Becsületes elkötelezettség

A kötet előszavában Méray Tibor, a nyugati magyar irodalom egyik legfőbb korifeusa bemutatja nekünk a szerzőt. Nem mondhatjuk, hogy feleslegesen, hiszen Sz. Nagy Csaba Svájcban töltötte életének alkotó felét, írásai az emigráció sajtójában jelentek meg, s jóllehet ezekben meglehetősen sokat foglalkozott Erdéllyel és az erdélyiekkel, aligha tudhattunk róla.

Gyűjteményes kötete is számos erdélyi tematikájú írást tartalmaz. Fontos, amit mond bennük, és megszívlelendő, ahogyan elmondja.

Származása Erdélyhez köti, ősei a székelyföldi Szárazajtáról és a partiumi Nagykárolyból származnak, a család múltja egész Erdélyhez kapcsolódik. Orbán Balázsnak a Székelyföld leírása című hatalmas fakszimile munkáját szemlézve, alkalma adódik a székely múltról, a székely valóságról beszélnie. Észrevételei jól dokumentáltak, a távolság ellenére betekintése van a múlt és a jelen székely valóságára. A székely múlt vitás kérdéseire nem kínál saját megoldást, nem tör lándzsát egyik elmélet fölött sem, hanem valamennyit bemutatja, a Csíki Székely Krónika állításaitól kezdve a legújabb hipotézisekig, figyelembe véve az erdélyi tudósok kutatásait is. Nem dönt, mert nincs, ami eldöntse a vitát. Nem mondja azt egyik elméletről sem, hogy eljárt felette az idő, pusztán azért, mert új, de semmivel sem bizonyítottabb hipotézisek születtek. Noha nagyon pontos és tényszerű, nem vakítja el a tudományosság ragyogása. „Lehet, hogy a sok tudományos vizsgálódás egyszer mégis a néphit, a néphagyomány, és ezzel a székelyek hun eredetének igazolásával ér véget?!” Nem elfogult, rámutat az Orbán-mű hiányosságaira, a világtól lemaradt módszereire, ugyanakkor a könyv részletes leírásaira, adatainak pontosságára, követendő szociografikus feltárásaira is felhívja a figyelmet, jelezve, hogy azóta sem sikerült ebben egyetlen munkának sem túlszárnyalnia.

Különösen érdekes Kós Károly életét végigkövető, műfaját tekintve nem is tanulmánynak, inkább dokumentum-novellának tekinthető írása (Helyesen láttátok-e?). Kós alakja pontosan kirajzolódik, világosan látható lesz hangsúlyos szerepe a transzszilvanizmus kialakításában, betekintést nyerhetünk emésztő harcaiba a pesti érdektelenséggel, a hazai meg nem értéssel, a román hatalommal, a nyomorral és a szegénységgel. Ha ezt az írást összekapcsoljuk a kötetben előtte olvasható, A transzszilvanizmus és változatai című tanulmánnyal, számos eddig nem tudott, illetve a transzilván-ideológia eddig hangsúlyt nem kapott elemére bukkanhatunk. Sz. Nagy Csaba, aki a maga kisebbségének (az emigráció is kisebbségi lét) megélt tapasztalataival, ugyanakkor mégis kívülről szemlélve a vizsgált problémát, higgadt, ugyanakkor sablonoktól és fásultságtól mentes elemzését nyújtja a hol kárhoztatott, hogy mitizált kérdésnek.

Legfontosabb megállapítása, hogy a transzilvanizmus ideológiája többrétegű. A Kós Károly-i – általa ugyan ki nem mondott, de írásaiból tévedés nélkül kiszűrhető – definíció: A transzszilvanizmus a teljes erdélyi népesség önrendelkezési jogának érvényesítésére irányuló törekvés. Nem más és nem több. Aki tagadja, ezt tagadja, aki magáévá teszi, ezt teszi magáévá. Azonban ez nem jelenti az állami önállóságra való törekvést, még akkor sem, ha Erdély népe adott alkalommal esetleg mégis ezt választaná.

Továbbá a Szemlér Ferenc-i panteista vonulat is megvan benne, miszerint az átfűtött természetszeretet volna a transzszilván gondolat, a transzszilvanizmus a táj nyújtotta meghatározottságot jelenti.

Kuncz Aladár másfelé tágítja a transzszilvanizmus gondolatát: az európai nemzetek egyesülésének perspektívájában találta meg saját irányvonalát.

Sz. Nagy konklúziója.„csak ilyen szétágazó kiterjesztéssel tudhatta a Helikon Társaság az egyes alkotók közötti különbségeket áthidalni, ami nélkül Erdély magyar irodalmának minden bizonnyal ma is elsősorban provinciális inhomogenitás lenne az alaptulajdonsága, a vele járó előnytelen mellékjelenségek kíséretében.”

A kötet második részében olvasható könyvismertetései is tanulmányoknak beillő alapossággal íródtak. Faludy György nem csupán itt bukkan fel, a kötet elején is foglalkozik vele, a régi vita (fordítás vagy átköltés Villon-kötete?) kapcsán. Rajta kívül többek között Thinsz Géza, Csoóri Sándor, Szépfalusi István, Siklós István kötetét szemrevételezi. Itt is vannak erdélyi témák: a Veress Dániel nagyszerű Erdélyi Emlékírók című antológiájáról szóló írásból megtudjuk, hogy a magyarországi kiadást miért csonkították meg, kihagyván a történeti jegyzeteket és a bevezető tanulmányt, amely az erdélyi fejedelemségek történetének mindmáig egyik legjobb összefoglalója („az erdélyi magyar lélek teljes elrettentése és visszariasztása lenne a célja az ilyen torz intézkedéseknek?”). A másik könyvismertető Fráter Zoltán Áprily-monográfiájáról alkalmat ad jó néhány Áprily-vers megidézésére, és a versek kapcsán megtalált párhuzamára Kriza János népköltési gyűjteményével, amivel a maga transzszilvanizmusát is megfogalmazhatja „... ez a gesztus nem más, mint egy brassói szász ősökkel rendelkező magyar költő és egy örmény eredetű unitárius püspök évszázadokon átnyúló csendes kézszorítása a magyar nyelvi szókincs érdekében.”

Alaposság és becsületesség jellemzi Sz. Nagy írásait a kötet utolsó, publicisztikákat tartalmazó fejezetében is. A tágabb magyar lét legfontosabb szervezeti problémái kerülnek terítékre, főképp a Magyarok Világszövetsége kapcsán. Mindig igyekszik gyeplőn fogni indulatait, a Csoórival folytatott polémiájában sem kívánja indulatossággal ellensúlyozni a másik fél kezében meglévő valódi hatalmat.

HOLL ILDIKÓ