SZEMLE

Játék kulcsokkal

„Első látásra azt hinné az ember, hogy ugyanazokon a helyeken fordul meg újból és újból... És még sincs így. Süllyedő szentélyek ismerősnek tűnő márványoszlopai között kutatva ismeretlen bálványokra bukkanok, és az ugyanannak hitt kazamatáról hamarosan kiderül, hogy több vagy kevesebb lépcsőfok vezet a mélyére, mint ahogy én tudtam.”

SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER: Misszionáriusok

A lépcsőfokszámlálás akkor válik igazán fontossá, ha gyanakszom. Ha kételkedem abban, hogy valójában ugyanazon a lépcsőn járok-e, amelyiken szoktam, vagy amely ismerős valahonnan. A megolvasás: birtokbavétel, a kétségek eloszlatására tett kísérlet. De vajon megnyugtató lenne, ha a lépcsőfokszámlálás a várt eredményt nyújtaná? Hátha valaki kicserélte időközben a lépcsőfokokat? Avagy: ugyanazon a lépcsőn lépkedek-e, ha a fokok ugyanazok, de a sorrend más? Vagy ha az ismerős lépcsőfokok ismeretlen helyre vezetnek?

A hétköznapok világában az ehhez hasonló kérdések már-már nevetségesnek tűnnek. A Szakács István Péter-novellák azonban Szerződést ajánlanak az olvasónak, mindjárt a kötet legelső modatában: „Képzeljük el...” (5. o.) A Szerződés az utolsó szavakig érvényes követelménye: „hagyom, hogy körülöleljen a világ.” (114. o.) Ennek a világnak az alapkérdése pedig éppen a dolgok azonosságára és önazonosságára vonatkozik.

A szerző vonzódik a paradox helyzetekhez; legtöbb hőse a megismerés és önmegismerés útját járja, s ezen az úton többnyire saját megvalósult álmaival találkozik, vagy a Másikkal, aki ugyanő. A Borgestől vagy Karinthytól ismerős alapszituáció azonban többféle mutáción megy keresztül a kötetben. Az Indián nyár című írásban például „egyszerűen” kettéágazik egy élet. A poros kisváros lakója úgy dönt, hogy új életet kezd a tengerentúlon. Évek múltán, egy véletlen folytán tudomást szerez arról, hogy régi otthonában továbbra is ott lakik alteregója. A találkozás nem jön létre, mint Borgesnél vagy Karinthynál, csupán a Másik világával, könyezetével, hisz gondolatmenetük egymás tükörképe: egyszerre indulnak felkeresni azt a helyet, amely szinte otthonuk lett, illetve maradt. Ebben a novellában az alakok szimmetrikusak, és mindvégig megmarad közöttük egyfajta egyensúly: „így kettéhasadva alkotunk egészet, mert a hasik hiánya örökösen emlékeztetni fog a megálmodott teljességre.” (53. o.) Nyugtalanabbak és feszültségtelibbek azok a történetek, ahol a két én az aktív-passzív pólusok felől mozdul el, megmagyarázhatatlanul olvadva össze a történet végén. A Kísérleti adásban a kisvárost kábeltévé-hálózatával romlásba döntő milliomos arca olvad össze a jelentéktelen újságíróéval. A titok című novellában a gyilkosság történetét hallgató narrátorról derül ki, hogy valamiképpen ő követte el a gyilkosságot. Az én sötétebbik oldalával való szembesülés történetei ezek, s éppen irracionalitásuk révén rendkívül hatásosak.

Szintén „a Másik, aki ugyanaz” kérdésre épül a Kék pajzsban szemtől szemben és a Szertartások című írás. Itt az azonosulások már a metaforikusság szintjén mennek végbe. „Így kapcsolódhat össze kettőnk sorsában az ízek és szavak iránti gyanakvó tisztelet, az étel- és szókóstolás magányos szertartása egymástól távol az időben, mégis ugyanannál az asztalnál – szemtől szemben.” (Kékpajzsban szemtől szemben, 113. o.) Az ételkóstoló és az író utód egyaránt veszélyes szertartások részese, akárcsak hóhér és áldozata a másik novellában. A Szertartásokban azonban inkább maga a szertartás mutatkozik meg másként két résztvevő szemszögéből nézve, bár a szöveg megengedi a hóhér mint áldozat olvasatot is.

Ha a fenti novellák kontextusában értelmezzük, a Balthazár című szöveg is sajátos fényben jelenik meg. A benne feltűnő világ orwelli, akár a diktatúráké általában. A történet főszereplője (akinek nem tudjuk meg valódi nevét) az elnévtelenedés lépcsőfokait járja be. Novellát közöl egy szamizdat folyóiratban, olyan álnéven, amit ismeretlen szerkesztők adnak neki. Feljelentése után, a kihallgatáson tudja csak meg, hogy az álnév, ami alatt megjelent írása: Balthazár. A még teljes identitású férfi reakciója: „A név idegenül visszhangzott benne. Csalódott volt. Másra várt, valami titokzatos és szépen csengő szóra, lényének rejtett kódjára, nem erre, a tőle oly távolinak tűnő, közömbös hangsorra.” (19. o.) A sokévi börtönbüntetés ideje alatt soha nem szólítják nevén, a tegezés felé áramló meghittsége pedig csupán a hóhér és áldozata közötti iszonyatos meghittség. Az énből a fogság végére már csak széteső mozaikdarabkák és ösztönök maradnak, s amikor egy kisfiú megkérdi tőle, hogy hívják, már a Másik feleli: Balthazár. Az énnek éppen az a bizonyos rejtett kódja vált végképp hozzáférhetetlenné, megszűnt titokzatossága, s a „közömbös hangsor” már tökéletes jelölő ebben a helyzetben.

Az önazonosság problématizálása a meta-történetiség szintjén is feltűnik a kötetben. Így kapcsolható a Balthazár egy másik novellához, A Vörös Királyhoz. Az előbbi alcíme (szamizdat fikció) elfogadhatóvá teszi azt az értelmezést, amely szerint a novellában szereplő szamizdat írás maga a Balthazár szövege, illetve az álnéven író szerző története saját írásbeli „próféciájának” beteljesedése. Több utalás is emellett szól, az alcímen kívül például: „Történetét nem tördelte párbeszédekre” (18. o.), amely a Balthazárra is jellemző, vagy a vallomás megtételekor: „Később egy altiszt papírt és tollat adott neki, és azt mondta, írjon le mindent. Nem volt, mit lejegyeznie: az elbeszélésben ez is benne volt.” (18. o.)

A Vörös Király nem ennyire komplex ugyan, de szintén feltűnik benne mesemondóként az öreg, száműzött király, aki saját történetét meséli egy tábortűz mellett. A tettek a megéltség felől az elbeszéltség fél-cselekvése felé mozdulnak el, egészen más modalitást nyerve ezáltal. (Vagy inkább: saját modalitásukra terelik a befogadói figyelmet.) A kötet közlekedőedényében feltűnik még egyszer a Vörös Király meséje, A titok című novellában (amelyben a főhős saját történetét hallgatja) kerül elő egy ládából, újabb kapcsolatokat létesítve ezáltal a szövegek között.

A beteljesült álom problematikája a kötet másik fókuszpontját jelenti. A vakok városa, Az égő szárnyú madár és a Francia tavasz egészen nyilvánvalóan ennek a toposznak a különféle megjelenítései. Az égő szárnyú madárban egy szegény halász fényes királyi udvart, gazdag országot álmodik magának, ám, amikor egy mesei fordulat révén álma valósággá válik, nem tudja elviselni, hogy körülötte minden teljesen megegyezik álombeli világával; visszavágyódása eredeti környezetébe az égő szárnyú madár szimbólumában testesül meg. A vakok városa szintén orwelli világ; a fallal körülvett városból megszökött férfi, amikor elérkezik vágyálmai „helyszínére”, már nem ismeri fel azt: egy titokzatos kór leteríti. A Francia tavasz az ideál időtlenségével szemben felvillantja a megvalósult ideál időbeliségéből fakadó problémákat. Az elképzelt francia lányt egyre idősebb korában ábrázoló fényképek láttán a főhős összeroppan és ismételten megbizonyosodhat: „Azt a nyugtalanító és mámorító vágyat, azt a lebegést csábító ígéret és elképzelt beteljesülés között soha többé nem éreztem, s rájöttem, hogy szürke és megalkuvásokkal teli életem legnagyobb kincse volt a francia lány.” (62. o.)

Áttételesebben, sokkal nehezebben tettenérhetően válik szövegszervező elvvé a megvalósult (?) álom a Hexapolisban, illetve a Misszionáriusokban. A kötet: belső térképek gyűjteménye egy városról, vagy inkább: egy belső város térképeinek gyűjteménye. Szinte minden Szakács-novellában feltűnik a Város mint helyszín, de mindig névtelenül. A Hexapolis is csak a felszínen funkcionál névként, valójában a szövegépítkezés hatpólusúságát emeli ki. Egy homokos üreg mélyén fekvő ember álmai, képzelgései valósulnak meg a novella egy-egy látszólag különálló részében. Ismét egy világirodalmi párhuzam: Sámuel Beckett híres Trilógiája áll össze hasonló módon, tehetetlen, rezignált emberek más, hasonló emberekről való képzelgéseiből. Szakács István Péter novellájának hőse is csak abból a meggondolásból dönt a cselekvés mellett, hogy „végül is mindegy, hogy önmagad foglya vagy-e, vagy egy külső erőé.” (108. o.) Hexapolis kapcsolható tehát Becketthez, Kafkához (az egyik „belső novella” hőse K), és persze a kötet Balthazár című írásához is. A Hexapolis evezősének története Balthazár sorsának egy másik lehetséges változata. Kényszerű szolgálata alatt az evezős azt képzeli, hogy evezőjével rajzolja-írja tele a folyót tovatűnő szavakkal: „Kezem, mely régen papírra vetette szavaim, most evezővel rajzol örökösen távolodó jeleket a folyóra. Soha nem hittem azelőtt, hogy gondolataim ennyire szabadon és mindig megújhodva áramolhatnak majd, mint most, amikor nem mozdulhatok el helyemről, és nem szólhatok senkihez.” (100. o.)

A Misszionáriusok című szöveg remek szimbolikával és szerkesztésmóddal épít fel egy újabb irracionális világot, amelyet azonban a megismerés vágya működtet. A rejtélyes táskahordozók ismeretlen tartalmú táskáikkal nap mint nap megismerhetetlen, a számukra folyton változó város utcáit járják. Arcukat csuklya borítja, és csak sajátjukról sejtik, hogy:„a hosszú használattól a barna anyag megfakult és kirojtosodott, akár az ábrázatom, amelyet megszámlálhatatlan sebhely rovátkája borít, mint pusztuló pergamentekercset rejtélyes írásjelek.” (65. o.) Azok a táskahordozók, akik közelébe férkőznek a táskák rejtélyének, vesztükbe rohannak. A megismerés szakralitásának novellája ez, ahol a titkok tudói talán a semmibe vesző, világtalan szemű táskaőrzők. (Ez a motívum a Nostradamust vak koldusként szerepeltető Titkos éjszakában kutatva című szöveg felé – és persze a görög mitológia Teiresziasza felé – teremt kapcsolatot.) Az értelmezési lehetőségek körét még tovább tágítja az utolsó mondat: „Álmaink fölénk hajló, kimarjult arcára már csak úgy bámulunk, mint rejtélyes írásjelekkel telerótt, pusztuló pergamentekercsekre, és ha valamiféle furcsa csoda folytán egyikünk mégis rábukkanna a városból kivezető titkos járatra, tán már annyi erőnk sem volna, hogy átbotorkáljunk rajta.” (67. o.)

Ez a mondat a már fentebb idézettel együtt az álom modalitását kölcsönzi a szövegnek, legalábbis az egyik lehetséges olvasatban. Egy másik olvasatban a táskahordozó azt álmodja, hogy ő táskahordozó, és egy megismerhetetlen város utcáit járja. Valaki álmodik valakit, aki ugyanaz. Az ilyen helyzetek paradox voltára a Dsuang Dszi-történet mellett egy Stanislaw Lem-elbeszélés is rávilágíthat, amelyben a hedonista királyfit ravasz udvaroncai úgy ejtik tőrbe, hogy egy olyan álomszimulátort ajándékoznak neki, amelybe egy olyan álom van betáplálva, amelyben a királyfi egy álomszimulátort kap ajándékba, s az álom része az is, hogy a királyfi bekapcsolja az álomszimulátort, ezáltal egy újabb álomba jutva át. Ez a helyzet, a valóság és az álom elkülöníthetetlensége miatt csapdahelyzet a királyfi számára, és ismét az álom-modalitás érvényesülése az értelmező számára. A táskahordozók világa: szimbolikus világ, a megértés folyton változó tere, ahol ismerős és ismeretlen újra meg újra összegubancolódik (vö. mottó).

A Játék a kulccsal bizonyos tekintetben a Misszionáriusok párja. Titkokról, zárakról szól ez is, rejtőzködésről, és ismét: a Másikról, aki ugyanaz. Már maga a cím is fontos helyet jelöl ki neki a kötet egésze tekintetében. És valóban: az itt következő idézet felől belátható a Szakács István Péter-kötet a maga globalitásában: „Elég ránéznem erre a kopott felöltős férfira, hogy újból eszembe jusson, amit már régóta tudok. A világ bennünk van. Úgy hordozzuk magunkban a mindenséget, mint időzített bombát, amelynek ketyegésére néha felfigyelünk, anélkül, hogy megsejthetnénk a kritikus pillanatot. A számlapon kattogva haladnak a percek, az erekben dörömböl a vér. Ha a kezünket tapogatózva kinyújtjuk, kiismerhetetlen, örökösen változó felületekbe ütközünk, ujjaink tanácstalanul elmatatnak a hűvös és síkos zárakon. Csak ülünk egymással szemben a koszos székeken, s miközben egymást lessük, titkon önmagunkat figyeljük.” (92. o.) Az idegen, aki kezében tartja a kulcsot, az üvegajtó tükröződő felületén tűnik fel, egy valószerűtlen világban, amely mégis a narrátor saját világának bizonyul, hisz a novella végén már ő az, akinek a zsebéből előkerül a kulcs, neki kell felnyitnia a titokzatos ajtókat.

Szakács István Péter novellái ismerős ismeretlenek a próza világirodalmi közegében. A parafrázis szintjén ott kísért világukban az Ezeregyéjszaka és Kafka, de az olvasói Enciklopédia függvényében hozzájuk kapcsolható Italo Calvino Városok és jelek című novellaciklusa, Borges, Cortázar, Beckett, Poe irracionalista építkezésmódja, Orwell prózája, de akár a Mandics György – M. Veress Zsuzsanna szerzőpáros remek novellafüzérei, amelyek egybecsengenek a Szakács-novellák hőseinek vergődésével vagy televízióhoz való viszonyával. De ezek csupán fogódzók. Hisz, mint tudjuk: mindig kiderül, hogy több vagy kevesebb lépcsőfok vezet a mélybe, mint ahogy gondoltuk; hogy olykor-olykor több kulcs is nyitja ugyanazt a zárat, és hogy ugyanaz az ajtó néha teljesen ismeretlen helyre visz, a kulcstól is függően.

BALÁZS IMRE JÓZSEF