Makkai Bence

A HÁZ

Hatalmas házban lakunk. Rengeteg szobánk van, sorra nyílnak a mérhetetlenül hosszú, sötét folyosókról. Sokan palotának nézhetik, mert annyi szobája van, de valójában csak egy nagy ház, mert semmi olyasmi nincs benne, amitõl palota lehetne. Néha ülök az ablakban és látom a járókelõket az utcán, amint ámuldozva néznek házunkra. Nem tudom felfogni, hogy mit bámulnak, mert tényleg, egyáltalán nem egy érdekes ház. Én legalábbis semmi különöset nem látok, olyan, mint bármelyik az utcánkból. Igaz ugyan, hogy nagyjából csak az anya szobáját meg az enyémet ismerem, és a nappalit. A nappali tényleg nagyon szép. Bár egy kissé sötét, félhomály uralja, ahogy anya szokta olykor mondani, de engem nem zavar. Megszoktam a félig leeresztett zsalukat, melynek rései között mintha egy kicsit megpihenne a fény, meg szeretem ezt a csöndet belopó félhomályt, mert olyan jól lehet játszani, és mindenféle alakokat képzelek az eldugottabb sarkokba. A padlót egyetlen óriási szõnyeg borítja, és a falakon egypár nagyon szép festmény függ. Az egyiket különösen szeretem. Az aranyozott keretbe foglalt, életnagyságú kép egy nõt ábrázol, egy nagyon szép nõt. Valamivel idõsebb lehet, mint anya, és olyan nyugodt, szinte falfehér arccal ül egy magasított zsámolyszerûségen. Az egyik kezét az ölében tartja, a másik pedig a kontyából kihulló fürttel babrál. Hosszú, testhez simuló vörös ruhája eltakarja a lábát, éppen csak cipellõjének az orrát látni, amint megcsillan rajta egy halvány kis fény. Fejét kissé félrehajtja, mintha elmélázna valamin, a szemei nagyon hasonlítanak az anyáéhoz. Anya is épp így szokott nézni, mint ez a nõ. Van egy másik kép is, amit még szeretek, azon is egy nõ van, hosszú fehér tunikában áll egy ablak elõtt. Ez a kép is nagyon szép, vagyis inkább olyan különös. A szobába áradó napfény átsüt a tunikán, és a fehér leplen átvillan meztelen alakja. De ezt azért nem szeretem annyira, mert nem látni az arcát, háttal áll. Az én szobám más. Nincsenek festmények a falon, zsaluk az ablakon, csak egy mackós sötétítõ, amelyet anya éjszakára behúz, hogy ne zavarjon az utca fénye. A szobámat még akkor is meg tudnám különböztetni a többitõl, ha kivinnék belõle a játékaimat, levennék a mackós függönyömet, és teljesen átrendeznék, mert a szobám ablaka elõtt egy gyönyörû platán áll. Hogy a többi szoba milyen, vagy hogy mit rejt, nem tudom. Egyszer elindultam, hogy megnézzem az összes szobát, de egy idõ után eluntam. Nem voltak érdekesek, mindegyikegyformán van berendezve. Annyit mondhatok csak, hogy a házban több mint tizenkét szoba van. Ezt onnan tudom, hogy egyelõre csak tizenkettõig tudok számolni.

Csak ketten lakunk anyával. Apám rég meghalt, legalábbis anya ezt állítja róla, de nekem van egy olyan érzésem, hogy nem halt meg, hanem egyszerûen csak elment. Nem tudom, hogy hívták, nem tudom, mit dolgozott, csak tudom, hogy volt. Lehet, még van, de anya nem mondja meg. Apámról semmi mást nem tudok, csak azt, hogy van valaki, akinek a képe minden szobában ott van, és akirõl anya azt mondta, akkor még sokkal kisebb voltam, hogy õ az én apám. De lehet, hogy tényleg meghalt, úgy, ahogyan anya állítja. Hosszú ideig nem tudtam, milyen az, ha egy ember meghal, mert a házban, amióta megszülettem, soha senki és semmi nem halt meg. Nem volt senki és semmi, ami meghaljon. Még egy papagáj vagy egy kanári sem. Aztán megtudtam, anya mondta meg. Amikor elõször néztem végig vele az ablakból egy temetési menetet. Mielõtt felmennének a mennyországba, elõbb beteszik õket egy sötétbarna vagy fekete dobozba, felteszik egy fekete, vastag függönnyel letakart kocsira, amelyet négy ló húz, és elmennek a házunk elõtt, az utcát szegélyezõ fák árnyékában. Az egyik nap megkérdeztem anyát, miért nõnek a fák, és azt válaszolta, nem tudom, kicsi fiam, lehet, hogy azért, mert a természet így rendelte el. Nem tudom, mit jelent az, hogy így rendelte el, de szerintem minden embernek van valahol egy fája, egy olyan fája, mint az én platánom, és ez azért nõ, hogy miután betették õket a dobozzal együtt a földbe, felmehessenek az égbe.

Napjaink nyugalomban teltek, a város zajai nem jutnak el hozzánk. Az egyik délután anya leült zongorázni, és rájöttem, hogy tulajdonképpen mi hárman lakunk, anya, én meg a csend. Anya ujjai végigfutottak a billentyûkön, és egy nesz hallatszott a szoba egyik sarkából. Nem, nem az öreg zongora tompa rezonálásához, sem pedig a billentyûk finom nyikorgásaihoz nem hasonlított, hanem inkább egy megkönnyebbülésszerû hang volt. Aztán figyelni kezdtem, és mindig, amikor anya csak egy rövid ideig is, de zongorázott, hallottam a csend zene fölötti örömét. Még azután is hallottam, miután a zongora lehangolódott, és anya csak nagy ritkán hajtotta fel a díszes terítõt, amelyet ugyanolyan anyagból varrtak, mint amilyennel a kocsit is letakarják. Mondta is egy párszor, hogy kéne hívni egy hangolót, aki rendbe tenné egy kicsit a hangszert, de mindig csak mondja, és sohasem hív senkit. Vendégek nem járnak hozzánk, és anya sem megy sehová. És mégis, anya mindig kontyba zárt hajjal jár, mintha mindig várna valakit, vagy éppen készülne valahová. Csak egyszer láttam kibontva a haját. Egy reggel benyitottam a szobájába, fehér hálóingben volt, olyanszerû tunikában, mint az a nõ a képen, de egyáltalán nem volt áttetszõ, és éppen fésülködött. Meglepett arccal nézett rám, nem haragudott, de volt valami furcsaság a szemében, rosszallás vagy valami ilyesmi. Nappal bemehetek a szobájába, és akár játszhatom is ott, de akkor megtiltotta, hogy este vagy reggel belépjek a hálójába. Szót fogadtam, és többet sem este, sem reggel nem mentem be hozzá, de nem is volt szükség rá. Azóta mindig késõbben feküdt, és korábban kelt, mint én. Este leoltja nálam a villanyt, és reggel, amikor kinyitom a szememet, úgy ül mellettem, mint a vörös ruhás nõ a nappali falára akasztott képen, ugyanazzal a félelmetes nézéssel, és a mackómat szorongatja. Ilyenkor a kezembe nyomja a mackót, várj, mindjárt hozom a reggelit, és kimegy, kakaót hoz. és sajtos zsömlét.
Embert nem láttam még soha nálunk, sem postás, sem tejes nem kopogtat az ajtónkon. Anyán kívül senkit sem ismerek, játszópajtásaim sincsenek. S mivel házunk egy csendes helyen van, nagyon közel a temetõhöz, általában csak akkor látok embereket, ha elvonul a fekete kocsi. Látásból ismerem a kocsist, aki hajtja a lovakat, a ceremóniamestert és a négy sírásót. A legkedvesebbnek az egyik sírásó tûnik, aki mindig kalapban van, és általában kötél van a kezében. Nagyon ritkán megy tizenkét embernél több a kocsi után. Egy alkalommal viszont az. is elõfordult, hogy egy - anya legalábbis így nevezte - rezesbanda követte a sírásókat.
És annak ellenére, hogy olyan csendes, és senki sem jön hozzánk, szeretem a házunkat. Anyát is szeretem, de õt másképp, õt oly szomorúan szeretem, mert mindig olyan szomorú arca van, fõleg, amikor kifele néz az ablakon. Azon csodálkozom, hogy miért nem örvend annak, hogy olyan jól játszom, a mackómmal meg a nyulammal, miért ül elmélázva, és miért nem játszik velem. Néha bejön a szobámba, kiles az utcára, majd leül az ágyam mellé a földre, kézbe vesz egy babát vagy egy labdát, és úgy tesz, mintha játszana velük, de látom, hogy nem játszik, hanem egészen máshova néz. Ilyenkor megpróbálom megvigasztalni õt, átölelem a nyakát, megpuszilom az orrát, anya, anya, ne legyél szomorú, gyere, játszodjunk a nyuszival meg a labdával. Nem jön, soha nem jön. Ezek után már én sem tudok tovább játszani, nem akarok mágus lenni, a mackómból nyulat varázsolni vagy fordítva. Most is bejön, a mutatóujján csillogó gyûrû boldogtalanságot sugároz, a testére simuló hosszú, vörös bársonyból varrt ruhája boldogtalanságot áraszt magából, mintha a ruhájának minden egyes suhogása, libbenése viselõjének szerencsétlenségét szórná szerte a szobában. Csak nézem õt, nézem, amint odamegy az ablakhoz, és elhúzza a könnyû függönyt, amely mintha válaszolna a ruhának. Aztán kimegy. Anya, gyere játszani, mondom neki, de nem hallja, ilyenkor nem hall semmit, kimegy, becsukja maga mögött az ajtót. Utánaszaladok, anya, anya, gyere játszani, kiáltom, de már nincs a folyosón. Elindulok megkeresni õt, anya, gyere játszani, vagy mondjál mesét. Benyitok az elsõ szobába, és õ ott ül az ablakban. Nézi az utcát, nézi, amint a négy fekete ló harmadszor húzza végig a mai napon a fekete függönnyel letakart kocsit. Most egy sötétbarna doboz van rajta. Õ az, és mégsem õ az. Most egészen más. Termete, alakja hasonlít az anyáéhoz, de nem õ. Anyának nincs ilyen fehér tunikája, és anya sosem bontja ki hosszú világosbarna haját. Nem, nem õ. Belépek a következõ szobába. Az ablakban egy nõ áll, hosszú, kibontott világosbarna haja meglibben az ablakon befúvó széltõl, fehér tunikáján átsüt a nap, és kissé átlátszik rajta az alakja. Benyitok a harmadik szobába, és ott is egy nõ áll, kifelé bámul. Nem látom az arcát, a fehér tunika mintha kissé halványabb és áttetszõbb lenne. Nem, nem anya, anya sohasem jár így, még a hálóinge is olyan, hogy a legerõsebb fény sem hatol át rajta. A negyedik szobában is egy nõ van, az ötödikben is, és ahogy haladok szobáról szobára, vékonyabb és áttetszõbb a fehér tunika, és a nõ haja is egyre sötétedik. A tizedikben már szinte meztelen, tisztán lehet látni a kifogástalanul szép hátát, a derekán két apró anyajegy van. Aztán továbbmegyek, végigjárom az. összes szobát. A nõ kezd lassan elhalványodni, õ is, mint a fehér tunika, áttetszõbb és áttetszõbb lesz. Egy idõ után már éppen csak sejteni lehet, hogy valaki áll az. ablakban, és nézi a kocsit, a lovakat, a halottas menetet, amint valakit éppen egy sötét koporsóban temetni visznek, csak egy körvonal látszik, vagy még az sem. Elérek az utolsó szobába. Most elõször történik meg, hogy végigjártam az összes szobát. Száznál is több van, ha jól számoltam, talán százharminchét szoba van. Üres, biztos, hogy üres, mert semmit sem látni, még a körvonal is eltûnt. De mintha már jártam volna ebben a szobában, ismerõsnek tûnik a kopott függöny, a szoba arányai, a gyerekbútorok. A földre dobott öreg mackó meg a gyermekágyban alvó nyuszi is valami meleg emléket ébreszt, de nem tudom felidézni, honnan is ismerõs mindez. Odalépek az. ablakhoz, amelylyel szemben egy platánfa nõ. A platánt anyám ültette születésem napján, pontosan az ablakom alá, hogy kívülrõl is meg tudjam állapítani, hol lakik a mackóm meg a nyulam. De sohasem voltam kinn. Az utcán elhúz az ismerõs fekete kocsi, és észreveszem, hogy nõ az ablakom elõtt a fa centirõl centire. Lehet, éppen apámat viszik. Visszahúzom a mackós függönyt, bemegyek a nappaliba. A bútorokat finom porréteg fedi, a képek, mintha beleolvadnának a szürke falakba, csak az arany keret csillog valamelyest, de ez a csillogás is hazudik. Megállok a háttal álló, fehér, áttetszõ tunikás nõt ábrázoló kép elõtt: most nem halványodik el sem a tunikája, sem õ. Felhúzom a zsalukat, kitárom az ablakokat, talán elõször. A szoba vonalai kisimulnak az öröm puha fényétõl. A huzat mintha meglibbentené a fehér tunikát. Fáradt vagyok, egész éjszaka virrasztottam. Egy fotelt tolok a képek elé. A kontúr lassan kiemeli a képbõl a nõt, és mennél jobban emelkedik ki, a szoba színei annál tompábbak. Ülök, nézem a képet, és a fény teljesen kiszívja pórusaimból a szobát. Végül minden kifakul. Csak a fehér tunikás nõ marad meg életének színeiben. Aztán megfordul, barna bõre van, mintha mondana valamit. Nyugodt léptekkel közeledik, a megszûnt szoba tükörbe zárt csendjén keresztül. De túl távol van, és túl halkan beszél ahhoz, hogy megértsem, mit mond. A nevemen szólíthat, vagy vigasztalni próbál. Talán azért, mert már õ is tudja, hogy mielõtt felmennék a mennyországba, a négy fekete ló engem is végighúz a fekete függönnyel letakart kocsira feltett sötétbarna vagy fekete dobozban, és hogy közös gyermekünk abban a pillanatban ér vissza újra a szobájába, és észreveszi, hogy a platán mint nõ centirõl centire, egyre magasabbra, hogy minél hamarabb összekösse azt a helyet, ahova eltemetnek azzal, ahova felmegyünk az égbe.


MENNYBEMENETEL

Általában vidám alaptermészetû vagyok, és soha semmire sem panaszkodtam, de az utóbbi idõben úgy érzem, kezdek kifogyni végtelen béketûrésembõl, amelynek köszönhetõen annak idején bekerültem munkahelyemre, és megszerettettem magam annyi emberrel, de lehet, hogy nem is szeretnek, csak kedvelnek, miképp a sósperecet sem szereti az ember, csak jóllakik vele, s újra megkívánja, ha megéhezik, de valóban, mintha az egészségem is kezdene megrendülni, mert azon kívül, hogy Zitu néni, akivel minden nap délután, estefelé a zöld padon beszélgetek apró-cseprõ dolgokról, és a szegény öregasszony jóformán már semmire sem reagál, s néha, amikor úgy mered a semmibe, mintha valami lenne is ott, arra gondolok, hogy a létezésbõl ilyenkor neki semmi sem maradt, csupán a zöld pad vagy valami ilyesmi és a zöld paddá zsugorodott világ felett egy mennyei aurától övezve fehér lepelben lebegek egy pár centiméternyire az aszfalttól, én, az õ mentõangyala, hogy meghallgassam sztorijait, melyeket ki tudja, hányadszor mesél már el, amikor éppen nem bámul a semmibe, szegény öregasszony..., látom magam az õ szemével, és csak azon csodálkozom, hogy nem veszi észre kényszeredett mosolyaimat ócska és már untig ismert viccein, és hogy nem veszi észre kitörni szándékozó pillanatnyi tébolyom, hogy fel kellene rohannom a fellegvárra, s egy kicsit csak a tücskök cirpelését hallgatnom, meg az alant elhaladó villamosok csilingelését, amikor a piac elé kanyarodik, zakatolásukat, amint magába szippantja a folyó csobogását, és csak hallgassam felülrõl a város pisszenéseit, a színház elõtt elhaladó emberek lépését, a Szent Mihály-templomban halkan motyogó öregek imáját, a taxisofõrök tülköléseit, a vonatot lekésõk dühödt szitkozódásait, s átadjam magam a létezés macskaszerû nyugalmának, de ilyenkor mindig azon veszem észre magam, hogy már ezzel a csak elképzelt élménnyel is torkig vagyok, és azt is tudom, hogy semmi megnyugvást nem hozna a gyermekláncfû rágcsálása és a hûvös föld tapintása, s persze ezek után már csak éppen haza tudok támolyogni, fel a lépcsõn, be a lakásba, kábultan lehuppanni kabátban a tévé elé az ágyra, szóval azon kívül, hogy ez a Zitu néni megkérdezte, hogy valami baja van-e magácskának, hogy ilyen sápadt, hogy ilyen karikás szemei vannak, hát miért nem alszik, szedjen nyugtatókat, menjen természetgyógyászhoz, és a többi, és a többi, ugye?, sokszor képzelt vagy valóságos rosszullét fog el, szédülök, mintha túl sok bort ittam volna, a gyomrom felkavarodik, de nem a részegség derûlátó együgyûségével, sem pedig a szivárványszerû szappanbuborékok látomásával vagy a terhesség kellemes tudatával, s ráadásul ilyenkor a hasmenés is elõvesz, és okádnom is kellene, és néha a vécékagylóba hányok, pedig rendszeresen étkezem, naponta három fõ étkezés, vacsorára könnyût és keveset, igen jól megválogatott étrenddel, gyümölcsökkel, s délutáni uzsonnával, de kedvem szegtével az étvágyam is romlik, s már csak az. étel láttán is fanyalgok, és ezt a munkahelyemen is észrevették, de nem volt kedvem leköpni õket, ezért inkább úgy döntöttem, hogy amikor lehet, nem kerülök a szemük elé, sem szájuk ügyébe, s annál jobb, minél párhuzamosabb az életünk, s már az is kezd az agyamra menni, hogy mindegyik kolléganõm kikentkifeni piperkõc, libák, akikkel csak a murok meg a petrezselyem aktuális piaci árfolyamáról, meg a hajfestésrõl, újabban pedig a vegetarianizmusról lehet beszélgetni, szóval minden reggel, amikor beülök a mögé a kis ablakocska mögé, a mögé a pult vagy akármi mögé, miután végigzötykölõdtem a fél városi azokkal az ócska villamosokkal, és folytatásképp, a nap hátralevõ részében, amikor a tudakozókat meg mindenféle kuncsaftokat világosítok fel mosolyogva a dolgok állása felõl, és amikor beállít az a köpcös, izzadós, barna képû férfi, aki lihegve és köpködve üvölti tele a fejem kifogásaival, panaszaival, hogy az egész bagázs egy inkompetens csürhe, és az intézet egy impotens kicsapongásait nyögi, meg még vagy tíz percen keresztül, igen, uram, elintézzük, igen, figyelembe vettük, na de kérem, és közben mosolygok, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy magának olyan csodálatos szeme van, és valóban, magának olyan, de olyan szép szemei vannak, vagy valami kedves szemérmetlenséget, vagy amikor egy Zitu nénihez hasonló öreg mama totyog be, akinek egy negyedórán keresztül kell magyarázni, hogy a folyosó végén balra, negyedik ajtó. Kovács úr, igen, negyedik ajtó, igen, a folyosó végén, kérem, s mosolyognom kell, még ha nem is igazából akaródzik az ilyesmi, mert ilyenkor dél felé szokott beállítani a hosszúra nyújtott mulatozásaitól kimerülten, a sok alkoholtól elhízottan és kifingott idegekkel a fõnök, akinek rikító színekben pompázó ingébõl kilógó pihés és petyhüdt aranykarperecek fityegnek, és a szalonnaszerû ujjain a gyûrûk már belenõttek a húsba, s ezekkel a lehetetlen végtagokkal vagy arcomat, vagy a fenekemet csípdesi meg, s közben elvárja, hogy mosolyogjak, meg hogy a leghidegebb téli napokon is szép, libegõ szoknyában jöjjek, ezért vagyok máskülönben mindig meghûlve, na hello, lányok, azzal meg beröfög az irodájába, a legtöbbször pedig magával hozza valamelyik szajháját vagy ripõk cimboráját, akinek mindig valami sürgõs elintéznivalója akad, persze õket soron kívül kell fogadni, ilyenkor pedig nyomás, lányok, na, mi van, nem finnyáskodunk, és kezdõdik az üvöltözés, na, mi lesz. már, és ekkor arra gondolok, hogy egyszer eljön az én lovagom, egy magas, kisportolt, fiatalos férfi, sötétkék öltönyben, vékonyra nyírt bajuszkában, akinek nincsenek nagy, álmos szemei, valami illatos virággal hajtókájában, igen ápolt kézzel és ábrázattal, s udvariasan kérdez valamit, valami igazán kis apróságot, amit amúgy is mindenki tud, mire igen halványan elpirulok, és izgatottságomban hadarva elmotyogok valamit, amitõl megijedek, hogy elriasztottam, de egypár nap múlva ismét megjelenik ugyanolyan szelektíven és egypár alkalom után elhív kávézni, és egy igen kedves mozdulattal megérinti hajamat, magának gyöngyhaja van, majd megkéri a kezemet, és a világra szóló lakodalom után elvisz abba a csodálatos palotájába, de ilyenkor mindig rám szól a fõnök, kisasszony, nem álmodozunk, a kliensek..., s amikor így az egészre gondolok, mindenre, akkor megint elfog a rosszullét, és okádnom kellene, menekvésként az ágyamba bújok, és megpróbálok valami igazán szépre gondolni, mondjuk, a lábam alatt besüppedõ fövenyre, vagy a mólón átcsapó hullámokra, a hajnal hûvös fuvallatára, vagy a csapolt sör enyhén kesernyés gyöngyözésére vagy egy kedves pillantásra, de amikor idáig jutok, ismét rosszul leszek, és látom magam, amint kilépek a reggel érintetlenségébe, csodálatosan csendes és nyugodt minden, az utcán csak én vagyok, láthatatlanul, a fák a szemem láttán fakadnak rügybe és borulnak virágba, a levelek lassan zöldre, sötétzöldre váltanak, míg átvágok az utcán, kezdenek halványulni, az elsõ ökörnyál is megjelenik, a villamoson egyedül csak én ülök és a villamosvezetõ, akinek az arcát hegyesebb szögben és enyhébben melegíti a nap, az elsõ hó is lehull, mikor pedig a munkahelyemnél leszállok, a lábam alatt befagyott tócsák recsegnek, s belépek az. irodába: valamelyik hülye kolléganõm egyik ízetlen viccére kifakad az a sok belém szorult genny és gyûlölet, és a kezemben lévõ telefonkagyló apró darabokra törik, megérezve a düh, a harag és az elkeseredés által kiváltott rombolás kéjes élvét kiszedem fõnököm szemét, majd a piszkavassal a rám ugró munkatársak között csapok szét, üvöltök és kirohanok a tavaszodó szép idõbe, majd a nyárba, föl a Fellegvárra, az õszbe, s hótól lucskos hajjal az egész városból gõzölögnek idõtlen szenvedéseim, Zitu néni, s valószínûtlen hangerõvel üvöltök, míg a járókelõk lassan felemelik értetlen tekintetüket, lassan levegõ nélkül maradok, s halántékomon kezdenek megpattanni az erek, a villamos sem zötykölõdik már, a villamosvezetõ kérdõn és tétován áll halkan csilingelõ jármûve mellett, és még mindig üvöltök, és érzem az új fû serkenéséi a talpam alatt, a folyó is megáll, felnéz, s megkérdi, hát de miért?, és alig tudom válaszként üvöltésem annyira artikulálni, hogy tele van a hócipõm, s mikorra végtelen kálváriámat csend koronázná, arra eszmélek, hogy kínt tavaszodó szép idõ van, és mintha valakik közelednének, egy lapos tárgyat is hoznak ketten, szaladnak, egészen közel érnek, ketten megragadják karjaimat, engedjenek, hagyjanak, mit akarnak, de nem megy, hátracsavarják a kezem, kiabálom, eresszenek, mert fáj, hogy merészel két ilyen dúvadék állat kezet emelni egy hölgyre, de rájövök, hogy nem lefogni akarnak, nem bántanak, és nem is csavarják hátra a kezemet, hanem egyszerûen angyallá akarnak avatni, és ez egy kicsit fájdalmas, egy kis finom szúrást érzek a vállamban, olyan, mintha oltást vagy valamiféle injekciót adnának be, látom ezeknek a kedves idegeneknek az arcán, hogy nem megy zökkenõmentesen a szárnyak felszerelése, lassan már szállni is kezdek, a város mint egy száradófélben lévõ tócsa, terül el alattam, milyen könnyû ezekkel a szárnyakkal repdesni, mindenféle megerõltetés nélkül emelkedek ki megmentõim karjai közül, a többiek, mintha egy kissé meglepõdtek volna, de hiszen olyan természetesnek hat röpdösésem, csodálatos érzés eltávolodni a földtõl, az emberek lassan abbahagyják a bámészkodást, továbbindulnak, viszont nem érdekel, hogy már nem figyelnek rám, egy megkopott újdonság maradtam csak, aki felröppen ápolói kezei közül, és amint elhal kiáltásom, alant megindul a zsibongás, az autók ismét tülkölnek, az öregek ismét belefognak imájukba, csak a villamosvezetõ áll még egy kicsit jármûve mellett kissé furcsálló tekintettel, úgy, mint aki nem tudja, hogy most megijedni, csodálkozni, vagy feldühödni kell, szemében még valamiféle részvét is csillog, de érdekes, mintha egy üveggel fedett enyhe szögben emelkedõ lejtõn sétálnék fölfelé, és ahogy mind feljebb és feljebb jutok, a hangok mintha vattába fúródtak volna, semmi sem hallatszik, végtelen csend van a város fölött, az az érzésem, hogy megsüketültem, de nem, mert a város fölött egy villamos finom csilingelése jut a fülembe, visszatekintek és megriadok, mert a villamosvezetõ engem néz, jármûve mögött még vagy három villamos sorakozik, és eszeveszetten káromkodnak, induljon már el, maga marha, jaj, nem indul el, miattam nem indul el, az utasok is türelmetlenek, minduntalan engem néz, de már eltûnt az a fura tekintet az arcáról, kollégái szidják, mint a bokrot, talán szerelmes lett belém? ó, ha most le tudnék ereszkedni, odamennék hozzá, megfognám a kezét, beülnék vele a villamosba, mellette maradnék a vezetõfülkében, amíg lejár a mûszak, beszélgetnénk, aztán hazamennénk, otthon vacsorát fõznék neki, este lefeküdnénk, majd gyereket nemzenék vele, szép egészséges és erõs fiúgyermeket, meg leánygyermeket is, akik a maguk során majd unokákkal örvendeztetnek meg, néha virágot hozna nekem, meg finoman megsimogatná dolgos kezeimet, igen, visszamennék, ha tehetném, de nem lehet, mert szárnyaim lettek, és most repülnöm kell, egyre feljebb és feljebb, nem mehetek vissza, a villamosvezetõ már csak egy egészen apró pont, alig tudom kivenni, de azért még látom, hogy izzadt keze fejével megtörli a szemét, eléveszi zsebkendõjét, utánam int, majd nagyot trombitál belé, intenék én is neki, de repülnöm kell, nem tudok inteni, kezeim szárnyakká változtak, és repülés közben nem lehet integetni, ha integetek, akkor visszazuhanok, és akkor meghalok, de hál ez iszonyatos, hogy ott vár lenn a párom, és nem tudok visszamenni, egyre feljebb visznek ezek a szárnyak, mintha nem is az én szárnyaim lennének ezek, õ, szárnyak!, vigyetek vissza!, bárcsak visszazuhannék, de már a felhõk fölött vagyok, szárnyaim nem engedelmeskednek, csak emelnek, visznek tovább, ragyogóan szépen süt a nap, soha nem ültem még repülõn, de most már tudom, milyen, az nem számít, hogy sohasem lovagoltam, és már soha nem is fogok többé, ez a lihegés mindenért kárpótol, már teljesen fenn vagyok, még egyszer, utoljára visszapillantok, és a felszakadozó felhõk között egyszer csak meglátom a villamosvezetõmet, vissza kell szállnia jármûvére, vinnie kell az utasokat, aztán haza megy, vacsorát fõz magának, lefekszik, ül a vezetõfülkében, senki sem fogja meg a kezét, senki sem öleli át, és mégis, nem lesz többé egyedül, soha többé nem lesz egyedül, megmarad neki egy kép, a felhõk közé szálló angyal képe, amint szánakozóan tekint vissza rá, amint kollégái káromkodások és szitkok kereszttüzébe zárják, épp úgy, ahogy nekem is örökre a fülemben fog csilingelni villamosának csengõszava...


KOCSMAI SZTORI

Lehet, hogy éppen a Pub egyik eldugott sarkában ültek, egy kopott faasztalnál. A színpadon nekihevült dzsesszzenészek improvizáltak, de csupán a maguk szórakoztatására játszottak. A szaxofonos olykor melléfogott, ilyenkor megpihent egy percre, felfrissítette torkát és az ihletet egy kis sörrel, majd tovább fújta. Kevés vendég volt, a pincérlányok nyugodtan beszélgethettek a csapossal meg a kidobófiúkkal, a szakács is kedvére ásítozhatott. És mégis úgy tûnt, hogy van valami zavaró ebben a végtelennek tûnõ csendben és nyugalomban, az égetõ napsütésben, a messzirõl csillogó gyûjtõtó víztükrében, mintha egy torz képet fejjel lefelé fogtak volna keretbe. A padokat egészen nekitolták a falaknak, hogy a rácsos faburkolatnak kényelmesen nekitámaszkodhassanak, és még ebben az apróságban is volt valami tüneményszerû. A furán nyírott bajuszkájú sört kért az egyik pincérlánytól, a másik pedig, akinek a sötét göndör tincsei közül egyenes hajszálak lógtak ki, paradicsomlével hígított vodkát ivott.
Beszélgetésük úgy indult, ahogyan minden kocsmai beszélgetés szokott, férfitémákkal, nõkrõl, számítógépekrõl, autókról, aztán a közös ismerõsökre terelõdött a szó, tudod, hogy Dezsõ, emlékszel Konnert Dezsõre, igen, igen, most épp egy kupaktanácsban elnököl, hát, én nem néztem volna ki belõle, Bélust meg Lalit kirúgták a munkahelyükrõl, Hortenszky Rozika pedig Harkó Pityuval a Kámaszútrát tanulmányozza Észak-Indiában, persze, emlékszem, egyszer mondta nekem Rozika még vagy két hónappal ezelõtt, a bajuszkás elõvette hatalmas zsebkendõjét, belefújta az orrát, hogy mennek Indába, de azt hittem, hogy csak ugrat. Milyen különös, az egyik nap, amikor még nem voltam ennyire meghûlve, nem szortyogtam, csak rettenetesen ki volt száradva a torkom meg az. orrom, nem az a nedves hûlés, tudod, hanem az a száraz, amikor érzed, hogy az orrodban megpattannak az erek, és állandóan viszket és szúr, szóval, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a sok dzsuva helyett aranypor vagy apró smaragdrögök jönnének ki az orrodból, nem lenne rossz, de vajon az aranybányában hogy van, vajon ott minden csillog a levegõben szálló aranyszemcséktõl? A zenészek éppen az egyik szünetben voltak, a levegõ olyan volt, mintha remegõ mézcseppen vagy göröngyös színes üvegen szûrték volna keresztül a még meg nem érkezett vendégek zsibongását, nem tudom, még nem jártam aranybányában, de egyszer voltam egy igazán különös helyen, egy régi elhagyatott bánya környékén. Még soha nem féltem annyira, mint akkor, képzeld el, vagy húsz-harminc lépésnél mélyebbre egyszerûen nem mertem menni. Teljesen sötétség volt, egypár méter után már csak a nagy nedvességet, az áporodott levegõt lehetett érezni. Nem tudom, mitõl féltem, és ha most visszagondolok rá, akkor tényleg nem volt mitõl. Bármilyen rémfilmet meg tudok nézni, és utána nyugodtan alszom, de ezt a dolgot még aznap éjjel megálmodtam. Borzalmas volt, holott igazán semmi borzalmasnak nevezhetõ nem volt benne. Bementem ezen a járaton, és mentem egyenesen elõre a sötétségben. A fura bajuszkás megvakarta a hónalját a bõrdzsekije alatt. Mentem a sötétben, de nem botlottam meg. Olyan biztosan mentem, mint ahogyan a vak közlekedik a saját házában. A járat nem egyenesen vitt, vargabetûket írhattam le a sötétben. De nem volt labirintus, mert egyetlen mellékjárat sem volt, csak egyetlen irányba lehetett menni. Egyszerûen nem tudtam megállni, a lábaim önkéntelenül vittek elõre. Ahogy mentem, a járat egyszeriben alagúttá változott, emberi kéz által jól megformált, hegy alatti, kivilágított alagúttá, a falakat kétszer égetett téglák borították, a járda meg az. úttest tükörsimára aszfaltozva, a járdaszegély szépen gömbölyített, és az útjelzések még szinte ragadtak a friss festéktõl. Ez az egész minden átmenet nélkül jelent meg, egyszer csak ott voltam a teljesen kivilágított alagútban. Felül fehér fénycsövek izzottak, az oldalakon pedig szabályos távolságokra piros égõk jelezték a megtett utat. A sör habja fennakadt a bajuszkán, majd lecsöppent a bõrdzsekire. Az alagút eléggé forgalmas volt, és csodálatos módon nem volt benzinfüst. Az autók valahonnan mögülem jöttek ki, de ezt nem tudtam, csak éreztem, hogy valahonnan onnan jöhetnek, az elhagyatott bánya járataiból, és mind egy irányba mentek, mint ahogy azt is csak éreztem, hogy rajtam piros sapka van, amit sem levenni, sem megnézni nem tudok. Azt észrevettem, hogy az alagút lassan emelkedni kezd, és hogy elõttem ugyanolyan piros sapkás emberek mennek a felezõn. Nem fordultam hátra, de tudtam, hogy mögöttem ugyanolyan szabályos távolságra újabb és újabb piros sapkás egyének jönnek, és egyre többen és egyre többen, és az. alagút soha nem ér véget. A nap élesen sütött, a gyûjtõtó vize szemfájdítóan csillogott. Most már hárman voltak, nem lehetett tudni, ki a harmadik, de ott volt, a fenyõk között pedig látszott a víz tükre. Úgy döntöttek, hogy lemennek egyet úszni, vagy legalábbis megmártóznak.
Kijött a pincérnõ, és miközben a bajuszkás rendelt még egy kört, a másik finoman megnézte magának a nõt, nem rossz nõ csak kár, hogy ilyen helyen dolgozik. Végül is olyan nagyon rossz nem lehet itt, tudok én rosszabb helyet is, persze, a bajuszkás a pincérnõ után fordult, hümmögött egyet, végül is nem tudom, ráhagyta, nem az õ dolga, én akkor inkább azt a drapp nadrágos csajszit, aki ott biliárdozik azzal a két kölyökkel. A zenészek hangoltak, egy pár szájtáti pedig ájuldozva azt hitte, hogy ez a legújabb zenei stílus. A szaxofonos odalépett a mikrofonhoz, és bejelentette az elsõ számot. Mindig szerettem volna zenész lenni, a másik arcára kiült egy finom borongás, egy idõben csellózni akartam, majd egy pár éven keresztül brácsáról álmodoztam, anyámék pedig az õk ki nem élt filológusi hajlamaikból kiindulva azt hitték, hogy bennem valami filológus zseni veszett el, és mindenféle nyelvórákra cipeltek, körbenyalta a paradicsomlétõl piros ajkát, de nem lett belõle semmi, mert aztán elmentem mérnöknek. Én óvodáskoromban egy ideig szemetes akartam lenni, mert úgy szerettem, ahogy a szemetesek anélkül görgetik a teli kukákat, hogy akár egy papírfecni is kiesne, meg ahogy felkapaszkodnak az autó hátára, és a billenõ része begyúrja a sok szemetet az autó gyomrába. Tisztaságmániás vagy? Nem, nem hiszem, legalábbis tudatosan nem, bár többször álmodom elég különös dolgokat, és most így, ahogy mondod, lehet, hogy van benne valami. Egyszer például azt álmodtam, hogy autóval mentünk Babival egy széles síkságon. Sehol egy fa, sehol egy domb vagy egy emelkedõ. Egyszer meg kellett állnunk, és én kiszálltam húgyolni. Ahogy letettem a lábam az autóból, egy tócsába léptem, ami még nem volt ott, amikor megálltunk. Továbbmentem egypár lépést, hogy ne épp az országút szélén vizeljek, és a tócsa elkezdett terjedni. Mire befejeztem volna a dolgomat, az egész vidéket térdig érõ víz borította. Nem tudtam visszaérni az autóhoz, mert a víz hihetetlenül gyorsan emelkedett, éreztem, mint emel meg, mint kell ellöknöm magam a talajtól, hogy levegõhöz jussak. Rövid idõ múlva egy tengernagyságú tó közepén lebegtem, és a víz olyan tiszta volt, hogy le lehetett látni mélyen a fenekéig, és ott láttam Babit, amint kiszáll az autóból és nekiindul, hogy megkeressen. Lehet, hogy kívánod a tisztaságot, csak nem tudsz róla, lassan beborult, és a part felé való közeledtükben a fák átváltoztak a földbõl kimosott szétrohadt gyökerekké. Barna, süppedõs, iszapos sárban kerülgették az elszórt üvegszilánkokat meg a gyökereket, mintha attól tartottak volna, hogy a kígyókhoz hasonlító gyökerek valóban kígyókká változnak, lehet, hogy nem tudsz róla, vagy nem akarsz tudni róla, és zavar a piszok, amely téged körülvesz. Lehet, hogy igazad van, mert néha szinte ok nélkül, vagy legalábbis nekem úgy tûnik, hogy ok nélkül, kiborulok. De még soha nem ültem le, hogy elgondolkozzak vagy megmagyarázzam magamnak azt, hogy mitõl fordul elõ.
A zenészek egyre hangosabban repesztették. A helyiség észrevétlenül telt meg, minden asztal zsúfolt volt, melléjük egy középkorú hivatalnok telepedett. A pincérek alig gyõzték hordani a korsókkal megrakott tálcákat, s most már a szakácsnak sem volt ideje ásítozni. Tudod, mi volt egyik leghátborzongatóbb álmom? a másik ismét elnézett a pincérlány felé, itt ültünk a Pubban, azt hiszem, hogy éppen a szemben lévõ asztalnál. De lehet, hogy nem is itt volt, végül is nem fontos. Nagyjából csak a hangulatra emlékszem, tudod, az álmaimból csupán egy-két dologra emlékszem tisztán, bizonyos képek és szavak villanásszerûen élnek bennem. Épp így, ahogy most, dzsessz szólt, élõben vagy szalagról játszották. Ültünk, ittunk és beszélgettünk, és adott pillanatban mindenkinek a lábán vadonatúj fekete cipõ virított. Olyanszerû volt, a göndör tincseken apró izzadságcseppek vilá-
gítottak, mint a te álmod, amit az elõbb elmeséltél, hogy ott meneteltetek, és mindenkinek a fején piros sapka volt, és csak elõrefelé nézhettél. Csak itt az volt a hátborzongató, éreztem, hogy valami furcsaság történik, de sehogy sem tudtam megragadni, mi ez a furcsaság. Láttam a cipõket, de valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy ez a különös. Amikor rájöttem, hangtalanul felordítottam, egy hang nem jött ki a torkomon, de éreztem, hogy üvöltök, és ebben a pillanatban mindenkinek az arcára kiült egy önelégült mosoly. A sûrûn rendelt konyakok megtették a hatásukat, és az alkoholista hivatalnok is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Egy hatalmas nagy épülettel álltam szemben, nézzétek, nektek soha ilyen álmotok még nem volt, erre a fejemet teszem, az asztalra fektette a sok konyaktól meg a beszédtõl pattanásig feszült erekkel telerajzolt nyakát, mintha csak a guillotine pengéjének az aláhullását várná, azzal az épülettel szemben, ahol akkor dolgoztam, csak egy kicsit másképp nézett ki, nagy nehezen a sárgásbarnába játszó sáron keresztül leértek a víz széléhez, ott a víz mellett még ült valaki, és bár messzirõl idehallatszik minden, az illetõ nem fordult meg, még akkor sem, amikor csak lépések választották el egymást, a harmadikról, aki az. elõbb csatlakozott hozzájuk, még mindig nem leheteti tudni semmit, csak mellettük lépdelt ugyanúgy, ahogy a negyedik ült a parton és csak a hitelen koszossá, zavarossá változott vizet nézte, tudjátok, fiúk, ezt az épületes dolgot akkor álmodtam, mielõtt kirúgtak volna a munkahelyemrõl, vannak nekem más álmaim is, amirõl tudnék nektek beszélni, de ez olyan érdekes, majd meglátjátok, tudjátok, olyanszerû volt az épület, mint ahol dolgoztam. A fõépületbõl két teljesen szimmetrikus szárny nyílt U alakban, és az egyiken egy jó félméteres repedés tátongott, olyanszerû, mint a Vulkán utcai házak falán, csak sokkal nagyobb. Odament és belesett a résen. Egy ideig semmit sem látott, de amikor a szeme megszokta a sötétséget, a drapp nadrágos leányzó valamiért felhúzta a nadrágja szárát, és kivillant a bokája, rajta pedig egy szépen tetovált rózsaszál, amikor a szeme megszokta a sötétséget, egy felnyitott koporsót látott, amelyben áthúzott papírok tömkelege között õ maga feküdt nyitott szemmel. A hivatalnok tovább galagyolt egy kútról meg egy udvarról, egy vízhordó lányról és egy torz törpérõl, a kusza motyogásból nemcsak azt nem lehetett kivenni, mirõl beszél, hanem jóformán a szavak sem voltak érthetõek, melyek buborékszerûen buggyanlak ki a szájából áradó konyakgõzzel együtt, aztán mások is jöttek, szervusz, Csabi, leültek asztalukhoz, és miközben a hivatalnok rendületlen mesélni vágyása sehogy sem hagyott alább, megittak egy üdítõt vagy egy féldecit, a nõk inkább bort rendeltek, tudjátok, fiúk, a törpe abban a kútban élt, nem tudjátok, mi történt Marival, olyan rég nem láttuk, nem tudjuk, mi sem tudunk semmit, mintha semmi sem történne, és a vízhordó lány nem vizet mert a kútból, hanem a törpét itatta, beszédük olyan volt, mintha valaki dilettáns egyensúlyozna egy völgyzárógát korlátján, aztán átültek más asztalokhoz vagy elmentek. Az emberáradat pedig szünet nélkül özönlött tovább, nem lehetett megállapítani, ki merre megy, még azt sem lehetett megkülönböztetni, hogy ki állt egy helyben és ki nem. Megfürödni nem lehetett, mert a víz sûrûsödni kezdett, az alak még mindig ott ült a tó partján, és mereven nézte az agyagszínû vizet, visszafelé indultak, a harmadik, aki az elõbb csatlakozott hozzájuk, leült õ is a partra, visszafelé indultak, de most már az egész völgy egy sártengerré változott, és az összes fa átváltozott földbõl kimosott, rothadó gyökérré.
Egy idõ után a kocsma ürülni kezdett, az arcok többsége már elszivárgott a kocsmából, vagy fáradtan bámult az asztalba, és a két jõ barát ottmaradt szemközt a lassan üresedõ helyiség éjszakai csendjével, meg a teljesen elázott hivatalnok szétmosott szavaival. A drapp csajszi is eltûnt a kél tejfölös képû kölyökkel, csak egy pár kitartó fiatal, akiket sem a füst, sem az éjszaka nem zavart, csapkodta még a játékautomatákat. A terem végében felállított biliárdasztalok üresek voltak már, a zenészek hosszabbra nyújtott szünetüket élvezték. A csapos egy kongó hordót gurított ki a raktárba.
A hivatalnok egy mondat közepén belealudt részegségébe. Õk is fáradtak voltak, nemcsak a hosszú meló, hanem az alkohol is húzta õket. Te, a csendet a másik törte meg, nem érzed, hogy milyen por van itt? Nem érzem, nem tudom, a bajuszkás megvonta a vállát, lehet, hogy meghibásodott a füstelszívó berendezés. A bajuszkás válasza mintha beleakadt volna az egyre sûrûsödõ, ködszerû cigarettafüstbe, mintha nem is az asztal másik sarkáról jött volna, vagy az asztal végérõl, hanem sokkal távolabbról, egy rossz rádióból vagy egy, a szalagot húzó magnóból. A hangok egyre tompábbak és egyre félelmetesebbek lettek, mint holmi rézbetûk. A másik furcsálló képpel nézett körül, belészagolt az áporodott levegõbe. Te, lehet, hogy nem por, hanem füst. De nem, nem füst, mintha köd lenne, vagy valami ilyesmi, a köd lassan átterjedt más asztalokhoz is, fehér lepedékkent borult rá a biliárdasztalok zöld posztójára, amelyben megült a golyók csattanása, a pihenni letett nagybõgõ húrjaira. A hivatalnok egy pillanatra felhunyorgott, majd sértetten nyomta szemeit az asztalra csapolt berettjébe és tovább aludt.
Hírtelen minden olyan álomszerûvé foszlott, álom, amelyben távolról még visszhangzik az ütõhangszeres szólója vagy a nagybõgõs pöcögetése, a környezet elszakadt volna a vasalatlan keresztgerendák valóságától, a pincérek kiállásaitól, a vendégek ottfelejtett nevelésétõl.
A helyiségei egy nem meghatározható irányból jövõ, valószínûtlen erõsségû ragyogás borította el. A falak szikrázlak a fényességtõl, mintha csillámló ködbe mártott, folyékony tükrök csorogtak volna le a rácsos faburkolattal fedett téglafalon. A rések közül egyre erõsebben ömlött a fény, ahogy a fúvócsõ végén kezd formál ölteni a forró üvegmassza. Végül mindenre egy bizarr káprázat ereszkedett.
Hirtelen mindenkin vadonatúj fekete cipõ vakított. A csillogás lassan kezdte az egész helyiségei betölteni. Olyanszerû volt, mint amikor nap ragyog a sík hótakaró felelt. Te, a döbbenet csendjétõl a bajuszkás elfelejtette kifújni a füstöt, lehet, hogy most épp a holdon vagyunk. Ne viccelj, a másik az órájára nézett, és megrázta a fejét, ez lehetetlen, nincs ahogyan ott legyünk. A cipõk továbbra is ott voltak a lábukon, a pincérlány arcára egy láthatatlan kéz egy önelégült mosolyt rajzolt, a bajuszkás válaszolt, de valósággal megbabonázva a látványtól, mintha csak a cipõkhöz beszélt volna. Lehet..., csak most..., így... ez a fura helyzet, tudod.
A tündöklés csak nem múlt el. Lassan mindenre rátapadt, mint a seprûre a pókháló. Befedte a barna faasztalt, a poharakat, mintha magába szippantotta volna az egész környezetet, a füst, a levegõ, a csend, minden ragyogott; beléivódott az arcokba, gesztusokba, tekintetekbe, vagy az arcok, gesztusok, tekintetek oldódtak fel a magával ragadó csillogásban. A kérdések már nem voltak többé kérdések, a válaszok sem válaszok, a szavak, a mondatok elveszítették szõ- meg mondatformájukat, hangok helyett fémporszerû fény sugárzott a vérvörös, meleg ajkak fedte fogak között. A padlón lassan megvastagodott a csillogás, és úgy besûrûsödött, mint az olajos óbor. Valósággal gázolni lehetett a fényben.
Aztán kiléptek a Pubból, tapodtak a sárban, egyre messzebb, egyre messzebb jutottak, az öltözékükön, a bõrdzsekin, a furán nyírott bajuszkán, a göndör tincsek közül kilógó egyenes hajszálakon megült ragyogás itt is körülvette õket, a víz partján ülõ két alak egyre kisebb és kisebb lett, a kocsmában rájuk ragadt fény csendülései mint apró triangulumok, kísérték lépéseiket, már nem lehetett tudni, melyik az egyik és melyik a másik, az égbolt tiszta volt, de a kora este hullott esõtõl felduzzadt pocsolyák még nem száradtak fel, csak egy pötty voltak egy szürke vizû tõ partján, belegázoltak egy pocsolyába, összesározták vadonatúj cipõjüket. A pocsolyák megrezdülõ tükrében megtört az égen ragyogó Föld kékes fénye, és a cipõk visszavedlettek viseltes egészcipõkké, csak egy pötty voltak a sár és a sûrû, hamuszürke víz határán, és tudták, hogy ezentúl mindig ebben a lehetetlen gamatságban kell gyúrniuk...