Kabdebó
Tamás
MÖBIUS-STRIP
Tátai Simon egy öreg, kifényezett Rolls Royce-szal érkezett Templomoshetyé
re, és megszállt a Kőszáli Sashoz címzett fogadóban. Hetye környékén nem
volthegy, csak lankák, sast sem igen láttak a háború óta, amikor a réti sasok
odavesztek,de a néhai Belindek, az öreg fogadós, sasorrú, holdas saskörmű,
fekete szakállúember volt, csárdának beillő szállóját önmaga
tükörképéről, hajdani becenevérőlnevezte el.
Tátai már-már súrolta a hatvanötöt, mint amikor a növekvő gyerek a
mérőlécalá állva hajával már érinti azt, de mivel egy perccel sem nézett
ki ötvennél több nek, nyugodt lelkiismerettel csökkentette éveinek leírt számát
tizenöttel.
Lecsüngő, deres bajszának két végét a beszéd szüneteiben nyelvével,
hol jobb ról, hol balról, bekanyarította, kivillantva tökéletes felső
fogsorát, amiről csakgyakorlott fogorvos tudta volna megmondani, hogy
remek koronákból áll.
Belindekné öt esztendeje vesztette el hites urát, azóta fölnevelte
tizenéves fiát,aki éppen katona volt Kaposváron. Éva asszony hol tartott
szeretőt, hol nem, s bára Kőszáli Sasban gyakran volt szállóvendég,
alapjában véve igen egyedül éreztemagát. Szép barna nő volt, beszédes
csillogó szemek ragyogtak magas járomcsontúarca közepében, hosszú haját nappal
figurás kontyba kötve hordta, de esténként,a tükör előtt leeresztette.
Gyorsan kalapáló madárszíve ilyenkor lecsendesedett:az izmos farát verdeső
busa sörénybe még egyetlen ezüstszál sem vegyült. Ilyenkoregy javakorabeli,
tehetős úriemberre gondolt, aki már nem fiatal, de még nem isöreg, akinek
nincs kedve már megcsipkedni Ilka, a fiatal mindeneslány fenekét,mert szép, jó,
hűséges felesége tejben-vajban, édes szerelemben füröszti, aki
szeretlovagolni, és épp ezért ellátja a két korosodó hátaslovat, amelyek
Belindek Lóránthalála óta túlszarusodott patákkal, le nem csutakolt
csűdökkel csak a szérűskertmögötti réten legeltek.
Este volt, amikor Tatai Simon belépett a fogadóba; az ivóban három
atyafiszopta a savanykás bort, a fogadósné a pult mögött főzte a kávét.
Az, hogy a belépőidegen és a tulajdonosnő szeme találkozzék,
természetes volt, ám hogy a kétpillantás nézéssé hosszasodjon, majd kölcsönös
bámulássá táguljon, már-már túl ment az illem határain.
„Mivel szolgálhatok, uram?” – kérdezte enyhén rekedtes hangján Éva, és leál
lította a kávéköpködő-gép sercegését.
Felelet helyett Tátai Simon nagyot sohajtott. Akkorát, hogy az iddogáló
polgá rok közül egy megfordult székében ülve. Tatai beszopta bajuszának bal,
majd jobbcsüngőjét, s e művelet közben felpattintotta ezüst
cigarettatárcáját. Közelebblépett a pulthoz, és az asszony felé nyújtotta az
illatos Old Gold cigarettákkaltöltött szelencét. Éva finom orrlikán behatolt a
nemes cigaretta aromája, élesszemével pedig kibetűzte a tárca fedelének
belső falára karcolt jókívánságot: „Mégszáz évig.” Elmosolyodott.
„Köszönöm, de nem élek vele” – mondta puhán.
Dizőzhang, gondolta
a férfi, eldugott talentum Templomoshetyén. Elképzelte
azasszonyt, amint a sarokba tolt kopott zongorához ül, és a megboldogult
KarádyKatalin vagy a jobblétre szenderült Várady Hédi slágereit intonálja
enyhén kopotthangszálakkal, billentyűkkel.
„Tudja mit szeretnék?” – szólalt meg végül csendes basszus hangon, érc
nélkül,mint ahogy a hangjukat kimélő még éneklő, még nem élemedő
énekesek beszél nek.
„Mit?” – kérdezte vissza Éva, findzsakerekre tágítva bepárásodó szemét. Iste
nem, röppent át agyán a gondolat, mint a füstifecske, ha
azt mondaná, hogy engemszeretne feleségül, tenne–e erőm még mórikálni
vele?
„Egy lasszót szeretnék”, vágta ki a férfi, előrehajoltából
hátralendült, kihúztamagát. Izmos, csontos ember volt, hat láb magas.
„Lovakhoz?” – kérdezte az asszony, magasan, a csodálkozástól
elvékonyodotthangon.
„Az sem volna baj” – villant a férfi fogsora.
„Jóllehet most italra gondoltam.”
A nő kifelé fordította két dolgos tenyerét, teljes tudatlanságát
jelezvén.
Simon belelendült: „A lasszó a kanadai magyarok kedvenc itala. Egy
részwhisky, egy rész pezsgő, egy rész gyümölcslé.” Körülnéztében már
megpillantottaa bárpult eme alkalmatosságait. Az ital nevét és összetételét
azóta találta ki,amióta az asszonyt nézte.
„Hát az lehet” – mondta az asszony, és a poharakra mutatott. „Melyikben?”
„A duplás pohár megteszi.”
Mialatt Éva az üvegekkel foglalatoskodott, Simon a bárpultra hajolt, és
jólmeggusztálta őt. Erős végtagok, de így szeretem, mondta
önmagának, és elég hall hatóan cuppantott. Az italköltemény kész lett, átvette,
nyelvével csettintett. „Ezigen!”
„Ez a magyar pezsgő biztos nem olyan jó, mint a maguké ott..., honnan
is jön?”
„Ottawából. Az Kanada fővárosa. Vettem egy kis birtokot, hazajöttem.”
„Nyugdíjas?” – kérdezte Éva. Szeme megpihent a férfi bőrzakóján, zefir
ingga lérján.
„Ahogy vesszük” – felelte Simon.
„Fizikát tanítottam egy ottawai középiskolában húsz évig. Mikor idén, az
évelején elértem az ötvenet (a lódításnak két formája van: az öregítés és a
fiatalítás),úgy gondoltam, körülnézek idehaza, ha minden jól megy,
letelepszem.”
„És ha nem?”
„Akkor eladom a birtokot és visszamegyek.”
„Családja nincs?”
„Van egy lányom. Az is tanárnő. Kanadai feleségemtől elváltam,
nem akartvelem jönni, mert torkig volt a magyarokkal.”
Néha én is torkig vagyok, gondolta
Éva, mondani nem merte. Aztán egy merészötlete támadt, és az italra mutatott:
„Megkóstolhatom?”
A férfi szó nélkül az asszony szájához emelte a poharat, úgy fordítván
rajta, hogya nedves karimarész érje a nő ajkát, ahonnan ő már ivott. Olyan
ez, mint az elsőcsók – gondolta a nő, aki minden
érzékével figyelt.
Összemelegedtek, noha a fizikai távolságot egy időre növelni kellett.
Zajosöttagú társaság jött, italt rendeltek, a legfiatalabb – legjobb esetben
tizennyolc évesgyerek – megjegyezte, hogy valaki elfelejtette kikapcsolni
odakint a Rolls-Royceparkolólámpáját.
Tátai Simon kiment, Éva az ajtóig kísérte, hogy meglesse az autócsodát.
Temp lomoshetyén nem járt még ilyen királyi angol kocsi, noha egy nővadász
kósza olaszmegállt egyszer itt egy Bugattival. A társaság a pultszékekre
telepedett, Tátai alegtávolabbi sarok üres asztalánál húzta meg magát.
Nem telt bele tíz perc, és elébe penderült az asszony. „Vacsorával
megkínálha tom?” A férfi bólintott, ő pedig nem tette hozzá, hogy ez a
fogadó és nem vendéglő,és fokhagymás rántottánál, valamint kocsonyánál
többet még föl nem szolgált, ámmivel a férfi bólintott, a nő gyorsan
hátraszaladt, felmelegíttette a lánnyal a kette jüknek főzött
borjúpörköltet, galuskával.
„Majd mi kolbászt eszünk” – vetette oda a mindeneslánynak. Kivett két gyö
nyörű kovászos uborkát az üvegből, három ecetes paprikát, félmaroknyi
savanyúkáposztát.
Mire kihozta az ételt, még többen lettek az átfutó vendégek. Simon
megszagoltaa gőzölgő borjúpaprikást: „Mennyei” – mondta kurtán, és
nekilátott. Komótosanevett, félúton kenyeret kért és „valami jó vörösbort.”
„Szereti a félédeset?” – kérdezte Éva.
„És maga?” – vetette fel szürke szemét a férfi.
„Nekem a kékfrankos a kedvencem” – vallott Éva.
„Ne késlekedjék vele” –villant mosolyra az enyhén duzzadt férfiszáj. „Ha
leszideje, megosztjuk majd.”
Úgy rendezték, hogy legyen. Záráskor elbandukoltak, elautóztak a futó kun
csaftok (aki vezetett, az csak narancslét ivott), Simon a sarokban, fél üveg
borralvárt a sorára. Azt már félszavakkal, sebtiben megbeszélték, hogy itt
tölti az éjsza kát, a lány kivette bőröndjét a kocsiból, és elhelyezte az
emeleti ötös szobában.
A két fehérnép a földszinten lakott, az asszony háromszobás lakásában, a
lányfürdőszobával ellátott szobájához a konyhán keresztül volt a bejárat.
Ferinek, akissé részeges vízvezetékszerelőnek is volt a konyhához kulcsa,
ő volt a helybeliezermester az alkalmi kertész, a virágok és Ilka
locsolgatója. Évának már hónapokóta nem volt senkije. Lefekvéskor enyhe
bizsergést érzett a hasa alatt.
Tátai Simon valóban vett egy kis földet, húsz holdnyit, harminc
kilométerrelodébb, melynek egyik sarkában lakható házikó és néhány
düledező gazdaságiépület állott. A tanya tőszomszédságában,
Péterpál-pusztán állatorvos volt azöccse és agronómus az unokaöccse. Így hát
megvolt az esélye, hogy itthon otthonratalál. Apja, az öreg Tátai, egy grófi
birtok intézője volt a háború végéig, és ezutánis ugyanott kasznár. Bár
Tátai Simonból fizikus lett odakint (hisz már idehazavégzett), szívében megült,
újracsírázott a föld, az állatok szeretete.
Jóllehet másnap elautózott „birtokára”, késő estére, ahogy ígérte,
visszajött.
Éva hitte is, meg nem is. Amikor meghallotta az autó fenséges
perregését,kiszaladt, kitárta az ajtót, előrenyújtotta két kezét. Tátai
Simon megfogta, meg csókolta mindkettőt. Nem ment tovább, nem akart
hanyatt-homlok rohanni aházba.
„Vacsorázott, Simon?” Az asszony készült is a viszontlátásra, meg nem is:
ismétnekiadta volna saját vacsoráját.
„Igen” – felelte a férfi. Aztán: „Van magának egyáltalán kimenője?”
„Régóta nem hívott senki” – felelte Éva őszintén. „De szabaddá tudom
tennimagam. Az anyám a szomszéd utcában lakik. Fiatalos, talpraesett asszony.
Kisegít.Tartja a kormányt.”
„Akkor holnap vacsorázzon velem.”
A rákövetkező napon tehát Éva beült a húszesztendős
Rolls-Royce-ba, meg csodálta az ébenfa műszertáblát, a párnás üléseket és
a frissítőkkel töltöttminibárt, amit már Simon szerelt be a koros kocsiba.
„W.C. nincsen?” Éva búgva,turbékolva nevetett.
A vacsora csupa hidegekből állott. – „Az evés igen, a főzés nem
erősségem” –szólt a férfi; volt füstölt lazac és kaviár is. „Édesanyja” –
kockáztatta meg a férfi.„Hazavár” – mondta az asszony –, „de nem kérte, hogy
siessek.” Simon elértette.Ittak. Szépen, komótosan magához vonta az asszony
kerek, telt idomokkal ellátottkényelmes testét, megcsókolta lazac- és
konyakillatú száját, és gombolni kezdte anyakán a fehér blúzt.
Éva megfogta a motoszkáló izmos, csontos kezet. „Kérem ne... ne.” Mindezt
azenyhe mámor után kijózanodó számításból. Mert maga bújt volna már ki a szok
nyából is. Megtette ezt férje halála után nemegyszer. Futó vendégnek is.
Mostazonban úgy érezte, ezt a férfit, aki lám, gazdag, impozáns, korban
hozzávaló, megakarja szerezni magának. Mindigre. Tehát ne siessünk, ne adjuk
oda gyorsan,olcsón magunkat – Simonkám, hátrább az agarakkal.
Tatai a bajusza bal végét rágta, aztán a jobbat is, a szimmetria kedvéért.
Ültébenfelegyenesedett, két tenyerébe helyezte Éva jobb kezét. „Akár el se
engedném ezta szép, formás, dolgos kezet.”
„Mit mond?” – buggyant ki a nőből, mert nem várt ilyen gyors
sikert.
„Azt” – lehelte a férfi olyan halkan, hogy a kint ciripelő tücsök, a
fában percegőszú, az enyhe szellő lebegtette falevélsusogás hangosabb
volt nála, „azt, hogylegyen a feleségem.”
Nem játszotta meg magát, mert hosszú ostromot várt, Éva valóban
levegőértkapkodott.
Simon még mindig, de egy kicsit hangosabban, tagoltabban suttogott. „Szere
tem magát, azt kívánom, velem éljen.”
„Itt a tanyán?” Hozzátette volna azt is: a semmi közepén?
„Hoz-visz bennünket az autó. Kellő időben húsz perc az egész.”
Éva a csodakocsira gondolt. Nem tudta, hogy Simon egy a roncstelepről
vett,karambolozott kocsi karosszériáját hat héten át nagy gonddal állította
helyre. Nemvolt mérlege, fogódzója, sőt segéd fogalma sem ahhoz, hogy
kalibrálja a férfinyugdíját, és Simon hazamentett tőkéjét az ő kis
félretett millió forintjával mikéntintegrálja, és nem is találgathatta még,
hogyan differenciáljon egy hazaavanzsálóúriember igényei és a saját anyagi
biztonságérzetéből kiinduló, már-már szárnyrakapó vágyai között. Mármint
ha egybekelnének. Örült és egyben elbizonytalano dott. „Mire a si... a siet...
a sietség?” – dadogta.
A férfi bátrabb hangon felelt: „Egy percet sem akarok többé egyedül
maradni,miután megtaláltam azt a nőt, aki boldoggá tehetne.”
Éva szeme gyanúsan csillogott, de erőt vett magán. „Tudja-e, milyen
makrancos,erőszakos, milyen kiállhatatlan, milyen szeszélyes, milyen
veszekvő tudok lenni?”
„Gyakran?”
Éva lenyelte őszinteségi rohamának utóvédjét. „Nem gyakran. Ritkán.”
„Éva” – a két férfikéz felváltva simogatta az asszony kezét, arcát,
felhúzottlábfejét – „ritka rosszkedvét féllábon kibírom. Amíg elszívok egy
cigarettát. Rá gyújthatok, nem zavarja a füst?”
„Ellenkezőleg. Szeretem a maga dohányát. Rágyújtatlanul még jobban.”
A férfi elővette zsebkését, óvatosan felvágott egy Old Gold
cigarettát, és azasszony tenyerébe szórta az illatos dohányt.
„Nézze, Simon. Vonzódásunk kölcsönös, de igazából alig ismerjük egymást.Nem
lehet két külön életet így ripsz-ropsz összekötni. Maga majdnem a szomszé dom,
és az idő... Tudja, mi két dimenzióban élünk.” Ábrázolásképpen
Simonfölemelte a papírt, és hirtelen fölvillanyozva előszedte fizikatanári
tudását: „Nézzecsak, Éva! Hány oldala van ennek a papírnak?”
A nő követte szemével a férfi nikotinos mutatóujját: –
„Egy-kettő.”
„Igen. Ez a két dimenzió. A mi két külön életünk. Most csavarok rajta
egyet.Nos, a kisujjával – az elfér – finoman tapogassa végig a felületét... így
ni... Lám,csak egy van. Egyetlenegy! A kettőből így teremthetünk egy,
két külön élet dimen ziójából egyetlenegy dimenziót!”
„És még azt mondják, a magas fizika érthetetlen. Bár a dimenziók
egyesítésétnem tanították az én gimnáziumomban.”
„Nem tudtak a Möbius-Stripről.”
„A megcsavart papírt így hívják?”
„A teret is aminek a modellje a papír, az élet.”
Egy hónapon belül összeházasodtak. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A negyvenéves nőnek méhrákja volt. Áttételes. Másfél év alatt
elköltözött egyúj dimenzióba. Hatvanhat éves férje követte. „Megszakadt a
szíve” – mondta azöccse.
Moldvai csángó asszony