POSTALÁDA
Kapard meg a kultúrát avagy a befogadás etikája*
Értetlenül olvastam a
Demény Péter elemző recenzióját semlegesíteni, le(ki)radírozni
igyekvő Vida Gábor-írást a márciusi Látóban, s közben már kezdtem
fogalmazni magamban a levelet, hogy: igazán sajnálom a Tisztelt
Szerkesztőség figyelmetlenségét (mert ízlésben és bölcsességben, hiszem,
nem kell a szomszédba mennetek) –, de ugyebár nem túlzok, ha úgy látom, hogy
Vida szemében én vagyok a szálka, hiszen az utóbbi évek félművelt és
dilettáns irodalmat bőven kínáló term(el)ésében éppen néhány L. Cs-írás,
munkásságom egyik fő vonulata bosszantja vérig! Mosolyognom kéne azon,
hogy az egész, gyermetegen sértő, elfogult hangú cikk – a felületes és
hamis(ító) levezetés azért a néhány, nyíltan kibeszélő, agitáló zárómondatért
íródott?! Igen ám, de ennek az árulkodóan komplexusos elfogultságnak
(erről még lesz szó) köszönhetően az olvasóban is feltámadt a kétely,
s akárcsak én, csodálkozni kezd: tőlem kell védeni, félteni – vajon mit? A
színvonalat, az irodalom megújhodását, fiatalságát etc.?! A kritikus
hozzáállása és szakmai szintje semmit sem veszélyeztet – köztünk, bennünk? Vagy
nagyon sokat. Mert: ha a nem- vagy a rosszul tudás, a manipulálás, a csalás, az
inszinuálás nem ügye, próbája irodalmi életünknek, akkor mi a megfogható
realitás?
Kezdem
„civilként”. Nem mindegy, hogy egy írónak van-e (Nálatok is, Fiúk!)
„bankszámlája” – ne adj’Isten, húsz kötet után! –, vagy újmódi betyárvilágban,
véletlen, alkalmi fosztogatásnak van kitéve. A dolgot komplikálja, hogy a támadó,
bár nyíltan fenyeget – idézni lehet –, nem éri be a „colttal”, hanem politikai
töltettel nyomatékosítja minőségét („ez az irodalom mindenkit oszlopos
tagjának tart... Itt minden magas irodalom, azzá kell lennie. Minden az. Vagy
mégsem az...”)
Vegyük sorban
az alábbi mondatokat: „De ha bárki emberfia veszi a fáradságot, és Schelling
nevét behelyettesíti a Szabó Józsefével, akkor rájön, hogy minden mondat
továbbra is érvényes, a mondatok magukban semmi olyat nem tartalmaznak, ami
csak és kizárólag Schellingre vonatkozik...” (Vida kijelentéseiben maximalista;
nagy a tét – vagy a kockázat –, ha valaki, nem csupán egy műre
vonatkoztatva, ennyire nagyvonalúan vádaskodik.) „Voltaképpen az sem
érezhető, hogy korok, személyiségek, történeti szituációk lényegileg,
egzisztenciális helyzetüknél fogva különböznének /.../ Ebből egyetlen
döntő következtetést lehet levonni, azt, hogy a szerző tulajdonképpen
egyetlen alapvető egzisztenciális helyzetet ismer.” Hogy dobálózik a nagy
szavakkal! Vajon az író – aki (Demény Péter idézi)
ezt mondja: „az, amit az IDŐ felépít bennünk, és lebont – a cselekvés
folyamatát, a reagálások láncolatát szemlélve! Ami a létformákból akkor vagy
ekkor kibontható! Az egyedüli lehetőség ! Kinek hány csapda: csak
elgondolni is!” – vagy az ítész van eltelve saját magával, manipulálni
akaró személyeskedésével, miszerint: „a szerző a mondatok termelése
fölötti örömében...a szöveg létezésének alapfeltételeit
ignorálja/.../Mitől Schelling a Schelling? Bizonyára attól, hogy így
anyakönyvezték, és a kultúrtörténet így tartja számon. És mégis? Nem tudom.
Lászlóffy Csabától szerettem volna megtudni. És Voltaire és Szemere Bertalan és
Herzen...”
Irodalmi
műtől különben effélét (és ilyen hangnemben) nem kértek számon soha;
ez a viszonyulás, magatartás azonban akkor válik igazán súlyossá, amikor az
elbeszéléséket olvasva kiderül, hogy minden állítása, melyekre hitelrontó
elméletét felépítette, légből kapott, hazug. Akik ugyanis nem Lászlóffy
Csabától szerettek volna megtudni ezt vagy azt, az inkriminált ábrázolási
módszerrel írott művek ismeretében ilyen, jórészt egybehangzó dolgokat
mondanak:
„Lászlóffy
Csaba kétféleképpen celebrálja a felidézés szertartását: hol ironikusan, hol
pedig empátiával /.../ Irónia és empátia váltakozása azt jelzi, hogy a fiktív
helyzetekben életre keltett valóságos szereplők egy nagyon is mai
szemlélet szerint viselik sorsukat. Csak irodalmi értelemben hősök, ott
viszont, ahol az irodalom az életet mímeli, az írói intuíció jóvoltából
éppenséggel nem a hős, hanem a híres nevű esendő ember jelenik
meg. Ha Lászlóffy Csaba kiteljesedő apokrif-gyűjteménye valamilyen
expedíció-sorozat az időben, bizonyos, hogy az általa kormányzott
időgép legalább annyira hozzánk házhoz szállítja a XIX. századot, mint
amennyire minket visz vissza Alecsandri vagy Eötvös nosztalgiái idejébe, a
napóleoni háborúk, a romantika vagy a szimbolizmus korába /.../ megtalálni a
felmutatott pillanatban azt, aminek előzménye és folytatása van a tények
és a fantázia világában egyaránt. Lehet-e többet kívánni?” (Szilágyi Júlia)
„Lászlóffy Csaba írásai szinte minden hazai életműnél követelőbben
vetik fel a műveltség és a művészet kérdését. A különböző
szintű nyelvi rétegek összevetődése során ugyanis nagyon gyakran
nyílik alkalom arra, hogy kihasználja mindazt a reakciót, mely abból az
érzésünkből fakad, hogy mintha mindenki más történetet
írna, s nem ugyanazt a történetet írná másképpen. Valóban: a szöveg
stílusszintjei is éppúgy a fikció részévé válnak, mint a hősök
cselekedetei – mivel nem az írói képzelet közvetlen megelevenítő ereje
munkál bennünk szuverénül, hanem a dokumentumok utáni kutatás, majd ezek híján
a tét, aminek (látszólag) minden alárendelődik, a dokumentum, a helyzet kikövetkeztetése,
felmutatása lesz.” (Bíró Ferenc) „Ahogy a magánbeszéd
monotóniájára állítja a nyelvet, a logikai egymásból következőség nyomán
araszol, fut, ugrik a talányok gátjain át a rejtélyek megfejtéséig... Nyelvi
ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami
nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg...” (Ágh István) „Apokrif
történelmi beszélyeket is szívesen ír, még szívesebben nem is annyira
apokrifokat, ugyanis (ahogy azt ebben a könyvben szereplő Kármán József
ellobbanó, hősi életét is körüljáró, Kármán paradigmatikusan magyar sorsának
a határhelyzeteit felvillantó kisregény is jelzi) van, amikor egy-egy
életkonstrukció a feladat! A másik lehetséges változat az éppen esedékes napló
/.../ A lehetséges„apokrif” – vagy „dokumentum”-formában, a jól beállított
lélektani szituációkban már-már a Szent Ágoston-i confessio vallomásossága
hömpölyög. S ott morajlik a történetek hátterében a keletközépeurópai és a
balkáni sorsverklik rikácsolását elnyomva, egyfajta helyzetünkre koncentráló,
ezt vizsgáló hang is.” (Bogdán László)
Nagyon
lerövidítve – s más (Vásárhelyi Géza, Pomogáts Béla, Szentmihályi Szabó Péter,
Láng Zsolt, Burján-Gál Emil, Szabó Magda, Kisgyörgy Réka, Tüskés Tibor, Rostás
István) elemzések, vallomások elhagyásával – azért is jogosult ez a néhány
idézet itt, s bár utalás a többire, mivel az elmúlt években egyetlen recenzió
nem jelent meg prózai írásaimról a Látóban; közlésben viszont nagyon sok,
köztük díjazott elbeszélés is. Ha összevetjük a fenti megközelítési módot egy
irodalmi világon – nemcsak hazain, nemcsak magyaron belül, amelyhez tartozunk,
tartozom, az értetlenség, a megdöbbenés után józanul lemérve: a Vida Gábor
hozzáállását, agitáló hangját szakmán kívülinek kell éreznünk. Semmiképpen sem
érthetjük félre egymást: nem a megítélés minőségi különbségeiről van
szó (arról, kategorikus ítéletek, bennfentesség nélkül, lehet vitatkozni) –
ezúttal azonban a minősítés fűtött indulatú, meg nem alapozottságát,
a fehéret feketére játszó s felnagyító vádat kell visszautasítani.
Az, hogy ki
mennyit és hogyan olvas, magánügy, a kulturáltság nem kötelező az írónál;
a kritikában viszont, ahol a szándékot, a késztetést szembesíteni kell a
tényekkel, s hangra vonatkoztatva is kötelező. Mint szenvedő fél, itt
szeretnék utalni Vidának a Látó egyik korábbi számában olvasott komplexusára:
arra, hogy nem állhatta korábban Esterházyt („Évekkel ezelőtt ki nem
állhattam Önt, pontosabban a műveit /.../ Olvashatatlan volt, idegen,
bosszantó.”). Utóbb lojális vallomásban beismeri tájékozatlanságát,
felületességét, azt, hogy ki akarta kerülni, át akarta lépni ezt az „akadályt”,
fejezetet. (Ez a szubjektivizmus sok mindent elárul; hogy Esterházy annyi ideig
sértés nélkül megúszta: talány? nem talány?)
Az
emberről, aki vaktában megtámadott – Babitsnak egy „nem-én-akartam”
tusakodása lebeg szemem előtt! –, eszembe jut valami személyes vonatkozás
(Vida „viselkedését” szeretném megérteni); járt nála egy cikk e
kötetemről, ami leadás helyett, fura módon nem a szerzőhöz, hanem
hozzám jutott el, „visszaadott” emlékbe. Abban volt utalás a Mereskovszkij
műveire A megszépíthetetlen messzeségben közölt
írásaim kapcsán, mi több: Proust, Flaubert, Cs. Szabó László, Kosztolányi neve
is elhangzott, mint vonulat, amelyikbe a cikkíró belesorolt. Ezek szerint
Vidának sok mindent – irodalmi előzményt és törekvéseket meg kellene
kérdőjeleznie, vagy mérlegelnie kéne. Talán ez okozott neki bosszúságot?
MITŐL
VIDA? – egy ilyen válasz(cím) talán indokoltabb lenne… Mert ahogy egy
pszichológusnő ismerősöm mondta: ha feltűnni, kitűnni
akarsz, gerjessz rosszindulatot! De ha valaki annyira lusta vagy annyira
gonosz, hogy képes csak úgy elkövetni egy ilyen látványos szakmai csalást,
erről véleménye kell hogy legyen a szakmának – bár mint olvasóknak. Egy
esetleges „tengerikígyó”-vita, ha utólag tisztáz is valamit, kinek használ ez
az egész?!
(I. intermezzo)
Hajós
József, a filozófus azzal köszön rám ironikusan, hogy: „Mitől Schelling?”
Ez az új jó napot
részéről, akivel egy temetésen együtt beszéltük meg a
SchellingCaroline-Fichte stb. problémakört. Jó másfél évszázad után egy orosz
kutató derítette ki, hogy a modernségben Kafkát is „megelőlegező”, Éjjeli
őrjárat című – erotikus-triviális? – novellafüzért a
Schelling-házaspár írta rejtjelezve. Akár a híres Rembrandt-festmény címe –
innen vettem az elbeszélés címét is (Elégikus őrjárat), s az írásban
minden: a Schelling életére vonatkozó részletek, a színhelyek, a környezet, a
filozófiai utalások, a Hölderlin-barátság, a Schlegeltől örökölt élettárs
stb. dokumentált és valós. Az olvasónak csak az elhihető korhűség, a
stílus számít, de én, aki mindent részletesen áttanulmányoztam és
felhasználtam, mit gondolhatok Vida Gábor rosszindulatáról, aki mindezt
megkísérli letagadni, s lealázó cinizmussal (kire? vajon nem mindnyájunkra nézve?)
le meri írni, miszerint: „a mondatok semmi olyat nem tartalmaznak, ami
Schellingre vonatkozik”. Hajós József igazolja, hogy igenis Schellingről s
rajta kívül kortárs filozófusokról szól egy elbeszélés? Hová jutottunk – jutunk
a flaubert-i kijelentéssel szentesített írói magatartástól, amikor egy
szerző, hasonló megvalósításait szem előtt tartva, elmondhatja, hogy
S., C, H, K., B., igenis én vagyok, mert ehhez is jogom van – egy nem
„regionális”, mert nem a saját képünkre szabott irodalomban?!
Hát a többi,
konkrét helyzeteket, jellemeket felmutató írásért – Brandenburgi Katalinért,
Kossuthért, Herzenért, Mazziniért, Andrei Mureşanuért, Rimayért, Kármánért
(folytassam?) – kinek kell kezeskednie? Tálán Láng Gusztávnak, aki apokrif
történeteim nagyon áthallásos szövegeit méltatta a magyar nyelvű
tévéadásban, és még a hetvenes évek végén felfigyelt a Brandenburgi Katalinról
szóló elbeszélés művészi értékére, noha a Kriterionnál egyebek mellett ez
az írásom sem jelenhetett meg?! Vagy Domokos Géza dokumentum értékű levelének
a szóban forgó kötet pár évvel korábban még tiltott darabjairól, melyeket a
cenzúra kivett, mivel a ma fölényesen okoskodó ifjú ítésszel ellentétben
egyáltalán nem úgy látta, hogy: „hosszú oldalakon minden személyiségről
ugyanaz” a szövegelés hangzik el?...
Nem, ez túl könnyed, felületi
válasz volna a felelőtlen cinizmusra.
*
A Helikon
egyik tavaszi számában ennek a vakmerő tagadásnak, „lekezelésnek” a
kockázatáról olvashattunk (L. A.), arról, hogy bármely izmus, kitaláció
komolyra forduló hecc – véletlen folytán – „belekeveredhet” a
világ, a dolgok folyásába. Ez a – V G.-nél különben
tüntetően jelentkező – „büszkén neoprimitív és kihívóan intoleráns
póz” szembekerül az eddigi alkotásnak érzett emberi
tevékenységgel... Kapard meg a kultúrát, és minden összefüggésbe
hozható. Ezek az összefüggések nem bántóak, de tanulságosak lehetnek. A tudás
nem szorul fölényeskedésre. A fölényeskedő viszont – minél intoleránsabban
sürget egy új helyzetet –, annál inkább tudásra szorul. (Kedves író, nem író
kollégák! – itt most már csak zárójelben: V. G.-nek a rólam szóló
végkövetkeztetését olvasva, „hogy egy régió irodalmi köztudata szépirodalomként
könyveljen el olyan szövegeket, amelyek nem azok, az már enyhén szólva
bosszantó... Erdélyben hosszú ideje mindenki szépírónak számít, aki tíz
értelmes mondatot le tud írni”, bevallom – erre a szerkesztők utólagos
bizalma és bátorítása is ad némi reményt –, ártatlannak érzem magam egy ilyen
súlyosan koholt összefüggésben; s ez, gondolom, minden magára adó alkotóra vonatkozik.
Itt most már nem a ki az ítész és milyen mércével mér?-rel állunk szemben, hanem sok
epével. Ez az irodalmi köztudattal zavarosan hadakozó indulat másfajta
türelmetlenséget juttat eszünkbe, olyat, amely vádat kohol valakik, mások
(másak) ellen, nehogy jogot formálhassanak az ő területére, mert úgymond
veszélyeztetik annak épségét, minőségét... Csak hát az irodalom nem
politika. Nem így szokták védeni, „szervezni”.)
Próbáljuk
meg ezt más példával, más szinten érzékeltetni. Sok kicsinyességnek,
felnagyított ostobaságnak, „méregfognak” a gyökere a kulturálatlanságban,
kulcsa a műveltségben keresendő, az olvasásban. Umberto Eco minden
(írói, olvasói, kritikusi) minőségben ezt teszi. Fellapozva a Hat
séta a Fikció erdejében című könyvét, hasonlítsuk össze a
módszerét szakmailag is, morálisan is azzal, ami a mi esetünkben bántja az
ízlést – ami kihívóan közönséges az alkotóval szemben.
A
szöveg(ek)ben elmélyülve túlzás nélkül kiderül, hogy Umberto Eco is azért ír,
él és rajong, ami ellen Vida „kiütéssel” akar győzni. Idézem: „... ebben a
mesében, ahol idő és tér oly kibogozhatatlanul összekuszálódott, még a
hangok is mintha összekeverednének. De ez a hangzavar oly csodálatosan van
hangszerelve, hogy észre sem vehető – vagy legalábbis alig, mert azért érzékeljük.”
Nerval százötven évvel ezelőtti művéről van szó, arról a
tükrözési módról, amely egyesekből dühöt, indulatot vált ki (U. Eco
megelégszik az értelmezéssel, a minősítés nála maga a tudás). Proust
impresszióira hivatkozik, aki szerint ez a „homályos, nyugtalanító valami... a
levegőben van... De nem a szavakban van, ez kimondhatatlan, minden a
szavak mögött van, mint a hajnali ködfátyol Chantillyben.”
„A
ködfátyol” szó nagyon fontos – veszi át a szót az elemző. – De
nem arról van szó, hogy a dolgok kivehetetlenek volnának: épp
ellenkezőleg, a táj- és személyleírások a Sylvie-ben nagyon világosak és
pontosak, szinte klasszicista letisztultságúak. Amit az olvasók nem tudnak
megállapítani, az az, hogy időben hol vannak..”
Lám, még ez sem bűn az irodalomban! (Mellesleg: mihez viszonyítva világos és pontos valami? – ezt az olvasó, az értelmező felkészültsége
dönti el. Gondoljunk mondjuk, A tulajdonságok nélküli ember című
Musil-könyvre, a maga korában pláne! Kinek mennyire fárasztó – vagy „tömör” –,
és vajon mennyire szereti a szerző a mondatait?!) Visszatérve U. Eco –
nyomozásszerűen logikus, pontos és mégis megfoghatatlanul szép –
szövegére: azt írja, hogy vannak művek, melyeknek varázsát az „idő és
tér látszólagos bizonytalansága” adja meg – „és ami enyhe idegösszeomlásba
kergeti az első szintű olvasót”; erre a minősítésre most nem
térek ki. De „néhányunk” védelmére még ennyit: „fikciót olvasni annyit tesz,
hogy játszunk egy játékot, ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak,
ami a létező világban történt, történik vagy történni fog. Ha
elbeszélő prózát olvasunk, elkerülhetjük mindazt a szorongást, ami ránk
tör, ha valami igazat akarunk mondani a világról.”
Szilágyi
Júlia ezt a levezetést alkalmazta volt rám, a „beavatóra”. Egyeseket viszont
egészen másfajta szorongás fog el – de miért egy írótársat? „A világgal éppen
az a gond – mondja Umberto Eco közös gondunkról –, hogy az emberek az idő
kezdete óta azon töprengenek, van-e üzenet, s ha van, értelme van-e. Fiktív
univerzumok esetében nem is kétség, hogy van üzenet, s hogy mögöttük
teremtőként, bennük pedig olvasási instrukcióként egy szerzői entitás
rejlik.” Milyen egyszerű és bölcs: ha ezt nem tiszteljük, magunkat sem
tisztelhetjük. A kritikusi morál szigorúbb, s több tudást követel (nem belemagyarázást
és hatalmi vágyat). „Ahhoz, hogy fikciós művet olvashasson, az embernek
kell hogy legyenek fogalmai a fikció világát meghatározó gazdaságossági
kritériumokról. A kritériumok ott vannak... Ezért az olvasás olyan, mint a
fogadás. Fogadunk rá, hogy híven fogjuk követni egy olyan hang javaslatait,
amely nem mondja ki egyértelműen, hogy mit javasol.”
Sehol
degradáló vélemény (ifjúsági vagy kultúrtörténeti műfajról, mint V G.nél).
Hisz a kikövetkeztető és beleérző készségnek felmérhetetlenül gazdag
irodalmi hagyománya van; ennek az alkotói vonulatnak rangos világirodalmi
darabjaiból nem olyan rég szép antológia jelent meg (A tükör és a
maszk); a szerzők neve sok mindent elárul: Cholnoky, Balzac,
Szentkuthy, Jékely, Bródy, Thomas Mann, Kosztolányi, Krúdy, Szomory Dezső,
Maupassant, Proust, Karinthy, apec, Babel, Malraux, Borges. (Az utóbbinál vajon
mi a több: az átélt valóság vagy a montázstechnikára épülő,
idővágásos játék?)
A kérdés – a
művészi hatás – lényege a nyelvi kifejező erő. Demény Péter (a
Vidáéval egy lapszámban közölt) összegzése szerint: „A korabeli zamatok és a
mai nyelvállapot ízei keverednek... És új nyelv születik, mely meghatározza a
szereplők életét. Ez a legnehezebb: megteremteni azt a nyelvet, amelyet
csak egyedül én beszélek.” Vida ezt nem akarja észrevenni; nála mindennek, amit
írtam s amit leírtak e művekről, az ellenkezője áll. Az új és a
kísérletezés helyett mintha valami „konzervatív” teherrel kellene sürgősen
leszámolnia. Útjában áll mindaz, amiből merítek s amit képviselek. Mit
szólna az örökség olyan „holtpontjához”, mint amilyen Thomas Mann Nehéz
óra című elbeszélése, melyben minden sejtelmes, a
hősnek, a beteg művésznek neve sincs, csak a nagy ellenfél és társ, a
weimari „másik” és néhány finom utalás érezteti velünk, hogy Schillerről
szól az írás. Végre akadt valaki (ugye, V G.?), aki számon kérheti a
szerzőtől „a szükségszerűséget, az indokoltságot” – mert van
úgy, bizony, hogy hiányzik –, no és „a megnevezés egzisztenciális tétjét!”
Azzal hogyan állunk?!
Attól függ,
ki a gyanúsító, a vádat megnevező.
(II. „százéves intermezzo”)
Korántsem a
Mikszáth-év ürügyén, legfeljebb egy kis humor kedvéért. A jó kedélyről
ismert írót azzal vádolták meg, hogy útjában áll a modernségnek, a
szecessziónak. (Akkoriban, a századfordulón, éppen az volt divatban; a többi,
türelmetlenebb izmustól Kálmán bácsit megkímélte a Fentvaló, vagyis a halál.)
„Pedig én mégiscsak magányos vagyok, semmi irodalmi klikkhez nem tartozom,
irodalmi pajtáskodást nem viszek – kezdte volt szelíd, türelmes
mentegetőzéssel Mikszáth, hogy aztán kibökje az önmagához, írói rangjához
méltó igazságot: „Igaz, az
Almanach-beli előszavamban
kigúnyoltam a szecessziós irányt, de egy másik előszavamban nevetségessé
próbáltam tenni a póriassá fajuló népiességet is. Világos tehát, hogy a
túlzások ellen fogtam tollat.” Végül egy anekdotával teszi nem csupán
meggyőzővé, hanem képszerűvé, varázslatossá is egyben a szomorú
bölcsességet, hogy amíg ő csendesen pipázik, némely, türelmetlen
hevületű, ifjabb tollnok az ő nyilvános elmarasztalása árán, a regionalizmust
támadva siettetnék a szecesszió abszolút diadalát. (Ki az, aki ma kardot
rántana a szecesszióért?!) Az anekdota pedig így szól: „Még a jámbor
Muzaffer-Eddig perzsa sah is fején találta a szöget, midőn országról
országra való jártában-keltében minden hotelban, ahová beszállott, délszaki
növényekkel ékesítette fel a szobáit és a lépcsőházat, minélfogva megunta
ezt a vele utazó egyforma kertet. – Mily ostobaság – szólt –, hát nem lenne
tanulságosabb, ha olyan füveket és virágokat hoznának elém, amilyenek az
illető országban teremnek?”
*
Ezek után
talán mások is túlzottnak, fölöslegesnek érzik Vida Gábor kiszólásait – és a
meg-megújuló szócséplést (népi-urbánus, „regionális”-„kozmopolita”!), a
támadást, az akarnokoskodást. A nyolcvanéves Gáll Ernőről és a
tőle távol álló, a szélsőségeket, türelmetleneket „betöltő
totalitarisztikus meggyőződésről” olvasva – jutottam el
magunkig: „a mai köz-közöny már nem az elnyomott megíró
és kiolvasó védekező
önfegyelemből, legfennebb kényszerből megbomlott szövetségéből
keletkezik. Ez már nem baj- és gondelhárítás /.../ hanem az önpusztítás része
lehet. A képtelenség a számvetések folytatása.”
Nem szabad eljutnunk idáig.
Vagy valóban
tehetetlenek volnánk, kedves Zsolt? Nem a „tízmondatos írókról” odavetett vágásra
gondolok. „Ilyen vonatkozásban az író tehetetlen – mondod –, a Társasági kódex
(Bp., 1933) sem tartja párbaj-oknak ezt.” Kár, hogy a nyilvánvaló ártalmakat
illetően kerülöd a választ. Mert van egy („össze-visszatevő”) lelki
kódex is. Ha tetten érhető füllentésről, durva torzításról,
valótlanságról van szó, a szerkesztőségnek joga van azt elvszerűen
megelőzni vagy barátilag megnyilvánulni. Különben csupa rágalmat, ostoba
túlzást tálalna fel a lap az olvasóknak; például olyasmit, hogy Jánosházy
György katalán közvetítéssel fordította a Keats-drámát, nem is tud angolul;
vagy, hogy Joyce Ulyssese bestseller krimi, és nyelvi fordulataiban ócska
szentimentalista műveket plagizál... Ez még a Látóban is túl mulatságos
sztoriként hatna. Vagy a „fel kell készülni, hogy mindenféléket mondanak” –
valami végzetszerűséget, értelmet és becsületet kizáró, fenyegető
anarchiát jelent? S a pórul járt író, a peches, védje magát „lovagiasan”, a mai
bonyolult világ törvényei szerint?!
LÁSZLÓFFY CSABA
* megelőzi „a befogadás
esztétikáját”