FÓRUM
Az és angyala
III. A harmadik fejezet
Folytatás
előző számunkból.
„nincs
remekmű, amibe az alkotó bukása ne volna «beépítve»”
PILINSZKY
A Hrabal könyvének a harmadik fejezete a regény befejezése utáni napon
játszódik. Úgy is mondhatnánk, hogy egy olyan időben, amely túl van a
regény idején. Ebből azonnal következik, hogy ez a harmadik fejezet már
nem tartozik a regényhez, legalábbis nem ahhoz a regényhez tartozik, hanem egy
másikhoz, amelyben az első és a második fejezetből álló regény betéttörténet,
akárcsak Bulgakov A Mester és Margaritájában Pilátus
története. (Esterházy különben már nem élt ezzel a mesteri trükkel: az Ágnesbe – bevezetés
a szépirodalomba – a kelet-francia utazó történetét építi be.) A
Hrabal könyvében
azonban az arányok éppen fordítottjai a betét-történetes
regények arányainak. Fordított a megjelenítése is: a betét-történetes regények
esetén a regényben van egy másik regény, az olvasás során így tudatában
lehetünk annak, hogy „regény a regényben”-ről van szó; itt viszont
előbb olvassuk a „regényt a regényben”, anélkül, hogy tudhatnánk, ez egy
másik regény része.
Azt gyaníthatjuk a fönti logika alapján, hogy minden történet egy másik
történetnek a része, csakhogy e másik történetről nem lehet tudomásunk. A
történetek ily módon való megjelenítésének az archetípusa a Jób
könyve. Jób története értelmezhetetlen a mennyben játszódó
jelenet nélkül, ám erről a jelenetről a történet szereplői,
Jóbot is beleértve, semmit sem tudhatnak.
A Hrabal könyve ilyen értelemben ismét arról
szól, hogy a történetet csak töredékesen mondhatni el, mivel a történet mindig
egy másik történetnek a része, melyről nem lehet tudásunk, mégis ez a
számunkra ismeretlen történet dönti el a történetünk kimenetelét, értelmét,
tétjét.
A Harmadik fejezet, akárcsak Jób könyvében a
fogadás-jelenet, szintén a mennybenjátszódik le. A szerző megkíséreli a menny
szónak egy olyan szövegkörnyezetét létrehozni, amely a regényen
belül teszi a kifejezést értelmezhetővé.
Esterházy ezúttal sem hagyatkozik kéznél levő, tehát illuzórikus
jelentésekre ugyanúgy érvényes ebben a regényében is, akárcsak a Bevezetésben, a wittgensteini mondat: „a
szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van” (B 354). Hogyan juthatni hát – a
regény kompozíciójából kiindulva – a harmadik fejezet helyszínéhez?
Háromszor próbálok erre a kérdésre feleletet adni, híven a könyv
hármasságához:
1. A harmadik fejezet a regény befejezése utáni
nap leírása, tekinthető tehát epilógusnak. A szó, epilógus, azt jelenti:
logoszon kívül. A regény „teremtett világ”54. E három premisszából
következik, hogy a harmadik fejezet helyszíne ezen a teremtett világon kívül
kell hogy legyen. Ebben a kontextusban tehát a menny regényen-kívüliséget
jelent. Jelzi, hogy a regényen kívül is regény van.
2. Minthogy az első fejezet A
hűség fejezete, a második A hűtlenség
fejezete, tegyük föl a kérdést: mi következhet a hűség és a
hűtlenség után? Vagy: mi van a hűség és a hűtlenség között?
A kérdésre nem adható direkt válasz. Előbb azt kell megkérdeznünk,
miért merül föl egyáltalán a hűség és a hűtlenség kérdése? Erről
lehet némi tudásunk: a távolság miatt, amiatt, hogy a kettő nem egy. A regény
mérhetetlenül távol van a nem-regénytől, a visszatartott szótól, a
némaságtól. A hűség-hűtlenség kérdés mindaddig akut, ameddig ez a
távolság áthidalhatatlan, ameddig a szó nem szólítja meg a visszatartott szót.
A szó azonban nem szólítja meg a visszatartott szót közvetlenül, csak egy
harmadikon át.
A harmadik fejezet tehát a Harmadik fejezet, amelyen
keresztül a szó megszólítja a visszatartott szót, az és misztériuma.
3. Az első fejezet, mely a hűségről
neveztetett el, a regény maga: a teljes történetet tartalmazza, isteni és
emberi dimenziójával együtt (– azt, hogy „együtt”-ről beszélhetünk, az
angyalok, ebben a fejezetben meghatározó, jelenléte teszi lehe tővé).
Ráadásul 77 kéziratoldalból áll55, a 7-es pedig a teljesség száma. A
második fejezet a hűtlenségé, a regényhez hűtlenné vált
műformáé, a levélé. A történet egyetlen nézőpontból van prezentálva,
a levelet író Annáéból. 44 kéziratoldal, 4 annyi mint emberi. A harmadik fejezet
33 kéziratoldal, a 44-gyel kiadja a 77-et, tehát x = 77-44 = teljesség – emberi
szféra = isteni szféra. Ennek a gondolatmenetnek egyetlen hibája van, az pedig
alapvető: a könyvben magában az oldalak száma még csak nem is arányos
ezzel a gyönyörűséges 77, 44, 33-mal. Ám abban is van megmunkáltság, hogy
az író nem ragaszkodott ahhoz, hogy a könyv tördelése kövesse a kézirat
formáját. Ilyenformán egy másfajta logika lesz érvényes: az ok-okozatiságon
alapulóénak a megtörése, a vagy-vagy helyzetbe
belépő és, az, amit Weöres Sándor szeráfikus
logikának levezett.56
A Hrabal könyve hármas felépítésében a harmadik fejezeten belül egy további hármasság
érvényesül: a regény befejezése utáni nap reggele, dele és estéje. Megfordul a
már jelzett folyamat, az, hogy a harmadik fejezet által az első kettő
egy másik regény betét-történetévé vált, regény a regényben, mely lehet egy
újabb regénynek a része, s ez mehet így a végtelenségig, a „végtelenül nagy”
regényig. Most pedig, a harmadik fejezetnek a hármas tagolódása által egy
fordított irányú végtelen folyamat veszi kezdetét, a „végtelenül kicsi” regény
felé – az este magába foglalja a reggelt és
a délt, s az este is lehet
hármas felépítésű é.í.t. Ez az a „kozmikus tánc”, amiről a regény
legelején – de ki mondhatná meg, hol van a regény legeleje? – szó van: „a rész
itt már nem kisebb, mint az egész, kozmikus tánc, ürességnek és formának új a
kapocsa, és jaj, térnek s időnek van viszonya, létezés és történés helyett
létezési és történési tendenciákról kell beszélni, a Világ elöl s hátul
egybeér, a segge helyén van a feje s viszont, és nem volnék meglepődve, ha
az atommag legközepén leptonok dicsénekétől övezve az Úristen gubbasztana”
(Hk 8).
REGGEL – ellentét és egység
A regény befejezésének másnapja. Az „író” szokásosnak tűnő
reggeli zsörtölődései, kávé, pirítós, előtte kiteregetve a „termés”,
a regény, melytől immár mérhetetlenül távol van. „A sötét, kék fekete
égbolt végtelen személyességéből még egyszer Annára pillantott.” (Hk 158)
De miért mondhatjuk, hogy az Úr, akiről ebben a fejezetben szó van,
ugyanaz, mint az első két fejezet író-figurája?
Néhány mondata az első fejezetnek, mely ott az íróra vonatkozott, a
harmadik fejezetben az Úrral van kapcsolatban. (Például: „Ugyan, fiam, ezt majd
az újságíróknak.” – gondolja Anna az író egy nagyképűnek hangzó mondatáról
(Hk 22), s ugyanez a mondat hangzik el az Úr anyja szájából, amikor az Úr azt
mondja: „Én vagyok az, aki vagyok.”57 (Hk 163); vagy: a
mondatszerkezet, amellyel Anna kedveskedni akart az írónak – „aligha meleg nem
lesz” (Hk 22) –, kétszer is megjelenik a harmadik fejezetben (Hk 155,182).)
A harmadik fejezet Ura azonban nem a romantika által oly kedvelt
művész-szimbólum, a demiurgosz, a teremtő Isten, hanem a keresztény
hagyomány Fiú-Istene. Erre vonatkozóan kiemelnőnk néhány szöveghelyet,
melyekben Krisztus attribútumai jelennek meg: „könnyen tudott együtt sírni az
emberekkel” (Hk 156); „hozzá képest az angyalok királyocskák, udvaroncok,
úrifiúk. Kiváltságosak. Ő plebejusabb mindenkinél.” (Hk 158); „szeretett
ő szegény mindenkit, ezt találta ki magának, ez volt a clue-ja” (Hk 160); s
végül Krisztus, mint aki egyedül képes a bűntől megszabadítani:
„újramosogatta a reggeli edényeket, ez ügyben nem bízott senkiben, legkevésbé
az édesanyjában” (Hk 168).
Annak, hogy az író a Fiú-Istennek feleltethető meg, a regényírás
szempontjából is különös jelentősége van: ezáltal személyes jelenléte a
regényben elkerülhetetlen, s nem csupán írja a regényt, hanem ő maga is
íródik a regény által. Nemcsak a regény szenvedi el őt, hanem ő is
elszenvedi a regényt.
Az Úr az anyjával beszélget. Szűz Máriával, gondolhatnánk. Mégsem így
van – a könyv rendre elkerüli azokat a megoldásokat, melyek logikusak volnának,
mondhatni, ez a logikája.
Ez az anya éppen ellentettje a hagyomány szelíd Szűzanyaképének, ezt
az asszonyt mintha pusztán az ellentmondás öröme éltetné. Azonban meg kell
említenünk a katolikus hagyomány misztikus vonulatát is, amelyre éppen ez a
„frivol” közvetlenség jellemző. Ez a hagyomány talán be is fogadhatja az
Úr és az Istenanya párbeszédének ilyetén módon való megjelenítését.
Erdődy Edit az Úr és az anyja párbeszédét „párhuzamos formában
előadott filozófiai traktátusnak”58 nevezi. Az anya nézetei
leginkább a szofisztikusokéhoz hasonlítanak. „Mégiscsak jobb tudni – mondja –,
tudni, hogy nem tudhatni, tudni, hogy nincs hová megvetni a lábad...” (Hk 162)
Racionalitása gyilkos racionalitás, semmi egyebet nem fogad el létezőnek,
csupán azt, amit a ráció fényében megvizsgálhat.
A figurának van azonban egy olyan tulajdonsága, mely a regényírás
problematikája szempontjából is értelmezhetővé teszi – szeret ugyanis
keresztrejtvényt fejteni. S mi mást is tesz a művek interpretátora, mint
„kitölti a szerzők által üresen hagyott helyeket”, válaszol a mit? miért?
hogyan? típusú kérdésekre, egyszóval igyekszik megoldani a „rejtvényt”.
Az Úr szerkesztett is anyjának (Esterházy az interpretátoroknak) egy
rejtvényszótárt, ilyeneket találni benne: „brazil író = amádo”, „erdei isten =
pán”, „sirályféle madár = szerkő”, „toi et... = moi”. Ezek a példák
fölhívják a figyelmet rejtvény és rejtély különbségére, interpretáció és
mű különbségére tehát.
Az egyenlőségjel a probléma: a rejtvény a magabiztos
megfeleltetéseivel lezárja a jelentések játékát, az élő és folyton változó
nyelv helyett egy halott szótárt ad.
A rejtvények logikája, a dichotomikus gondolkodás leegyszerűsítései
bosszantják az Úristent: a regényt szerinte a történet teszi, az emlékezés, a
titok – ezzel szemben az interpretátorok „formáikkal” és „tartalmaikkal” sztorit
csinálnak belőle, nosztalgiát, rejtvényt.
Észre kell azonban vennünk, hogy itt is megjelentek a dichotómiák (regény –
sztori, emlékezés – nosztalgia, titok – rejtvény). Az ellentétpárok első
tagja pozitív, a második negatív értékítélet alá esik. Az anya mondja: „... nem
értelek, van a Sátán, és vagy te. Ez azért mégiscsak kettő és nem egy.”
(Hk 163). Az az Úr kivédi a helyzetet: „Bennem ér össze minden. Bennem van
mindaz, ami van és ami nincs. Olyan vagyok mint egy regény; azok,
akik messzi vannak egymástól, de egymáshoz tartoznak, ebben a regényben találkoznak.
Minden egy. Nem azonos, nem egyforma. Ami különböző, az
különbözik. De itt van bennem. Egy.” (Hk 163 – kiemelés tőlem.)
Ugyanarról a gondolati triplaszaltóról van szó, amellyel Schelling az Első
vagy egység-fogalmat értelmezi. A Brunó, avagy a
dolgok isteni és természetes elvéről című párhuzamos
formában előadott filozófiai traktátusában a következőképpen védi meg
koncepcióját a dichotómiáktól: „amikor az Elsővé tesszük a minden ellentét
egységét, és maga az egység megint csak ellentétben, méghozzá a legmagasabb
fokú ellentétben áll azzal, amit ellentétnek nevezel [vitapartneréről,
Lucianról van szó, aki azt állítja, hogy az egység szükségszerűen
szembenáll az ellentéttel], akkor csak úgy tehetjük amaz egységet a legmagasabb
rendű egységgé, hogy egyaránt bennefoglaltnak gondoljuk ezt az ellentétet,
meg az ezzel szemben álló egységet is, és úgy határozzuk meg ama egységet, mint
amiben egy az egység és az ellentét, egy az önmagával azonos és az önmagától
különböző.”59
A regényben nem találkozunk ilyen bölcseleti értelemben szabatos
megfogalmazásmóddal, minthogy a tét, bármennyire is következetesen végig van
gondolva, nem dichotómikus felfogás és az azonosságfilozófia párbaja, hanem a
tét a regény. A regénynek tartalmaznia kell a történetet, az emlékezést, a
titkot, de mindezek ellentétét is: „a világ tökéletessége az egyensúlya, és nem
a hibátlansága” (Hk 160 – a „világot” helyettesíthetjük a „regénnyel”). Másként
mondva: a regénynek tartalmaznia kell önnön kudarcát is. Pilinszky János írja:
„... a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. (...) Ma
már csak azt tudom, hogy nincs remekmű, amibe az alkotó bukása nem volna
«beépítve». Ez ugyanis a művészetben a realizálhatatlan halál megfelelője”60.
A „beépített bukás” miatt egy nehezen áthidalható távolság jön létre
mű és olvasója között, megakadályozza a közvetlen megértést, s az
olvasónak az első dolog, amit be kell látnia, az önmaga kudarca. A mű
recepciójában mindez egy elsődleges hatástalanságot eredményez, s ez így
van rendjén: „az irodalomnak a hatástalansága, a hatékonytalansága,
nevetségessége, az az ő sine qua non-ja”61.
Ez a harmadik, „regény-elméleti” fejezet a hatástalanság maga. Teljesen
fölösleges a sztori szempontjából. Mégis ez a regény „sine qua non ”-ja. A Fuharosokbeli
Bolondkának felel meg: Bolondka a „karakterré változtatott
világlátás”62, a kudarc, a tehetetlenség, a nevetségesség maga.
Mégis ő az egyetlen, akinek rálátása van az eseményekre; nem csupán az
értelmiségi lét metaforája63, hanem a regényé is: látás-láttatás és
bukás nem lehetnek meg egymás nélkül. Bolondkának „el kell hullnia”, akárcsak a
kutyáknak.
Ugyanez a szerepe Hrabal könyvében a
Harmadik fejezetnek, mely mintegy a regény halálát jelenti. Ezzel van összefüggésben
az a korábban már jelzett tény, hogy az író nem a demiurgosznak, a teremtő
Istennek feleltethető meg, nem, ennek az illúziónak már jó száz éve
befellegzett, hanem a végtelenül kiszolgáltatott Fiú-Istennek. Mert a regény, s
ez ma már közhely, nem az író által teremtett világ, hanem belépés a nélkülünk
is folyó diskurzusba, a nyelvbe. Nincsen regényíró, csak „regényíró”: ő
írattatik a regény által. A mű, végül is, a nyelvnek való
kiszolgáltatottság, belebocsájtkozás a kiszolgáltatottságba.
Kölcsönösségről van szó: a nyelv „írja” az írót, az író írja a
nyelvet. Esterházy mondja, Mészöly Miklós előtt tisztelegve: „... ez a nagy
író definíciója, a nyelvföltárás; egyszersmind ez minden író
tere, lehetősége: dolgozni a nyelven, mert az még nincsen kész.”64 A nyelv maga is gazdag tökéletlenség.
Ebből a szempontból az itt megjelenő „regényírók” akár egybe is
eshetnek: az Esterházy Péter nevet viselő szerző; az elbeszélő;
a regény hőse, az író; végül pedig az Úr – mindannyian a nyelv
kiszolgáltatottjai, és a nyelv mindannyioknak ki van szolgáltatva.
Az, hogy a regény nem ér véget ott, ahol a sztorinak vége szakad, a
történet elkerülhetetlen megtöretését jelenti: „Végül is – írja Esterházy a Hahn-Hahn
grófnő pillantásában –, nem az-e a történet, ki hogyan törik
meg?” (H-H 132) Ugyanebben az Esterházy-regényben kérdezi meg a Megbízó a
jelentéseket küldő Bérleménytől: „Miért áltatod magad vigasztaló
mesékkel? Jól tudom, hogy birodalmam rothadt, akár a mocsárban a holttest,
amelynek mételye megfertőzi a belőle lakmározó hollókat éppúgy, akár
a nedveivel trágyázott talajból kinövő bambusznádat.” (H-H 156)
Így hát a Hrabal könyvében, a Harmadik fejezettel, a szerkezet szintjén is
megtörténik az, ami a regény alapmotívumát képezi: a halál. A kibontott,
végigvitt halálmotívum, a magzat elhajtásának szándéka mellett több ízben is
megjelenik a halál, a könyv szereplői létének a meghatározójaként. A
felnőttségük szülők halálával kezdődik, családtörténeteiket
meghatározza az, hogy ilyen mondatok hangozhattak el: „Ma kivégezték
nagybátyádat.” (Hk 29), meghatározza az országban fölgyűlt erőszak
(„azt ugyan tudta az angyal, hogy közéjük lövettek, de azt nem, hogy másnapra
újrabetonozták az egész teret, mert éjszaka nem tudták lesikálni a vért” (Hk
50); „hiába van csönddel bebugyolálva az egész ország, kilóg a halottak lába”
(Hk 104)), a világban fölgyűlt erőszak („Carlsson húrja is megrepedt;
amikor 1945-ben tudomást szerzett a koncentrációs táborokról, levelet írt a
berlini főrabbinak, akinek a lányát egy koppenhágai koncertről
ismerte, és fölajánlotta, hogy ő is zsidó lesz.” (Hk 69). A regény át meg
át van szőve a halállal: a tárgyakba beépített halál („példának a VW-t
szokta felhozni, egy bogár az 15 év múltán is bogár volt, de micsoda 10 év
múlva egy Golf?” (Hk 74)); a fiatalember története, aki minden este magához
csalogatott egy hattyút, majd leöntötte benzinnel, s gyönyörködött abban,
ahogyan a hattyú égve fölszáll (Hk 115-116); a haldokló Portugál éneke a
Kondászhoz címzett kocsmában (Hk 142-143); a pallérfiú halála az ulmi
templomtorony építésekor (Hk 169); a szaxofon „Lassú halál”-tempója (Hk 179);
Anna, mint Hamuhajú Szulamith Celan Halálfugájából.
Paradox módon ez az egyetlen módja annak, hogy a regény létrejöjjön, ez az
egyetlen módja annak, hogy Bérlemény jelentése ne vigasztaló mese legyen, hanem
a birodalommal kongruenssé váljék.
A harmadik fejezet reggelének a mottója egy Hrabal-mondat: „az ég nem
emberséges, és a gondolkodó ember bizonnyal nem az”. Az Úr és az anyja közti
dialógus nem jön létre, nem jöhet létre, mert az egyik „az ég”, a másik pedig
„a gondolkodó ember”. Mindketten reménytelenül el vannak zárva mindattól, ami
emberi. Az Úr ugyan próbál figyelni Anna imájára, de ez a legtöbb, amit tehet,
segíteni nem segíthet, „ember fájdalmán csak ember segíthet” (Hk 160). Az
őket szétválasztó végtelen távolságot közvetlenül nem tudhatja áttörni –
illetve egy módon mégiscsak, ezért van a harmadik
fejezet –, ezért kellenek neki az angyalok. Van itt is pszeudo-teológiai
eszmefuttatás az angyalokról, meg arról, hogy a világ dimenziója angyali.
Idézzünk belőle egy részletet: „nehéz szívvel ismerte el [az Úr], hogy a
teremtés plánéja nem Bach – Tolsztoj – Eukleidészi vonal, hanem a Mozart –
Dosztojevszkij – Gödel lobby” (Hk 161). E kétféle „vonal” alapján az angyali
dimenzió a köztességnek, a közvetítésnek a terét jelenti, az angyalok az
Istennel beszélgetni tudó emberi bonyolultság kifejezői. Andrei Pleşu
Az angyalok című esszéjében úgy ír róluk, mint a reveláció médiumairól,
amelyek lehetővé teszik, hogy a dichotómiákba merevedett szellem
kiszabaduljon „az alany-tárgy, anyag-szellem immanens-transzcendens,
reális-irreális kétségbeejtő tik-takjának a pusztító monotóniájából”.65
Pleşunál az angelológia tétje éppen a dichotómiák megtörése: az
angelológiát a „proximitás elméleteként” vezeti be, proximitáson folyamatos
közeledést, mozgást, nyitottságot értve. Esterházy regénye, mondatainak a
szerkezete, szóhasználata ugyanerre a mozgásként fölfogott proximitásra utal –
a nagy szavakat, akárcsak Gombrowicz, kis szavakkal ellensúlyozza66,
s ez az egyensúlyozó mozgás hozza létre a nyelvi humort, az anyalok létterét.
Az Úr, a „nagy szó” nem képes Annán, a „kis szón” segíteni, ezért,
bánatában az ulmi templom építését figyeli. Eközben kérdi meg tőle
„Mandygaard”, hogy hová lett a humora. A kérdés Mándy Iván Isten67 című
novellájában hangzik el.
Nem túl kézenfekvő a kapcsolat az ulmi templom építése és a
Mándy-kérdés között, a könyvben egyetlen indok szerepel, az ti., hogy éppen
akkor hangzott el, ám rögtön hozzá van téve egy nagyvonalú megjegyzés az
idő viszonylagosságáról, ami tökéletesen komolytalanná teszi a
magyarázatot. Mi tehát a két fragmentum közti összefüggés? Van-e összefüggés
egyáltalán? Ha közelebbről szemügyre vesszük a két történetet, s
megkíséreljük egymás nézőpontjából értelmezni, azaz egy „dinamikus
pont”-ból szemléljük őket, akkor talán megmutatkozik a közöttük lévő
összefüggés. Az a kétségkívül meglévő távolság a két történet között,
amelyet a mű néhány értelmezője a regény „betegségének” tart,
valójában funkcióval bír: az összefüggés az angyalok dinamikus terében jön
létre; sohasem adottként, kéznél levőként és főként nem önmagában
jelenik meg, hanem egy örökösen változó ideoda való mozgásban.
A Mandygaard név két névnek az összevonása – s ez a gesztus, ha a
köztességre, a kettő közötti közvetítésre, Pleşu angelológiájára
gondolunk, már önmagában is angyali. Az egyik név:
Kierkegaard. A pallérfiú története egy fordított Izsák-történet, egy fordított Félelem
és reszketés. Kierkegaard a rezignáció lovagjaként mondja el a
hit lovagjának, Ábrahámnak a történetét: Isten, aki korábban megígérte neki,
hogy népek atyjává teszi, azt kéri tőle, hogy egyetlen fiát, Izsákot
áldozza föl a Mórija hegyen. Ez a kérdés azt jelenti, hogy Isten megszegi az
ígéretét
– Ábrahám mindent elveszít: fiát is, Istenét is.
Mégis engedelmeskedik. Fölmegy Izsákkal a hegyre. Ezen az úton a rezignáció
lovagja is képes végigmenni: lemondani „az egyetlenegyről, akit szeret” (1
Móz. 22,2). A hegy tetején tüzet rak, megkötözi a fiát, tenyerét – a teljes
lemondás gesztusaként, Rembrandt Ábrahám áldozata című
festményének a tanúsága szerint – Izsák arcára teszi, fölemeli a kést, és
fölemeli a tekintetét – ekkor jelenik meg az angyal, s kiüti Ábrahám
kezéből a kést. Ábrahám lejön fiával együtt a hegyről, s örvend
annak, hogy visszakapta Izsákot. Kierkegaard ebben a „kettős mozgásban”
látja a hit mozdulatát, hogy Ábrahám kész föláldozni fiát, és miután mégsem
kell föláldoznia, képes maga mögött hagyni a „végtelen rezignációt”: „nagyobb
örömmel fogadta Izsákot, mint az első alkalommal”.68
A pallérfiú szintén végigjárja a fölfelé vezető utat: fölmegy az ulmi
templom tornyának a tetejébe, hogy láthassa azokat a kőcsipkéket, melyeket
az Úristenen kívül senki nem láthatott – az Úristennel akar találkozni. Ám aki
az urat színről színre látja, meghal. Jakob Stieger, a pallérfiú lezuhan a
toronyból. S ekkor kérdezte meg az Úrtól Mándy Iván „a maga csöndes, kávéházi
módján”, hogy hová tűnt a humora? Miért nem akadályozta meg a
pallérfiú halálát? Hiszen az Úr az, aki dönt az angyal
megjelenéséről, a mozgás megjelenéséről (Isten mint az első
mozgató).
Ez a kierkegaardi „kettős mozgás”: az egyértelmű
halál-szituációba, a vagyvagy helyzetbe való betörés,
az ítélet fölfüggesztése, rezignáció és öröm, és.
Az és angyala nélkül nincsen
kommunikáció, „Ő is megy tovább a maga útján, én is.” (Hk 170)
DÉL – Pár lépésnyi végtelen
Az Úristen e napszaka Julio Cortázar Az üldöző című, Charlie Parker emlékére írott
novellájával dialogizál. Szándékosan hangsúlyozzuk a dialógust, és nem
Cortázar-parafrázisról, vagy Cortázar-idézetről beszélünk, minthogy a
kérdést az nem látszik megoldani, hogy azonosítjuk a szó szerint idézeteket a
novellából, ennél mintha többről volna szó. Mintha a novella szólítaná meg
az Esterházy-regényt – gondoljunk arra, hogy a harmadik fejezet előtt a
regény „elkészült”. Ennek az elkészült regénynek az alapmotívuma megegyezik a
novella alapmotívumával, van tehát egy közös kiindulási pont, egy közös nyelv,
mely lehetővé teszi a két mű dialógusát: a halál- illetve
idő-motívum.
Ezen túlmenően, Esterházy könyvében a Cortázar-mondatok egészen
másként funkcionálnak, mint eredeti kontextusukban. E dialógus egyik következménye,
hogy Esterházy olvasata befolyásolja, átértelmezi a Cortázar-novellát. Az
átértelmezés szinte észrevétlenül történik, szavakon nem, vagy alig változtat,
az új kontextus, a „mennybéli” színhely miatt lesz minden mondatban más
hangsúlya. Például az a pusztán fatikus funkcióval rendelkező
kezdőmondat, hogy „Jó ideje nem találkoztunk már.”, egészen mást jelent,
ha Charlie Parker barátja, s mást, ha az Úristen mondja. Ennél talán
szemléletesebb példa az, hogy mit jelent, ha a Cortázár-novella életrajzírója
nevezi Parkert beteg angyalnak,
s mit, ha egy olyan szövegkörnyezetben jelenik meg ez a „beteg angyal”,
amelyben már föl van építve az angelológiának egy sajátos szemantikai mezeje.
Az így létrejött dialógusban a Cortázar-novella, mely önmagában az
értelmes, művelt, biztonságban élő sikeres életrajzírónak, Brúnónak
Charlie Parker gyermeki zsenialitása fényében megmutatkozó nevetségessérére
játszik rá, egy újabb értelmezési dimenziót nyer. Ebben a dimenzióban az irónia
– mely Cortázar ellenpontozásának legfőbb eszközéül szolgált – már
kevésnek bizonyul az ellenpontozáshoz. A történet tétje, pusztán azáltal, hogy
Esterházynál az Úr játssza Bruno szerepét: a regény, a világ alapszerkezete
vált nevetségessé.
Brúnó a Cortázar-novellában nagyjából ugyanazt a szerepet tölti be, mint a
népmesék segítő-figurája, aki a hős mellé van rendelve, egyengetni a
hős útját. Ennek a népmesei figurának a jelleme a szépirodalomban a
nevetségesség, a fölösleges ügybuzgóság vonásaival gazdagodik, gondoljunk
például Thomas Mann Serenus Zeitblomjára a Doktor Faustusban. Esterházy a Termelési
regényben szerepeltet
ilyen segítő-figurát: a regényírót, a „mestert” (akit Esterházy Péternek
hívnak) körülrajongó Eckermann, Johann Pétert. Ám míg Thomas Mann és Cortázar
figurái az iróniát hozzák működésbe, Esterházynál önironikus gesztusról
van szó. Akárcsak itt, a
Hrabal könyvében: a
Cortázar-novella iróniája önmaga ellen fordítja.
A Harabal könyvében Charlie Parker az Úristent
szólítja Brunónak, az Úristen pedig az anyjával való vitájában Schelling
Brunójának az álláspontján van.
A Schelling-műre való utalás egy újabb lehetősége annak a korábbi
meglátásunknak az alátámasztására, miszerint ha a harmadik fejezet dialógusait
a regényírás problematikája felől szemléljük, akkor az Úristen – aki itt,
ne feledjük, nem a teremtő, hanem a Fiú-Isten – alakjának a regényíró
alakja feleltethető meg: Schellingnél Bruno a szerző alteregója.
Ám térjünk vissza a két mű közös alapmotívumához. A
Cortázar-novellában Johny (Charlie-Parker) számára a szaxofon gyermekkorától
fogva annak a lehetőségét jelentette, hogy kilépjen az akkor még csak a
szülők által elviselhetetlenné, elviselhetetlenségében pedig végtelenné
váló időből („A zene kiemelt az időből...”69), s
egy másféle időbe helyezte, melyről csak annyit mond, hogy „ennek az
időnek semmi köze... hát, hogy úgy mondjam, mihozzánk”70.
Később pedig úgy beszél a zene, a játék idejéről, mint egy rendkívül
intenzív időről, amely, intenzitása által szintén végtelen lesz.
Olyan – Johny hasonlatával –, mint egy bőrönd, amelybe eredetileg két pár
ruha és két pár cipő fér bele, mégis belerakható akár egy egész bolt. Ez
az idő-koncepció emlékeztet Zénón teknősbékájának az idejére, a
pár lépésnyi végtelenre, mely itt, a harmadik fejezetben az
Úristen végtelenjének a metaforája. A Fiú-Istené, a végesben megjelenő
végtelené. És a harmadik fejezet metaforája is, mely a fordított irányba, a
„végtelenül kicsi” regény irányába teszi a regényt végtelenné. A harmadik
fejezet középső része azt az utat követi, amelyet a végtelennek kell
megtennie ahhoz, hogy a végessel kommunikálhasson, hogy a végesben
megmutatkozzék. A regény útját a történethez. Az utat nem megnevezni a nehéz,
ezért Esterházy szándékolt bagatellizálása, közhelyes fogalmazása: „a történet
föltétele az idő, s az idő föltétele a halál” (Hk 172), melyet
ellensúlyoz az „afrikai közmondás”: „a szavak szépek, de tojni a tyúkok tojnak”
(Hk 170). A továbbiakban pedig, az Úristen és Charlie Parker dialógusában, a
történethez való eljutás kétségbeesett erőfeszítése játszódik
le több szinten.
A történetet elindító kérdés, hogy vajon miért nem tud a mindenható Úristen
szaxofonozni, fölfogható Schelling Brunója alapkérdésének
– szellemes – parafrázisaként: Hogyan bomolhat a természeti és szellemi
jelenségek konkrét gazdagságára a teljesen és csak önmagával azonos abszolútum?
Schelling a választ nem értelmi (ma ezt így mondanánk: nem racionális) úton
keresi, ez az út számára még a filozófia küszöbét sem jelentené, hanem az
egységet és ellentétet magába foglaló egységet megérteni? befogadni? képes ész
eszközeivel. Mondhatni, ő ugyan ennél jóval bonyolultabban fogalmaz, hogy
az azonosság megbomlása nem magyarázható racionális érvekkel, misztérium, az
Istentől való elszakadás misztériuma.
A Hrabal könyvében az elszakadás útja Charlie
Parker szaxofonja. Az Úristen azt próbálja megtenni, ami teljességgel idegen
tőle, ő, aki az örökkévalóság maga, a véges idővé kíséreli meg
visszavonni önmagát: szaxofonozni tanul a folyton káromkodó Parkertől.
Itt, a harmadik fejezetben a szerző, miközben szép rendszerességgel építi
le saját művét (azaz roppant tehetségtelenül szaxofonozni tanul), nem tud
elszakadni a már megírt regénye hősétől, Annától. Az Úristen és
Charlie Parker dialógusának atmoszféráját meghatározza az ezalatt rémülten
imádkozó Anna: „Az Úr egy gyönge mosollyal várta, hogy bekövetkezzék az, ami
minden ember életében be kell következzék: hogy rájön, a halál fennhatósága
alatt áll. Ide ért el Anna is az imájában: szemében döbbenet, a végességé. Az
Úr úgy döntött, Anna kedvéért megtanul szaxofonozni.” (Hk 173) így az Úr és
Parker dialógusa egy másik dialógus kedvéért jön létre, Parker az angyal, akin
keresztül az Úr megszólíthatja Annát. Mert közvetlenül nem szólhat hozzá, csak
önmaga totális megtagadása révén, a szaxofonozással. Azaz: ennek a dialógusnak
nincsenek eszközei, csupán a lét teljes odaadása által történhetik meg. Kafka
írja Milenának: „csak létünk által menthetjük meg a másik embert, más módon
sehogy”71.
ESTE – a hallgatás nyelve
A harmadik fejezet harmadik része a csönddel kezdődik: „Csönd honol az
ütődöttek felett.” (Hk 182) S a csönd maga az Úr, ő „honol” az
ütődöttek felett: „A mennyország fent van, a felhők fölött. Csönd
honolt.” (Hk 182-183) A regény szavaival nem tudta megszólítani Annát, ezt a
hrabali asszonyt, aki a halál rémületével a szemében imádkozik –, megszólítja
hát csöndjével.
Csakhogy a csönddel közvetlenül nem szólíthatni
meg senkit, a dialógushoz nem elég a két személy, szükség van a szóra,
logoszra, mely kettejük között történik. Tehát
valójában egy hármasságról van szó.
Az Úr és Hrabal párbeszédének a hármassága úgy valósul meg, hogy csehül
beszélgetnek, s ahhoz, hogy a regény magába tudja fogadni ezt az idegen
nyelvű dialógust, tolmácsra van szükség. Az olvasót még így is megtorpanásra
készteti ez a beépített idegenség, eltávolítja magától, a szöveg nem engedi
magát könnyen befogadni.72 A cseh nyelv itt fátyol, melybe
elrejtőzik a párbeszéd.73
Ha csak magyarul volna a párbeszéd, nem kerülhetné el a figyelmünket, hogy
mindvégig a halálról van szó. Elsősorban a megszólított Hrabal haláláról.
Az is föltűnik, hogy erről a Hrabalról még akkor is kiderülne, hogy
író, ha a név önmagában még semmit sem mondana. (A hallgatást követő
mentegetőzésre gondolok: „Nincs egyetlen olyan szó sem, melyet ne
gondoltam volna át alaposan.”, illetve egy befejezetlen, s végül összetört
könyvre tett utalásra.) S minthogyha e két dolog, a halál meg az, hogy Hrabal
író, ekvivalencia-relációban volna egymással. A halál közelségében válik Hrabal
mondata identitás-meghatározóvá, hiszen mi más is lehetne mint író az olyan
ember, aki a végsőnek tűnő számonkérés során a szavaival
bíbelődik, s nem, mondjuk, az érdemeivel hozakodik elő? Fordítva
pedig: abból, hogy író, az következik, hogy ezt a mondatát is átgondolta
alaposan, tehát számolt azzal, hogy az utolsó mondata. Tehát azt a könyvet, a
kísértetkönyvet, már nem fejezheti be – összetörte.
Az Urnák a kísértetkönyvre való utalásától kezdve Hrabal a beszédtől
fokozatosan a hallgatáshoz jut el. Az Úr a maga nyelvéhez vezeti. Itt megint a
regény kezdetéhez jutunk, ahol is Isten nyelvéről van szó: „Az Isten
nyelve tehát az önszeretet nyelve (azaz a hallgatásé, de csitt).” (Hk 8)
Ez a mondat azt is jelenti, hogy a regény nem az önszeretet nyelvén íródik:
csak akkor szerethetné önmagát, ha nem volna. így nem marad más számára, mint a
„beépített bukás”: a szavak, melyek csak azért vannak, hogy elvezessenek a
hallgatáshoz. Ennek az útnak az archetípusa a Prédikátor könyve: a „fősummájában” hangzik el a
mondat a könyvek hiábavalóságáról: „a sok könyvek írásának nincsen vége” (12,
14). De ezt csak azután mondhatja a prédikátor, miután a könyvét megírta.
A hallgatás nyelve nem a némaságé, nem egy konfúz, teremtés előtti
tohuvabohu. Pontosan körül kell legyen határolva, szavak által, a
legillőbb szavak által. Hogyan is szólíthatná meg az Úr Hrabalt másként,
mint Hrabal nyelvén?
Az, hogy az Úr Hraballal csehül beszél, fölfogható lingvisztikai
inkarnációként. Hrabal nyelvét öltve magára (nyelvet öltve magára) vezeti el
Hrabalt a hallgatás nyelvéhez.
Hrabal utolsó cseh válasza az, hogy „O mne rozbil”, összetörtem. Egy
könyvre vonatkozik az összetörés, de érthetjük az íróra is. Az utolsó három
replika már magyarul van, távolodás a félig, a tizedrészt sikerült
párbeszédtől. Egyfajta motyogás, a wittgensteini értelemben74,
átvezetés. Ezek már nem Kafka-mondatok, Svejk mondja az összefüggéstelenül
beszélő Dub hadnagynak: „Hát hogyne, én tökéletesen értem a lajtnant urat.
A lajtnant úr pontosan úgy beszél, mint a Pakorny bádogos Budejovicében.
Ettől, ha az emberek megkérdezték, hogy «Fürdött már az idén Malsében?»,
azt felelte: «Nem fürödtem, de viszont az idén sok lesz a szilva.»”75 Ilyen a párbeszéd: az igazságok párhuzamos kimondása
nem ad esélyt a megértésre – mert nincsen találkozási pontjuk. Csak a
végtelenben volna, amely a hallgatás.
A dialógus kétszeresen van elfátyolozva: a cseh mondatok idézetek
Franz Kafka leveleiből. A halálosan beteg prágai német zsidó
Kafka leveleiből a bécsi cseh Milena Jesenskához. Kafka és Milena
levelezésénél kitalálni sem lehet paradoxálisabbat. Reménytelenebbet sem:
minden össze van kuszálódva, a nyelvek, a városok – Kafka Prágából németül ír,
Milena Bécsből csehül válaszol –, még a házasságok is (Milena szereti
zsidó férjét, Ernst Pollakot, de szereti Kafkát is, aki szereti őt, de
fölbonthatatlan házasságban él egy „iszonyú feleséggel”, akit nem lehet
megnevezni.76 S ami érthetetlen: miközben mindketten folyamatosan
„valódi rémületben” (amint Milena írja: „reelni hruza”-ban) élnek, a levelekben
megjelenik a humor.
Egyetlen levélrészletet idézünk, hogy illusztráljuk a kafkai humor
szerkezetét: „Nos hát a szekrény. Miatta tör ki majd első és utolsó
csatározásunk. Én azt mondom majd: – Kidobjuk –, Te azt mondod: – Marad.– Én
azt mondom – Válassz köztem és közte –, Te azt mondod: – Várj csak. Ferenc és
kredenc rímel (Fanz und Schrank). A kredencet választom. – Jó –, mondom majd
én, és lassan lemegyek a lépcsőn (melyiken?), és ha nem találom meg a
Duna-csatornát, akkor életben maradok.
„Egyébiránt
nagyon is a szekrény pártján állok.”77
Az alapszituáció teljesen mindennapinak mondható – kell-e egy szobába az a
szekrény, vagy nem kell –, egészen természetesen követi egyik szó a másikat,
mégis egyre abszurdabb a helyzet, komikus is, meg tragikus is. [Kolozsvári Grandpierre
Emil beszél e kettő lényegi egységéről, „lényegbeli különbség a
kettő között nincs, a különbség az arányokban, a szempontban, vagy az
ábrázolás módszerében van... A komikumra törekvő művek a viselkedés
felől szemlélik a tökéletlenséget, a tragikus művek a következményt
állítják előtérbe.”78] Kafkánál a logika olyan túlhajszolt
következetességgel érvényesül, hogy önmaga ellentétébe csap át. Ezért
mondhatóak komikusnak Kafka regényei, novellái: az ok-okozatiságon alapuló
logika önmagát emészti föl, s pusztán a „viselkedés” változhat az örökösen
abszurd helyzetben. Amit ír, azt jelenti, ahogy
ír.
Joggal mondhatja Esterházy, hogy Kafkánál „a fenyegetés a
mondatszerkezetben van”79, azaz még csak nem is a szavak szintjén,
ott is, kétségtelenül, de Kafka nemet mondása ennél jóval élesebb. Adorno írta
Kafkáról: „írásaiban már nem is az elképesztő dolgok halmozódásán ütközünk
meg, hanem azon, hogy a szörnyűségek olyan magától értetődőek”80.
A mondatok végtelen precizitása a rémisztő, ez a heroikus tudatosság,
szemben az ésszel teljességgel fölfoghatatlannal. „Nincs egyetlen olyan szó
sem, melyet ne gondoltam volna át alaposan” – írja Milenának. Ha azt mondanánk
Kafka pontosságáról, hogy abszurd, keveset mondanánk, a jelenségnek csupán az
egyik oldala ez. Másfelől: a végigvitt reménytelenségnek a
legmesszebbmenőkig precíz megfogalmazására való törekvés esetlensége humoros.
Jól értették Kafka barátaid Az
átváltozást– mikor
Kafka fölolvasta nekik, dőltek a nevetéstől.81
Ahhoz, hogy így értsük a szöveget, arra a perspektívára volna szükségünk,
amelyet Pilinszky, Kafka művészetéről szólva, angyalinak nevez: „Egy
angyal szemével látja a világot, egy olyan «tiszta» angyal szemével, aki hátat
fordít az Atyának. Ettől olyan képet ad, nemcsak az életről, de
létről, a teljes univerzumról, ami bár végtelenül pontos, mégis olyan,
mint egy rézmetszet. Tehát: negatív, egy angyal éleslátásával készített negatív
kép a mindenségről. A negatívról előhívott valódi képre egyedül az
Atya szeme (szeretete és kényelme) képes.”
Az a tény, hogy az Úr és Hrabal Kafka szavaival szólnak egymáshoz, a
dialógust ebből az angyalinak nevezett
perspektívából láttatja. De angyali a párbeszéd abból
a szempontból is, hogy idézetről van szó, így pedig egy sajátos mozgás jön
létre a Kafka-mondatok s az Esterházy kreálta kontextus között. Harmadjára
pedig angyali azért is, mert Esterházy a két ember
párbeszédébe beépíti egy harmadiknak a szavait, a tolmácséit.
A tolmács mindvégig távol tartja magától a szöveget, úgy fordít, mint aki
nem vállalja a felelősséget azért, amit kimondani kénytelen,
mindezekről azokott ketten tehetnek, az az Úr meg az a Hrabal. Minduntalan
túl is teljesít a derék Serenus Zeitblom, magyaráz, megfeleltet, árnyal,
értetlenkedik, minősít (pl.: „Hrabal: Ze vlastne Ty jsi clovek, ktery nemá
tusení o tom/szó szerinti fordításban: Te tulajdonképpen az az ember vagy,
akinek fogalma sincs erről/, hogy az Úr volna az
az ember, akinek halovány fogalma sincs erről; bátor megfogalmazás.” (Hk
185 – kiemelések tőlem.)
A Kafka-soliloquium önmagában, a tolmács esetlenkedései nélkül, a teljes
kudarc éles, aszketikus megformálásaként tűnik fel. A fordító bohóckodása
mindennek az elfogadását jelzi:
nem föloldja, hanem együtt van a dolgok alapszerkezetében
rejlő ellentmondásokkal. Az Encyclopaedia Britannica a
humornak éppen ezt az aspektusát emeli ki, az esetlenség
elfogadását.
A humor, ez az elfogadás, még nem jelent megoldást, inkább még élesebben
mutatja meg: nincsen megoldás. Az Úr és Hrabal párbeszéde nem ér véget, csak
berekesztődik: „Szóval jó lesz idén a szilvatermés, ez is valami.” (Hk
186) Ezzel ér véget az Úr három próbálkozása a párbeszédre, ám magára maradása,
kommunikációra való képtelensége teszi lehetővé azt, hogy Annához szólni
tudjon.
Az Úr egyedül marad, mindent lát – s itt egy gyönyörű fölsorolás
következik, melyben ott találjuk a regény alapmotívumait: a mondatot, amely egy
család életét meghatározta (a hűség fejezetéből), Anna kék fáját,
melyet Hrabal kedvéért festett meg gyermekei vízfestékével (a hűtlenség
fejezetéből), a Sátánt pasziánszozás közben (a harmadik fejezet reggele),
szaxofonosokat (a harmadik fejezet dele), és látta saját magát (a harmadik
fejezet estéje). Ebben a fölsorolásban benne van az egész könyv, reménytelenül precízen
van benne. A regény, amint egyedül van. Nincsen kit megszólítania, csak
önmagát. Ezért inkább elbukik: „A világmindenségen át zúgott az erős, fals
hang, betöltötte minden zugát, elért minden távoli öblöt, rejtett hajlatot, ez
a hamis, talentum híján való, hitvány, irgalmatlan szaxofonszó, amely inkább
volt zihálás és hörgés, mint zene, önmaga kudarcának beismerése, elcsukló sírás
és könyörgés, evvel telítődött az egész teremtett világ, ez a regény
utolsó, zengő szava, ez az iszonyatosan elrontott, közönséges, ijesztő,
rossz, engesztelő hang, ez a tehetetlenség, egyszeriség és teljesség.” S
ez a szó, ez az elbukott szó hallható, meghallható.
JEGYZETEK
54. A fogalmat Cs. Gyímesi Éva Teremtett
világ, Rendhagyó bevezetés az irodalomba című könyvéből kölcsönöztem.
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983. 30.)
55. Erről meg a továbbiakról lásd:
Esterházy-kalauz. 132.
56. Lásd Weöres Sándor Csorba
Győzőhöz írott leveleiből. In: Jelenkor, 1989. 7-8. 669. –
Weöres itt a művészetet úgy határozza meg, mint amit „a természetfölöttinek
az átsugárzása az emberi életbe” jellemez. A műalkotást „örök áramok”,
„végtelen áramok”, „angyalok” töltik meg, mindezt pedig a „szeráfikus logika”
tartja össze, mely értelmezhető a duális logika megtöréseként, a
harmadik lehetőség logikájaként.
57. lásd: Kiv. 3, 14. Talán az sem véletlen,
hogy Esterházy Péter éppen a Π megközelítő értékét viselő
Szentírás-textust idézi.
58. Erdődy Edit i.m. 1799.
59. Schelling i.m. 34-35.
60. Pilinszky János: Egy lírikus naplójából.
In: Szög és olaj. Vigília Könyvkiadó, Bp., 1982. 389.
61. Esterházy-kalauz 64.
62. Radnóti Sándor kifejezése, a Fuharosok
Zsófijáról mondja: „Az író karakterré változtatja azt, ami a költőnél
(Pilinszkynél) világ...” – Radnóti Sándor: A furmányos szépíró. In: Mi az, hogy
beszélgetés? Magvető Könyvkiadó, Bp., 1988. 271.
63. lásd Radnóti Sándor i.m. 270.
64. Esterházy Péter: Köszönöm. In: Kalligram.
1996. 1. 13.
65. „Asupra întregii gândiri europene
planează, de aceea, riscul unei monotonii ritmice ucigătoare:
obiect-subiect, materie-spirit, imanent-transcendent, real-ideal, un fel de
tictac exasperant, o cadenţă sporifică, atotnivelatoare.” –
Pleşu, Andrei i.m. 249.
66. „életemben
és műveimben elválaszthatatlanul összefonódik a dráma és az antidráma,
vagyis a nagy szavakat a kis szavak ellensúlyozzák” – In: Gombrowicz, Witold:
Testamentum. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., 1993. 5.
67. In: Mándy Iván: Harminc novella. A
szerző válogatása életművéből. Trikolor és Intermix Kiadó, Bp.
68. Kierkegaard, Soren: Félelem és reszketés.
Európa Könyvkiadó, Bp., 1986. 56.
69. Cortazar, Julio: Az üldöző. In: Az
összefüggő partok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983. 207.
70. Uo.
71. Kafka, Franz i.m. 624.
72. Angyalosi Gergely azt írja erről a
párbeszédről: „Mondjuk, jópofa dolog, hogy az Úr csehül halandzsázik
Hraballal...” (In: Angyalosi Gergely: Bevezetés a Jóistenbe. 1201.) A
minősítés, hogy „jópofa dolog”, ellentmondásos: miért szórakozik valaki
oly kitűnően azon, hogy három oldalon át egy számára érthetetlen
szöveget olvas? Egy olyan olvasói pozíciót fed föl, mely a regény teremtette
összefüggéseken kívülről szemléli a párbeszédet.
73. Csupán a játék kedvéért megnéztem,
mi történne akkor, ha a dialógus a regény nyelvén volna:
Az Úr: Már
nem húzza soká, doktor úr.
Hrabal: Én
vagyok az, aki fizet. – Arcán valódi rémület.
Az Úr: Eltévesztettük a szövegét. Hrabal uramnak kéne mondania, hogy én már
nem sokáig húzom, mire én valódi rémület, és fizetek!
Hrabal: Jót akartam.
Az Úr: Nem egészen.
Hrabal: Istenfélelem.
Az Úr:–
Hrabal:
Nincs egyetlen olyan szó sem, melyet ne gondoltam volna át alaposan.
Az Úr:–
Hrabal: Ez sért.
Az Úr:
Komámasszony, hol az olló?
Hrabal: Mi?
Az Úr: Zsidó
vagy?
Hrabal: Nem
értem.
Az Úr: Igen,
igazad van, szeretem őt.
Hrabal: Két
ruhám van, mégis csinos vagyok.
Az Úr: Noha
egy az igazság, változik az arca.
Hrabal: –
Az Úr:
Megvárakoztatni valakit.
Hrabal: Te
tulajdonképpen az az ember vagy, akinek fogalma sincs erről.
Az Úr:
Titokzatos.
Hrabal:
Hiába.
Az Úr: Az
asszonyoknak nem kell sok.
Hrabal: A
világ mérlege.
Az Úr:
Valóban.
Hrabal:
Addig vársz, ameddig akarsz.
Az Úr: Csecsemő, önmagában véve. Akkor semmi értelme áltáviratokat
küldözgetni, nem is küldök.
Hrabal: Félelem, vágy, félelem, vágy, félelem, vágy.
Az Úr: Mily szép, mily szép!
Hrabal: –
Az Úr: Enyém vagy.
Hrabal: –
Az Úr: Nem
akarom, hogy erre felelj.
Hrabal: –
Az Úr: Nincs
erőtök arra, hogy szeressetek.
Hrabal: –
Az Úr: Sohasem következik be.
Hrabal: –
Az Úr: S mi van a kísértetkönyvvel?
Hrabal: Összetörtem.
Az Úr: Fürdött már a Malseban?
Hrabal: Nem fürödtem, de az idén jó lesz a
szilvatermés.
Az úr: Fiam, ez nem válasz, ez csak az
igazság.
74. „Mindig csak «félig sikerülten»
fejezem ki, amit ki akarok fejezni. Sőt még félig sem, talán csak
tizedrészben. Ez mégiscsak mond valamit. Amit írok, az sokszor csak
«motyogás».” – In: Wittgenstein, Ludwig: Észrevételek (Kertész Imre fordítása).
Atlantisz Kiadó, Bp., 1995. 32.
75. Hasek, Jaroslav: Svejk. Kriterion Könyvkiadó,
Bukarest, 1988. 611.
76. „Ez a levelezés egyébként újból és
újból arra a következtetésre indít, hogy téged a férjeddel egy szó szoros értelmében
szakramentálisan felbonthatatlan házasság (milyen ideges vagyok, hajóm
valamiképpen elvesztette kormányát az utolsó napokban) kapcsol össze, és engem
ugyanilyen házasság nem tudom, kivel, de ennek az iszonyú feleségnek a
pillantása gyakran pihen meg rajtam, ezt érzem. És figyelemre méltó, hogy noha
mindkét házasság felbonthatatlan, tehát tulajdonképpen nincs mit mást mondani
róluk, mindenek ellenére az egyik házasság felbonthatatlansága alkotja vagy
legalábbis erősíti a másik felbonthatatlanságát, és megfordítva.” – Kafka,
Franz i.m. 649.
77. Kafka, Franz i.m. 636.
78. Kolozsvári Grandpierre Emil: Tragikum és
komikum mai szemmel. In: Jelenkor 1967. 7-8. 698.
79. Esterháy-kalauz 156.
80. Idézi Pók Lajos in: Robinson és a
zászló. Utószó Kafka elbeszéléseihez. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.
447.
81. Lásd Pók Lajos i.m. 449, de Esterházy is
hivatkozik az esetre.
82. Pilinszky János i.m. 273.
83. „The element of kindliness is essential to
humour: there must not only be perception of the peculiarities, the contrasts and
shortcommings which lend to any character or circumstance an incongruous
aspect, but there must be a tolerance or acceptance of them.” – Encyclopaedia
Britannica. V. 11. Chicago, London, Toronto, 1959.
SELYEM
ZSUZSA