Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. március, XII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Demény Péter
Gyilkosság kakaólikőrrel

(Részlet az azonos című regényből)

Mit szólna most, amikor egy férjes asszonnyal találkozgatok a legnagyobb titokban, legalábbis én azt szeretném, hogy mindent a legnagyobb titok övezzen, de még én is tudom, hogy ez teljességgel lehetetlen, a lány, akiről a tapintat tiltja, hogy többet mondjak, de különben is, mit mondhatnék, a szavak amúgy is keveset jelentenek, de ebben az esetben még annál is kevesebbet jelentenének, mert ugyan mit mondanék, ha elmondanám, hogy, tegyük föl, szőke a haja és kék a szeme, mindenkinek, akinek szőke a haja, annak a haja szőke, és akinek kék a szeme, annak meg a szeme kék, ezzel még semmit nem mondtam el senkiről, a világon semmit arról a nőről, akit szeretek, vagy legalábbis szeretném, ha ez tényleg szerelem lenne, és szeretném, ha tényleg szeretne engem, de néha arra gondolok, hiú álom csupán az egész. Szóval a lány a kollégám, és naponta hazakísérem, legalábbis elkísérem valameddig, mert nem tudom hazáig kísérni, valahogy nem vagyok képes a lépcsőházajtóban válni el tőle, úgy érzem, ez már a férje felségterülete, mekkora baromság ez is, mintha bárki bármire is igényt tartana, igényt tarthatna, ha tudná, hogy az egyik legfőbb felségterületét elraboltam, a szó legszorosabb értelmében a magamévá tettem, és büszke vagyok erre, olykor azon veszem észre magam, hogy ostoba hímönérzettel járok-kelek, mint egy hülye macsó, akinek az esze, annyi, amennyi van, a nadrágjában található, félelmetes, hogy mivé lesz az ember a vágytól, mivé lesz az ember egy lánytól, aki előbb tetszik, később még jobban tetszik, és egyszer csak, észre sem veszed, annyira elragadott az a valami, az a je ne sais quoi, ami vonz hozzá, mint a mágnes, hogy ki sem látsz belőle, hiába rángatnád ki magad, nem tudod, mélyül, mélyül a szerelem, nem tudsz menekülni, de most már nem is szeretnél, mert szép, szép, annyira szép, hogy nem hagyhatod abba, a hazugságaival, a feszültségeivel együtt gyönyörű ez a kapcsolat, vagy tán éppen azoktól, nem tudom. És hogyan lehetne elválasztani az érzékiséget a szerelemtől, vagy a szerelmet az érzékiségtől, mikor átölelem, akkor érzem, hogy nincs ennél szebb, nincs ennél jobb, elindulok a testén a tenyeremmel, és csodálatos teste van, simogatom az arcát, a nyakát, a mellét, a fantasztikus hasát, közben csókolózunk, és szeretem a nyelvét, siklik a számban, fölfalnám mindenét, aztán elválik a szánk, most a számmal indulok el a testén, csókolom az arcát, a nyakát, nyalogatom a mellbimbóját, édes nyögéseitől tovább duzzad a vágyam, lassan haladok lefelé, de a hasánál már alig bírom, a nyelvem lefele vágyik, le és megint le, alig tudom fékezni, a nyögései is biztatnak, simogatja a fejem, és ő is alig tudja megállni, hogy le ne nyomja egy hirtelen mozdulattal, még néhányszor belecsókolgatok a köldökébe, és végül ráborulok az ölére. Érzem a forró síkosságot, és ettől majdnem megőrülök, mélyül és forrósodik, pedig nem is hittem volna, hogy még forróbb is lehet, a nyelvem szereti a testét, és ezt a pontját szereti legjobban, mélyül, mélyül, mélyül, simogat, és hirtelen érzem, belé kell hatolnom, mert már egyikünk sem bírja tovább, pedig most jön, aminél nincsen csodálatosabb, egyre duzzadok és egyre mélyül, csodálatos mélységei vannak, amíg meg nem ismertem, addig fogalmam sem volt, hogy micsoda mélységei lehetnek egy nőnek, és hogy ezek a mélységek mennyire boldoggá tehetik a férfit, és akkor ez vajon szerelem-e, vagy sem, ki tudná megmondani, hát én mindenesetre nem vennék mérget arra, hogy ez csak testiség, semmi más.
Úristen, pedig hogy kezdődött, sosem hittem volna, hogy ez lesz belőle. Sokáig néztük egymást, én legalábbis szeretném azt hinni, hogy ő is nézett engem, amit ő, s ez is teljesen logikus, váltig tagad, sohasem vallana be, mindegy, a lényeg az, hogy tényleg sokáig nézegettem, ejnye, be szép lány, gondoltam magamban, vagy valami ilyesmit, és akkor megint nem mondtam semmit, mert mi az, hogy szép lány?, semmi, nyilván, de Ő nem szép, nem egyszerűen szép, hanem érzéki is, mindenéből sugárzik a nőiesség, az arcából, a szeméből, a hajából, és micsoda haja van!, mindenképpen fölébreszti a vágyat, hajában a Teremtő ravaszul néhány ősz szálat rejtett el, és ettől csak fokozódik a varázs, és ez még nem minden, mert hol van még a szeme, mely a szerelem pillanataiban legalább olyan mély, mint az öle, az ő mélységeiben is el lehet veszni!, és hol van mindene, amit nem tudok és nem is akarok elmesélni, és ami mind-mind, külön-külön és együtt volt oka annak, hogy addig-addig néztem, amíg udvarolni kezdtem, és nem törődve az elveivel és a visszautasításaival, a kegyetlenkedéseivel és a szeszélyeivel, a szabadságvágyával, amelyről néha úgy érzem, kiborít és maga alá gyűr, de talán éppen ezt szeretem benne a legjobban, szóval mindezekkel nem törődve udvarolni kezdtem, pedig néha már nekem is fájt a megaláztatás, amit jó ideig nem is éreztem, vagy éreztem, de nem volt fontos, a fontos csak az volt, hogy viszszaszerezzem Őt, ne veszítsem el soha, semmi szörnyűbb nem történhet velem, mint hogy Őt elveszítem esetleg a csókjait, az ölelését, a mélységeit, a kegyetlenségét.
És azt is Ő mondta először, hogy vonzó vagyok, olyan vonzó, hogy nem tud szakítani velem, pedig számtalanszor elhatározta már, hogy szakítani fog, de hiába, nem működnek az elvei, ezek a próbálkozások persze pokollá tették az életemet, egyetlen pillanatig sem éreztem biztonságban magam, még ha ennek a bizonytalanságnak voltak is hullámvölgyei és hullámhegyei, de sohasem éreztem magam teljes biztonságban, és ez kikészített, még akkor is, ha az eszemmel tudtam, hogy egy ilyen kapcsolattól nem lehet elvárni a biztonságot. De éppen ezért gondolom, hogy több ez, mint vágy más húsok ajkai közé, mert akkor miért rázna a feszültség, mintha rám kapcsolták volna a kétszázhúszat, miért remegne a gyomrom, hogy sokszor már a fizikai fájdalom határán járok, miért volna fontos mindenemnek az, ami egy akármilyen lány, egy kaland esetében voltaképpen csak a testemnek lenne fontos, miért érezném úgy, hogy hiányzik valami az életemből, mikor megvonja magát tőlem, és miért érzem úgy az alatt a maximum két nap alatt, hogy ez a hiány egyre növekszik, most már az egész életem egy fájó, lüktető hiány, amivel nem tudok mit kezdeni.
Azelőtt senki nem mondta soha, igaz, nem is volt sok nő az életemben, de valamiért, s később talán erre is sort kerítek és elmesélem, senki sem mondta tehát, hogy vonzó volnék, és ami még sokkal fontosabb, soha nem is éreztem úgy, hogy szeretnének a nők, illetve csak a különböző olvasótalálkozókon, amelyeket a kiadó színeiben tartottam, és amelyeken rövidesen afféle házi showmanné nőttem ki magam, élvezték a szövegemet, egy-egy líceumban majdnem széttéptek a lányok, de hát tizenegyedikes lányok! az ember nem érezhette magát férfinak attól, hogy látta a szemükben a csillogást, hiszen ezek még kis túlzással mindenkit férfinak néznek, aki nadrágot visel, és azt hiszik magukról, hogy mindent tudnak a férfiakról, holott semmit nem tudnak, csak a szájuk jár, csak a szemük csillog hamiskásan, egy-egy úgy mosolygott, hogy szinte elhittem neki, már rég odaadta magát mindenkinek, néhány másodperc vagy talán fél perc múlva viszont fölébredtem, jobban mondva ráébredtem a valóságra, és tudtam, hogy nem kellenek nekem, egyik sem kell, pedig a testemnek kellett volna szinte mindegyik, de a nem-tudom-micsodám tisztában volt vele, hogy csak vesztenek általuk, es mikor ez a lány megjeleni, világos volt számomra, hogy ennek a lánynak oda kell adnom magam, ha nem akarok hazudni magamnak, akkor el kell fogadnom, amit a vágy diktál.
És nem is ment olyan könnyen, lassan alakult a dolog, mert három hónapig alig néztünk egymásra, de aztán írtam egy tárcát a nőkről, és ez annyira lenyűgözte, hogy kénytelen volt észrevenni engem, ezt el kell tegyem, mondta, és eltette, mert abból az írásból fénymásoltam néhány példányt, és elosztogattam, tudtam, hogy szeretni fogják, ő is szerette, és az a tárca az első igazi számunkban jelent meg, amelynek tiszteletére rendeztünk egy bulit, és a bulin ott volt a férjével együtt, akkor sokat táncoltunk együtt, ott érzékeltem először, hogy hiszen ez egy gyönyörű lány! ez a legszebb lány a szerkesztőségből, és én észre se vettem eddig, de talán nem is jó azt mondani, hogy a legszebb, mindenesetre én mellette éreztem igazán, milyen az, amikor egy nő igazán érzéki, és szentbernáthegyi lennél miatta, sose hittem volna, hogy a Csárdáskirálynő Bóni grófjának bon mot-ja ennyire aktuálissá válik valamikor, ennyire mélységesen igazzá és emberivé, Kálmán Imre operettjénél jóval többre tartott művek hagytak magamra szerelmi ügyekben, de akkor, ott, tánc közben eszembe jutott ez a lökött grófocska, akit hibbant táncoskomikusok szoktak „alakítani”, nem is eszembe jutott, inkább azt kellene mondanom, belém villant ez a mondat, megvilágosodtam, és tisztában voltam vele, hogy ezért a nőért tényleg szentbernáthegyi lennék, mindenféle túlzás nélkül, bár ott, ezen a bulin az Incognita nevű kocsmában, még csak az érzékiség előszelét éreztem.
Hát ez után a buli után kezdtem el udvarolni, előbb tapogatózva, aztán egyre jobban belelendülve, számítógépen röpülő postákat küldözgettünk egymásnak, én tanítottam meg rá, hogy kell ezt a nagyszerű találmányt használni, nem egy nagy ördöngösség, de a kapcsolat szempontjából mindennek a netovábbja volt, mindent meg tudtunk beszélni általa, gyakran, s főleg akkor, amikor már alig bírtuk a szomjúságot, mikor már nagyon kívántuk egymást, s a legszörnyűbb igazságtalanságnak gondoltuk, hogy nem akkor és ott lehetünk együtt, amikor és ahol kedvünk tartja, én legalábbis a legnevetségesebb konvenciónak éreztem, hogy mindenféle marhaságokkal kell számolnunk, különböző körülményeket vennünk figyelembe, úgyhogy ma sem tudom, miképpen álltuk meg, hogy ne rohanjunk egymáshoz, és ne szeretkezzünk fejvesztetten mindenki szeme láttára, mint a bolondok, szóval gyakran hot-line-ként mű ködött ez a posta, és nagyon jól működött, ennek köszönhetjük, hogy valamiképpen mégiscsak megőriztük a vágyat, a vágyat, amely egymás felé rántott.
Mert sok mindent el lehet mondani róla, és sok mindent el is fogok mondani róla, magam sem tudom még, hogy mit, ez is olyan furcsa dolog, az ember sohasem tudhatja, mik derülnek ki az írás folyamán, vagy inkább úgy kellene mondanom, az írástól, attól, hogy futnak a mondatok, kavarognak, alakul a szöveg, és ennek persze csak örülni lehet, ám amikor újraolvasod azt, amit írtál, az ártatlan mondatok között megjelennek egyesek, amelyekről egyszerűen nem érted, hogy kerülhettek oda, de akárhogy töröd a fejed, te írtad, kihúzni nem akarod, nem lóg ki a szövegből, legszívesebben mégis kihúznád, olyan kellemetlen érzés, mert a mondatok többet tudnak, mint te, olyan dolgokról, amelyekről neked kellene tudnod a legtöbbet és a legmélyebben, Leáról is ki tudja, mit írat le velem a lendület, az ihlet, vagy mi a túrónak nevezzem, de most csak annyit akartam mondani, hogy bármit el lehet mondani róla, de az kétségtelen, hogy a testemnek ő adta a legtöbbet, nem a legtöbbet, ez nem jó, kevés, hazudik!, hanem egyáltalán mindent, bár ez persze romantikus, meg túlzó, de akkor is igazabb, mint az a szánalmasan kevés, amit a legtöbb szó mond, az ő ajka, az ő nyelve, az ő melle, az ő hasa, az ő combja, az ő öle, és az ő bőre, az ő ölelése adott mindent az ajkamnak, nyelvemnek, testemnek, bőrömnek, szinte szégyen, hogy egy családos ember ilyeneket mondjon, de akármekkora szégyen, ki kell mondanom, és ezért szeretem. Mert amikor szeretkezünk, érzem, hogy szereti a testemet, érzem a simogatásán, a csókjain, és gyakran mondja is, és nemcsak azt, hogy szeretlek, meg hogy jó veled, hanem azt is, hogy mikor becézgethetem, és amikor ezt mondja, hát az valami csodálatos, mert olyankor érzem igazán, hogy tényleg kívánja és szereti a testemet, szereti mindenestül, nemcsak azért szeretkezik velem, mert szeret, hanem ezt is szereti, a szeretkezést, és velem szereti, éppen velem, ez a lány, akinél gyönyörűbb nincs a világon.
Ám ez az eszeveszett, elvakult, de mindenképpen gyönyörű szerelem nem akadályozná meg, hogy nagyanyám fölháborodott, esetenként átkokban végződő káromkodásokkal feddjen meg és ítéljen el, erkölcsi vádjainak se vége, se hossza nem lenne, és hiába próbálnám elmagyarázni, úgyse tudnám, ráadásul mindig nagyapámat idézné meg, aki szintén fittyet hányt mindenféle előírásra és parancsolatra, gátlástalanul csalta nagyanyámat házasságuk hatvan éve alatt, illetve hát addig, amíg tehette, de nagyapám okosabb és léhább volt nálam, neki valószínűleg nagyon ritkán jutott eszébe a szerelem szó, vagy talán soha, bókjai nem ígértek semmit, egyszerűen bókok voltak, közel a költészethez, de távol a realitástól, míg az én legnagyobb hibám éppen az, hogy hamar elbűvöl a szerelem, szeretem azt hinni, hogy szerelmes vagyok, ennek a hitnek teljesen átadom magam, és rögtön hivatalosítani szeretném érzelmeimet és a viszonyt, amelyben ezek az érzelmek megszülettek, és még a beteljesülés előtt úgy érzem, mintha minden teljesült volna, félre az óvatossággal, gondolom magamban, félre mindennel, ami akadályozza a szerelmet, félre a konvenciókkal és a titkolózással, miért gondolunk a holnapra, mikor birtokoljuk a mai nap minden gyönyörűségét.
Abban egyébként, hogy annyira gátlásos, félszeg és végső soron boldogtalan fiatalember voltam huszonhét éves koromig, a boldogtalant itt inkább a mafla szinonimájaként értelmezve, nagyanyám játszotta talán a legmeghatározóbb szerepet, lévén, hogy tulajdonképpen a nagyszüleim neveltek, ők hatottak rám a legjobban, időnként nagyapám gesztusait, fordulatait, sőt, életelveit fedezem föl a magam gesztusaiban, fordulataiban, életelveiben, bár ez utóbbi szót erős túlzás vele kapcsolatban használni, túl emelkedett és hideg dolog az, amit ez a szó kifejez, nagyapám egyszerűen boldog akart lenni, és minden képessége megvolt a boldogsághoz, azt hiszem, a házasságukat éppen ez a végzetes különbség tette tönkre, mert nagyanyámnak viszont, ha lehet ezt mondani, a boldogtalansághoz volt meg minden képessége, még akkor is, ha ő nem hagyta el magát, mint anyám, benne még erő lakozott, az első világháború előtt született nemzedék bámulatos ereje, mindig csodálkozom, hogyan élhettek túl ezek az emberek annyi mindent, nagyapám és nagyanyám két világháborút, bombahullást, oroszokat, németeket, románokat, hullákat, inflációkat és még ki tudja, mit, mi meg nyavalyogtunk, ha hideg volt a lakásban vagy nem folyt a meleg víz. És azért mondom, hogy gátlásaimat nagyanyámnak köszönhetem, mert valahányszor meséltem neki az udvarlásaimról, és ez is olyan furcsa, miért is kellett ilyesmiről mesélnem neki, ma sem tudom, valahányszor arról meséltem neki, hogy ez vagy az a lány tetszik nekem, mindig azt mondta, ó, te Imike, ne mind annyit foglalkozz velük, nem is érdemlik meg, hogy folyton velük foglalkozz, később pedig, ha arról beszéltem, hogy a lányok hogyan játszanak velem, akkor azt mondta, többet rá se nézz, hát persze, hogy játszik veled, ha van kivel, legyen egy kis önérzet benned, és ezek a szavak nagyon nagy hatással voltak rám, úgyhogy Edinának például azért nem udvaroltam többet, mert megbeszéltük, hogy a színházban találkozunk, és boldog voltam, nahát, sikerült, gondoltam magamban, a vőlegénye éppen Amerikában volt ösztöndíjas, és mi este A kopasz énekesnőt néztük meg, illetve néztük volna meg, de nem találkoztunk a színházban, egész előadás alatt azon gondolkodtam, mi történhetett vele, és arra a következtetésre jutottam, hogy semmi sem történt, egyszerűen játszik velem, paranoiás voltam kétségtelenül, de ez még nem lett volna baj, csakhogy fölháborodásomban nagyanyámnak is elmeséltem a dolgot, és ő még jobban fölháborodott, fejezd be vele, hát ez nem normális, érted, Imike?! nem normális! ennek csak arra kellesz, hogy packázzon veled. Tudtam, hogy ez fog következni, mégis kifakadtam, elmondtam neki, kiöntöttem sérült lelkem minden fájdalmát, mint valami romantikus lírikus, és másnap reggel, mikor Edina fölhívott, hogy megmagyarázza, miért nem jött el, későn érkezett, már elfogytak a jegyek, akkor könyörtelen voltam, önérzetes, micsoda marhaság, pedig még segíteni is akart, arra gondoltam, hogy ma este van a Vízkereszt, elmennék, ha már Ionescót nem láthattam tegnap, csak annyit kellett volna mondanom, hogy jó, akkor találkozunk ma este, de nem, inkább azt mondtam, jó szórakozást, és miután letettem a kagylót, büszkén kihúztam magam, lám-lám, velem nem lehet játszani, én felnőtt férfi vagyok, és nem vettem észre, hogy tulajdonképpen egy hatalmas ökör vagyok, óriási szarvakkal, bamba szemekkel, ahogy kell.


Érdekes, gondolta Natasa, Imre sohasem gondolt arra, hogy amit naplójában a testiségről elmondott, ugyanaz érvényes a biztonságra is; tehát ha a férfi annyira imádja a nő testét, hogy éjjel-nappal vele álmodik, csak vele élvezi a szeretkezést, az ő ölelése, válla, dereka hiányzik neki, akkor ez már túl van a puszta érzékiségen, ez már a szerelem birodalmába tartozik, ha ezt felismerte, akkor arra miért nem jött rá, hogy az asztalterítő is többet jelent önmagánál, és többet jelent a lapos- meg a levesestányér is, többet a kenyérkosár, a kanál, a kés, a szalvéta, a villa; többet a kályha, a vasaló, a mosógép; és ha úgy vesszük, hogy ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy Imre nyugodtan írhasson; és hozzájárultak, ezt még ő sem tagadta, csak azzal áltatta magát, hogy Leánál ugyanúgy megkapja őket, mint Máriánál; akkor a felsorolt dolgok még a biztonságnál is többet jelentenek; az életet jelentik.
Ezért aztán értette is, meg nem is, amit Imre írt a naplójában; értette, mert bár nem szerette Leát, tudta, hogy nem nyilatkozhat nagyvonalúan legjobb barátja kedveséről; senkinek az érzelmeiről nem szeretett felületesen beszélni, de a fiúval egyszerűen nem tehette meg; úgy érezte, nincs joga hozzá, hogy annak, akit annyira becsült, annyira szeretett, akinek a barátságára annyira büszke volt, ennek az embernek a szívét, a lelkét, azt a valamit, amit mi emberek a legbensőbb szervünknek érzünk, s bár korántsem olyan konkrét, mint testünknek más része, egyéniségünkre tett hatása mégis összemérhetetlenül jelentősebb; hogy ezt a valamit tehát megsértse kutakodó kezével, és a vért, ami az ujjaira tapadt, mikroszkóp alá tegye, és néhány másodperc után nyilatkozzon róla, mint a tudós, aki önteltségében azt hiszi, képleteiben a világot látta meg, s e képletek szimbólumai a világ működését is leírják; annál is kevésbé tehette ezt meg, mert kapcsolatuk alatt láthatta, amint a fiú gyötrődik, szabadulni is akarna a lánytól, együtt is maradna vele; láthatta, amint egy hülye slágerbe illő se-veled-se-nélküled állapot alakul ki közöttük; de a slágereket sem ítélhette el csak úgy ukmukfuk; Imre nagyon szerette őket, a fiú verseiben gyakran ismert rá egy-egy Karády, Jávor vagy más régi sztárok által énekelt dalra; megtapasztalhatta, hogy ez a nagyon okos, nagyon mély fiú hogyan bolondul meg teljesen ettől a nőtől, akit, maga sem tudja, miképpen szeret, s azt sem, a lány miképpen szereti őt; és az Imre akkor született verseit olvasva arra is rájött, hogy őszinte ez a gyötrődés; nem egy kalandra vágyó férfi kínnal-bajjal faragott rímei ezek; versek voltak, a szó legszebb értelmében versek, egy hullámzó lélek gyönyörű nyomai a homokon; és csak az élet igazságtalansága tehette, hogy ezt a tengert éppúgy megsemmisítette valami, ahogy a delfineket és a víznek ütköző láthatárt is; és ha biztos leheteti: valamiben, ha reményt meríthetett valamiből, akkor csak abból, hogy ezek a homokba írt nyomok minden természeti törvény dacára örökre fennmaradnak.
Nocsak, mondta volna Imre, egészen költő lettél; ő kissé elpirult volna, de közben már a nevetés is ott játszott a szája szögletében, hogy nemsokára mindkettőjükből kirobbanjon; igyál még egy kis kakaólikőrt, egészen véletlenül van, mondaná a fiúnak, és ismét nevetnének; de hát már soha többé nem fog mondani semmit, és nem nevetnek semmin; véget ért valami, amiről úgy érezte, örökké tart; valami, aminek csodálatos ereje mindkettőjüket a legnehezebb pillanatokban tartotta meg; amire mindig lehetett számítani, s nem úgy, mint egy szerelemre, amely bármelyik pillanatban véget érhet; nem úgy, mint egy házasságra, amely bármelyik pillanatban elromolhat; nem, ezt a barátságot a korhelylevesek és a kakaólikőrök tartották össze, világos tehát, hogy sohasem lett volna szabad befejeződnie; talán azért nem szerette Leát, mert mindig érezte, mennyire félti tőle a fiút, mennyire be akar furakodni kettejük közé; féltékeny lány volt; nemcsak titokzatos és szeszélyes, nemcsak teljesen kiszámíthatatlan, hanem elvakultan féltékeny; neki szabad volt bárkivel kacérkodni, a fiúnak azonban nem engedte meg, hogy a legjobb barátjával találkozzon olykor; de talán azért haragudott meg rá igazán, mert Lea sohasem bátorította Imrét; sohasem ismerte el a tehetségét; mint a legtöbb olyan ember, akinek csak okossága és máról holnapra szabott céljai vannak, irigyen figyelte a fiút, aki minden varázslat ellenére, sőt, minden varázslat eredményeként írt; egymásután jöttek a versek, s egy adott pillanatban egy drámát hozott le a tördelőbe; neki nagyon tetszettek a versek, s tán még jobban a dráma; de Lea csupán néhány verset dicsért meg, azokat is csak fél szájjal, s a drámáról azt mondta, olyan, mint egy közepes film, amíg nézed, tetszik, de mikor kijössz a moziból, már semmire sem emlékszel; mindezt Imre mesélte el, ha ritkán beszélgettek néhány percig; sokáig nem lehetett, a fiú rohant vissza a gépéhez, hogy popupot írjon Leának; és akárhogy is forgatta Natasa, ebben mégiscsak barátja volt a hibás; túlságosan beengedte a lányt az életébe, s nemcsak azokra a területekre, ahova minden veszély nélkül beléphetett, hanem azokra is, amelyeket nem lett volna szabad ilyen korán felfednie; szót fogadott neki, minden függetlenségét és önállóságát elveszítette; azt tette, amit a lány parancsolt, és úgy, ahogy a lány parancsolta; ha segíteni kellett Leának, akkor lerohant hozzá; ha Lea vásárolni ment, a fiú vele tartott; mindennap akkor végzett, amikor Lea is lezárta a gépet; Lea kedvéért lemondott néhány közös ivászatot, Lea miatt nem jött el a nőnapi bulira, mert félt, hogy a lány ismét hozzásimul valakihez, és akkor elveszíti a maradék eszét is; csikorgó télben és tomboló nyárban egyaránt hazakísérte; ha felolvasóestre, konferenciára hívták, nem ment el, vagy ha elment, képes volt késő este visszajönni a szerkesztőségbe...
Szerelmes volt, vagy játszotta a szerelmet? Natasa nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Az biztos, hogy szüksége volt Leára; mint egyszer magyarázta, szüksége van egyfajta feszültségre, hogy írni tudjon; nem csapta be magát, utóbbi verseit egytől egyig a kettejük közötti kapcsolat feszültségei írták; de ezek a versek már az elején kegyetlenek voltak s annyira kiábrándultak, annyira lemondóak, annyira sértőek végül is; Natasa csak azt tudta fejből, amelyik úgy kezdődött, hogy egyszer talán elmúlik minden, a szerelem, a fájdalom, az élet, egyszer talán egyetlen férfi sem nevez majd a kedvesének...; gyönyörűen kezdődött, aztán a közepe táján elromlott; de a fontos az volt, hogy egyetlen olyan vers nem jutott eszébe, amely csak a szerelem gyönyörűségéről beszélne; a naplóban persze voltak olyan részletek, amelyeknél neki is lüktetni kezdett az ütőere, s a szíve úgy dobogott, mint valami elromlott vekker; nem volt oka rá, hogy ne higgyen a napló őszinteségének, s meg sem fordult a fejében, hogy Imre hazudna; de a versek mintha mélyebbről jöttek volna, mint a napló szövege; néhány sorban nem lehetett addig forgatni a szavakat, amíg azt mondják, amit írójuk szeretne mondani; és a versek kivétel nélkül azt mondták, amit Natasa is érzett: hogy ez egy kegyetlenül gyönyörű szerelem; de ebben a szókapcsolatban furcsa módon az előtag volt a fontosabb; sokkal kegyetlenebb volt ez a viszony, mint amennyire gyönyörű; és Natasa nagyon sajnálta, hogy nem hitt előérzetének; nem fogadta el intuíciója sugallatát, nem vigyázott a fiúra, pedig érezte, hogy ez a szerelem tönkreteszi; és most itt állt, várta a múzsát, akit a fiú mindenáron feleséggé szeretett volna tenni; itt állt, várta a múzsát, akit ő maga inkább boszorkánynak gondolt, és büszke lehetett magára, mert kinyomozta a gyilkost; mintha segített volna ezzel bárkin is.
Nem volt igaza, amikor Miss Marple-hoz hasonlította önmagát; ő nem szomszédolt, nem kíváncsiskodott, nem állt szóba boldog-boldogtalannal, hogy minél többet megtudjon; amikor azon az estén eljött Máriától, és halkan becsukta az ajtót maga mögött, már érezte valamiképpen, hogy gyilkosság történt, minden egyéb látszat ellenére megölték a fiút; de érezte azt is, hogy nem a külső nyomok a fontosak, s így nyilván az sem számít, amit más mondhat Imréről; mit is mondhatnának, vajon? Nála jobban senki sem ismerte őt; nála jobban talán csak Mária szerette. Nem tudott továbbmenni: leroskadt Imréék lépcsőházának nyikorgó vasajtajában, fejét a kezébe temette, és zokogott; valósággal ömlöttek a könnyei; szeretett volna valami szépre, fenségesre, meghatóra gondolni; megpróbálta elképzelni a temetést, a rengeteg embert, a koszorúkat, a koporsót, a papot; látni szerette volna Imre kiterített testét; látni, amint a pap halotti beszédét mondja a kápolnában; látni a közönyös, durva arcú gyászhuszárokat, amint lezárják, aztán vállukra emelik a koporsót, és istentelen nyögések közepette a kocsira teszik; látni, amint a lovak megindulnak nehéz terhükkel a Házsongárd meredek útján fölfelé; hallani, amint itt is, ott is sírnak, s Imre szülei kétségbeesetten zokognak; erre az alkalomra nyilván az apja is hazajött Magyarországról; hallani, amint a különféle ismerősök kijelentik, istenem, pedig milyen fiatal volt, mások pedig rákontráznak, és mennyire tehetséges; szép jövő állt előtte; hallani a hamisíthatatlan kolozsvári akcentust, mikor azt mondják, iiilyen azélet, menni a kocsi mögött lehajtott fejjel, könnyes szemmel; megállni a gödör mellett; megvárni, amíg mindenki odaér; hallgatni a papot, énekelni az énekeket; aztán végignézni, amint ugyanazok a mogorva gyászhuszárok leeresztik a koporsót; földet dobni rá, hallgatni a göröngyök dübörgését; nézni, amint a sírásók betemetik a gödröt; és arra gondolni, hogy ezentúl ide kell jönnie, ha Imrével szeretne találkozni.
Mindezt elképzelte már egyszer; érkezése napján rögtön a temetőbe sietett, leült Imre mellé a padra, és elbeszélgetett vele; senkitől nem kérdezte, hol nyugszik a barátja; emlékezett még, merre mentek azon a novemberi napon, amikor a fiú nagymamájához jöttek világítani; előzőleg beszólt a szerkesztőségbe, hogy bár másnap lejár a szabadsága, csak két nap múlva megy be dolgozni; ült ott a gesztenyék alatt, nézte a szökellő mókusokat, a szállongó gesztenyevirágot; azon az egy évvel ezelőtti novemberen sem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem, mégis tudták, mit mondana a másik, ha nem volna gombóc a torkában; jó kis gombóc van a torkodon, te, mondta Natasa Imrének; mindjárt lenyelem, válaszolta a fiú, és a lány boldog volt.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék