És ha a bölcsek nem néznek félre...?

Lendvay Éva: Árnyék a falon. Válogatott versek és műfordítások. Fulgur Kiadó, Brassó, 1994.

A kritika (és a költészet) történetéből származó példák sorával bizonyítható, hogy az irodalmi bírálat, a művek és írók értékelése elsősorban az irodalom alakulástörténetében végbement változások során válik időszerűvé. Ugyanakkor nem hagyhatók figyelmen kívül az olyan szerzők sem, akik a változásban, az új útkeresésben nem akartak, vagy egyszerűen képtelenek voltak részt venni. Nem az új törekvésekkel egyet nem értőkre, a „konzervatívabb”, hagyományosabb írókra, költőkre gondolok itt, hanem arra a harmadik csoportra (s nem feltétlenül harmadrendűre), amely egyik táborhoz sem tartozva magában hordja még a szemléletváltás előtti költészet minden „tanulható fogását”, ám már képtelen igazából a jelen költészetének új és új áramlataival megújulni. A „nagy” generációk közti, periférikus költészet az ilyen, amely falka-nélküliségében hol epigonsággal küszködik, hol a korral való erőltetett lépéstartással próbálkozik.

Ilyen megkésett, a kritika elől befelé forduló, menedékkereső költészet a Lendvay Éváé is. Azé a Lendvay Éváé, aki költészetével kapcsolatban kijelenti: „szonettet írok, és hogy tehetséges/volnék, elég tán, ha csak én hiszem.” – s teszi mindezt úgy, mintha költészete az elmarasztaló kritikák folyományaként vált volna sekélyessé és magába fordulóvá, nem pedig fordítva. Vagy valóban elég lenne ennyi: „ha csak én hiszem”? Ebben az esetben az olvasó nyugodtan hátradőlve sóhajthat: még jobban meggyőzték, Lendvay Évának nem verseket, hanem naplót kellene írnia. Lendvay Éva választott költői szerepkörében ugyanis önmagának ír. Önmagának s önmagáról. Jól tudom, egy bírálat nem egy adott szerzőre, hanem annak költészetére kell hogy vonatkozzék. E költészetről szóló értékítéletek és ténymegállapítások azonban nem kerülhetik el teljesen az illető szerzőt egy olyan én-központú, alanyi költészet esetén, mint amilyen a Lendvay Éváé. A terjedelmet tekintve inkább csak versesfüzetnek nevezhető válogatásban – melynek felét a költőnő műfordításai teszik ki – nehéz olyan verset találni, amelyikben ne a lírai én szenvedne az előtérben. Ezek a válogatott versek azonban semmiképp sem regényszerűek – már csak a tematikus ciklusbeosztás miatt sem –, de hangulatokat, emlékeket, gondolatokat őriznek. Olyan, mintha valóban lírai naplójegyzeteket lapozgatnánk. Versekként viszont túl gyöngék vagy éppenséggel erőltetettek. Érződik, hogy küzdelmek árán, vontatottan születtek, új költői kifejezést pedig már a ’70-es években sem igen jelenthettek. Van ugyan valamiféle nyugtalanság, újranekiindulás, vissza-visszatérés a versekben, de legtöbbjükben nincs meg a kellő erő a feszültség fenntartásához. Az alapötlet így csak nagy ritkán lát sikeres befejezést; mintha felemésztené kezdeti energiáit, ellaposodik. Nem torzóban marad, annál rosszabb. Az ötlet hirtelen felvillanó fénye után a sötétség csak komiszabb, bosszantóbb. Ugyanúgy az erős hangulati felütés is helyenként elsekélyesedik, a jelentésmező összezsugorodik, a zsurnalizmus felé tolva el a szöveget. Ilyenkor kezdődnek a költészet számára már „döcögős” passzusok. Lendvay Éva ugyanis a költőiséget két fókuszpontból eredezteti, s pusztán ez a két tényező látszik irányítani költészetét: az én-központúság és a fokozott érzelmi csapongások, az emocionalitás. A szenvedés eleve szükségeltetik költői világlátásában a versíráshoz. A Szemlér Ferenctől örökölt „zsibbadt magány”, a beteljesületlenség, az örökös hiányérzet kapcsolja össze a gyermekkort, az apa emlékét, a költészetet és a szerelmet felidéző líra több oktávnyi távolságát. De ez a magány előli menekülés is olyan, mint amikor valaki egyedüllétében odafordul naplójához vagy akár emlékkönyvéhez, s teleírja kusza gondolataival. Egymásba folyik emlék, hangulat, élmény: szereleméhség és öngyilkosságot kísértő egyedüllét. Az egész kissé már túl is ékesítve. És sajnos, a lírai közhelyek, az almanachlíra patentjai hálózzák be az elbizonytalanodó versbeszédet.

De vajon tényleg lehet-e valamiféle lírai naplóként (és itt nem referenciális alappal rendelkező tényszerű irodalomra gondolok) olvasni, átértékelni ezen írásokat. Ha jól meggondoljuk, az én-központúság és az ebből indukált érzelgősség a naplóműfaj jegyei. Ilyenformán az életképek, hangulatok, gondolatok lejegyzése naplóba illő passzusok, amelyeknek ilyetén való olvasatát segíthetik elő a kötet túlnyomó részét kitevő szabadversek is.

Ami pedig a fikcionalitással kapcsolatos aggályainkat illeti: a művészetté nemesedő naplóműfaj megnevezés már eleve magában hordja a dokumentálhatóság csődjét. Igaz, ebben az esetben nem maga a költő kívánja naplóját „műfajjá” nemesíteni –, mint ahogy az lenni szokott. Mégis, talán ez lehet e „versek” életképessé tételének a járható útja. Hiszen Lendvay Évánál a vers „dolgaink” sorába kerül. A versben életével akar elszámolni, s ebből adódóan ő maga válik versei elsőszámú címzettjévé. Az őt körülvevő világot szeretné kiírni magából, hogy igazából birtokba vehesse azt.

Lendvay Éva válogatott verseit kevés virtuális erőfeszítéssel lírai naplóként olvasva, talán elmerenghetünk a szerző gondolatai fölött. Versekként azonban mindig közénk fognak állni az említett versstilisztikai, tematikai és formanyelvi hiányosságok, amelyeket bizonyára Ledvay Éva is gyanít., amikor leírja:

„ ... egy félig megrágott almával

kősúlyú gyermekkorral

tépett fedelű könyvekkel

üres borítókkal

hemzsegő etimológiákkal

s az egésznek

az úton sorra elveszett eldobált elhagyott

félig megrágott részeivel

osonok be a hátsó ajtón

amíg a bölcsek félrenéznek

a szigorú örökkévalóságba.”

BOKA LÁSZLÓ