Tóth Mária

KUTYÁK TELE

Istenem, milyen engedelmes, szerény teremtés volt Bözsike elvtársnő, jeleskedett a párthűségben, legalábbis szóról szóra ez állt róla a megyei pártbizottságnál őrzött, titkos dossziéban. Márpedig, ha valahol, hát ott értettek hozzá az új ember profiljának a körülcirkálásához. A pártideológusok legszebb álmaikban ezt az imázst színezgették, előadásaikban ezt zizegték. És ceruzával a káderes még azt lehelte Bözsike elvtársnő fejlapjának a hátára, annak, és csakis annak az okulására, aki oda bepillanthatott: az elvtársnő tud hallgatni. Még szerencse, hogy ő maga erről sose szerzett tudomást, mert egészen biztosan mélységes zavarba esett volna. Az új ember Bözsike telve volt avítt szentimentalizmussal, szerénysége azt a határesetet súrolta, amikor az életrevaló homo sapiens-példányok, akik szépen kifejlődték magukat a huszadik század végére, mondom, ezek az emberek is csak hosszas vizsgálódás eredményeként lettek volna képesek eldönteni: ez most tényleg egy szerény nő, vagy enyhén szólva idióta. Az a békés fényesség, amit szép mosolya sugárzott, arról küldött üzenetet, hogy szellemileg nem csonkabonka ő, csupán nagymérvű engedelmessége hűséggel párosult. Lerítt róla, hogy évszázadok óta cselédsorban tartott ősök leszármazottja. Az életrajzát ott hordta az arcán. Talán innen ered, hogy a habfehér, keményített blúzokban járó fiatalasszonyt az aktivisták sose aposztrofálták kurvának. Ha késő éjszaka az ideológiai fronton harcoskodó elvtársnak beszervírozta a kávét, s az illető hálásan kezet csókolt neki, mert éppen kialakulóban volt a hipoglikémiája, Bözsike elvtársnőben nem csattant ki menten a fontoskodó osztályöntudat, hanem boci-bárgyú szelídséggel, hívogatóan mosolygott. És melyik elcsigázott ideológus nem érzett néha olyasmit: jó lenne egy tiszta és pont kéznél lévő egészséges nőre ráborulnia? És Bözsike elvtársnő a vendégszobák heverőin is tudott viselkedni, az öröm perceiben nem vetkőzött ki pártaktivista önmagából, legfennebb annyit nyögdécselt kéjesen: úgy, úgy, elvtárs... Az ő szótára akkoriban mindenben igazodott a párt vonalához, s ezen egyetlen aktivistának sem támadt röhöghetnékje.

A megyei elsőtitkár Bözsike elvtársnőnek – kislánya születésekor – háromszobás lakást utalt ki. „Ez csak úgy lett nekem”, jelentette be a káderesnek az állapotát, amikor az már mindenki számára bizonyossá vált. Kevéske ideig jól álcázott pánik vibrált a megyei pártbizottság berkeiben, mert előfordult olyasmi is, hogy primitívebb perszónák születendő gyermeküket egyik-másik jelentősebb beosztásban dolgozó elvtárs nyakába óhajtották varrni, erőszakot, szexuális zaklatást hangoztatva. Bözsikének ilyesmi meg se fordult a fejében, azon egyszerű oknál fogva: Liza fogantatásának hónapjában nagy vadászat volt a fácánosban, külföldi vendégek is hivatalosak voltak oda. Bözsike elvtársnő három elvtársat részesített szexuális örömökben, s mind a három finom lelkű, bőkezű úriembernek bizonyult, arról nem is szólva, hogy az egyikük, egy francia férfi, nagyon értett a szeretkezés módjához. Mindezeken elmerengve, az árvaházban felnőtt Gunther Bözsike úgy döntött: ő ezt a születendő gyermeket s az egész helyzetet mindenestül magára vállalja. A kislány már újszülött korában is gyönyörű volt, a pártbizottság napközijében nevelgették, majdnem ingyen, Bözsike elvtársnő holmi szimbolikus összeget fizetett érte. Vasárnaponként, ha a pártnál történetesen nem volt akció, értekezlet, miegyéb, a fiatal anya hazavitte a gyermekét, fürösztötte, szép szőke haját fésülgette, amolyan mamásdit játszott vele. Néha igaz, kissé idegenül szemlélgette saját gyermekét, úgy, mintha az csodával határos, kétes és érthetetlen módon került volna pont az ő ölébe. Arról az elvtársnőnek halvány fogalma sem volt, hogy kizárólag a biológiai folyamatok irreverzibilisek.

A forradalom után a szomszédok álszent gunyorossággal méricskélték Gunther Bözsikét: „És magát, kedves, ugyan miként szólítsuk mától kezdve?” A még mindig bájos arcú nő – most már nyugdíjas – rezzenéselenül állta a rosszaság ostromát. „Világos, hogy csakis úgy, mint eddig, Bözsike elvtársnőnek!” – s ezzel a vállalkozó kedvű szelídséggel elnyeste a hozzá futó rosszaságot. Ha ez a nő még mindig, még most is büszke rá, hogy ő elvtársnő, akkor ez nem egészen épeszű, ergó, számukra nem lehet érdekes. Abban az időben Majoros József, a juhász, aki sajtkereskedéssel is foglalkozott, már albérletben lakott náluk. A hátsó balkonon, hordókban tárolták a telemeatúrót s a juhsajtot, s ettől enyhén, de állandó jelleggel sajtszagú lett Bözsike elvtársnő bel- és külvilága. Persze ez semmiség volt ahhoz képest, hogy annyi túrót kebelezhetett be, amennyit megkívánt, arról nem is szólva, hogy Majoros a szobáért szép összeget pengetett le. Borítékban, urasan. Az viszont már nem volt benne az elképzelésben és alkuban, hogy Liza be fog feküdni Majoros ágyába. Amikor Bözsike elvtársnő faggatóra fogta angyalarcú leányát, az eladdig kiegyensúlyozott teremtés szinte hisztérikus sikoltozásban fakadt ki: „Mit akar tőlem, Mamucika, jó vele az ágyban, nagyon jó, érti már? Nekem, úgy látszik, ő volt elrendelve. Mire, kire várjak?” És nem várt, várdogált, sietve férjhez ment Majoroshoz.

Ez akkora sokkot váltott ki Bözsike elvtársnőből, hogy rákapott az alkoholra. Amolyan csendesen, a maga módján, szinte észrevétlenül s főleg véletlenül vált zugivóvá. Egyszer pirított grízt készített magának ebédre, s lekvár nem lévén a háznál, megöntözte rummal, majd alaposan lecukrozta. Az asztalra könyökölve nassolta el az egészet, s ott, együltében el is nyomta az álom. Arra riadt fel, hogy fázik és vizelnie kell. Sürgősen. Kirohant a vécébe, amíg ott üldögélt, feneketlen csend és nyugalom honolt a lelkében. Másnap, a Majoros vásárolta rum helyett újabb üveget hozott haza. S olyan lett számára a rumos gríz bevágása ebéd helyett, akár a drog. Egy hónap múlva már remegve leste a déli egyet. Vizespohárnyi rum volt a napi adagja.

A 89-es forradalom után beíratkozott a szocialista pártba, ahol takarítónő, kávéfőző és titkárnő volt egyszemélyben. „Úgy, úgy, elvtársak, csak jöjjenek mihamarább, egy év múlva megnézzük, hogy kit vegyünk be!” – hajtogatta Bözsike elvtársnő, az önkéntes munkás, és főzte a kávékat. A bársonyfüggöny mögött. A régi elvtársak bejöttek, szembetalálták magukat Bözsike elvtársnővel, s felfogták: ha ez a nő itt téblábol, akkor sok lényeges nem változott meg ezen a Földön.

S ebbe a viszonylagos boldogságba csapott be a villám, Liza belehalt a szülésbe. Majoros váltig bizonygatta, hogy semmi szükség bejönni a városi szülészetre, a falusi bábaasszony aranyat ér, nem lesz semmi baj. A vénség ráültette Lizát egy háromszáz éves szülőszékre, s úgy tépte ki belőle a magzatot. Liza méhrepedést kapott, s mielőtt kihívhatták volna a mentőt, elvérzett. Majoros agyon akarta ütni a vénséget, Bözsike elvtársnő pedig a koporsó előtt térdeplő vejét nézegetve, nyúlt a lapátért, hogy fejbe kólintja vele a vejét. A sírásó sokat látott ember, kikapta kezéből a lapátot: „Hóóó mama... nem oda Buda!” Ezt viszont néhány végtisztesség megadón kívül nem vette észre senki. Bözsike elvtársnőt az háborította fel, hogy a baromi nagy, tagbaszakadt Majoros holtában letegezte Lizát. Addig magázta, suttogva merte megszólítani, s ott, a gödör szélén rátört a bizalmaskodás. Hát ez meg mit jelent? Miután egyedül ő az okozója Liza halálának?

A temetést követő hetekben, Bözsike elvtársnőnek jártányi ereje sem maradt, ki sem merészkedett a lakásból. Az elvtársak hoztak neki kenyeret, tejet, ezt, amazt. Aztán a nyár elhamvadása után rácsengetett Majoros. Nem is köszönt, csak lecövekelte magát ott, a küszöbön, s rövidke ácsorgás után bebukott az ajtón. Álltak a kis, sötét, szellőzetlen előszobában.

„Azt hitte, hogy többé nem nyitom magára az ajtót? Mi? Hát tévedett, mert kinyitottam s ráadásul magáért jöttem...” Ezzel bement a konyhába, mohón kortyolva vizet ivott.

És Bözsike elvtársnő, aki szelíd galamb volt világéletében, most újfent valami hihetetlent érzett: menten lekapja a teflon palacsintasütőt, amiben a grízt kotyvasztotta magának, és főbe palja vele Majorost. Rövidke időre lehunyta a szemét, hogy valamiképpen uralkodjék indulatain. Jaj, csak ne tolakodjék bele minduntalan a látóterébe ez az ő nyomorult veje!

Majoros, miután szomját oltotta, így folytatta:

„Én arra gondoltam, mire fel kínlódjék maga itt, egyesegyedül télvíz idején, inkább hurcolkodjék le hozzám, falura. Elleszünk mi, ketten, békében. Enniinnivaló akad bőven, adott a Jóisten, maga pedig megspórolja a kis nyugdíját. Na, mit szól hozzá?”

Bözsike elvtársnő hátát az ajtófélfának támasztotta, állt ott botmereven és bámészkodott. Valahová Majoros feje fölé. Igenis, lemegyek a portájára, s a végén meglelem a módját, hogy fejbe verjem. Nem hagyhatom én, az anyja, megtorlatlanul Lízám halálát. És a juhászgazda legnagyobb döbbenetére, könnyed vállrándítás kíséretében, emigyen vélekedett:

„Hallja, Majoros, jól beszél, igaza van. Leköltözök én magához erre a télre, de csak erre az egyetlen télre.

Majoros férfiatlanul elérzékenyült, az ajkához emelte az anyósa kezét, és sután megcsókolta. Elérzékenyülése még abból is kisejlett, hogy hálálkodott anyósa eme páratlan és mérhetetlen jóságáért, majd a végén csakugyan – már nyersebb stílusban –, odavetette:

„Mondjuk, hogy ne unja agyon magát nálam, hát naponta összeütheti a kutyák levesét, de az igazán nem komoly munka, az semmiség. Drága jó édesanyám azt félkézzel intézte.”

Bözsike elvtársnő magában úgy okoskodott, hogy „zakson”, lök majd valamit az ebeknek, annak a két, három kutyának, az már tényleg nem nagy ügy, és rá egy hétre olyan nyugalommal sétált be Majoros falujába, ahogyan az életciklusukat befejező állatok teszik a vágóhidak csöppet se kímélő, áldozati tekervényeire  hágva.

Csütörtöki napon történt mindez, közvetlenül Szent Mihály-napja után. Ezt csak azért lényeges fixálni, mivel az állatokat már lehajtották, tehát a kutyák is lent tanyáztak. Sárgás fény csordogált mindenre, az a fajta enyhe fényszivárgás, ami a vakító fehér hóhullást előzi meg. Bözsike elvtársnőnek mindez nem tűnt fel, hiszen ő sose foglalkozott időjóslással, természeti jelenségek megfigyelésével. Rövid szárú csizmát, vastag szövetszoknyát s; pulóvere felett ujjatlan bekecset viselt. Lába és keze a testéhez viszonyítva nagyra méretezett volt, a haja ezüstszürke, mozgása csendes, szinte zajtalan surranás. S mindez megfelel egy cselédtípus leírásának, akit igenis cselédsorban, rövid pórázon tartottak az elvtársak. Ringyónak túl légies volt, aktivistának túl együgyű, ezért – fiatal korában –, aki a cédát kereste benne, szembesült az aktivistával, aki a pártaktivistát kereste, az rábukkant egy angyalra. Erő, ám ugyanakkor valami kímélet is ötvöződött jellemében.

Az élősövény fölött Bözsike elvtársnő berikoltozott az udvarra:

„Hééé, van itthon valaki?!”

A kiáltásra kutyafalka csörtetett elő, a kerítésig loholtak, felágaskodtak, mutogatták hibátlan, fehér fogsorukat, majd nagy kutyatestüket a hátsó lábukra eresztették.

Bözsike elvtársnő bámészkodott az ebekre s főleg génjeitől informálva tudta, hogy ezek itt most nem pihennek, de nem ám, hanem támadásra készen, ugróállásba vágták magukat.

„Halló, van itthon valaki? Majoros...”

Érezte, hogy a rövid szárú csizmába bújtatott lábára alattomos hűvösség kúszik fel. Az öregasszony kezdte türelmét veszíteni. „Tudom, Istenem, hogy a képébe mászok a bugris parasztjának, ha nincs itthon!” – békétlenkedett magában. Utált ajtók, kapuk előtt ácsorogni és bebocsájtásra várakozni.

„Majoros, mi az, megsüketült? Megjöttem, itt vagyok...”

A kutyák nem vették le tekintetüket a jövevényről, halkan vonyítottak. Bözsike elvtársnőben átvillant, ha egyikük most merő pajkosságból átlendül a kerítésen, nekem befellegzett. Egy ilyen kutya a medvét is leteríti. S hallani vélte Majoros hívó biztatását, majd kikötését (?): itt, falun legfönnebb megfőzi a kutyák levesét. Azt, amit valamikor öreg Majorosné félkézzel ütött össze. Pofon egyszerű volt számára az egész. Kérdés, mekkora erő szorulhatott eredendőn az öregmama kezébe? És a barom Majoros kegyeskedik megengedni, hogy holnaptól ő lássa el ezeket. A mai napig saját ura volt, későn kelt, ráérősen tollászkodott, dél felé benézett a székházba, délutánonként régi, elvékonyodott gyapjúplédekbe burkolózva a díványon pihengetett. Felelőtlen ember ez a Majoros, ha azt képzeli, hogy ő ezekkel a dögökkel fog viszálykodni. Ezt emberfia még a mai napig nem büntette meg. Igaz, Liza faképnél hagyta, de nem holmi szándékolt rosszaságból kifolyólag. Liza meghalt.

Na, végre előbújt Majoros, valahonnan a kert végéből klafogott ki öreges, összeomlott járásával, de amúgy rendesen felöltözve. A hülye, amióta csak ő ismeri, azzal kérkedett: szeret urasan élni. Drága piperét, dezodorokat, borotvakrémeket használt. Kileste ő, hogy estelente a fürdőszoba tükre előtt kente-fente magát. Továbbá igyekezett urasan csevegni, ami az ő felfogásában holmi régies, kenetteljes beszédmodorban nyilvánult meg. Ha netán valaki benyitott hozzájuk, Majoros menten felugrott, s azt hadarta: „Tessék megengedni, hogy bemutassam magamat!” Mosolyogva bólintottak, hogy nosza! A mosolyban engedékenység, ráhagyás és burkolt lenézés vegyült. Sose feledi az eskövői ebédet, Majoros minduntalan bemutatta magát az ő távoli rokonainak, holmi másodunokatestvéreknek, akik anyagias beállítottságú, világháború verte nők voltak, s főleg olcsón akartak túrót vásárolni a piacon, ettől az ő nyomorult vejétől. Liza rozsdavörös krepdesin ruhájában az asztalfőn ült és mosolygott. Ezt már Bözsike elvtársnő nem nézhette, odament a lányához, s a fülébe súgta: „A francba, még intsd le, üljön meg a seggén! Már bemutatta magát mindenkinek!”

Liza ekkor csöppnyi kihívással nézett az anyja arcába: „Már miért inteném le, Mamucika? Ő fizette ki ezt az egész esküvői ebédet, tehát azt csinál itt, ami tetszik neki, ami pont jól esik neki. Különben is ez az ő egyénisége. Nem fogom rávenni, hogy bújjon ki a bőréből. Mi van, talán nem konveniál magának? Jó vele az ágyban.” Bözsike elvtársnőt kirázta a hideg, mert volt ebben az új Lizában valami titokzatos trivialitás, amit ő, az anyja eleddig nem tételezett fel róla. Bözsike elvtársnő szótlanul leült az asztal mellé, és bort töltött a poharába. Életében ott és először holrészegre itta le magát. Nem emlékezett rá, miként került haza, a saját ágyába. Másnap délben ott ébredt fel. Hallotta, hogy Liza meg az ura a konyhában beszélget, víz zubogott, edény csörrent, s ő szégyellt kimenni. Idegeneknek s főleg összetartozóknak érezte őket, akik – könnyen meglehet – ítélkeznek felette.

Az öreg hölgy Majoros portája előtt állva, falun, arra gondolt, mióta a vejét nem látta, mintha valami furcsa idegbaj tört volna rá (az amúgy nagyon udvarias emberre), most egészen egyszerűen nem köszönt neki, csak kidülledt, véreres szemével őt bámulta. A végén, mintha álomból ébredne, rekedtes hangján azt makogta:

„Aha, szóval rászánta magát? Hát akkor jöjjön mán be… Hamar esteledik itt,a hegyek között” – és megemelve a kaput, utat engedett az anyósának.

Bözsike elvtársnő fogta a sportzsákját és lépdelt Majoros nyomában. A kutyák hátrébb húzódtak, elkotródtak a pajta felé. A konyhában rend volt, a tűzhely szélén ragyogó tisztára súrolt edények, leborítva. Az öregasszony menten felismerte, hiszen ezek Liza edényei, amelyeket valamikor ő vett neki, meglehetősen olcsón, egyenesen a gyárból. Akkor, még aktivista korában. Az ablak alatt csergével letakart dívány. A temetés óta ismerte a házat, de azért most minden idegen volt számára.

„Én majd bent alszom a szobában, fel sem veszem a hideget. Különben a konyhában egész nap nem alszik ki a tűz. Liza is itt töltötte a nap java részét és itt is aludt.”

Bözsike elvtársnő leült a dívány szélére. Most érezte csak, hogy mennyire fáradt. A konyhában, a padlón linóleum, ott maradt rajta az ő csizmájának a nyoma. Mindketten azt nézegették, s tették ezt főleg azért, hogy ne egymást vizslassák. Mert nagyon, fájón nem voltak tisztában egymással.

Majoros hangja rekedtesen, öregesen hangzott.

„Ja, a cipőt én kint szoktam hagyni a verandán.”

Valóban hamar esteledett. Majoros nekilátott krumplit hámozni, majd vaslábasban főni tette, de előbb alaposan megsózta.

„Ebből lesz a juhászok főeledele, a bulbuka. Mamucika elvtársnő, evett-e már bulbukát?” Tett, vett, kissé erőltetetten, mintha félne a csendtől, a mozulatlanságtól.

Bözsike elvtársnő a rá jellemző és maradék öntudatossággal kinyilatkozta:

„Világos, hogy ettem. Tudott dolog.”

Majoros végre mosolyt buggyantott a szája sarkába. Hitte is, meg nem is, amit az öregasszony összehabrikolt előtte. Honnan jutott volna bulbukához, amikor az a román csobányok eledele. A főtt burgonyát összezúzzák, liszttel felverik, és zsírozót is tesznek bele. Majoros néha ki-kinézett az ablakon. A kutyák egész délután az udvaron duhajkodtak. Lám, a vendéget nyomban elfogadták, mintha megérezték volna, hogy holnaptól kezdve ennek az embernek a kezéből fognak ételhez jutni.

„A kutyák már kaptak” – szólt végre Majoros az anyósához, és bekapcsolta a tranzisztoros rádiót. Később aztán a juhász kiborította a bulbukát a lapítóra, s cérnával cikkelyekre vága. Tálban túrót, savanyúságot hozott s egy üveg bort. A bor sűrű, aranyló színű volt. Majoros – evés után – kissé elbágyadt tekintettel nézett az anyósára, s a hangja halkra csavarodott.

„Nem feledtem én, hogy maga a fehér bort szereti, azt kért az esküvőnkön is, csak fehér bort...”

Az. öregasszony teste kissé megrándult, mintha mindenestül tiltakozni akarna valami ellen, s ezzel a lelke menten be is zárkózott.

„Nem iszom már semmit... egyáltalán nem iszom.” Éhes volt, mohón falta az ételt. Habár ismeretlen az íze, de azért jó ez a bulbuka, szinte omlik el a szádban.

Mintha meg se hallotta volna, hogy az anyósa mit mond, Majoros így folytatta:

„Estére főzök majd cujkát is, cukorral, szegfűszeggel...”

„Felőlem, fogyassza egészséggel, ha kívánja.”

„A végén talán megkóstolja maga is, Mamucika elvtársnő.”

„Szólítson Bözsike elvtársnőnek, jó?”

„Nekem aztán édesmindegy”, de valamiért továbbra is másként fogja tisztelni.

Ebéd után, a melegben, az ágyon Bözsike elvtársnő elbóbiskolt, amolyan félébrenlét határán volt, már ahogyan a hatvanon túl lévő emberek pihennek, ha bőségesen táplálkoztak. Ez a paraszt Majoros igenis fricskázza őt a fejér bor ivásával meg a főtt cujkával. Lehetséges, hogy Liza panaszkodott volna rá, netán kiadta őt az urának...?

Már ő maga sem tudja, hogy egészen pontosan mikor lehetett ez az átkozott pillanat – mindenesetre Liza férjhezmenetele után –, amikor a pirított grízre első ízben pohárka rumot öntött rá. Mert tényleg volt egy ilyen fordulópont. Liza már leköltözött a gazdag juhász hegyi házába, aki élete végéig tegezni se merte az ő szent lányát, magácskának becézte, valahogy ilyenformán: magácska, édesem ezt így gondolja? Mintha Majoros gondolkozni se mert volna egyféleképpen, a felesége kedvére téve... Világos, hogy magányában, bánatában ő rákapott a rumos grízre, bőven meghintve cukorral. És minden alkalommal arra gondolt, na nézz oda, milyen kellemesen felmelegszik tőle az ember, mintha fürdőből lépett volna ki. S a fizikai jóérzés lelkinyugalommal is párosult. Mindez kész áldás volt egy magányos, öreg nő számára. Könyökölt az asztalon és előfordult, hogy ott helyben el is nyomta az álom. Szép csendesen szunyókált. Néhány hónap múlva, ha netán boncolásra kerül sor, nagyot nézett volna a korboncnok orvos, ugyanis Bözsike elvtársnő emésztőcsatornája grízes péppel volt kibélelve.

Az asszony leste az udvaron tébláboló Majorost, aki néha el-eltűnt a karámban. Szó se róla, meglátszik rajta, hogy mérhetetlenül szenved, s ezért, de csakis ezért, ő ezt az embert a mai napon képtelen gyűlölni. Volt a gyászoló Majorosban valami szánalomra méltó. Atyaisten, és miként sikerül majd neki ezt az embert megbüntetnie? Bözsike elvtársnő ebbe a dilemmába aludt bele.

Másnap reggel Majoros az öregasszonyhoz fordult.

„Na, Mamucika elvtársnő, és most tessék egy kicsit rám figyelni! A kutyák tizenkettőkor kapnak enni. Reggel lehozzuk a tököket a padlásról, öt darabot, baltával szétvagdossuk, üstben főzzük meg, zsírozó is jön bele, s a végén egy szakajtó korpa, egy szakajtó máléliszt. A kutyák edényét a verandán állítjuk fel, vederrel felvisszük a moslékot és szépen kiporciózzuk. Ha már kihűlt egy kicsit, akkor ráeresztjük a kutyákat. Maga, Mamucika elvtársnő, jól figyelje meg, hogy én mit művelek, nem nagy kunszt az egész. Az én megboldogult édesanyám olyan juhászfeleség volt, hogy ezt félkézzel pofon verte, úgy bizony.”

Bözsike elvtársnő feldühödött, s olyan hangnemben küldött választ, ahogy régen, a feledhetetlen aktivista korszakban az elvtársaktól tapasztalta. A kioktatottban meghűlt a vér. S ebből kiderült, hogy valami azért rá is ragadt a stílus dolgában.

„Helyben vagyunk, jól mondta, minden bizonnyal a maga édesanyukája lehetett a juhászfeleségek követendő példája” – s arcára ráakadt egy kis kaján vigyor.

Majoros már lent állt az udvaron, ám valami nem tetszhetett neki az öreg nő hanghordozásában, mert indulatosan visszafordult:

„Mit mondtam jól?...”

Bözsike elvtársnő egy pillanaton belül moderálta magát, és sikerült annyira visszafognia az indulatait, hogy mosolyra is fusson.

„Csak annyit, hogy a maga édesanyja príma juhászfeleség volt. Ám ne feledje, hogy neki az öreg anyukája is juhászfeleség lehetett, aki ilyen nagy dögöket etetett, nem csipkeveréssel kezdte egy gyárban, mint én, nem volt aktivista asszony. Őt nem városba hozta a gólya.”

„Mindenkit oda pottyant a gólya, ahol az meg vagyon írva.” Majoros ezt bölcsességnek szánta és hála saját szellemi korlátainak, fel sem tűnt neki, hogy banális közhely. Így tehát fönséges nyugalommal nézte az anyósát.

Bözsike elvtársnő baktatott a veje nyomában: aha, ez most kezdi megjátszani a hülyét nekem, mintha nem értette volna el a célzásomat, ami, ha úgy vesszük, meglehetősen durva odamondogatásnak is beillett.

Az üst a melléképületek előtt volt felállítva, valahol a szérű és az óriási, öreg diófa között. A földön mindenütt sárga diólevél és hullott dió. S Majoros ahogyan ott lépdelt a leveleken, hirtelen felpillantott a fára.

„Na, ezt a diót is le kellene már verni, no meg a diót szépen összeszedegetni, szárítani, zsákba rakni, ideje van.”

Az öregasszony megvonta a vállát, ami annyit jelzett: felőlem...

Potyogtak a diók, némelyikük pont bele az üstbe, s Bözsike elvtársnő olyankor örömfélét érzett, akadjon meg a dió a dögök torkán, forduljanak fel tőle, mind egy szálig. Frásza van, annyira fél ezektől az ebektől, csak titkolja, azért se mutatkozik gyávának a veje előtt.

A kutyák a leves párájának az illatára elősündörögtek, s körbeülték az üstöt. Néha köd szállt alá, könnyed suhantással meglegyintette az udvart, a házat. Ilyenkor az állókép úgy festett, mintha a kutyák tejfehér fátyolban pihennének. Váratlanul piros fejkendős lány térült be az udvarra, csakúgy kisündörgött az időből, ez se köszönt, csak lecövekelte magát és meresztette a szemét.

„Maga lenne a Liza néni anyja, igaz-e? Láttam én már magát egyszer, a temetésen...” Kezében kis batyu, fehér szalvétába kötött. Gőzölgött.

„Hát te meg ki vagy?”

„A bojtár asszonya, Juliska a nevem. Ételt hoztam az uramnak, meg kávét. Kívánja a kávét, hát főzök neki.”

„Értem már, szóval munkások is vannak itt. Különben minek hívják a te uradat?”

„Őtet Vaszinak, szép legény nagyon. Jó táncos is...”

„Ide hallgass, Juliska, nem segítenél te nekem egy kicsit? Megfizetem, nem ingyen akarom.”

„Jaj, én aztán nem, erről szó sem lehet. Senki sem szegődik ide szívesen... sok mindent beszélnek az emberek. Na, Isten megáldja!”

A fiatalasszony tovaszökkent, s így Bözsike elvtársnőnek nem maradt ideje rá, hogy részletesebben kifaggassa, miről fecsegnek az emberek.

Az öregasszony, miután elmosta a kutyák edényét, mind a tízet, ólmos fáradtságot érzett karjában, lábában, már bánta, hogy lejött falura. Kihúz ő itt néhány hetet, s utána csomagol s hazautazik. Odakuporodott az ágy végébe, s arra gondolt, nem kell pánikba esnie, elvégre nem köti őt ide semmi. Ezt a munkát egy városi nő nehezen viseli el. Ráadásul a félelme csöppet sem enyhült, remegett a kutyáktól. Egyetlen kisebb testalkatú volt közöttük, egy magyar puli, a többiek román juhászkutyák. Mind egy szálig azok. Legalább ötven vagy hatvan kilót nyomhatnak. Ezek nem olyan szaglászó, nyaldosó ölebek, hanem farkast, medvét leterítők. Bözsike elvtársnő az ablakból figyelte őket akkor, amíg Majoros, a veje a bulbuka nevű csobáneledelt kotyvasztotta. Először fordult meg a fejében, utóvégre mennyi juha lehet ennek a Majorosnak, ha falkányi kutyát tart? Ahogy – ezen a napon – elnézegette a veje arcát, olybá tűnt számára, hogy furcsa elégedettségféle ült ki rája, mintha olyasmit hirdetne, na, a kevély városi nő anyósa besétált végre az ő utcájába, az ő portájára, de volt annyi jóérzés benne, hogy csak verte nagy igyekezettel a bulbukát, ám egyetlen szót sem ejtett a vendégéhez. Másrészt, még otthon kialakult Bözsike elvtársnőben egy olyan elképzelés: csakazértis lemegyek falura és bebizonyítom Majorosnak, hogy Liza nem szerette őt, ez a hit kizárólag az ő agyréme. Szenvedést viszek neki, és rámérem, legalább akkora lelki fájdalmat, amekkorát én éreztem, amikor a koporsóban fekvő Lizát letegezte....

Van úgy, hogy a sátán mellénk szegődik, és egy csapásra elveszi az eladdig józan eszünket, odalesz a judíciumunk. Liza harmincöt éves volt, amikor férjhez ment Majoroshoz, behódolt a hormonjainak, azt ordítozta neki, a szülőanyjának: „Férjhez kell menjek, hús-vér nő vagyok, s ha Majoros átölel, még a karomon levő pihe is égnek mered, érti már, Mamucika?” Érdekes, hogy öltözködésben ez az új Liza mit sem változott, szürke, kissé bőre szabott ruhákban járt, amit saját maga szabott ki és varrt meg magának. Liza, amikor egyszer betoppant hozzá, és véletlenül felfedezte az asztalon a rummal bőven megöntözött pirított grízt – az anyja illumináltságának előidézőjét –, annyit mondott: „Ha ez még egyszer előfordul, hát tudja meg, Mamucika, hogy köztünk vége mindennek. Mit akar, hogy majd ujjal mutogassanak a gyermekemre, na, ennek is részeges butykos a nagyanyja! Nem elég, hogy még most is röhögnek rajtunk, valahányszor kiejtik azt a szót: elvtársnő...” Erre Bözsike elvtársnő, már amennyire az alkoholmámor megengedte, tiltakozott: „Pardon, bocsánat, ők megkérdezték, hogy minek tiszteljenek, én válaszoltam azt, továbbra is csak elvtársnőnek.” Liza akkor csak bámészkodott rá, majd az ajka elé vonta a kezét: „Jaj, maga szegény feje!” És a részeg Bözsike elvtársnő tette azt, amit addig sose, letérdepelt a lánya elé, arcát domború hasára nyomta, és zokogva ígérte: soha többé, csak te ne hagyjál el engem! És állta a szavát.

Egy hónap múlva Liza halott volt.

Hihetetlen gyorsan zajlott le minden, a végén Liza már nem sikoltozott, csak hörgött, mintha a szavakat láthatatlan kéz megkötözte volna ott, az orr belső és lágy részén meg a torok között, hogy soha többé le ne ereszkedjenek a nyelvére. A bába égnek emelt karral sopánkodott, és Majorost a szomszédok fogták le, ugyanis baltával akarta felaprítani a vénséget. Bözsike elvtársnő nem sírt se a hír vételekor, se a temetésen, nézte Lizát s a lábánál levő kis csomagot, a holt gyermekét. A sírnál, amikor nyújtották neki a lapátot, hogy néhány göröngyöt dobjon a koporsóra, ő felemelte azt, hogy kupán üsse vele a vejét. Ettől a csöppnyi incidenstől eltekintve normális temetés volt. És hála Istennek, Majoros egyáltalán nem percipiálta anyósa gyilkos szándékát, magában mindvégig szánta Mamucika elvtársnőt, aki – szerinte – sose lehetett valami csuda-boldog asszony. Majoros véleménye az volt, hogy földi életében annyi érdemlegeset vitt véghez, hogy megszülte a lányát.

Este lámpagyújtás után Bözsike elvtársnő sóhaj-halkan bejelentette:

„Hanem, ide hallgasson, Majoros, azért nem mernék megesküdni rá, hogy én itt, magánál kihúzom a telet.”

Eszegették a déli bulbuka-maradékot, és a juhász csak nagy későre mondta ki azt, amit végső soron azonnal is világgá kürtölhetett volna ellentmondás veszélye nélkül.

„Ne siesse el, majd elválik. Nem igaz?”

Majoros bicskázta a juhsajtot, és magában azt igyekezett eldönteni: egyáltalán mi való magának? Maga egy lagymatag, rakás szerencsétlenség. De Majoros is tudott már hallgatni és főleg elhallgatni. Így hát most se azt mondta ki, ami a fejében forgott, hanem egészen mást.

„Azt ugyebár nem tetszik tudni, hogy Liza kedvence az Iván nevű kutya volt. Azt estelente néha beeresztette a konyhába, s akkor a kutya odafeküdt, de pont oda, Liza drága lábára. Volt olyan is, hogy a kutya kitátotta óriási pofáját és gyöngéden harapdálta Liza könyökét. Szépen, illedelmesen harapdált, és Liza közben kézimunkázott. Látni kellett volna őket.”

Bözsike elvtársnő olyan hangon ordított fel, ahogyan eddig a napig sose sikerült neki tiltakoznia:

„Miket zagyvál itt összevissza, Majoros?! Méghogy az én leányom ezekkel a koszos ebekkel bratyizott volna? Ezt, pont ezt akarja maga velem elhitetni?”

Majoros döbbenten kapta fel a fejét, megértette, hogy ennél a magából kikelt, sipítozó perszónánál – pillanatnyilag – szavakkal nem érhet el semmit. Pőre s minél meggyőzőbb tettek kellenek ide, ezért hát kitárta az ajtót és teli tüdőből, nagyot füttyentett.

„Iván!”

Fehér juhászkutya rohant be a konyha színterére, semmit se vert le a helyéről, ügyesen s főleg ösztönös finomsággal mozgott a pingált konyhabútorok között. Meglátszott, hogy nem először szabadult be a konyha világába. Miután Majoros a tenyeréből jó darab bulbukát adott neki, az állat tanácstalanul álldogált, szaglászott, majd lassanként odafarolt Bözsike elvtársnőhöz, nagyot sóhajtott és letelepedett az öreg nő lábára.

Sokáig hallgattak. Az öregasszony érezte lábán a kutyatest súlyát, és igyekezett szavakkal is közeledni az állathoz.

„Na, mi van, Iván? Mit akarsz te tőlem, Iván?” – s kezével a kutya hátát simogatta. „Ha érdekli, hát elmesélhetem, hogy kicsi korában az én leánykám irtózott a kutyáktól, ezért nem jön elhinnem, hogy annyira imádta volna ezt az Ivánt... Furcsállom.”

Majoros az asztalra könyökölve kinézett a sötétbe borult udvarra.

„Legyünk komolyak, hagyjuk békén a gyerekkori dolgokat! Rég volt, tán igaz sem volt. Liza egyet tudott, hogy ezek a kutyák nekem nagyon fontosak. Ők védelmeznek meg engem, meg a nyájat is.”

Bözsike elvtársnő a leánya halála óta szinte beletompult a magányba, de azért nem annyira, hogy ne fogja fel, ez a kretén Majoros most paraszt módjára kérkedik előtte: annyira fontos volt Lizának az ura, hogy még az ebeit is körülrajongta. S ebben a pillanatban az öreg nő tudta, mégis maradni fog, kihúzza itt a telet, csak azért is kihúzza – bármily nehezére is fog esni –, s végre életében először ő is legyőz valakit. Ez az élmény eddig ugyanis teljesen hiányzott az életéből. Igenis, úgy fog innen távozni, hogy Majoros orrára köti: illúziókban ringatta magát, Liza se őt, se a koszos ebeit nem imádta. Asszony akart lenni, mégpedig a saját portáján. Liza olyan lény volt, aki a kényszermegoldásokat mindig kellő méltósággal viselte el. Mellesleg, ezt a legtöbb aktivista gyerek idejében megtanulta.

Az ágy melletti ablakból a csillagos égre lehetett látni, s ez azért is jó volt, mert ott, fent, a csillagok táján zsibongva, villódzva, de mindig történik valami. Majoros bekapcsolta a rádiót, és Ivánt kivezényelte az udvarra. A kutya viszont – valamiért – nem csapódott a többiekhez, hanem lefeküdt az ajtó elé. Később a kutyák behúzódtak az ólba, egyedül Iván lompolta körbe a házat, ő őrködött. Iván szíve olyan volt, hogy sóvárogva kívánta az emberközelséget, az embermeleget.

És világos virradatra Bözsike elvtársnő már tudta, évek óta először került olyan lelkiállapotba, hogy végigvinni akart valamit. Örömmel nyugtázta, hogy lám, még maradt neki annyi ereje, hogy egy bizonyos célra összpontosítson.

Reggeli után tüzet gyújtott az üst alatt. Életében soha semmit nem főzött üstben, se lekvárt, se szappant, s ezért minden mozdulat új volt számára, minden lángocska váratlan siker. Még békétlenkedett is.

„Vajon kicsoda volt az az idióta, aki a tököket felrakta a padlásra?”

A kissé kretén arcú, golyvás béreslegény, aki bebátorkodott a konyhába svarcot főzni magának, kurta, szinte nyerítő nevetéssel buggyantotta ki:

„Ejsze, hiszen Liza néni adta ki, hogy mind egy szálig vigyük fel oda...”

Erre már Bözsike elvtársnő az égvilágán nem válaszolt semmit, hanem felkapaszkodott a padlásra, a tököket a nyílás szélére bökdöste, majd csizmás lábával beléjük rúgott. A furcsa, döbörgő lármára menten ott termett Majoros.

„Mi van, Mamucika néni, megkergült? Mire fel rugdalja a tököket?”

Bözsike elvtársnő állt a lépcsők tetején, csípőre tett kézzel, mozdulatlanul, s olyan hangon szólalt meg, ahogyan a mai napig élő emberhez nem beszélt, ám ezt látta némely pártfunkcionárustól, s amit ő, mellesleg szólva – akkor – nagyon utált is.

„Ez az én munkastílusom, mi az, tán zavarja magát? Van valami nyomós kifogása ellene?”

Valami nem tetszhetett ebben az egész helyzetben a juhász Majorosnak, ám okosabbnak látta elkerülni a vitát.

„Na, ha ezt is munkastílusnak lehet nevezni, hát bassza meg! Kire üthetett Liza, mert magára aztán biztosan nem.” S ezzel ment is tovább, dolgát végzendő.

A kutyák az üst köré tömörültek, és komor tekintetű szemükkel az idegen asszony szöszmötölő mozdulatait követték. Nem közeledtek, nem sündörögtek faroklobogtatással, hangot se adtak. Fenséges nyugalommal vártak. Valahányszor Majoros átment az udvaron, rekcumozta őket. Elvégre mutatnia kellett, hogy ki a gazda. És hát mutatta.

„Ne te, ne, mentek tik odébb... mars innen...”

A kutyák lustán valamicskét hátráltak. A felszálló füst egyáltalán nem zavarhatta őket, hiszen a hegyen hozzáedződtek. Szóval nem fintorogtak kényeskedve. Egyetlen dologra koncentráltak, a zabálás műveletének mielőbbi megejtésére.

Bözsike elvtársnő életvitelében változás állt be. Hosszú évek óta már semmit se kellett határidőre elvégeznie. Ebből kifolyólag az első napokban minduntalan gyomoridege támadt, hogy a déli harangszóra nem készült el a kutyák levesével. Felesleges aggodalom, mert az üstben csodálatosan hamar megfő minden. Aztán naponta, tizenkettő táján az udvarra besurrant Juliska, kezében szalvétába kötött, gőzölgő edénnyel. Kevés időre a prékoksz idióták ráérősségével lecövekelte magát az üst mellé.

„Kejitcsókolom...”

Az öregasszony a derekát lapogatva igyekezett valami kedveset mondani ennek a vadócnak, aki nem közeledett hozzá, de nem is játszotta meg a közönyösét.

„Hallod-e, kicsi elvtársnő, nekem jó napot köszönj, elvégre egyenjogú állampolgárok vagyunk.”

„Jézus-Mária, hogy lennénk ketten... egyen!? Majoros bácsi ugyebár gazdag, nagyon gazdag, mi meg csórók vagyunk, most kuporgatjuk a pénzt, hogy juhokat vegyünk. Vaszi közben építkezik is. Így hát majd felküzdjük mi is magunkat a végén... Hanem mit is akarok mondani, kösse be a fejét, mert füstszagú lesz. Az én emberem nem állhatja, ha füstszagú vagyok, úgy bizony!” S ezzel eltrappolt.

Az öregnek jól esett, hogy ez a lány óvja őt, de azért továbbra se kötötte be a fejét. Szerinte a kendőviselet parasztos. Különben sem került ő férfi közelébe, aki a hajába temetné az arcát.

Vacsora után Majoros füttyentett és behívta Ivánt a konyhába. Így ment ez estéről estére, és idővel valami kapcsolat alakult ki Bözsike elvtársnő meg az Iván névre hallgató kutya között. Mikor ezzel eldicsekedett a vejének, az meglehetősen durván felröhögött és leszállította anyósát a földre.

„Miféle érzelmi kapcsolatot emleget maga? Legyen észnél! Az állat a szagra verődött maga mellé.”

Az asszony a szvettere ujját foltozgatta, mert fent, a padláson minduntalan beleakadt valami. (Ide, ebbe a faluba még a villanyt se húzták be. Estelente a veje a régi, fényesre pucolt rézlámpába töltött petróleumot, azt gyújtotta meg. Miután a kanóc lángra kapott, a veje a lába elé nézett, és nagy komolyan azt mondta: jó estét!)

„Ne beszéljen hülyeséget, Majoros, miféle szagra céloz maga?”

A veje pont a kisszéken ült, kissé előredőlt testtartásban a térdére könyökölve. Majorosnak, mióta ő nem látta, marhanagy keze lett, illetve, ha alaposabban szemre vételezi, az embertest fogyatkozott meg, s ezért tűnt a kéz nagynak.

„Maga, Mamucika elvtársnő, felvette a Liza vattakabátját, ez a helyzet. Emlékezzen rá, ma, amikor az üst mellett állt, cseperegni kezdett az eső, maga beszaladt a konyhába és leakasztotta a fogasról a lánya kabátját. Így volt, vagy nem így?”

Az öreg nő kezében megállt a tű.

„Tényleg...”

„Hja kérem, az állatok ösztöne prímán működik, Iván most azt lesi, mikor toppan be a gazdaasszonya.”

Bözsike elvtársnőnek a túlvilági találkozás lehetőségére menten lúdbőrös lett a karja, lehajtotta a fejét, és szaporán újból öltögetni kezdett. Szipogva kérdezte:

„Melyik házba, hogy betoppanjon...?”

A juhászgazda halkan, de nagyon precízen fogalmazott.

„Világos, hogy ebbe, az enyémbe... Ó, bejön ő ide, és nem is ritkán, megáll az asztal meg a tűzhely között, mintha sürgősen elvégzendője lenne, s utána nyugodt lélekkel kimegy, eltűnik. Én kérem, ülök a tűzhely mellett, izzadok a melegtől és bársonyos hűvösség érinti meg az arcomat. Olyankor bújok ki a bőrömből az örömtől, mert biztos vagyok benne, hogy itt van, tehát velem van. Éjszaka előfordul, hogy ágyam szélére telepszik...” Mondogatta mindezt, s közben terpeszkedett a széken, mintha a másik ember ott se lenne.

Bözsike elvtársnő felsóhajtott.

„Képzelgés, nem egyéb. Szó se róla, az szép magától, hogy olyan sokat gondol Lizára. Magát, Majoros, alaposan megviselte a gyász, de ez el fog múlni. Sok özvegyet ismertem, túlélték, ki kell várni, amíg csitul a gyász a lélek mélyén. Az idő még mindenkinek meghozta az enyhülést. Amíg a lélek lehiggad, beletelik két esztendő is...” S magában arra gondolt, most azért egy egészen kicsit befűt a nagyképű Majorosnak. „Nekem Liza barátnőm is volt, intimek voltunk, de azért rémesen tisztelt, felnézett rám. Elvégre nem egy akárki voltam én...” S amint ott üldögélt a veje konyhájában, és esti órán mondogatta mindezt, jóleső hiedelem szállta meg a lelkét. Olyanformán volt, hogy amivel kérkedni akart, az már el is hitte. És Majoros nem óhajtott elorozni előle semmit, de azért pontosított.

„Mamucika elvtársnő, amikor egy asszony elkerül otthonról és új családja lesz nékie, akkor az már testestül, lelkestül az új családjába tartozik, no és ilyenkor elválik, hogy ki a fontosabb számára.”

Bözsike elvtársnő tőle szokatlan rosszasággal nevetett fel.

„Ki, ki? Hát az Iván, a kutya!”

Majoros helybenhagyólag bólogatott.

„Ide figyeljen, magának még soha senki nem mondta, hogy a hangja szakasztott olyan, amilyen a Lizáé volt. Simogassa csak meg a kutya fejét, s közben szólongassa is.”

Bözsike elvtársnő letette a varrótűt és igyekezett engedelmeskedni. Kisvártatva a kutya felkapta a fejét, neszelt, majd furcsa, nyüszítő hangot hallatott, és egész testét az asszony lábához nyomta. Az öreg szemét könny lepte el, sután vakargatni kezdte az állat hátát.

Érdekes, a mai napig soha senki nem mondta neki, hogy a hangja hasonló lenne a Lizáéhoz. Ezek szerint nem tűnhetett fel senkinek se.

„Na, és ez jó vagy rossz?”

Majoros egyáltalán nem nézett a vele szemben ülő nőre, lehunyta a szemét s a tenyerét is rászorította.

„Nekem jó, mert valahányszor a hangját hallom, őt látom itt ülni és bulbukát enni. Az ő állapotában képes volt felmászni a hegyre a krumplival, mert azt álmodta, hogy fogytában, s tényleg el is fogyott. Mi nem vagyunk oda a puliszkáért, mióta az eszemet tudom, fő étkezésre bulbukát ettünk, aztán vasárnapra készített anyám finom rostélyost, csirkepaprikást, rétest, aranygaluskát. Szóval mikor, mit. Szeretett engem a Jóisten, mert két angyalt rendelt mellém, anyámat és Lizát. Szót értettem velük, passzoltunk, nagyon is passzoltunk... Csakhogy ők itt hagytak engem. Ez fáj nekem a legjobban. Nem tudok én Lizától elszakadni életem végéig.

Bözsike elvtársnő tett még egy közeledő lépést a veje felé, rászánta magát, hogy megtudakolja.

„Majoros, tulajdonképpen mennyi iskolája van magának?”

„Nekem? Nekem, kérem szépen, tíz osztályom van. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak, és fejem is volt hozzá. Szerettem tanulni, aztán mindig kéznél volt a rádióm, az kérem, kész áldás. Ülök, járok a hegyen és rádiót hallgatok. Ha meg történetesen nem rádiózok, akkor vele beszélgetek...”

Az öregasszony felugrott, s valami szálkás, vadóc kegyetlenség vegyült a hangjába.

„Ne puhánykodjon, Majoros! Maga egyebet se tesz, mint sajnáltatja magát. Így van, vagy nincs így?”

A férfi az anyósra nyitotta a szemét, s magában azt gondolta: Mamucika nénihez a felfogás szintjén semmi se juthat el az ő nagy és égetőn sajgó érzelmeiből, de azért csak mondta.

„Én akkor nyugszom meg valamicskét, ha róla beszélhetek, érti már? Ne rezsmekelje össze magát, nem fogok beleroppanni, nem vetek véget az életemnek, de innen – s a mellét döngette – a fájdalom sose múlik el.”

Bözsike elvtársnő ököllel csapott az asztalra, s ettől Majoros nagyon megijedt, ez a gesztus szerinte nem illett az anyósához, és egyáltalán mi lelte, mióta lejött falura...

„Nahát, látja ez a mai emberek óriási bűne, nem eresztik el maguk mellől azt, akit nagyon szerettek. Más szóval, nem engedik a holtat elpihenni. Ismerek egy elvtársnőt, akinek az urát Debrecenben elhamvasztották. Nos, az illető az urnát bevitte a hálószobájába, pontosan az ágya mellé. Rosszul lettem a láttára, de nem az irtózattól, hanem a megboldogult sajnálatától. Annak a nyomorult halottnak élnie kell tovább az asszonya életét. Hát ez egészen egyszerűen borzalmas lehet. Előfordulhat, hogy a lélek fáradt, csendre és pihenésre vágyik. Nagynyavalyát van része benne! A felesége ott trónol az urna mellett, s mutogatja mindenkinek özvegysége bánatát.”

Majoros szemében végre kis, vidám érdeklődés fénye csillant.

„Hallja, ez tényleg izgalmas dolog...”

„Micsoda, az ég szerelmére!?”

„Hát, hogy azokat a hamvakat egyszerűen haza lehet vinni.”

„Majoros, az égre kérem, hagyja ezt a témát békén!”

Ezen az estén Iván, az óriási juhászkutya nem és nem akart kimenni a konyhából az udvarra. Bözsike elvtársnő még mindig félt a kutyától, a méreteitől, váratlan mozdulataitól, ahogyan közeledett hozzája, ahogyan felnézett rá. Erő, pimaszul virágzó egészség és szelídség volt jellemző rá. És mielőtt elaludt volna, Bözsike elvtársnő érezte, hogy hűvös fuvallat érinti meg az arcát, annak is pontosan a jobbik felét. Az ablakot nézte, zárva volt, jó, dupla ablakkal, gondosan begittelt. Itt, a hegyek lábánál csak ilyen ablakkal lehet kitelelni. S a hűvös fuvallat cirógatta az arcát. Azt suttogta maga elé: én képzelődöm, szószótyár alak ez a Majoros. S akkor hallani vélte, amit Juliska mondott neki, hogy bizony furcsa dolgok történnek ezen a háztájon. Gunther Bözsike annak idején, élete aranykorában, bármennyi tudományos előadást is hallgatott végig a megyei pártbizottság aktívájával, ahol izzadó tanárok és aktivisták fejtegették, hogy nincs Isten, az ő tudományos világnézete valahol elbotlott, nem és nem alakult ki. De gyakorló istenhívő sem vált belőle. Ő elsősorban félte az Istent, s csak majd azután borult le előtte. Árvaházban nőtt fel, s ezért elesett a nagymama meséitől, imáitól, a szénoltástól s ehhez hasonló egyebektől, amelyek benépesítik a gyermekkort. Nem volt mellette egy lélek, aki rányissa szemét a hitre.

A következő napokban lehult az első hó, és még az is történt, hogy Iván fellépett az öregasszony védőjeként, amikor délidőben az éhes és türelmetlen kutyák meglehetősen orcátlanul az üst felé nyomakodtak, Iván odébb terelte őket s utána leült, egészen közel Bözsike elvtársnőhöz: szemmel tartotta mind az asszonyt, mind az udvart. Nézte az asszonyt meg az ebtársakat.

Juliska megállt az üst mellett, és mosolyfélét produkált.

„Kejicsókolom, Bözsike elvtársnő, aztán tetszik-e látni, hogy az Iván milyen végtelenül szépen őrzi magát?”

„Látja a nagynyavalya! Csak nem fogok ilyesmivel törődni! Zabálni akar, méghozzá minél hamarabb.” És azért se nézett rá a kutyára. Na tessék, mit vett észre ez az ártatlan lány, s valószínűleg ő lát jól, mert az ösztöneire hallgatva lát. Tehát a kutya, akit állítólag életében Liza kedvelt, az most itt lábatlankodik, helyet követel magának az ő életében is. Tekintete gonddal kerülte a kutyát, mert fogalma sem volt róla, hogy a bestia mit érezhet meg az ő pillantásából.

Juliska kissé bárdolatlanul röhögcsélt.

„Márpedig megérdemli a törődést, mert maga aztat úgy tudja meg, hogy Ivánra bármikor számíthat, nem akármilyen kutya ez, ő falkavezér.” S ezzel kis batyujával futott tovább, a karám irányába.

Este Majoros cujkát főzött, szegfűszeggel meg fehér borssal fűszerezettet, s minden áron az öregasszonyt is itatni akarta. Miután az ajánlgatásban kimerült, ravasz, paraszt eszével más taktikához fordult.

„A halottak emlékére iszunk, Mamucika elvtársnő, cseppentünk az italból a földre is, ahogyan illik, s utána biztosítjuk őket, az ő lelkűknek legyen. Román ortodox szokás, szép szokás ez, bizisten. Fenséges, nagy érzés, hogy tehetünk értük valamit, adhatunk nekik a magunkéból, hogy könnyebb legyen nekik, ott.”

Az öregasszonynak újból eszébe jutott az a nap, amikor Liza váratlanul betoppant hozzá, s rajtakapta, hogy kanalazza a rumos grízt. Csúnyán nekitámadt, mindennek leszidta, hogy nem lesz nagyanyja az ő gyermekének, ha még egyszer italt vesz a szájába. Ő meg ott, helyben letérdepelt a lánya elé, s átölelte óriásira nőtt hasát, fogadkozott, hogy soha többé.

„Maga csak ne erőszakoskodjék velem, tudom én, hogy mihez tartom magamat.”

„Szóval tisztázzuk, Mamucika elvtársnő, maga nem iszik a lánya emlékére?”

És az elvtársnő megmakacsolta magát.

„Éppen őmiatta nem iszom, higgye meg, mert, ha érdekli, nekem fogadalmam van erre. Miért nem hívja be valamelyik béresét, az meg lesz tisztelve...”

Majoros számára világossá vált, hogy az anyósa lelkiekben újból ég-messze van tőle.

„Hogy is képzeli, hogy ők csak úgy bejárjanak ide? Hogy leálljak bratyizni a béresekkel. Nem szülne jó vért.”

Majoros jó darabig a pohárba nézett, ahol a petrólámpa kis, sárgás fényei, mint vérszegény fénycseppek derengtek. Ezt a lehajtott fejű férfit szánni lehetett. Vannak ilyen olthatatlan fájdalmak is, ám az emberek nagy többsége, ha olvas róla, nem hiszi el, ha látja, valami fojtogató, hányingerszerű rosszullét jön rá, mint most, Bözsike elvtársnőre.

„És, ha pont akkor érkezik hozzám Ő is, amikor bent a emberem?” – aggodalmaskodott fennhangon kimondott gondolataival Majoros.

Az öregasszony pánikba esett, ha ez így folytatja, még meglehet, eszét veszti.

„Maga egy idióta, vagy engem akar a sírba vinni? Majoros, maga valóban hiszi azt, hogy Líza napközben többször is uk-muk-fuk besétál ide?”

A férfi egyáltalán nem fogta fel az anyósa már-már fejvesztett ingerültségét, s ezért a világ legnyugodtabb hangján igyekezett választ produkálni.

„Érzem, hogy itt van.”

Az öregasszony pillanatnyilag feladta a harcot.

„Na jól van, Majoros, én most cudarul fáradt vagyok, szakad le a derekam, nem vagyok én ennyi robotoláshoz szokva. Most az lesz a legüdvösebb, ha szépen lefekszem.”

„Anyám...”

Bözsike elvtársnő ágyazott, püfölte a paraszt párnákat, s maga sem értette, hogyan, de nevethetnékje támadt.

„Tudom, a megboldogult édesanyja mindezt fél kézzel intézte, meg se kottyant neki. Liza úgyszintén, észre se vette, hogy a kutyákra főz, hogy fel kell vigye magának a krumplit a hegyre, és mellesleg még a háztartást is vezetgette, a markában tartotta ezt a marha-nagy gazdaságot. Sőt még vendégbe is futkorászott, kávézgattak, diskuráltak. Léteznek ilyen csodálatos, sose fáradó emberek, elismerem. De az nem én vagyok. És még valami nem fér a fejembe: honnan értett mindehhez az én virágszál lányom?” Kiegyenesedett s a derekát lapogatva, a veje felé fordult.

Majoros a szobaajtó előtt állt, kezében kis agyagkorsó, benne a főtt cujkával. A hangja, mintha nehezen hallható szellemhang lenne, halk zümmögésként jutott el az öregasszonyhoz.

„Ha az ember szívből szeret valakit, az megerősíti, ha az ember a szeretett lény jelzéseire figyel, azt úgy foghatja fel: üzenet is. Kapocs a másvilággal. Ilyen egyszerű az egész...” s ezzel belépett a sötét szobába, ahová Bözsike elvtársnő még nem tette be a lábát. A szoba a Majoros külön birodalma volt s egyben kínpadja is.

Ivánt erre az estére Majoros nem engedte be. A kutya a verandán pont ott vackolta el magát, ahol a kis ablakszem az udvarra nyílt, s ahonnan a galamblelkű, enyhén ledér nő, Gunther Bözsike ráláthatott a csillagokra. Ezen az estén, mielőtt az öreg nőt elnyomta volna a álom, résen volt, figyelt, vajon újból meglegyinti-e az arcát az a bizonyos fuvallat. Némaság, mozdulatlanság. Kint is, bent is, egyaránt. És főleg semmi légmozgás. A fizikai fáradtságtól Bözsike elvtársnő hajnalhasadtáig álom nélkül aludt.

Bözsike elvtársnő nem volt primitív lélek, ám töprengő, meditatív alkatnak sem volt mondható. Istenem, az emberek nagytöbbsége itt, a Földön végzi azt, amit pont tennie kell, miközben az életgyűrű zárt körén tulajdonképpen saját magát járja körbe. Különösen a nyugdíjaztatása óta ellágyult Bözsike elvtársnő teste, megpuhultak a csontjai, fellazult a lelke is. Persze ő azt képtelen lett volna így tisztázni magában, legfennebb arra figyelt fel, hogy húzza az ágy, hogy napközben többször is elbóbiskolt. Ritkán főzött magának, a rumos gríz legyártása kevés időt vett igénybe. Amikor vonatra ült, hogy Majoros falujába utazzék, szinte vitte a testét. Már kezdett a járkálástól is elszokni. S azok az ízetlen, megkeseredett ébredések a régi otthonában! Majoros házában, bármennyire is átkozta a törődést, a munkát, reggelente feszült benne valami siető sürgetés. Az izmai, az inai követelték, hogy mozgassa őket, hogy fedezze fel, még képes ő a munkára. S már nem volt neki mindegy, hogy milyenre sikeredik a kutyák levese. Egyik délben azt kérdezte Majorostól:

„Hagyma, zöldségféle nem terem itt? Hol lehetne hozzájutni?”

Majoros a világért sem árulta volna el döbbenetét, egyszerűen vállat vont.

„Szombatonként van kirakodás a templom előtti téren, tűrhető a felhozatal. Néha én is kinézek oda. Aztán minek magának hagyma, Mamucika elvtársnő? Én már beszereztem a télire valót.”

„Ronda szaga van a juhfaggyúnak a kutyák levesében, gondoltam, elütöm valamivel.”

Kimeresztett szemmel, perceken át bámulták egymást, aztán Majoros jót röhögött.

„A jóisten áldja meg magát, miért nem akarja megérteni, hogy a kutya egy életen át felzabálja ugyanazt az ételt! Sőt, egy kicsit romlott a hús, azt attól jobban szeretik, könnyebben is emészt tőle. A kutyák levesét nem kell kicifrítani, s egyáltalán kutyasorban kell hagyni őket, különben a fejünkre nőnek.”

Az asszony – kissé sértetten – elnézett a veje feje fölött, kérem, ha mindenáron nevethetnékje van rajta, hát őt ez cseppet sem izgatja, nem is sérti. Őt a kotyvalék szaga zavarja, enyhén szólva felfordul tőle a gyomra.

„Üsse meg a guta ezeket a dögöket, dehogyis fogom én kényeztetni valamennyit, csak annyit, hogy felfordul a gyomrom a leves párájától. Tudom, hogy a maga áldott emlékű édesanyja ilyesmire rá sem bagózott, de gondolom, szaglószerve azért neki is volt. Ő beleszületett ezekbe a szagokba, a hegyek, az állatok világába, én viszont nem...”

A bulbuka felett, amit Majoros cérnával vágott fel délben, ott ült két ember és méricskélte egymást. Már nem voltak ellenségek, és még nem voltak barátok. Egy biztos, ezen a napon még nagyon távol álltak egymástól. Bözsike elvtársnőnek támadt egy röpke gyanúja: meglehet, hogy ez a Majoros nem is annyira bunkó, s főleg nem is annyira visszataszító. A juhászgazda arra gondolt: nosza, az anyósomnak határozottan jót tesz a hegyi levegő, főleg a mozgás. Javul tőle a vérkeringése, a hangulata. Drága Lizám attól remegett, nehogy az anyja zugivó legyen vénségére, nehogy leteperje a búskomorság. Valamiért aggodalmaskodhatott, ha többször is az ivászatot hozta szóba, de ő nem firtatta, nem kérdezett rá.

Egyik nap Bözsike elvtársnő magához intette az udvaron átsiető Juliskát.

„Gyermekem, ne csak átfussál, itt, az udvaron, hanem gyere csak egy kicsit közelebb hozzám. Beszélgessünk, mint nő a nővel. Akarod?”

Juliska egy darabig ácsorgott, ha ez a nagysága őt megszólítja, nem hagyhatja faképnél, ha megorrol rá, még bepanaszolja Józsi bácsinál, s ha arra rájön a hoppáré, még kirúgja Vaszit. Beszélgetni tán nem nagy bűn, még akkor is, ha tegyük fel, hallja Liza néni.

„Aztán mondsza, itt csak egy templom van?”

„Egy, a román ortodox templom, de vasárnap délre megjön a református pap is. Szintén ott tartja az istentiszteletet. Jóban vannak nagyon a papok, mindkettő gazdálkodik, az asszonyok is barátkoznak.”

Bözsike elvtársnőben ott vibrált a kérdés: vajon mivel tölthette az ő Lizája itt a vasárnapokat? Ugyebár aktivista korában ő meg se keresztelhette a gyermekét, ezzel tönkretehette volna a karrierjét. Egy idő óta csakis így emlegette: az én pályám, az én karrierem... Lizának valamiért kevés barátnője volt. Néha kettesben elmentek moziba, színházba. Nagy ritkán. Átjött vendégszereplésre valamelyik közeli színház, s ők szórakozhattak az operatársulat olykor erősen vidékies előadásán. Ez viszont, hála sekélyes zenei kultúrájuknak, fel sem tűnt nekik. Liza szenvedélyesen kézimunkázott. Nagy belefeledkezéssel öltögette a madeirát, a gobelint. Dús, szőke haja szinte eltakarta az arcát az anyja elől, ahogyan hihetetlen ráfigyeléssel és türelemmel a kelme fölé hajolt. Aztán már nem is tudja időben mikor, de rákapott az ágyban való kézimunkázásra. Bözsike elvtársnő néha aggodalmaskodott: vigyázzál, Liza, mert megárt a szemednek. Liza nem reagált az ő jó tanácsaira, ment a saját feje után. Továbbra is az ágyban kézimunkázott. Mi az anyja kínjáért döfköd az ágyban is az én világszép lányom azzal a pirinyó tűvel? Miféle szokás, illetve miféle hisztéria ez? De hát eltelt felettük az az idő, amikor ő megengedhetett, vagy megtilthatott valamit Lizának.

Iván, a kutya mindenhová elkísérte Bözsike elvtársnőt, még az árnyékszék bejáratát is őrizte, ha az öreg nő történetesen oda ült be. Majoros egyetlen fütytyentésére a kutyák falkástul trappoltak hozzá, Iván viszont ráérősen, szinte kelletlenül engedelmeskedett.

Egyik nap, hosszas töprengés után, Majoros megjegyezte:

„Na, hetente egyszer Iván nem fog enni. Nem kap kosztot, és kész.”

Az öregasszony, bár fogalma sem volt eme határozat okáról s titkolt céljáról, már védte a kutyát.

„Aztán elárulná nekem is az okát?”

„Ha tényleg érdekli. Iván kezd eltompulni, vagy mi a nyavalya ütött beléje. Valahogy tunyábban mozog. Van nekem tízéves kutyám, de príma-fürge, hozzá mérten Iván fiatal s mégis lompos. Ez egyáltalán nem tetszik nekem.”

Majoros elvitte Ivánt a falu végébe egy tüzelő szukához. Este arra figyeltek fel, hogy kintről kaparják az ajtót. Iván állt ott.

„Hát ez?” – döbbent meg Majoros. „Ilyesmi se fordult még elő.”

A kutya csapzottan, sárosan bukott be a konyhába, s menten az asszony lábához kuporodott.

Majoros – először fittyet hányva az anyósára – kocsis stílusban káromkodott, majd vádaskodásba csapott át.

„Maga meg, Mamucika elvtársnő legyen szíves és ne járjon a lánya ruháiban. Egészen megbolondította ezt az állatot. Na, mars ki, Iván, hallod, kifelé innen! Lóduljál!”

A kutya felemelte a fejét és kutya-életében először rávicsorgott a gazdájára. Akkor a férfi minden indulat nélkül lekapta a korbácsot, és nagyot húzott vele a kutya hátuljára. Az állat nem tiltakozott tovább, hanem lehajtott fejjel kikotródott. Majoros nem is emlékezett rá, hogy mikor használta utoljára az öregapja korbácsát, csak ott lógott, emlékezet óta a szegen, az ostor mellett. Öreg Majorosné szerint annak ott volt a helye és punktum. S most lekapta és sújtott vele. Kézzel ő ritkán ütött, mert tudta, tenyértővel és súlyosan üt.

Az este úgy múlott el, hogy többé egyetlen szót sem váltottak. Kint hideg szél indult, valahonnan a hegyek irányából eredt, s vágtatott át a falun, majd tovább, tovább... Halkan szólt a rádió, s a két nyomorult, összezárt ember a saját lelkével foglalkozott. Ekkor érezte Bözsike elvtársnő, hogy többször is fuvallat érinti meg az arcát. Mintha láthatatlan kéz a jobb válla fölött átnyúlna, s alig-alig érintve ujjbegyeivel, cirógatná az arcát. Az asszony tágra meresztett szeme Majoroson függött. Hirtelen a férfi teste megrándult, aztán nem mozdult többé, nem ugrott talpra, a tűzhely irányába bámészkodott. És Bözsike elvtársnő biztos volt benne, hogy Líza most az ura arcát cirógatja. Már hinni kezdte, hogy valamilyen csoda folytán igenis megjelenik az urának... Mert Majoros komoran egy bizonyos pontra meredt. És egyikük sem sietett észleléseibe beavatni a másikat, erre azért most is, később is holmi féltékenységet érintő pedantériával vigyáztak. Az asztalról egy darabka bulbuka esett le a linóleumra. Majoros lehajolt, fölkapta, óriási tenyerén tartotta, majd lassan az ajtóig lépdelt és kilökte a kutyának.

S habár ezen az estén hallgattak, főleg így tettek, mégis valami megváltozott a jövőjükben. Nagy szerencséjükre erről fogalmuk sem volt.

Másnap délelőtt Juliska nagykendővel átkötve bukott be az udvarra, szinte pipiskedve lépdelt a hullott dióleveleken, s pont az öreg nő mellett állt meg.

„Kejitcsókolom, na, hogy tetszett aludni az éjszaka? Már úgy értem, hogy egyáltalán jött álom a szemére, mert fene-nagy jövésmenés volt itt a ház körül...”

„Köszönöm a kérdésedet, megjárta. Hanem az történt, hogy a kutya hazajött a falu túlsó végéből, ahová a vejem reggel elvitte egy tüzelő szukához. Ennyi volt az egész. Isten a tudója, de valamiért nem akart ott maradni.”

Juliska közelebb lépett az öreg nőhöz, sápadt, vértelen-színtelen arca kissé ijedt, kissé megilletődött volt.

„Na, ha maga csak ennyit tapasztalt, akkor csudajó magának. De ki hallott már olyasmit, hogy egy fiatal kan kutya otthagyja a szukát? Majd én megmondom magának, hogy mi a helyzet, ez az Iván néha a hegyről is leszökött Liza nénihez, oszt a gazda nem verte meg érte, ráhagyta, tréfált is, hogy a kutyával levelet küldött a feleségének, szerelemes levelet, a Liza néninek... Mék, mék is mán...” Mintha a szavak égetnék a száját, s attól tartana, hogy ezt az öregasszony is észreveszi, faképnél hagyta Bözsike elvtársnőt.

Az öregasszony Juliska után nézett, amint furcsa, szinte állati szökelléssel tovafutott: marha parasztja, ez is modortalan. Hát nem paraszt tempó, hogy belekezd valamibe s utána, mintha megkukulna, nem fejezi be a mondatot. Mondok valamit, de nagy sejtetőn el is titkolom. Bözsike elvtársnő főzte a kutyák levesét, és fortyogott magában, elvégre tudta a jó modor alapszabályait, hiszen senki nem tanította rá, olyan csodája volt ő a teremtésnek, hogy az vele született. Isten ajándéka volt.

Ettől a naptól kezdve Bözsike elvtársnő figyelme kezdett kiéleződni, állandóan hol Majorost leste, hol önmagát figyelte. Egyik este, szinte magából kivetkőzve, feljajdult:

„Az ég áldja meg Majoros, ne mind nyikorgassa azt a széket!”

A férfi felfogta, hogy Liza szellemkeze néha az anyját is meg-megérinti, ezért békésen válaszolt.

„De hiszen meg se mozdulok!”

„Biztos benne?” Az asszony elpirult, maga elé meredt, s mivel választ nem kapott, így folytatta: „Lefeküdnék, mert ma megint elfáradtam.” – hazudta a másiknak, hogy véget vessen a varázsnak, amiben Majorosnak része van.

„Nehogy megmozduljon, nehogy felálljon! Jobban tenné, ha elmondana egy Miatyánkot. Érti, egy Miatyánkot...”

Bözsike elvtársnő kínjában az asztal szélét markolászta.

„Majoros, vegye tudomásul, hogy én ateista vagyok, én olyan rendkívüli elvtársak mellett éltem le az életem javát, akik sok mindenre megtanítottak engemet. Nekem, kérem, kialakult materialista világnézetem van, nem a maga kerítésének a tetejéről nézem a világot és onnan filozofálgatok.”

Majoros szíve csordultig telt őszinte sajnálkozással.

„Maga egy nagy rakás szerencsétlenség, már megbocsásson, hogy ezt így a szemébe merem mondani... Nézze, elárulhatom magának, Liza, amikor leköltözött hozzám, nem volt hívő, szóval, akkor nem volt az, s a végén vasárnap még a templomba is eljárt. Egyszer így szólt hozzám: József, én a kisbabát meg fogom kereszteltetni. Pont ott ült, ahol maga most, és szóról szóra így beszélt. Ha ő így döntött, akkor eljutott valahová, ahová maga, Mamucika néni, egyelőre nem bejáratos. Nem szemrehányásként mondom ezt, inkább azért, hadd legyen fogalma arról a Lizáról, aki az én feleségem volt. Áldja meg az Isten holtában is.”

(Folytatjuk)