„Igazi szép békebeli történet”
Gion Nándor:
Mint a felszabadítók. Bp., 1996. Gion Nándor: Izsakhár. Kortárs Kiadó,
megjelenési év nélkül.
Az egyedi
hangja és sajátos stílusa révén ismertté vált vajdasági író újabb
novelláskötettel lepte meg az olvasót. [Meglepetés, hiszen ez az ismerős
hang újra katartikus erővel bizonyítja elcsépelhetetlenségét.]
A Mint
a felszabadítók felépítése [szerkesztése] Gion Nándor régebben
megjelent novellásköteteire emlékeztet: itt is azonos
főszereplőjű elbeszélések sorozatát találjuk. A látszólagos
egyértelműség ellenére mégis vitatható a Mint a felszabadítók főszereplőjének kibenléte. Szövegszerűen természetesnek
tűnik, hogy ez Irmai József asztalosmester, hiszen az ő élményei
szolgáltatják az elbeszélések sztoriját, ő adta elő őket. Az
epizódszerű élmények történetté formálása viszont M. Holló János – az Izsakhár
c. kötet „írójának” – „érdeme”, övé a teremtés gesztusa. A
kezdő és zárónovellákban lép be a történetbe, mintegy keretet adva az
elbeszélésnek. Irmainak tett ígéretével – megírja néhány történetét – bevezeti
és lezárja az egyes szám első személyű elbeszélést. Irmai
történeteinek megírása számára a háború kitörése előtti „nem szomorú”
világ felidézését jelenti, Irmai témaszolgáltatása pedig egyfajta
segítségnyújtás barátjának a jelenről való figyelemelterelés szándékával.
M. H. J.
szerepe a hiteles történetíróé. A hallott élményeket egyes szám első
személyben adja vissza, olyannyira, hogy még a mesélő hallgatóhoz intézett
kiszólásait sem hagyja ki („Nem meséltem még magának Bruzsinszkiről, a
lengyelről. Vagy meséltem már róla. Nem, a lengyelről még nem.”. [De
a hitelesség érdekében történik-e ez, vagy az írói retorika fogása a
hallgatói/olvasói figyelem ébrentartására?]
Az
első- és másodlagos elbeszélő különválasztásának nehézsége a „ki a
szerző?” kérdését veti fel. A szerző egy fiktív narrátor és egy
fiktív író közé helyeződve, önmaga megtöbbszörözésével és a nézőpont
bizonytalanná tételével a többrétegű jelentés lehetőségét sugalmazza.
Gion Nándor
nem a hagyományos felépítésű novellát műveli. A történetek nyitottak,
nem záródnak le egy-egy sztori végével. Az Irmai élményeiből
kikerekedő novellafüzér folyamatosságát az ismétlődő motívumok,
szereplők, helyszínek törik meg, ezáltal (is) megdöntve a lineáris
olvashatóságot, a jelentés egysíkúságát.
A
füzérszerű kapcsolódás alkalom az állandó előre- és visszautalásra,
az ok-okozati összefüggések átlátására. Ez viszont nem valamiféle
célelvűséget rejt magában; Gion Nándor novelláit a körkörösség, a körkörös
olvashatóság jellemzi. Ennek ellenére a lezáratlan, egymásba átjáró elbeszélések
képesek egyébként, környezetükből kiemelve az egész hangulatának, egy
létformának az érzékeltetésére.
Irmai József
története(i) a személyes sorsot befolyásoló, a bomlasztó politikai erők
megváltoztatta jugoszláviai élet bemutatása(i). De Gion Nándornál nem válik elsődlegessé
a politikum. A kisember sorsa, élete érdekes számára, az, ahogyan a felszínen
végighúzódó társadalmi, politikai változások, mozgások hatásukat éreztetik.
Szereplői bár egyszerű emberek, mégis különcöknek, szokatlan
személyiségeknek tűnnek. Néhány vonással teremt emlékezetes figurákat.
Hősei egy-egy jellegzetes tulajdonságának, jellemvonásának
felvillantásával személyes tragédiájukra tapint rá.
A novellák
életszerűségét, dinamizmusát és hitelességét növeli, hogy a szereplők
cselekedeteik, beszédük alapján mutatódnak be, nem pedig az író leírása
alapján. Közvetlen jellemzésük az objektív visszaadásra való törekvés és a
szubjektív elbeszélés keveredése közt formálódik.
Különös
jelentőséget nyernek az alakok bemutatkozásai egymásnak. Közvetlenek, hamar
beszélnek magukról, arról, ami a leginkább foglalkoztatja őket. Ezek a
bemutatkozások a cselekmények bonyolításának-bonyolódásának legkényesebb
mozzanatai. Az ismeretségszálak a történetet viszik előre – vagy
kapcsolnak vissza – a változó, megváltozott élet személyiségbefolyásoló
hatásait érzékeltetve.
Irmai
élményei több létforma, létmód megmutatkozását teszik lehetővé. Úgy
tűnik, hogy Irmai történetei alkalmat jelentenek több, különböző –
bár közös gyökerű – emberi sors megragadására. A közös gyökér a társadalom
alsóbb lépcsőfokairól való jövést jelenti, s az ilyen alapú indulás
további alakulását, alakulhatóságát elemzi a teljes lecsúszás és a felemelkedés
variációi között.
A
tárgyilagosan előadott sztorik éles realizmusa érdekesen keveredik a
mélyebb rétegek feltárásának, az irreálisba való belátás szándékával: kegyetlen
valósághűséggel mutat be egyszemélyes sorsokat, emberi tragédiákat; a
legbensőbb én alogikus mozgását a humor és az irónia távolságtartásával
hozza – paradox módon – felfogható közelségbe.
Gion Nándor
nem filozofáló író. A hagyományos értelemben vett érdekes elbeszélő, nem
fogalmaz meg szentenciákat, aranyigazságokat, hanem elénk tár egy világot,
annak lehetőségeivel és lehetetlenségeivel együtt.
LUFFY KATI