Üszökköltészet

Ráduly János: Fény és gondolat. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1996.

Lám,

a versem milyen

büszke,

holott vajúdások

üszke.

(Lám a versem)

Ilyennek látja verseit Ráduly János, ezt a verset választom hát én is valamiféle „gondolati tájolónak”, mikor végiglapozom a füzetkényi verseskötetet. Négy égtáj helyett csak hárommal kell számolnom: – „büszkeség”, „vajúdás”, „üszök” – a kötet világának ezek az égtájai. És, hogy képzeletbeli iránytűnkről az Észak jelzés se hiányozzon, negyedikként álljon az esztétikai mérce.

Elég egy pillantást vetni erre a tájolóra, s máris megfogalmazódik a kérdés: létrejöhet-e „büszkeség”, „vajúdás” és „üszök” interakciójából esztétikailag értékes alkotás? Vagy ha létrehozni nem is képes, aprópénzre váltva helyettesítheti-e azt? A kirakósjáték szabályait követve: helyezz a megfelelő kombinációban egymás mellé mély gondolati munkát, a kimondás költői merészségét, az élmény nyers fájdalmát (vagy a rádulyi terminológiát követve „vajúdást, büszkeséget és üszköt”), és létrejön a nagybetűs Vers, ami ugye, már esztétikai érték?

A magam részéről kételkedem, az ilyen „puzzle” – szabályokat követő versírás sikerében.

A kötet versei négy téma köré csoportosulnak, érdemes tehát külön tematikai egységenként folytatni a vizsgálódást, hiszen végső soron a téma irányítja a formaválasztást, a kifejezőeszközök szelekcióját, a képalkotást.

1. Tenger zöldség

„Most épp verset írok neked,

A rím a te két zöld szemed.”

(Te lettél a költeményem)

Az első, és legterjedelmesebb versciklus (Hőse a Te hűségednek) a költészet talán leggyakoribb témáját, a szerelmet állítja a középpontba. E téma buktatója tulajdon létmódjában rejlik. Az érzelem ugyanis, amit a költő versbe próbál önteni egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, tehát már csak ezért is értékes. A forma, a megfogalmazás is ehhez kell alkalmazkodjék. Rádulynál éppen az alkalmazkodással van baj: soha nem érzékeli helyesen az arányokat, túloz, amikor egyszerűsíteni kellene, leszűkíti a teret, amikor szélesebb látókörre volna szükség, s ezzel minden esetben sikeresen megfojtja tulajdon mondanivalóját. Szimbólummá, világformáló erővé akarja tenni a szerelmét? Erre addig ismétli monomániásan a kedves szeme színét, amíg nevetségessé teszi. (Tengerzöld élet) Vagy éppen a másik oldalt, a diszharmóniát akarja megmutatni? Olyan sikeresen leszűkíti a gondolat terét, hogy verse valóban nem jelent semmivel sem többet, mint amit leír: „dohosodó kéztörlőrongy / rozsdás szegen”. Az arányok helytelen használata még nem is róható fel végzetes hibaként, de a versek szövege, „anyaga” már igen, ez pedig a szóhasználattól a sorok összetűzéséig igencsak naftalinszagú.

A „Hőse a Te hűségednek / vértanúja szerelmednek” (Hőse a Te hűségednek) szerű sorok túl ismerősen csengnek ahhoz, hogy valódi hatást érjenek el. A kedves mosolyában „a mindenség szíve dobban”, két szeme tenger, homlokán pihen a „fáradt alkony” – mindez ismerős, sőt régen megunt ismerős. A versíró éppen ott követi el a legnagyobb hibát, ahol megpróbál némi egyéni hangot kicsikarni magából. Paradox módon itt válik a leginkább sablonossá.

A versek „szerelmi világát” a tengerzöld szín uralja, mely a kedves szeméből sugárzik. A tekintetnek (ezt már régóta tudjuk) itt is mágikus ereje van. Az egyéni képhasználatból (tengerzöld halmozása) és a néhány száz éve jól bevált sablon (tekintet ereje) kölcsönhatásából olyan sorok jönnek létre, melyek valamelyik múlt századi almanach-költő paródiájaként hatnak.

Úgy tudtál nézni, hogy a testem

tengerzöld rétté változott,

és hempergőznek rajta némán

a szelíd őzek, szarvasok.

(Úgy tudtál nézni)

Néha felvillan egy-egy jobb sor is, különösen ott, ahol nem a „nagy szerelmi harmónia” dominál, hanem egy árnyalatnyi rezignáltság. Ha az előbbi versek egyértelműen az „üszök” kategóriába sorolhatók, ezeket a „vajúdás” jellemzi.

Kiválasztott értékelési kritériumaink közül a „büszkeség” az, amelyhez kevés verset rendelhetünk. Talán egy-két olyan vers akad a ciklusban, melyeket a kimondásnak valamiféle frissessége, „büszkesége” jellemez. Ezek magukon hordják a gyermekversek naiv szemléletmódját, itt lebegővé, dallamosabbá válik a máshol bizony túl gyakran megdöccenő ritmus. Mindez némi üdeséget kölcsönöz az egyébként sablonszerű formáknak, mint ahogy a népdal is megőriz valamit az esztétikai Szépből a visszatérő formák ellenére. Azzal a különbséggel, hogy ami a népdalnál interszubjektíve érthető szimbolikus jelentés, az a dilettáns költő kezében nem lehet több sablonnál.

2. Fény? Gondolat?

a másik megmarad.

(Fény és Gondolat)

Amint a klasszikus ízű cikluscímadó vers jelzi, gondolatokkal, gondolatszilánkokkal van itt dolgunk. Ezeket a verseket a pillanatnyiság, a villódzás érzése fogja össze, tematikájuk rendkívül széles: érzelmek (Vágy, Bánat) idő (Elmúlás, Sírkövek, Május), szülőföld stb.

A téma puszta ürügy a versírásra – ez önmagában még nem volna baj, ha a versíró valódi értéket tudna faragni belőle. Ráduly Jánosnál viszont a vers és mondanivalója, érték és ürügy nem forr össze, különállóként még gyengítik is egymást. Már nem tudhatjuk, a vers gyenge vagy csak a téma elcsépelt. Esetleg mindkettő...

Az Ars Poeticában újraformálva „a költő a strázsán” szerepet, így vall költészete mozgatórugóiról:

Kérdezitek:

–        Miért

írok?

Mert ti

helyettem

nem sírtok.

Bevallom, nem értem Ráduly olvasóival szemben támasztott elvárását. Miért kéne sírnunk a költő helyett? (Esetleg vele vagy miatta, de helyette semmiképpen sem.) Gondolom, a rímhelyzetbe kitett szó (írok) csábításának nem tudott ellenállni. Ilyen alapon a rádulyi logikát követve eljátszhatunk a gondolattal, mi lett volna, ha más szó kerül a rímhelyzetbe. Például így: „Kérdezitek: / Miért költők? / Mert ti helyettem / Nem ... öltök(!?)” És számtalan hasonlóan „mélyértelmű” rigmust gyárthatnánk, csak a megfelelő rímpár szükséges.

3. Újraformálás

Háborogsz:

– Mennyi ökörség!

(Háborgás)

A harmadik rész versei jobbára négysorosok, a cikluscím – Maradásra int a szó – jegyében. Ezek a versek talán az egész kötet leggyengébb darabjai, még paródiaként sem olvashatók.

Itt-ott az emlékkönyv-költészet hagyományát látszik folytatni a költő (Egyetemesség, Mélység és magasság, A Kő a Márvány) „A kő, a márvány és a hit, / a Hit: hajthatatlan. / Mindeniknek egy a titka: / halhatatlan.” Máshol a diákrigmusok hangulatát hozza: „Lám, megszólalt / ő is végre: / áment mond a / semmiségre.”

Egyedül a természet-versek (Télutó, Hajnal, A hegyorom) némelyikében pislákol, noha nagyon halványan a par excellence „költészet” fénye, ezek a versek „egyszerűségükkel”, képi megformáltságuk tisztább voltával kitűnnek az egész kötetből. Talán azért, mert nem akarnak többek lenni önmaguknál: négy sorban felvillanó gondolat, érzés, hangulat... Ezek beilleszthetők kiválasztott értékkategóriáink közül a „büszke” címszó alá, a többi viszont „vajúdások üszke” marad.

ostobák.

(Kaján optimizmus)

A kötet záróciklusát tizenegynéhány aforizma alkotja. Szándékosan kerülöm a „vers” megnevezést, abból a meggondolásból, hogy a vers sosem puszta gondolat, annál mindig több, terjedelemtől függetlenül.

Weöres Sándor egysorosai (sőt egyszavasai) versek, hiszen a szavak mögött egy egész gondolatsort érzünk. Ráduly János viszont aforizmákkal (és nem versekkel) zárja kötetét, az aforizma pedig egyetlen gondolat megformálása oly módon, hogy az a hallgató-olvasóban elindítson egy teljes gondolatsort. Az egysoros (egyszavas) versben tehát benne van a többletgondolat, az aforizmához mi rendeljük azt hozzá.

Mindez csak akkor működik, ha az aforizma hordozta gondolat valós és nem álproblémája az emberi gondolkodásnak. Hogy kinek mi jelent ál- és mi valódi problémát, az függ az életkortól, műveltségtől, érzelmi beállítottságtól. Ennek ellenére nehezen tudok elképzelni olyan réteget, amelynek ezek az aforizmák valódi problémát közvetítenének. Már csak azért sem, mert a gondolatok sekélyességéhez a megformáltság középszerű, vagy ennél gyengébb volta idomul. A költő nem tud megszabadulni a már említett „rímkényszertől”, s így egyik-másik aforizmából rigmus lesz, reklámversike: „Ha nincs többé /újrakezdés /Az életünk / szemfényvesztés.” (Szemfényvesztés)

Megfigyelhető bennük a szólásmondásokra való rájátszás, törtetőből nem lesz hős, mint ahogy kutyából sem lesz szalonna, s ha a türelem köztudottan rózsát terem, Ráduly szerint a nyugtalanság igazgyöngyöt.

Nagyvonalakban tehát a „vajúdás” és az „üszök” pólusai közt ingadozik, a „kritikusi iránytű” mutatója a Ráduly-aforizmák vizsgálatánál.

Ami a teljes kötetet illeti, immár levonhatjuk a végkövetkeztetést: rím, ritmus, újratöltött sablon kombinációja nem hozhat létre maradandó esztétikai értéket. A folkloristának egyébként kiváló Ráduly János költészete az itt-ott megvillanó üdébb színek ellenére egyelőre az marad, aminek ő maga nevezi: üszökköltészet.

Az olvasóban felmerülhet a kérdés: ennyire „híjában volna” a kiadó a valóban nyomtatásra érdemes kéziratoknak? A nagy neveket felvonultató szerkesztőbizottságból hányan olvasták a kötetet?

VALLASEK JÚLIA