatot, és ijesztő vészjelzéseit ugyanazon csőréből-torkából hallatni. A viadal a remélt és már-már megkaparintott zsákmánnyal tömte be a száját.

Harmadszor gázolnak keresztül a ganélé-tócsán.

Barna bátyja még mindig legyőzötten nyiszorog.

Barna már fekete a dühtől, pedig egyébként szőke.

És elhasal. Azonnal talpra szökken. És végül csak visszaszerzi jogos tulajdonát. A zsíros kenyér felismerhetetlen állagú.

Diadalmasan körülnéz, és megismétli, valamivel halkabban a csata elején hallatott kiáltást:

– Battam a kakasát.

Szülei, akik végignézték a küzdelmet, elhűlnek döbbenetükben. Csak most értették meg a szöveget.

– Visszavetted tőle, de mit érsz vele – így az anyja. A szöveget mintha nem is hallotta volna.

– Én odaadom neki, ha akarom. De tőlem ne vegye el!

A két szülő szorongva néz össze: két gyermeküket látják eljövendő időkben.

A megfelelő szó kimondása a szorító pillanatban, plusz a szükséges cselekvés csodákra képes. Ha csak alkalmi és bátortalan, talán jobb, ha nem kockáztatunk. De hát ki ismerheti igazán önmagát – és főleg a másik embert. Mire bölcsekké érünk, már nemigen vesszük hasznát.

A gyermeki izzó selypítéssel ejtett szó különben török jövevényszó. Mindössze – eredetileg – azt jelenti, hogy nyomni. Hányan mondják gyakran üres járattal és mások hasonló vagy netán okos szövegére süketen. Egyébként a puszta szó nem káromlás. A bukaresti Kriterion Könyvkiadó, amely nemzetiségi intézmény volt, így nemcsak magyar és egyéb, köztük török nyelvű könyveket is megjelentethetett, a cégjelzésen török nyelven ezzel a szóval azonosítja magát.

Erdélyben a kakas székelyül benderész, ha petél. A magyarban szinte minden állat nemi tevékenységét külön szó jelöli. Egyébként sem maguk a szavak csúnyák, hanem legfeljebb az általuk jelölt ronda indulatok és aljas szándékok. De leginkább azt nem szabad feledni, hogy Tátott szájból kiesik az anyanyelv! Holott van, amikor messzehangzón zengetni kell. Az, amikor: most van!

Ha valamikor arra fanyalodom vagy netán vetemedem, szorulón, gőgösödöm, hogy a püspökökhöz hasonlóan címert csináltassak magamnak – és természetesen jelmondatot is választanom kell hozzá –, csakis a Barna mondata jöhet számításba. (Mintha ugyanbiza ebben az elszabadult lelkek világában holmi címerpajzzsal megvédhetné magát az ember. Node: hátha nem árt mégsem?)

Tehát: Kék bolygó, mögötte a távolról sem természetes színében – feketében – látszó égbolt. A jelmondat pedig: BATTAM A KAKASÁT!

És igen. A címerállat. Ez – mármint a címerállat – én magam is lehetnék. És még majdnem ötmilliárdnyi embertársam közül akárki. Hiszen amilyen címeres ökör vagyok némelykor, nyugodtan lehetnék. És bátran lehetnék. De hát annyi mindenhez hiányzik már a bátorságunk, hogy ez nem is tűnik fel. Meg aztán: szinte minden küzdelembe előbb-utóbb belereménytelenedem, beleunok, belefáradok. Nem végül; túl korán. Lemondok legszebb jussomról: az egészről, és még csak a részletekért sem vállalok felelősséget a továbbiakban. Egy megfelelően mindig szem előtt lévő címerállat határozottan bátorítani tudna, ébren tartaná el-elszunyókáló harci szellememet, küzdelemre tüzelne, ösztökélne a nagyon szorongatott helyzetekben. A címerállat azonban

nem a buta-szexi, gőgös gall kakas;

nem a reformátusok templomtető-kakasa;

nem valamely politikai szélkakas;

nem a mesebeli vereskakas;

nem holmi kakaskodó senki-kakas;

nem az ártatlan kakasmandikó;

nem egy ázsiai kakasviadal hőse;

nem a dürrögő süket fajdkakas;

nem a rosszemlékű kakastoll;

nem az árulás harmadik kakasszava;

nem a visszafeleselő pulykakakas;

nem az örök veszedelemre csak torkát köszörülő fácánkakas;

nem a bűvös erejű, bosszúálló aranykakas –

hanem a Barna régi-régi kakasa. Az ősellenség sarkantyús vitéz. Az ősellenség nem lehet csak a régi. Az ősellenség: A kakas, aki szemétdombnak, ráadásul a saját szemétdomjának nézi az életünket. (Legyen örök emlékeztető!)

Ha – veszély esetén – csak egyetlen pillantást vetek majd a már számtalanszor megtépázott, ám még mindig legyőzhetetlennek hiszi magát címerállatom hatalmi díszeire – és kimondom a varázserejű mondatot: Battam a kakasát – isten irgalmazzon!

Kinek? – Hát csak úgy, általában.

Még nekem is, például. Nem utolsósorban.

És ezesetben segítségért kell majd kiáltanom. Ilyenformán:

– Segítség, a saját befolyásom alá kerültem!

(Pedig egyedül ez adhat igazán bátorságot az embernek.)

(1989. VIII. 28.