Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. március, XII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Szász János
Napfogyatkozás
(Regényrészlet)

A regényíró készségesen bevallja, hogy detektívregényt írt, noha gyűlöli ezt a műfajt, mely a logika és a természettudományos gondolkodás szellemvilágából az erőszak, a bunyó, a gyilkosság parádéiparosainak kezébe került. De a bűnözőt jobban gyűlölöm, és hősöm bűnnyomozó. Nem én választottam őt hősül, ő választott engem íróul.
A regényíró olyan országban él, ahol az egyik bankban gyakorlatilag kétmilliárd dollárt loptak, amit a pénzügyminisztérium pótolt a költségvetésből, vagyis az adófizetők pénzéből. Hősünk elmélete szerint az országban kleptokrácia uralkodik, mindenki lop mindenkitől és mindenki a közvagyonból, és ez a gyakorlat valóságos struktúrává alakul. Mi a teendő? – kérdeztem magamtól egy tavaszi estén kutyáimmal, Lexivel és Bumival sétálva. Akkor jutott eszembe Sven Schullerus, és mire hazaértem, és papírt fűztem írógépembe, tüstént megszólalt, és addig nem hagyott békén, amíg önkényesen bár, de be nem fejeztem ezt a könyvet. Önkényesen, mert ott, ahol elhagyjuk, útja még bőven tovább tart, ám a mi erőnk véges. Nincs kizárva azonban, hogy még találkozunk vele.
Sven Schullerus brassói ügyvéd elhatározta, kilép az ügyvédi kamarából és magánnyomozó irodát nyit. Elhatározását élettársától kezdve barátaiig és ismerőseiig mindenki megütközve fogadta és ellenezte. A főügyész hosszasan beszélt vele telefonon, és végül arra kérte, keresse fel, más kollégái felhívták, mások a kamarában állították meg. Valamennyien a lelkére beszéltek, de arra, hogy visszalépjen, nem vették rá. Sven még gyermekkorától kezdve ragaszkodott az elhatározásaihoz. A családban ezért makacsnak nevezték, nem tudván különbséget tenni az önfejűség és a következetesség között.
Sven Schullerus fölhagyta az ügyvédeskedést és magándetektív irodát nyitott. A városban, legalábbis az ismeretségi körében ez a lépése megütközést, sőt megrökönyödést keltett. Az emberek előbb csak azt vették észre, hogy eltűnt a kapubejárat mellől a falra erősített tábla, s helyén színes folt éktelenkedett. Tüstént elkezdett csöngetni a telefon, sokan megállították az utcán, s ő készségesen elmondta mindenkinek, az ügyvédség hóhányás, ő a bűnüldözésnek akarja szentelni azt a húsz-harminc évet, amíg nyugdíjba megy.
– De hát akkor miért nem megy el rendőrnek? – kérdezte a telefonban a város főügyésze. – Mit akart elérni ezzel a botrányos kivonulással Iustitia várából?
Sven mosolygott a szó hallatán, az öreg patetikus, mindig is az volt, az ő nemzedéke pedig már lenézte, megmosolyogta a pátoszt. Hogy lehet azt a pókhálós, tessék-lássék kitakarított, télen hideg, nyáron fülledt, vizeletszagú és homályos épületet várnak nevezni? Mármint hogy az igazságé?
– Untam magam, főügyész úr, márpedig nekem apám gyerekkoromtól kezdve a lelkemre kötötte: unatkozni bűn. Nem akarom bűnben leélni az életemet.
– Nézze, maga a legjobbak közé tartozik, és amit tett, árulás. Tudom, maguk engem a nagy szavak mesterének, patetikus vén kukacnak tartanak...
– Ne mondjon ilyet, főügyész úr! Én tisztelem önt.
– Megharagudott a világra?
– Magammal van bajom. Keveslem, amit csinálok, máskor meg sokallom a pitiáner ügyekre fordított időt és energiát. Rozsdás vagyok a rutintól, ítélőszéket tartottam önmagam fölött, és könnyűnek találtattam.
– Éppen most, amikor a bűnözés eget ostromló? – Sven mosolygott.
– Ezért is határoztam el, hogy közvetlenül részt veszek a bűnüldözésben. – De...
Jó fél órán át tágította a főügyész Sven fejét, az öreg felhergelődött, Svennek meg kellett ígérnie, felugrik hozzá a hét végén. Reggel fél kilenc volt, az ablakon tükrösen áradt a szobába a júliusi nap. Az elhúzott függöny hasábja harántos árnyéksávot vetett a padlóra, végigegyensúlyozott rajta, mint gyerekkorában a járdaszegélyen vagy a vasúti vágányokon, majd kipillantott az ablakon a szemközt magasodó bükkös dombra, amelynek tetején ott ragyogott a Fehér Torony. Brassó megmaradt szépnek, ódonnak és meghittnek, hiába kerítették körül sűrű tömbházerdőkkel, tömték tele iparral a Bolnokig nyúló völgyet, hiába nem javítják a járdáit és közútjait, éktelenítették el portáljait ricsajos cég- vagy fénytáblákkal, a város megőrizte báját, a fölé komoruló Cenk ugyanolyan elefánt-eleganciával őrzi, mint évszázadokkal azelőtt, a kertes házak virágágyásai valamely nemzetközi virágkiállítás fényében pompáznak, a régi sorházak méltóságosak, mint egykori lakói, a civis szászok idején.
Ha nem húzta el a csíkot, hát Brassóért tette, s hogy ne adjon választásának holmi hősi jelleget, apjával vitatkozva-veszekedve kerek esztendőn át, kényelmességre hivatkozott, s a megszokásra, jóllehet nem volt sem kényelmes, sem a szokások rabja, mint ahogy unatkozni sem unatkozik, csak kifogásként mondta a főügyésznek, de apjának sem bírta megmondani az igazat, hiszen maga sem tudta. A város szépsége tartóztatta volna? Az unalom hagyatta ott vele az ügyvédi kamarát? Az unalom, az életkedv vészes hiánya, s akkor talán lelki betegség kényszerében tette meg lépését. Mi van vele, depressziós, kiürültek a biokémiai tartalékai? Az emberiség több mint fele depressziós, a legtöbben végzik tovább a munkájukat. Mi történt vele?
Persze azért el tudja mondani, hiszen annyiszor végiggondolta, de fél, hogy nem értik meg. Pepszi is nehezen értette meg, hosszú hetekig tartott. (Egyébként Pepsziért maradt az országban, jóllehet, amikor apja és nagybátyái és unokatestvérei elmentek, Pepszit még nem ismerte, de amikor ez megtörtént, erőst indokolva látta maradását: „Azért maradtam, mert találkoznom kellett veled.”) Elege volt az egészből: a váló felekből, akik átharapnák egymás torkát a vagyonért, a sikkasztókból, álcázott tolvajokból, adócsalókból, a feketekereskedelem alamuszijaiból, akik zsíros bankókat pörköltek le az íróasztalára, a csaló üzletemberekből és vállalatvezetőkből, akik vastag borítékokat nyújtottak át, hogy tisztára mossa őket. Előbb viszolygott, majd undorodni kezdett ettől a siserehadtól, idővel megutálta a pénzt, amit keresett. A dolgok utóíze volt a legrosszabb: a bűnök elkenése láttán érzett émely. A korrupció. És a másik oldal! A kapusoktól kezdve, akik szinte földig hajolnak az ügyészek, a bírák és a rendőrtisztek előtt, de a többiekre rá se hederítenek, folytatva: az írnok titkárnőkkel, akik befolyásos ügyvédek, pénzes felperesek, mindenféle protekciósok szerint rendezik az aktacsomók sorrendjét, el egészen a bírákig és az ügyészekig, akik alig észrevehető jóindulattal vagy még leplezettebb rosszindulattal teszik fel kérdéseiket és hozzák meg ítéleteiket. Minden olajozottan megy a maga útján, de valahol vastag kárpitok mögött olajozzák is, előnyök teremnek, protekciót ütnek nyélbe, telkek cserélnek gazdát, részvények íródnak át, és ömlik a pénz, suttognak a bankók, sziszeg a zöldhasú dollár. És senki sem tud semmit, vagy nem akar tudni erről az éjjel-nappal folyó vásárról, vagy aki mégis tud, az elfelejti, hogy akkor jusson majd eszébe, amikor azáltal maga is előnyökhöz juthat, ha ő vagy valakije bajba jut. A korrupció finoman szőtt hálója borított el mindent, s aki még érintetlen volt, az mohón leste, mikor vetik ki rá a hálót. Volt valami sima természetesség az ügyletekben, rejtelmes fölény az arcokon, mint a bűvészekén, akik eltüntetnek vasalót, és tapsifüles nyuszit varázsolnak belőle. S látszott némi szorongás a homlokokon, szürkésfehér fény, hasonlóképp a mosoly festette ráncörvényekben, mert hátha kitudódik, valakinek eljár a szája, valaki megles valamit, megneszel valamit a rendőrség vagy a sajtó. A rontás új fejezete kezdődik, ki kell járni, meg kell fizetni, előnyökhöz kell juttatni a beavatottakat, lehetőleg a partner vagy egy bizalmi ember révén, akinek szintén juttatni kell. A szorongás nem múlik el az ügylet lebonyolítása után sem, hiszen ha a megkaparintott telken villát épít, az szemet szúr az adóhivatalnak, jövedelmi bizonylatot kell szerezni (hamisítványt), vagy protekcióval bankkölcsönt, amit aztán áthelyeznek egy másik bankba, hogy a letétről vagyonbizonylat készülhessen. Az a folyamat sápok újabb tucatjait igényli, fogy a pénz, s ez újabb ügyletek kalandjába kerget. Aki egyszer belépett e bűvös körbe, sohase szabadul, még nyugdíjba vonulása után is nyaggatják-unszolják közbelépni, elintézni, elsimítani ügyeiket a törvény kijátszására elszánt kuncsaftok.
És kinn a folyosókon és a várótermekben ácsorog a nép. Szemükben bizonytalanság és félelem, magányosak és elveszettek, várják az ítéletet, mely, tudják jól, nem szól majd javukra. Árva, lopott kenyérért két év jár, engedély nélküli virágárusításért 800 ezer pénz, csend- és rendbontásért 600-tól 1 millió 200 ezerig. Sok köztük a roma, aki részegségében verekedett, akad két-három munkás, aki meglékelt egy kőolajvezetéket, vagy ideges polgár, aki összeszólalkozott a rendőrőrmesterrel, amit hivatali sértésként büntetnek. Hozzák aztán a bilincsbe vert, kopaszra nyírt autótolvajokat, üzletfosztogatókat, váltóhelyek kirablóit. Felülről néznek a mostani ablakok piszkos fényében ácsorgókra, mint akik innen vannak a számukra nemesítő, rangot adó bűn küszöbén. A profik mind fiatalok, szinte gyermekek, van, akinek alig pelyhedzik a szakálla, néha suttognak egymásnak valamit, hangosan beszélni nem mernek az őrök miatt. Soha a másik oldal meg nem kérdi tőlük, honnan jönnek, miféle családokból és iskolákból, miért szöktek meg otthonról és a suliból. A másik oldalt egyáltalán nem érdekli az a fölöttébb bonyolult szövevény, amit társadalomnak neveznek, mely felemel és megbuktat, felőröl és útnak indít, teli fénnyel, homállyal és sötétséggel, kevés nyilvánvalósággal és több rejtelemmel, titokzatos áramlatokkal, viharzó örvényekkel, látszatra sima utakkal és sűrű útvesztőkkel, s amelyet nem mindig az okság törvénye vezérel. A másik oldal számára az ember- és intézményrengeteg egy függőleges vonalra csappan, a függelemére, a csúcstól induló és lefelé tartó hierarchiára, az ő helyükre, kötelességükre és manőverezéseikre saját helyüket megtartandó, hogy ekként megalapozzák feljebbjutásukat, vagy le ne bukjanak onnan, ahová felértek. Nem...
– Túlzás és általánosítás – mondta Gábriel, volt osztálytársa, aki telefonált neki még a reggel, hogy találkozzanak délután a Cenk tetején, de Svennek nem volt kedve a teraszon beszélgetni ily meghitt dolgokról, s végül abban állapodtak meg, hogy a Cenk alatti sétányon találkoznak a szokott padon, vagy a vártól számított negyediken, ahova hajdanán tanítás után mentek előbb titkaikat elmesélni, majd később lányokat fogni. A Honterusba jártak, Brassó legrégibb német iskolájába, amelynek akkorra már kezdtek megritkulni németajkú tanulói, mert teljes gőzzel megindult a szászok és svábok Németországba települése, a többség román gyerek volt, akit német szóra adtak szülei, mint ahogy a magyar Haraszti Gábort is, de hasonlóképpen őt, aki bár megtanult apjától németül, otthon édesanyja nyelve, a magyar járta. Harasztival magyarul beszélgettek a szünetekben román szótól hangos iskolaudvaron. Míg néhány nap múlva oda nem lépett hozzájuk három langaléta nyolcadikos – ötödikesek voltak –, és elkezdte püfölni és öklözni őket. Gábriel azonban, bár közepes termetű, valóságos vasgyúró volt, néhány év múlva sikeres, nem profi súlyemelő lett, a három siheder végül betört orral hagyta el az udvart. De őket kettejüket jelentették fel az igazgatónál verekedésért, egy-egy hétre kicsapták volna, már szüleiket is behívatta az igazgató, amikor jelentkezett Schlüssel bácsi, a kapus, aki zselét és édességet is árult, ő látta, mi történt, s ezzel pontot tett az ügyre. Csak annyi történt még, hogy a kapusfülkébe betörtek és feldúlták az asztalra kirakott élelmiszereket. Vizsgálatot sem indítottak. Sven az igazságról, a megtaposott igazságról beszélgetett aznap délután Gábriellel a Cenk alatti padon, de inkább csak monologizált, Gábriel egykedvűen hallgatta és időnként megismételte: „Nagyot kell sózni a pofájukba! Halasbicskával a seggükbe!” A történteken rágódva ekkor cikkant meg először benne a gondolat: az igazságot meg kell védeni, az igazságért harcolni kell, mint Old Shatterhand May Károly regényeiben a rézbőrűekért, vagy mint a misszionáriusok Afrikában. Zavaros álmaiban egy emberekkel zsúfolt terem végében álló dobogóról beszélt, miközben fölbúgott a Fekete Templom orgonája, vagy amikor a kis Graft patak menti ösvényen sietett a Porond felé, ahol kiskapura fociztak unokaöccseivel. A mindig sejtelmesen árnyékos patakparton messze nagy folyamokat és tengert képzelt maga elé. Tekervényes folyosójú hajón utazott, a kajütben unokahúga, Grete várta, hová mennek, nem tudta, kínoktól gyötörve kérdezte a kapitányt, ki apjához hasonlított, olykor maga volt az apja, hová megyünk? De nem kapott választ, s csak évek múltán tudta meg: ki a gyerekkorból.
– Igazad van, általánosítás és túlzás. De nélkülük nincs gondolkodás, egyébként csak a fákat lehet észlelni, de nem látni az erdőt.
– A te róluk festett képed a pokolhoz hasonlít.
– Amennyiben a világ része, és a világ pedig pokol és menny gyuradéka.
– Menny? Icurka fényt se látsz, csak egy böhöm nagy sötétséget. De ha így is volna, miért adod fel a hivatásod? Azt hiszed, az üzemben jobb? A kurva úristenit, ha egyszer ez van, akkor ezt kell kibírni. Te mindig túl érzékeny és finnyás voltál, untad a földrajztanárt és gyűlölted a matektanárnőt, megsértődtél, ha valaki a magyar anyád istenit szidta vagy bakszásznak mondta az apádat, amikor Cherejant lopással vádolták, tűvé tetted az osztályt, hogy bebizonyítsd, nem ő a tolvaj, én szartam az egészre, de te már akkor is ügyvéd voltál, védő és vádló, fődumás, szövegelő, szónok, aki otthon a tükör előtt gyakoroltál...
– Nem igaz, a többi igaz, de gyakorolni nem gyakoroltam, csak a szerepemet tanultam, amikor az osztály előadta a Götz von Berlichingent, sanyám meglátott a tükör előtt. Ő mondta neked? Nyugodjék békében, szegény.
– Hót unalmas volt, csak te lelkesedtél Götzért, az igazság bajnokáért, s a versenyt ásító osztálynak kivörösödve dörögted monológjait. Minden arra mutatott, hogy az legyél, ami lettél. Unatkozol? Az egyke, elkényeztetett Sven Schullerus unja a tyúkpereket. Nem akad elég nagy hal a horgodra? Nem keresel eleget?
– Túl sokat. De nem a pénzről van szó.
– Mindig a pénzről van szó. Vagy ha akarod: a pénzről mindig szó van. De te kivételezett vagy, sőt, kiváltságos. Szüleid lakásában laksz, a kocsidat a papa vásárolta, párizsi, athéni utadat a papa állta, s még tizenegy évvel ezelőtt havonta érkeztek az elemózsiás csomagok németből. Most ráuntál a perekre, ha otthagyod a hivatásod, sehol sem lesz maradásod, s végül majd valami szürke irodista leszel, vagy mégis kimégy Németországba.
– Miért mégis?
– Mert itt nem bírod tovább a nyomort, a másfél milliós átlagfizetést.
– Tudod jól, gyermekkorom két évét leszámítva sohasem akartam menni.
– Ettől lett sarzsid, ezer előnyöd, sima utad az előmenetelben, te lettél a megbízható.
– Fordítva, én lettem a gyanús, legalábbis kilencvenig.
– Nyolcvankilencben pedig ott ágáltál az utcán, lábsebed lett a legjobb ajánlóleveled.
– Ha ilyen ramaty pasas vagyok, akkor mit akarsz tőlem? Hagyj a vesztembe rohanni. Ha hibáimat és bűneimet akarod rám bizonyítani, nyitott ajtókra találsz. Ibsen egy mondatát szabadon átírtam: élni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett. És mégis elhatározásomra nem az elkényeztetett, szeszélyes Sven vett rá. Hanem egy másik Sven, a felnőtt.
Sven maga elé nézett, és a porhanyó föld szaladni kezdett a szeme előtt. Pénzeztek a Cenk alatti sétányon, és ő mindig vesztett, sohasem gurult érméje a vonalhoz legközelebb. Veszteni is tudni kell, mondogatta az apja kinn a focipályán, amikor a Steagul kikapott, és a közönség őrjöngve szidta a játékosokat és az edzőt. De valami furcsa súlyt érzett a mellén, torka öszszeszorult a sírhatnéktól. Pénzezés után is, hazamenet futóléptekkel szaladt, hogy könnyei megszáradjanak. Amikor apja, nővére, nagybátyjai, unokatestvérei elmentek – tele volt velük és ismerőseikkel a pályaudvar – a hirtelen hiány súlyától megeredtek csendesen a könnyei, s az elveszettség érzete ölelte körül hidegen. Bárhogy is fordul a sorsuk, a sorsom, gondolta, vesztettem, ez a veszteség az ára annak, hogy a magam útján akarok menni. Az úton, amit választottam, újból vesztettem, tehát letérek róla.
– Belátom, vesztettem – folytatta Sven. – Azért maradtam itt, mert úgy véltem, a szakmához hely- és valóságismeret kell, s az számomra ott már megszerezhetetlen. Csakhogy nem számoltam a szakma köré gyülekező erkölcsi fertővel, állítom, hogy elviselhetetlen, az idegrendszeremmel, ellenálló képességemmel van a baj. Talán mégis elkényeztetett maradtam, akinek mindene megvan otthon, s ha a külvilágban görbén néznek rá, összedől körülötte a világ. Legbensőbb világomon nem tudok változtatni. Sajnos a reálvilágon sem.
– Biza, elkényeztetett vagy – mondta barátja, és fél karjával átölelte Svent. – Párizs? küld a papa pénzt, kocsi? küld a papa lovat, családi ház? küld a papa laskát. Tudod, azt te intézted el...
– ... a törvény ítélte nekem.
– Az a törvényszék, amelynek erkölcsi fertőjét nem bírod elviselni. De addig igen, amíg az érdekeidről van szó. Most már az sem elég, amid van. Itt is élsz és kint is élsz, szeretőd van, aki nem a feleséged, hivatásod, amitől viszolyogsz. Elégedj meg, ahogy te mondod, a reálvilággal, az élettel. Most az igazság nevében bűnüldöző leszel mint magándetektív. Kitáncolni a sorból, ez a te szenvedélyed.
Sven reményvesztett tekintettel nézett barátjára.
– Legalább bízzál bennem!
– Majd ha fagy, s hó lesz nagy. Lassan mennem kell.
Felkeltek a padról, átölelték egymást, mint iskoláskorukban. Sven nézte távolodó barátját. A hegy már árnyékot vetett a lábánál lévő sétányra. Lennről fölhallatszott a város zaja-mormolása, csak egy-egy éles dudaszó zavarta meg az erdő alkonyi csöndjét. Visszapillantott, de barátja izmos alakja, fehér feliratos tornainge és kordbársony nadrágja már eltűnt... Gabi irigyel engem! Vagy én követtem el sorozatosan hibákat, kiváltságot kiváltságra halmoztam, vagy ő irigy, ami elfogadhatatlan, de érthető, ha arra gondolok, hogy semmi sem sikerült neki igazán, egymillió nyolc a mérnöki fizetése, három gyerek, beteg feleség, háromszobás tömbházlakás, egy rozzant Dacia. És én? Hozzá képest Krőzus, BMW, tengerpart, minden évben külföld, átlagon felüli jó kereset, Pepszivel akkor vacsorázunk kint, amikor kedvünk szottyan, könyvritkaságokat gyűjtök. Gabi azt hiszi, nem viselem el a mindennapok hercehurcáját és szennyét, ezért vágyom valami különleges vagy rendkívüli után, valamire, amiben még jobban kitűnhetek. Téved, nem vagyok extravagáns, nem kiválni akarok, illetve kiválva akarok elkeveredni. De a szennyel nem parolázok, tűnjek bár hóbortosnak, különcnek, magamutogatónak. Tudtam, hol maradok olyan szegény országban, ahol az emberek arca eltorzul a pénz tükörlapján, s a torzulat egyik vonása a bűnözés. Nem azt az országot választottam, amelyre mindenki azt mondja, a legjobb, hanem azt, melyet mindenki ócsárol, szid, káromol, de én az otthonomhoz nem szerelemmel ragaszkodom, hanem tisztességből és becsületből, de az is elegendő, ha ösztönősen. Gabi egyedül hagyott, meg kell szoknom, hogy amiként lemondtam a családomról, most lemondjak a barátaimról is. Nem én választottam az egyedüllétet, ő választ engem. Teljesen egyedül mégsem vagyok, ott van Pepszi babám és a kutyám. De inkább egyedül, mint piszkos kézzel és még piszkosabb lelkiismerettel. Nem nagy szavak ezek? Vajon incifinci kis mütyürjeit csomagolja-e nagy szavakba? Minél köznapibb valami, annál nehezebb szavakba önteni, minél igazabb valamely ügy, annál nehezebb elkerülni a szónoki fordulatokat, a hangzatosságot. A szavak jó része megkopott a politikai és újságírói rutin gépezetében, ügyvédként is érezte sokszor, jobb volna elvetni a szavakat és jelbeszéddel közölni mondandóját. Meglehet, neki szegényes a nyelve, három zsong a fejében, s talán egyiket sem beszéli jól, noha mindhármon olvas és folyékonyan beszél. Anyanyelv, apanyelv és az ország nyelve... Fordult a gondolatmenete, és az elsőhöz visszatérve megkérdezte önmagától: És ha merő önzésből csinálom az egészet? De erre nem tudott válaszolni. Lóginyázva a karját szaporán lépkedett a Porondon, és lefordult az Árvaház utcába, ahol a 11. szám alatti házban Grete tante, a nagynénje lakott. Ő volt a család második fekete báránya, aki itt maradt. Nyugdíjazásáig a Stollwerck édességgyár minőségi ellenőreként dolgozott, azóta sütött és főzött a családnak, hol az egyikhez, hol a másikhoz állított be a leglehetetlenebb napszakokban, olykor késő este, a kosztoscsészéjével és a kosarával, s a recepteket felmondva kezdte kirakni az ínyencfalatokat, lehetőleg a nappaliban vagy a gyerekszobában. Amióta a rokonok elmentek, főz tovább, süt hajnaltól bele a délutánba, kínálja vele vendégeit, akik römizni járnak hozzá, és akikhez römizni jár. Kétszer egy héten keverik a köveket, és közben a tévében látott filmekről és sorozatokról beszélnek, de ők valójában egészen mást látnak, mint ami a képernyőn pereg, egy részük nem tud jól románul, hogy a feliratokat megértse, másik részüknek gyönge a szeme, és nem tudja elolvasni a szöveget. Következtetéseikből és képzelményeikből egészen más történetek születnek, s ha szomszédaiknak elmesélik, azok váltig csodálkoznak, hogy bezzeg ők mást láttak. A ház, amelynek szűk és hosszú udvarából a Cenkre látni, Grete tulajdona volt. Az első emeleten háromszobás lakása, még a szüleitől örökölte. Amikor államosították, nagy kenőpénzzel sikerült elintézni, hogy megkapjon a földszinten egy kétrészes sufnit, amit a család kalákában átalakított szoba-konyhás lakássá. A hálószoba inkább tévénézésre szolgált, Grete fiatalkora óta három-négy órát aludt, a harmincas években tüdőbajos férjét ápolta éjjel-nappal hosszú éveken át, ki maga is álmatlanságban szenvedett. Sven persze nem ismerte a legendás Herman onkelt, aki madarász volt – Grete hálószobájában még mindig ott áll egy kitömött sas –, ezenfelül pedig nagy nőcsábász, kalandjairól csattanós történetek forogtak közszájon a családban: Grete olyankor felháborodva hallotta viszont őket, és kezéből kirepültek a kanalak s a kések. Vasárnaponként elment misére a Fekete Templomba, bűnbocsánatért imádkozva, amiért hetek telnek el, és nem emlékszik Hermanra.
Csengő nem volt, kopogtatni kellett. Az ajtórésen nagy gőzfelhő csapott ki, majd megjelent Grete kövér, ráncos arca, piros babos fejkendőbe kötött haja.
– Ruhát mosok. Te vagy az? Kaptál levelet?
– Apámtól, múlt hét keddjén, másnap, hogy itt jártam. Jól vannak, apám még dolgozgat.
– Az én Hermanomat s a te apádat láttad volna fiatalkorukban, az egyik a madaraival, a másik a beteg kutyáival és teheneivel. Együtt söröztek a Postaréten, egy-két korsó után Herman fütyörészett, mint a csíz, apád meg ugatott... Ülj le, mit akarsz enni? Sicc, Móric!
Az elhízott macska nyújtózott egyet, majd leugrott a konyhaszékről. A másik két széken csöpögő fazekak, fedők, tányérok, egy kettészelt fej káposzta, padlizsánhéj, kötés murok. A gáztűzhelyen rotyogott a mosófazékból kipúposodó fehérnemű, a többi gázrózsa felett ételek főttek bugyborékolva, az asztalon halom liszt, hat tojás, cukortartó, a mennyezetről légyfogó papír lógott, s az egész kis szobát halk zúgással töltötte meg a hűtőszekrény. Grete magas alakjával, mosolyogva uralkodott e zűrzavar felett, dúdolgatva törte meg a tojásokat, keverte el őket a liszttel, majd gyúrni kezdte a tésztát.
– Kedvencedet főztem, köménymagleves, gombapaprikás, sárgatorta málnahabbal.
– Vendégeket vársz?
– Holnap estére, ezt neked főztem, tudtam, hogy jössz. Minden hét szerdáján vagy csötörtökén bedugod az orrod. Ezen a héten éreztem, hogy csütörtökön teszed tiszteleted. Megálmodtam, hogy ott ülsz a cica helyén. Keveset alszom, de jóllakom az álmaimmal.
Pillanatok alatt letakarította a fél asztalt és megterített.
– Csak levest eszem – mondta Sven szabódva –, tudod, megígértem az asszonynak, hogy kiviszem a városba vacsorázni.
– Asszony! Asszony? Hiszen nem is vagytok házasok. Ne válaszd a magányt, fiam. Előbb-utóbb szétmentek, s te egyedül maradsz, mint az ujjam. Öreg fiú vagy már lassacskán, gyermek kellene a házba. Ne engem vegyél példának, nekem beteg férjem volt, miután meghalt, száz kérőm volt, mindegyiknek kitettem a szűrét, mert azt álmodtam róluk, hogy csak a pénzemet akarják. Pedig talán jobb lett volna a rosszal, mint a rossz nélkül.
Sven pirított kenyérkockát tett a gőzölgő levesbe, és kanalazni kezdte.
– Elég forró? – kérdezte Grete.
Gyerekkorában boldogan toppant be Gretéhez unokaöccseivel, sokszor egyedül is. Jövet a Schullerről vagy a Cenkről Grete lakása útba esett, s finom falatai és ínyencségei visszavonzották hozzá, no meg az ajándékok, notesz, golyóstoll, Verne-regény. S ahogy nődögélt, rokonszenv született benne a különc számba menő nagynéni iránt, megértette, hogy élete értelme másokért élni, és egyetlen öröme, hogy másoknak örömet szerezzen.
– Mi van veled? Ki se nyitod a szádat...
– Furcsa napom volt. Szembe kellett néznem egy irigyemmel.
– Váljék egészségedre! Nem a világ vége.
– Grete, miért maradtunk mi itt? Te miért maradtál itt?
– Te, én az álomfejtéshez értek, nem ahhoz, amit az emberek éber állapotban művelnek. Amikor a családban viszketni kezdett a mehetnék, egy éjszaka azt álmodtam, zárt ajtó mögött vagyok, dörömbölök, senki se jön, nem tudok kimenni. Aggmenház, mondtam, én oda nem megyek. Jó vicc, csak nem fogom a römipartnereimet itthagyni. De miért kérded, hiszen erről már annyiszor beszéltünk.
Sven kért még a levesből.
– Az irigyem azt állítja, kiváltságos vagyok, s most újabb kiváltságért küzdök, ki akarok tűnni. Azért, mert feladtam az ügyvédi irodámat, és magándetektív-irodát akarok nyitni.
– Micsoda? Mint a filmekben. Csinálj, amit akarsz, mindig is azt csináltad. Istenem, lehet, azért maradtál itt, mert féltél Németországtól, a fegyelemtől, te pedig azt nem ismered, nem szereted, te mindig külön utakon jársz. Járj szerencsével!
– Áldásod rám?
– Járj szerencsével! – ismételte Grete, és kinyitotta a sütő ajtaját. – Te nekem örökké a kis Sven maradsz, aki beleült a csokoládétortába.
– Jövő csütörtökön – mondta Sven, és megcsókolta Grete gőzöktől nedves arcát.
Kilépett a boltíves kapun, és átvágott az Árvaház utca aszfaltburkolatán. Csak amióta a trolik itt mennek fel a Porondra, csak azóta szedték fel a macskaköveket. Grete volt az oka annak, hogy ő beleült a csokoládétortába, lehetett vagy kilencéves, szégyellte a lányok, a húgai és a nénje előtt, akik nevettek, s még Grete is, pedig ő tette a tortát a konyhaszékre. Le kellett vetnie a nadrágját, Grete kimosta, és odatette a konyhát átlósan átszelő szárítókötélre. Így azután Grete úgynevezett nagyszobájában az ovális asztalnál, gatyában ünnepelte a nagynéni születésnapját, itta a habos kávét, és előbb ódzkodva ugyan, evett az általa megnyomorított tortából is. Magát ártatlannak tartotta. Grete híres volt a rendetlenségéről és feledékenységéről, a befűzött tűt a párnájába tűzte, a blúzt, amelynek ujját meg akarta varrni, a szennyesbe vetette, aztán új tűt fűzött be, de már elfelejtette, mit akart megvarrni. Grete maga mesélte el mindenkinek kalandjait elvesztett és napok vagy hetek múltán megtalált tárgyaival. Azért van az egész – mondta rejtezkedő öniróniával –, mert nem szeretem őket, gyűlölöm, nem csak kihasználom őket, van egy nem-szeretem késem, az mindig megvág: hiába, ez a tárgyak bosszúja.
Sven befordult a kis könyökutcába,' mely a Fekete-templom térbe torkollik, és tüstént rápillantott az állványzatokkal körültámasztott templomfalakra. Hogy vagy, öreg, harminc éve toldoznak-foldoznak, azt mondják, őszire befejezik – silbakolhatsz tovább pár száz évig... A tér félhomályában – amióta a templomot renoválják, nem gyújtják meg a fényszórókat, s csak a gyér utcai lámpák világítanak – ismerős alakot vélt felfedezni, aki mintha merőben ránézne. Ugyanaz a zöld vadászkalap, bőrzeke, bricsesznadrág, szeges bakancs. Csak a két kezéből hiányzott az, amit ő bábatáskának nevezett, és a bot.
– Apa?
Az alak nem válaszolt, csak amikor Sven közel lépett hozzá.
– Beszélnünk kell.
– Mikor érkeztél?
Az árnyalak, akiben Sven apját vélte felismerni, kézlegyintéssel elhárította a kérdést, és szelíd szigorral annyit mondott:
– Fiam...
– Megtudtad? – kérdezte Sven, és magyarázkodó karmozdulattal hozzátette: Nem tehettem másként.
– Gyerekkorod óta ügyvédi pályára készültél. Én ellene voltam, szolgamunkának tartottam a kuncsaft piszkos sleppjét hordozni...
– De az igazság, apám...
– Mindenki az igazságot keresi, kutatja, s szeretné felmutatni. A jogász csak egy a sok közül. Mitől lenne értékesebb egy vírust felfedezni, s ezzel megelőzni valamely betegség igazi okát, a kór okozóját, mint fölfedezni a bűntény mögött a tettes indítékait, bebizonyítani bűnösségét?
– Így igaz, apám. Ráadásul nem csupán bűntények tárgyalásakor kellett vállalnom a vádló vagy a védő szerepét, hanem megfojtott a temérdek válóper, vagyonelosztási tárgyalás, a sok sikkasztás, csalás, lopás, tyúkperek, nemi erőszak, az emberi gyarlóság szakadatlan, néha még hivalkodó felvonulása. És a megvesztegetési kísérletek. Mintha elöntött volna a szenny, a sok önzés, turpisság, hazugság, csalafintaság. Az utóbbi időben mind kevesebb ügyet vállaltam, irtóztam, viszolyogtam még a periratokat is a kezembe venni.
– Hozzá kellett edzened az idegeidet a hivatásodhoz. Az állatorvos karját könyökig borítja a sár és a vér. Azt hiszed, megszoktam? Kitartani a szakmában, az akarat iskolája. Az ügyvédi hivatástól én túlérzékenységed miatt féltettelek. De nem akartam beleszólni, apám se szólt bele az én pályaválasztásomba. Csak csóválta a fejét, szegény Fater, és ennyiben maradtunk. Most se szólok bele, csak megkérdem: lesz-e idegerőd ahhoz, amit most választottál? Nem tudok rajtad segíteni, de hátha ez az új szerelmed is szalmaláng lesz...
– A magam gazdája leszek, apám.
– A bűnüldözés épp úgy szennybe kavar, mint az ügyvédség. A bűn maga szenny. Voltál orvosnál, fiam? Menj el doktor Friedlenderhez, hallottam, nyugdíjba ment, és magánrendelőt nyitott. Jobb pszichiáter nincs a városban. Nézesd meg magad, s ha baj van, gyógyítson meg, ha nincs, végezz magad a szeszélyeiddel, azokkal egyedül te tudsz megbirkózni.
– Nem szeszélyek, apám, hanem morális kényesség.
– Így szebben hangzik. Szegény Fater mondta mindig: ha férfi vagy, álld a sarat. Ehhez erő kell és egészség.
– És talán még némi lelkiismeret is. Ti hogy vagytok, apám? Múlt héten érkezett leveledben, már válaszoltam, a köszvényes lábadat fájlaltad.
– Most nem rólam van szó.
Ezzel az árnyalak eltűnt, mintha felszívták volna a templomfalak. Sven homlokához kapott, mintha láza lett volna. Mi ez a látomás? Képzeletének játéka a félsötétben? Levelet szándékozott írni apjának, hogy közölje vele elhatározását, még mondta is Pepszinek, fél az öreg válaszától. Doktor Friedlenderrel pedig tegnapelőtt találkozott a Tanácsház téren, panaszkodott neki, fáradékony lett, valószínűleg a stressz, mondta is a doktor, hogy nézzen fel hozzá. Ezekből a valóságelemekből szövődött a látomás, miként a Hamleté gyanakvásaiból és habozásából. És a vágy. Tízéves kora óta anya nélkül maradt, apja volt mindene. Sokszor kapta magát rajta azon, hogy apját véli fölismerni a sétálók tömegében, álmainak is sokszor vendége volt. Miféle világ ez, amelyben apák elszakadnak fiaiktól, s a fiúk nem mennek apjuk után? A hiányérzet szülte a látomást, az örök gyermeknek hiányzott az apja meleg keze.
Sven zaklatottan állt a templomudvaron, felette valóban feketén emelkedett a torony a magasban.
Már a főtéren járt, át akart vágni a Búzasorra, amikor a Tanácsház előtt gondolatai megtorpantották. Nem látomás volt, hanem ideglázas képzelgés, ő hordozza szüntelenül apját a tudatában, azért is látogatja az meg álmaiban. Éber álom volt az egész, az életfordulatától zaklatott központi idegrendszere szomjasan várja a visszaigazolásokat, a helyeslést, a támogatást. Ezért ment el Gretéhez is. Valahol az ösztöneiben, az emlékezete legmélyén gyötrődve vágyódott az Őssejt, a család igenlésére, beleegyezésére. Egyszeregyszer úgy hitte, ez gyöngeség, méltatlan a felnőttséghez. Ilyenkor túljátszsza magabiztosságát, főként Pepszivel szemben, aki ugyan nem ellenzi, de kételkedik választása célszerűségében. Maradt benne valami a párbajtőrözőből, aki volt, nem támad addig, amíg nem biztos benne, hogy talál. Tíz éve élnek együtt, s még soha egy szavát nem vonta vissza. Mégse makacs vagy rátarti, egyszerűen tudja, mit akar. S ha kudarcot vall, addig veselkedik, amíg övé a siker. És hiányzik belőle az egyenes célratörés, az elhatározás és a cselekvés közötti habozás gyors elfojtásának képessége. Ő állandóan a lehetőségeket latolgatja, annak örvén, hogy mindent le lehet fordítani a ráció nyelvére. Mint most, a találkozást apjával, melyet, alig telt el pár perc, annyi lehetőség mérlegelése után, most hirtelen a betegség számlájára ír. Milyen betegség? Tudathasadásos, kettős énemmel járom a világot, az egyik apám alakját ölti, valójában magammal beszélgettem. És tüstént elhatározta, elmegy az orvoshoz. De mire a Kolostor utcába ért, és megállt a katolikus templommal szemben lévő könyvkereskedés kivilágított kirakata előtt, már más gondolatsor foglalkoztatta. Mert hátha vannak irracionális dolgok. Amelyek jelenségeit ugyan észleljük, de okmezejük megközelíthetetlen a logikával és a lehetőségtételezéssel. Ha a modern fizika számtalan olyan jelenséget fedezett fel, mely kívül esik az okság törvényén, miért ne lennének hasonló tünemények a lét bármely területén? Milyen területe ez az életnek? Médium vagyok, paranormális? Vagy vannak a tudatnak látomásos játékai, vagy léteznek tündérek, lebegnek közöttünk, beszélhetsz velük. De ő sohasem hitt a tündérekben és rossz szellemekben, ha mesét mondtak neki, a végén megkérdezte: De ugye, ez mese? A félő és szerencséjében reménykedő ember teremtette meg képzeletében a riasztó és vonzó szellemalakokat, de gyerekkorában sem félt a sötétben, és felnőttsége óta nem reményli a szerencsét vagy a csodát. Nem tudott szabadulni egy jobb gondolattól sem: iménti látomása valamiféle jel, üzenet, évek óta tartó rossz előérzetének látomásba forduló figyelmeztetése, hiszen apja már hetvenhárom éves, bármikor történhet vele valami üzemzavar.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék