Papp Sándor Zsigmond

BEETHOVEN ÚT KILENC

A férfi érkezik előbb. Kabátját a mellette lévő székre helyezi, lehetőleg minden a keze ügyében legyen, a fogasokkal többször megjárta. A pincértől elkéri az étlapot, ujjaival épphogy érinti a papírt. Arcának bal felén kaján vonalak, mintha egy nyugtalan éjszaka nyomai lennének, vagy ki tudja, talán valami régi seb tompa helye. A szék szélén ül, combján megcsippenti a nadrágot, s finoman feljebb húzza. A kitérdelt rész megfeszül, két elegáns ránc az ágyék alatt. Gallérja tiszta, bár kivehető, hogy egész nap ebben utazott. Vonatok és országút szaga a szöveten. Aztán a nő is. Oldalról jön, feszes, kemény léptekkel. A pincértől átveszi az étlapot, ráérősen mustrálja a sorokat. A férfi észrevétlenül felhúzódzkodik a széken, a nő keresztbe rakja a lábát. Rendelésig a kép nem változik. Nem szólnak egymáshoz.

(– azon a helyen futottunk össze, ahol számtalanszor megfordultunk már ilyenolyan ürüggyel kóborlásaink során, mégsem ismertünk senkit, csak a pult előtt csellengő árnyak tűntek valamelyest ismerősnek. A Stradivari – te mindig is rajongtál a hangulatos nevekért – kocsma és étterem alkalmi ötvözete, modern csinálmány, amely tíz után lokállá nemesedik, félrehúznak néhány asztalt s a táncparketten akár tangózni is lehet. De ha közelebb hajolsz, célratörő mondatokat hallani a suta párok között, messzebbről diszkrét figurák akármilyen fényképen. Néha üdvözlésképpen megcsókolsz, de ez ritka, mintha savanyú cukrot osztogatnál vásott kölyköknek. Tested kellemesen ernyed-feszül a kosztüm alatt. Rugóra jársz, de nem mered bevallani, pedig a tik-takhoz hasonló parányi intervallumok már beléd szervesültek, húsodba nőtt valami készenlét. Mozdulataid szögletesek és komikusak is kissé, miként a toronyóra figurái egész időben. Megelevenedsz, majd magadba süppedsz és elnehezülsz, akár a vízbe hajított szivacs. Most értelmiségi vagy, nyúzott és kiismerhetetlen, amolyan mindennapos talány.

– szemed sarkából felméred a terepet, jelentéktelennek tűnő jeleket jegyzel meg: szokatlan színű folt a pincérzakón, az abroszra szórt hamu alakja, az elszenesedő gyufavég foszló ábrája a levegőben. Nem is lehet téged becsapni, mindig tudod, hogy mi mikor és hol hangzott el és akkor mosolyogtam-e vagy csak valamelyik ránc rándult kényszeredetten a szám szegletében. Minden mást elfelejtesz, a hangulatok, a mondatok dallama nincsenek hatással rád, csak az események sorrendjét vagy képes rekonstruálni, szikár egymásutániságot.

– emlékszem például az üvegfalon áthasító féklámpák fényére, a dühös csikorgásra, ahogy kétségbeesetten felordít az aszfalt. Egy pillanatra megmerevednek a benti alakok – te finoman összerándulsz, idegrendszered nem tűri a hirtelen zajokat – pedig megszokhatnak már, főút torkolatában fekszik a mulató, menetrendszerű itt a rettenet. Hetente egy komolyabb, koccanásból több, néha halálos, a pókergép fölötti rovátkák szenvtelenül mutatják az eredményt. Csak én irtózom a vörös fénytől, a gyomrom összeszorul s a fejemet is elkapom, mintha követ hajítanának felém, de hiába minden mozdulat, a csattanás elkerülhetetlen, s görcsösen várom, hogy az a fémízű folyadék lecsorduljon végre az arcomon, mert akkor már túl vagyok a becsapódás első rémületén. A seb helye csupán egy tompa folt, a fájdalmat később, jóval később továbbítja a szervezet. Látod, még erről sem meséltem neked részletesen, kitérő válaszokat adtam a kérdéseidre az elmaradhatatlan üdítőm fölé hajolva, ami mindig szénsavmentes, mert neveltetésem kényszerképzeteitől lehetetlen szabadulnom. Nyilvános helyen tilos böfögni, szellenteni, hangos megjegyzéseket tenni, ezt már belém préselték, nem tehetek róla, ezért sem iszom alkoholt, csak nagy ritkán belenyalok a borodba, aztán elnézést kérek, pedig tudom, mennyire utálod a szertartásokat.

– úgy gondolok rád, mint valami gyümölcsre. Ujjaim között forgatom, játszom vele, de nincs kedvem megenni.)

A nő haja kócos, szépítőszereket nem használ, az ajka mégis cseresznyepiros, szeme élénk. Mindenében van valami tartózkodás, csipetnyi megtorpanás, ami mégis vakmerőséggel keveredik, miként só a vízben. Szoknyája bő, alatta finom mintázatú selyemharisnya, erős utazódzseki. Vízhatlan válltáskában csak a legszükségesebbek. Puhán, ragadozószerűen ül a székén, a férfi minden mozdulatára válaszol. Követi őt. A biliárdasztalok fölött a pulóveres királyütéshez készülődik. A férfi a golyó lehetséges útját találgatja, méricskél, számol, időnként a hajába túr. Ha a pulóveres elvétené, csettintene, talán elégedettségében, talán dühében. Aztán végigméri a nőt. A nő haja kócos, szépítőszereket nem használ.

(– amikor megint összefutottunk, eleinte csak a borodban úszó olajos foltot tanulmányoztad, azon töprengtél, vitatkozz-e a felszolgálóval, megéri-e a jelenet a befektetést, a mindent föloldó kiabálás tényleg megnyugtat majd, hiszen semmi biztosítékod sincs arra, hogy tisztább pohárba töltheted a következő palack Pinot Noirt. Hajnal van, a levegő nem mozdul. Már érezni benned a lassan terpeszkedő keserűséget, ezek a szirszar dolgok az egész napodat el tudják rontani, nem is néztél rám sokáig, a harag mindig levetkőztet, fellebbenti a fátylat apróbb titkaidról. Ezért is lehettem nyíltabb a szokásosnál, hiszen nem éreztem szürke szempárodat a pofacsontomon, szigorú tekinteted nem feszélyezett. Amikor te elrejtesz valamit, én mindig kitárulkozom. Időnként felkapsz egy-egy szót, mint érdekesebb követ, aztán elhajítod, hogy lásd, miképp viselkedik a képzeletbeli tavon, hányat ugrik, hogyan süllyed el.

– nem tudom, miért mesélem el ezt újra és újra, talán mert még mindig hiszem, hogy a megoldás itt van elrejtve valahol, csak többszöri megfogalmazás után vetkőzi le a szavak görgette ballasztot, a mellékes epizódokat. S akkor majd előttünk áll tisztán, pőrén valami tovább nem bontható mag, aminek leginkább köze lehet az igazsághoz. És ha lesz mivel bizonyítani, hogy a véletlen, akár a legravaszabb összeesküvés ugyanolyan mechanizmus szerint szedi az áldozatait, ha ez is mindegy, mint bármi már az életemben, talán megnyugszom. Egy helyben toporogsz, mondhatnád, s csupán a jólneveltséged kényszerít, hogy ülve maradj, ne csapd hátra a széked mérsékelt indulattal, ahogy egy férfihez illik efféle helyzetben, s kivonulj ebből a méltatlan környezetből. De maradni fogsz, hogy tovább babrálhass a pohár szélével, a terítőre hullt dohányszemcsékkel, aztán kislisszolsz a mosdóba, mert meg kell szabadulnod valami láthatatlan piszoktól.

– ha rád szólok, ne kalimpálj az asztal alatt, mert idegességre és gyengeségre vall, sértődött vonallá torzul a szemöldököd. Nem tudok egyebet kitalálni. Időnként megdicsérem a frizurád, kétértelmű pillantást vetek a blúzodra. Háládat képtelen vagy leplezni, kiszolgáltatottságoddal végül mindent elérsz. A győzelmet persze mindketten magunknak tulajdonítjuk el.

– valamikor gyakorta előfordult, hogy nagy kékség mélyére gondoltam magam, melyet nevezhetnénk akár képzeletbeli tónak, tengernek, nekem mégis valóságosnak tűnt, miképp a reggeli kávé párája vagy a pirítós szaga. Tudtam, hiába is kapálóznék, nem érném el a felszínt, a középpontba húznak le átnedvesedett ruháim, melyeket előzőleg gonddal válogattam ki délutáni sétámhoz. Itt már hangok sincsenek, zaj vagy kiáltás rég elenyészett, csupán a kék különböző árnyalatai türkiztől a kobaltig, ahogy a fény átszivárog a könnyű rétegeken s egyre súlyosabb lesz, megfejthetetlenebb. Aztán kirobban belőlem a visszafojtott levegő, végtagjaim durva ritmusra ránganak tovább, arcomra halotti maszk merevül. De a tüdőbe tóduló víz szűkölése után, tudom, újra nyugalom következik. Megbarátkozom ezzel a közeggel, az izmok kisimulnak, magabiztosság költözik belém. Túlélem. A metamorfózis egyszerű, nem szorul magyarázatra. Ezt a bizonyosságot várom, hogy meg tudjak bocsátani mindenkinek.)

Élénkülő mozdulatok az előétel fölött. Szabályszerű pantomim, begyakoroltnak tetsző gesztusok. A férfi hibátlanul eszik, a nő csak turkál, villájával ide-oda pöcköli a nagyobb darabokat. Láthatóan a legízletesebb falatokra koncentrál. Aztán a férfi mond valamit, mintha ezt: „Csak egy pohár víz hiányzik, semmi több.”

Vagy: „Azért vagyunk emberek, hogy fegyelmezzük magunkat.” A nő arca megremeg, keze tétován az ölébe hull. Végül lustán, álmosan körbepillant. A parketten két pár imbolyog, olasz sláger hullámzik elő az elnyűtt hangfalakból. Csak ekkor válaszol. Talán ezt: „Rémes, mennyire nem vagy képes elvonatkoztatni a felesleges dolgoktól.” Esetleg: „Azt hiszed, ha felfalsz a szemeddel, engedékenyebb leszek?!” Ezután vidámabb arcot vág, felszabadultan enni kezd, válogatás nélkül. A férfi már a szalvétával van elfoglalva, éhesen lesi a nő mozdulatait.

(– először a Blue Monday-ban találkoztunk vasárnap éjjel, abban az órában, mikor a városban már senki sem jár, a sarki csehóban cukor nélkül mérik a kávét, és nincs választék sörből. Mire a pincér megjelent a ropogósra pirított csirkével és a gombás natúrszelettel, már a ruha alól kivillanó combodat dicsértem. Avítt bókokat eregettem füstkarikáid után. Sosem használtál evőeszközt (csak ha valami felzaklatott), a hasábburgonyát kecses mozdulattal csipegetted a tányérból, de valahogy nem lett zsíros az ujjad. A csirkét két kézzel, szinte marcangolva, majd önfeledt mosollyal szopogattad a puha csontot, csupán a salátámra vetettél néha irigykedő pillantást. Végezetül kancsó házibort rendelsz – megvető tekintet a gyümölcslém felé –, majd az asztal alatt óvatosan lehámozod a cipődet és gátlástalanul elnyújtózol. Már akkor sejtettem, hiába kérném ugyanazt a fogást, rágnám ugyanazt a falatot, te akkor is különb ízeket fedeznél fel. Ezért kicsit mogorvábban csörömpöltem a késsel – természetesen a jó ízlés határain belül – idegesített, ahogy apró darabokra szeletelem a húst, majd óvatosan a villa hegyére tűzöm, nehogy lecsepegtessek valamit. A szalvétát mindig a kezem ügyében tartva figuráztam az orrod előtt. Az én ízeim hidegek, szigorú családi ebédek relikviái, ahol minden hibás mozdulatnak ára van, neked mindent a maga finom változatlanságában juttatott a gondviselés.

– nem menekülök, kérlek, ne vádolj ezzel, csak éppenséggel nem maradhatok. Biztos észrevetted már, hogy a legélesebbnek hitt fénykép, a legmerészebb rajz sem őrzi meg tökéletességét, ha múlékony anyaggal szövetkezik, hiszen egy idő után elrejthetetlenül kitetszik majd, hogy távolról sem voltak megfelelőek a színek és mesterséges a póz, az arcokon unalom fényeskedik. Holott épp ezt szerettük volna elkerülni az elején, mikor még minden nevezetlenül hevert előttünk, a maga nemes káoszában. Valami sokkal szebbel akarlak megajándékozni: saját eleven változatosságommal. Más leszek, ha érkezem, és más, ha indulok. S ha nem tudsz majd rögzíteni magadban, talán birtokolhatsz is.

– egy ideig magadról fecsegtél, léha fordulatokkal fűszerezve egy történetet, aztán hirtelen rám kérdeztél, honnan jöttem, ki vagyok, ma délelőtt temettem el az apámat, válaszoltam hanyagul, pillanatra sem szakítva félbe az étkezés örömét, és vészterhes csend zuhant ránk, mintha még holtában is fenyegetne az öreg valami kimondhatatlannal. Meséljem el, kérted végül, mert ráéreztél: sikamlós részeket rejteget ez a száraz félmondat. Komisz dolgokat hallgathatnál, figyelmeztettelek, hiszen nem lehet elmondani, legfeljebb megeleveníteni egy-két részletet. Nincs fonala a történetnek, csak leágazások, mint ahogy cselekménye, lepárolható tanulsága sincs, állóháború ez, nem blitzkrieg, élcelődtem. Megsimogattad az arcom s az együttérzés meleg fénye világított az íriszeden. Engem néztél teljes mivoltoddal, már nem érdekelt a tulaj szuszogása, a szomszéd asztalnál lebzselő nyegle olasz. A vegyessalátából egyébként kifelejtették a paradicsomot, a párolt gombát pedig sokáig hagyták a gőzben, fonnyadt aromája a szájpadlásomhoz tapadt. Mint valami makacs bogár, úgy percegett körülöttünk az éjszaka. Kényelmesen elhelyezkedtél a nehéz éttermi széken, újabb kancsó bort hozattál. Lomha évekre rendeződtünk be kapcsolatunkban.

– néha azt kívánom, hogy üss meg, vagy köpjél szembe, de legalább káromkodhatnál, idétlen kurva, baszni se tudsz rendesen, és felboríthatnád haragodban az éjjeliszekrényt, mert akkor legalább gyűlölhetnélek valamiért. De így szeretnem kell táged ebben az illatosított levegőjű szállodai szobában, ahová előzékenyen felcipeltél, ahol előreengedsz a liftben, és lesegíted a kabátomat, pedig a mosdóban is elintézhetnénk itt és most, legyen már végre valami nyers és egyértelmű, ne ez a megalázó műviség, ez a kimért önfeláldozás. Szeretnem kell, mert ártatlan vagy, nem követtél el semmi sértőt, nem vétettél semmilyen törvénye ellen: alkalmazkodsz, mint a hálóing, melyet felveszek. Tulajdonképpen összetartozunk, miképp kimenőhöz a pálinkaszag. Szégyen és lelkiismeretfurdalás.

– aki az árnyékával játszik, elviszik a boszorkányok.)

Táncolnak. Pedig alig szól a zene, túlharsogja a biliárdgolyók koccanása, az aszalok felől szivárgó beszéd. Mégis. Keringő lehet vagy tangó, esetleg elvises lassú. A Love me tender vagy a Heartbreak hotel. A férfi keze a nő csípőjén, lazán, tettetett eleganciával. A füstben időnként egy-egy örvény, ajtócsapkodások közti tétova szünet. A sarokban, a pult takarásában ottfelejtett, rozsdarajzos mosogatóvödör, bár az is lehet, hogy célzatos, ha valaki nem érné el időben a mellékhelyiséget. Három kövér csillag a behajló ajtón, stilizált hegedű. Ami lehet műanyag, a többi üveg, kevés fa. A csóknál a nő feneke megfeszül, kis ideig lábujjhegyen toporog. Utána kézfejével megtörli a száját, mintha véletlenül, a szándék mégis nyilvánvaló. A férfi egy ideig semmit se szól, az arca feszes, végül súg valamit a nő fülébe. Az felnevet, élesen parányi gúnnyal. A pincér odabámul, tekintete bokától a hajfürtökig tart, majd kazettát cserél. Ezt sem igazán hallani. Már elmúlt éjfél.

(– a tánc közben lágy, mintha hiányozna belőle a csont. Ha a lábamra lépne, meg se érezném, ahogy a vodkaszag szétterül az asztalok felett, körém fonja magát és hallgat, vagy csendesen dúdol, néha egészen mást. Két dal között eszébe jut valami vicc, bele is fog, de a poént elneveti, nehezen hámozom ki a lényeget. Ha nem kacagok, megvetően végigmér, majd kétségbeesik, vigasztalnom kell. Lélegzete forró, furcsa ritmust követ. S mindez nekem szól, csupán meg kell fejteni, összefogni a széttartó jeleket, jelzéseket, mielőtt az alkohol vagy az önsajnálat gőgje megelőzne. Kitúrna megvetett helyemről.

– három eszkimó sétál a pálmafák alatt, azt mondja az egyik...

– nem hagyom, hogy levetkőztess, az ágyra parancsollak vagy a lámpa mellé, kartávolságra éppen, hogy túl, ujjbeggyel talán még elérhetnél, de most a türelmedre vagyok kíváncsi, a férfiasságod még nem érdekel, hadd kínozzon az, amiért végigülted velem ezt az estét. A melltartó után már úgysem tudsz magadon uralkodni, fészkelődsz vagy az állad vakarod erőltetett közömbösséggel, mert közben kétrét görnyed benned az egyetlen, amit képtelen vagy fegyelmezni, mindjárt szűkölni fog, aztán könyörögni, s te azt hiszed, elrejtheted még, pedig az utolsó darab előtt te már meztelenebb vagy, mint én valaha is lehetnék. Enélkül nem létezem. Enélkül nem létezel. Kínoddal föloldozol, és így már bármire rávehetsz, társulok veled a játékban, ahogy, mint valami színes folyadék, kitöltjük a megszabott teret.

– ha nem sietsz, elmondanám, amit már a múltkor is titkolnom kellett. Vettem egy lakást, jobban mondva, csak bérelem, de bármikor az enyém lehet. Tisztességes bérház, azokkal a régi méretekkel, nem nyom agyon a plafon, és központi, jó fekvésű, bejárat a konyhán keresztül, de megoldható az ételszag. Beethoven út kilenc, jegyezd meg a címet, még szükséged lehet rá. Igen, megállapodtam, s te is jobban tennéd, ha újra átgondolnád a dolgot, az árnyékod nem lépheted át. Én unom már kivárni az optimális csatlakozást, savam van a menetrendtől és az arrogáns utasoktól. Felszednék pár kilót, az orvos javasolta rutinvizsgálaton, ideje prózainak lenni, kedves uram, az álmok megbetegítenek, a nővér is hallotta és vigyorgott hozzá, ahogy a nők szoktak, ha sejteni vélnek valami kimutatható gyengeséget. Kapsz egy zugot és egy kényelmes heverőt, ahol majd mesélhetsz a Szent Márk téri galambokról; ahogy az Adria megszürkül Abbáziánál, ha kedvetlen az idő vagy a török bazárok pézsmaszagú leheletéről. Az odaadásod már nem elég, fénytelen, akár az összegyűrt sztaniol, melyet egyikünknek sincs kedve kihajtogatni. Birtokolni szeretnék, kijelölni valami területet – a kutyáknál én sem lehetek bűnösebb –, ahol a csoszogásomról is felismernek a szomszédok és átkopognak, ha éjfél után zubog a víz vagy összekoccannak az edények. És most ne tarts merénylőnek, ne sértegess, hogy beletörődöm egy szokványos végkifejletbe, nekem a világ már nem több, mint tárgyi bizonyíték.

– mit tehetnék érted? Könnyítsd meg a dolgom! Hiszen ma még minden csak feltételezés, kételyek kusza láncolata, nincsenek bizonyítékaim, nem tudlak felmenteni, mint ahogy magamat sem, elnapolni sem lehet ezt a különös tárgyalást, ahol bíró és vádlott vagyok egyszemélyben. Talán tanúkat keresek, ezért is utazom, már nem vonzanak az idegen tájak, azt a stoppot várom, azt az utazót, aki kérdezősködés nélkül visz el oda, ahová menni szeretnék. Addig is keresztezni fogjuk egymást egy megszokott helyen, amit akár Stradivarinak is hívhatnánk, ahol az üvegablakokon áthasít a féklámpák fénye.)

A férfi fizet. Félrevonja a pincért és úgy, a visszajárót gyűrődés nélkül illeszti a pénztárca megfelelő rekeszébe. Addig a nő az ajtó előtt várakozik, reflexből is igazít valamit a ruháján, álljon egyenesen a válltömés, vajon felfutott-e a szem a harisnyán. Bent már takarítanak, a holtpont erre megfelelő, a mulató két hónapja állandó nyitvatartással üzemel, nem lehet bezárni, mint ahogy kinyitni sem. Hátsó bejárat nincs, időnként a vendégek orra előtt viszik a konyhára a zsák krumplit, marhahúst. A taxi tíz perc alatt ér ide a központtól, addig még van némi idő, csevegni próbál, tréfálkozik. Arcának bal felén kaján vonalak, mintha egy nyugtalan éjszaka nyomai volnának, a takarító is ezt nézi. Kezében alig mozdul a seprű, a por mégis száll, ide-oda csapdos. A nő kint az órájára pillant, majd begombolkozik. Éles már a levegő, lassan szitál valami köd.