Kelemen Hunor

Regényrészlet

Nagyapám szerint örök hazára csakis halálunk után lelhetünk. Úgy gondolta, levándorol majd a Tartaroszba, mert ott legalább nem lehet unatkozni. Félelmetes árnyak között, vak sötétben elbotorkál a Sztüxhöz, ahol egy Khárón nevű alak piszkos köpenyben és égő szemekkel várni fogja. Beülnek a ladikba, ringatja őket a Sztüx vize, pipáznak, s közben ezt-azt mesélnek egymásnak.

Az idő nem fog szorítani, mert nem lesz idő, mondta nagyapám és kacagott, mint aki tud mindent, s túl van a dolgok nehezén.

Mielőtt szemeit lecsukták, ragyogó, ám hideg, végtelen űrt láttam, ahonnan lassan hullni kezdett a hó. Napfényes tavasz volt, pontosan emlékszem, mintha most történne, ebben a pillanatban. Sütött a nap, felhőnek nyoma sehol, és nagyapám szemeiből omlani kezdett a hó. Percek alatt vastagon beborított mindent, megállíthatatlanul nőtt, vastagodott a fehér lepedő. Már a derekamig ért a hó, lábaim kihűltek, hátamról patakokban folyt a víz. A kandallóban a szurkos fenyő pattogva égett, de az ide-oda ugráló lángok melege nem ért el hozzám. A hó egyre nőtt, én hangosan vacogtam, idegesítően: saját magamat idegesítettem. Tanácstalanul álltam a szoba közepén, jöjjön, aminek jönnie kell állapotban. Már csak a fejem látszott ki a fehér pokolból, kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Olyan mélyen szívtam magamba, mintha utolsó lélegzetvétel lenne, mintha több évig ki kellene tartania. A mellkasomat rettenetesen préselte, több tonnányi hó nyomta össze; nincs hely a levegőnek, éreztem, nem tágul a tüdőm, nem bír ellenállni a hó súlyának, a szívem a dobhártyámat verte, szakította be a dörömbölés, mindjárt leáll, mindjárt leáll, vége, abbahagyom a légzést, pedig hosszú életet reméltem, melynek egyetlen titka van: nem szabad a légzést abbahagyni. Nem látszott a Hold, sőt, már a Napot is eltakarta a hó, csak a kékesen világító hideg lepedő, a hópokróc maradt, amelyen mintha valaki járna. Lábnyomok rajzolódtak ki. A nyomok fölött nem volt senki, de a végtelen hómezőn egyre szaporodtak a lábnyomok, távolodtak és mélyültek, ezer láthatatlan ember járkál, megy a nagyapám ezerfelé, útra kelt a több milliárd sejt, nagyapa szétrajzik, nem tartja már össze a fajfenntartás ösztöne, nincs szüksége _{már az életre, megy szerteszét, követhetetlenné válik, érzem, ahogy távolodik,} érzem, de nem látom, a szem gyenge a halál látásához, a szem nem erre való, csak a sok, a megszámlálhatatlan lábnyomot nézem, nem kapok levegőt, nincs levegő, hiába tátogok, fölöslegesen feszítem a mellkas izmait, csak tűz van, ég az orromban a nyálkahártya, lángol a mellkasomban a tüdő, izzik a szív, szétrobban a szemgolyó...

Később egy csuromvizes lepedőt találtam az ágyon, nagyapám nem volt sehol, és olvadt a hó körülöttem. Az ereszekről egész nap ütemesen csöpögött a víz, nem lesz vége soha, az őrületbe kerget, megvadulok. Így vallatták régen a foglyokat, talán Kínában, olvastam valahol, láttam filmen is talán, mindegy. Átázott a szoba plafonja, csöpögött rám a hólé. Kerestem egy kis száraz helyet, ahol meghúzhatom magam, a kandalló előtt volt ez a hely, a vízketrec, amelyben anyaszült meztelenül álltam, és már a tűz sem égett, vacogtam, reszkettem, fogaim koccanása egyre erősödött, míg a csontok hangja elnyomta a víz csöpögését.

Másnapra, mintha mi sem történt volna, felszáradt a víz, a falak, akárcsak friss meszelés után, nyirkosak voltak és mészszag áradt belőlük. A nyitott ablakon kihajolva láttam, hogy megérkeztek az első fecskék. Ruháimat nem találtam sehol, s így kénytelen voltam nagyapám ruháiba öltözni, amitől saját nagyapámnak kezdtem érezni magam, valami elhatalmasodott bennem, amitől azóta sem bírok szabadulni. A házban az összes tükrüt darabokra törte a havazás, nem láthattam magamat saját nagyapámként; sőt egyetlen bútort sem találtam, csak az ágy maradt a frissen meszelt falak között és az ágyon a vizes lepedő, ami azóta is használhatatlanul nyirkos. Megigazítottam magamon az idegen ruhákat, s közben arra gondoltam, hogy eddig nagyapám is leért a Sztüx vizéhez, ahová nagyon készült, és ahol nem fog unatkozni, és ahol nem kell sietni, mert nincs idő. Ül Khárón ladikjában, mesél és történeteket hallgat, pipázik, s hatalmasakat kacag, oly hangerővel röhög, hogy beleremeg az alvilág. Néha infravörös távcsővel felnéz, mert érdekli, hogy mi történik itt, de semmit nem ért abból, amit lát. Pedig reménykedett: minden úgy marad, ahogy az ő idejében volt. A kert, a ház, a birtok. Most aztán csodálkozhat.

Apám mindent megtett, hogy nagyapám kertjét megőrizze. Hétvégeken több száz kilométert utazott, vigyázott mindenre. Egy ideig még a nagymama rózsalugasát is gondozta. Remélte, hogy egyszer talán minden ismét olyan lesz, mint nagyapám idejében volt. Én még nem tudom, miként lesz, bár illúzióim nincsenek. Nyugodtan ülök az erkélyen, bámészkodom. Gyönyörű a panoráma. Évente többször elutazom, szeretek belakni minél több vidéket. Egyetlen helyhez sem köt végérvényesen semmi. Bármikor meg tudok állni, irányt változtatok, s visszapillantás nélkül utazom tovább. Tudom, hogy eljön majd a nap, amikor én is csóválni fogom a fejem, akárcsak nagyapám, mert lesz néhány dolog, amit nem fogok érteni. Bármikor érzekezem haza, apámat mindig a kertben találom, gyümölcsfái és krizantémjai között. Anyám a belakhatatlanul nagy ház valamelyik szobájából integet. Félszavakból is értjük egymást, pedig hosszú ideig nem találkozunk. Öcsém és húgom rendszerint nincsenek otthon, de mindig van hírünk egymásról. Apámmal végigsétálunk a kerten, mutatja a fáit, történeteket mond róluk, terveiről beszél. Bármit látok vagy hallok, igyekszem mindent megjegyezni.

*

Megpróbálok semmit sem elfelejteni.

Karácsony hajnala volt, mindent átjárt a frissen vágott fenyők illata. A villamosok zaja a város szélén a csendet kirojtozta. Lassítva havazott, mogyorónyi hópelyhek kergetőztek a neonok fényében. A hajnal a merev sötétségből a láthatárt láthatóvá satírozta. Az időnek nem volt ritmusa. Hatalmas lomha folyó: mindig más, és mégis mindig ugyanaz.

Álldogáltam a néma havazásban, a végtelenségig szerettem volna nézni nyomaikat, de a súlyos pelyhek az élettelen anyag kegyetlenségével láthatatlanná törölték a lépések negatív formáit. „Akinek nincsenek tervei és a körülményekre hivatkozva belenyugszik a megváltoztathatatlannak hitt helyzetekbe, az megérdemli a halált. Vagy ami még ennél is rosszabb: élete megalkuvások sorozata lesz. Én kilépek a sorból, nekivágok az ismeretlennek!" Ezek Ágoston szavai, néhány hónappal ezelőtt, augusztus 10-én mondta. Mint amikor megakad a tű a lemezen: percek óta ezek a mondatok ismétlődnek a fejemben. Zsebemben cigaretta után kutattam, sisteregve lobbant a gyufa. Az első füstöt még ízlelgetve, a többit már unottan fújtam, megcélozva néhány nagyobb hópelyhet a kékes füstkarikákkal.

Soha nem térnek vissza! – suttogta Ágoston mamája.

A sűrű havon a vér sem üt át.

A lehulló hamu nyomtalanul elkeveredett, az elhajított csikk izzó parazsát a hó pillanatok alatt betakarta. Ágoston mamája a folyóparton, a város északi részében lakott. Azon a hajnalon hazáig kísértem a törékeny zongoratanárnőt. Végig a folyóparton, a hó alól madárcsontvázak látszottak ki, őrizve egykori szárnyalások emlékét. A száraz nádat éles szél zörgette. A fagy elnyomta a nyári iszapszagot, a parton a lefordított csónakok, mint sorba rakott fehér koporsók.

Életem legszomorúbb karácsonya, mondta Ágoston mamája, Zsófi. Reggeli után, a barokk bútorokkal berendezett nappaliban forró kávét ittunk, amikor lomhán hatalmas kamionok bújtak elő a hófüggöny mögül. A szótlan és erős munkások a lakásból mindent az autókra raktak.

A szomszéd házakat már ellepték a svábbogarak, zokogott a törékeny zongoratanárnő, s közben ujjai könnyedén futottak a megkopott elefántcsont billentyűkön. A szótlan munkások szívét meglágyította a furcsa dallam, és Ágoston mamájának meghagyták a zongorát. Tenyérnyi ólompecsétekkel lezárták a kamionokat, és szó nélkül eltűntek a hófüggöny mögött. Kapadohányfüst és fojtó izzadságszag maradt utánuk. Néhány óra múlva már hallani lehetett a svábbogarak motoszkálását a szomszéd szobákban. Ágoston mamája zokogva s fáradhatatlanul játszott, könnyei nyomán a fekete zongorán fehér foltok maradtak. Estére, amikor a karácsonyfákon meggyújtották a gyertyákat és a csillagszórókat, a folyó felől a fagyos szél telefújta a város utcáit valami furcsa, addig sohasem hallott, szomorú zongoraszóval. Az emberek néhány pillanatra megdermedtek, ijedten hallgattak, hegyezték fülüket, de nem tudták, hogy honnan jön a zene. Mindenki a szomszédjára gyanakodott, de rövidesen dolgaik után láttak, megfeledkeztek a dallamról, mint megannyi más titokról, amelyre sohasem derülhet fény. A folyó felől a szél azóta is gyakran hozza a város utcáira ezt a különös dallamot.

Évekkel később, korán reggel, egy kávéház teraszán ülve, Lee Eszternek egy öreg halász mesélte, hogy a folyó felől a szél a város utcáira gyakran egy különös dallamot hoz, melynek forrását senki sem találja. Számomra ismerős volt minden utca. Kértem Esztert, kösse be a szemem, mert úgyis eltalálok a folyópartra, Ágostonék egykori házához. Mintha megállt volna az idő. A városnak ezen a részén semmi sem változott. Akárcsak gyerekkoromban, a nádas most is tele volt sárguló madárcsontvázakkal. A ház irányából nagyon halk zongoraszó ütötte meg fülünket, a kertből madarak dala hallatszott. Nem tudom, milyen madarak lehettek, füttyük után sohasem tudtam megkülönböztetni őket. Meleg és iszapszag volt mindenütt, a párás levegő megnehezítette a légzést. A ház falait sötétzöld kúszónövény nőtte be, vadborostyán, állapította meg Lee Eszter, minden növény ismerője. A kertben, a hatalmas levelek alól fekete és sárga kiscicák bújtak elő, s mintha embert sohasem láttak volna, félve, megrémülve rejtőztek el. Az ablakra pók szőtt hatalmas hálót, középen emberfejnyi lyuk volt, azon át bekukucskáltunk.

A zongoránál ősz hajú, fáradtnak látszó nő ült, csupa csont és bőr. Mintha csak simogatta volna, olyan könnyedén érintette a billentyűket. Fejét picit hátraengedte, úgy tűnt, hogy átnéz a plafonon és a tetőn, valahol messze egy képet lát talán, vagy egy égi kottát olvas, amit számára írt az Isten, hogy megnyugtassa zaklatott lelkét fia elvesztése után, aki egyesek szerint áruló lett, holott csak kiállt a sorból, és más úton jár. Zsófi azóta nem fogad tanítványokat. Elbújt a világ szeme elől, kiállt ő is a sorból. A zongora maradt számára és az égi kotta.

Óvatosan megkopogtattam az ablakot, Zsófi felém fordította fejét, talán megismert. Arcán mosolyféle futott át, ám a sok ránc miatt nehezen lehetett eldönteni, hogy valóban mosoly volt-e, vagy csak egy rándulás. Felállt a zongorától, elindult a pókháló takarta ablak felé. Nyomai a vastag porban élesen kirajzolódtak, lépései mintha bizonytalanok lettek volna. Közeledett az ablakhoz, a zene mégis szólt, ugyanúgy hallatszott, mint amikor a zongoránál ült. Sőt, mintha hangosodott volna, s amire az ablakhoz ért, már fülsiketítő zaj volt, nem dallam, nem zene, hanem zaj. Ágoston mamája az ablak túloldalán beszélni kezdett, de nem hallatszott át semmi, s én a szája mozgásából próbáltam kitalálni a szavakat, a mondatokat. Mintha arról beszélt volna, hogy attól a karácsonytól megállás nélkül zongorázik, és tudja, egyszer ez a különös dallam, amit égi kottából játszik, ez a furcsa zene körbe fogja érni az egész Földet, mert viszi a szél, és ahol véget ér, ott átadja egy másik szélnek, és így tovább, és egyszer majd az egész Földön, minden városban és faluban pontosan karácsony estéjén, amikor meggyújtják a gyertyákat és a csillagszórókat, az utcákon, a tereken és a házakban ez a különös zaj fog hallatszani, és nem lehet előle elbújni, mert mindig és mindenhol rátalál az emberre, hogy megállítsa egyetlen pillanatra, megállítsa és elrepítse. Olyan lesz, mint egy csoda, titok, melyet nem lehet megfejteni. Vannak dolgok, amelyekre sohasem derülhet fény. Ilyesmiket mondott Zsófi, majd megfordult, és nagyon vigyázva ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyeket az ablakhoz jövet a vastag porban hagyott. Visszatántorgott a kerek diófaszékhez, és mintha mi sem történt volna, tovább játszott az elvékonyodott elefántcsont billentyűkön.

Már az utcán jártunk, távol a háztól, és még mindig hallani lehetett a törékeny zongoratanárnő dalát.

Az utca, amelyben a ház állt, sehová sem vezetett. Ezt Ágoston apjától tudom, akinek egy kihallgatáson lerúgták a veséit. Sok évvel ezelőtt mondta, hogy ez az utca sehová sem visz. Minél előbb lógjál meg innen, menjél, amíg nem késő, biztatta Ágostont.

Az utca mindkét végén kocsma csábította az arra járókat. Ágoston apjának, bármelyik irányból is érkezett, mindig el kellett haladnia valamelyik kocsma előtt, és ez jó ürügy volt arra, hogy megálljon egy sörre, néhány pohár borra, egy kupica jó rozspálinkára, amit a kocsmáros vodkásüvegből töltött a törzsvendégeknek. Ágoston apja természetesen törzsvendégnek számított, és Hall Gyuszival, a város legjobb bunyósával gyakran elidőzött valamelyik kocsmában. Zsófi sem talált megoldást a kocsmába járás felfüggesztésére. A szokásos asszonyi fenyegetőzéseknek pontosan az ellenkező hatása nyilvánult meg: előlük ugyancsak a kocsmába menekült Ágoston apja. Amikor szótlansággal büntette férjét Zsófi, akkor meg azért ment a kocsmába, hogy legyen akivel beszélgetnie. Néha Ágoston apja is változtatni próbált a helyzeten: gondolta, hogy az éjszakai műszakkal talán megoldhatná a hazajárás pillanataiban rá leselkedő csapdát, ám kiderült, a könyvtárban, ahol dolgozott, semmilyen éjszakai műszak nem létezett. Ágoston apja mégsem volt alkoholista. Nem ezzel volt a baj, a botrány nem ebből származott. Zsófi szerint kevés időt töltött családjával; mások szerint olyan kétes figurákkal barátkozott, akik a szocialista rendre veszélyt jelentettek. Ezáltal ő maga is gyanússá vált, amit családi múltja súlyosbított. Hall Gyuszival rengeteget beszélgettek az egykori készruhagyárról, amelyet Ágoston apjától az ötvenes évek elején vettek el, és ahol Hall Gyuszi apja egy időben a gyártulajdonos sofőrje volt. Régi szálak fűzték egymáshoz a két férfit: gyerekkoruk óta jó barátok voltak, s bár Hall Gyuszi apjának nem volt tulajdona a gyár, az államosítás után ő is úgy mesélte, hogy „ezek elvették a gyárunkat“. Azokban az években sok szó esett Májer Jóskáról, Joseph Meyerről, a gyár egykori üzletkötőjéről, aki eltűnt a második háború után, és az ötvenes években Joseph Meyerként jelent meg ismét. Az ő autói kéthetente érkeztek a városba, messzi tájakról jöttek, talán Németalföldről. Legendák keringtek arról, hogy készruhának álcázva hány meg hány ismerős menekült el Joseph kamionjaival. Meyer is gyakran megfordult a városban, s olyankor minden tiltás ellenére Ágostonéknál szállt meg. Egy ilyen találkozás után hívták be Ágoston apját egy rövid beszélgetésre. Aztán lerúgták a veséjét. Ezek így beszélgetnek az emberrel, dühöngött Hall Gyuszi, s Ágostonnak atyai barátként próbált segítségére lenni.

Ágoston nagyapja a gyár főbejárata elé akasztotta fel magát. Az állami biztosok a holttestet kerülgetve léptek be a készruhagyárba, hogy átvegyék a tulajdonjogot. Mi kisiskolások voltunk, amikor majd huszonöt évvel később meglátogattatták velünk a város készruhagyárát. A történetet akkor még nem ismertem, és nem tudtam elképzelni, hogy Ágoston miért szomorú, miért mozog feszengve. Pedig a nagyapját csak fényképen látta. Ha emlékezetem nem csal, kilencévesek voltunk. Az első népünnepélyen is abban az évben vettünk részt. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi a párt. Csak annyit tudtam, hogy a papa meg a mama, meg a papa barátai suttogva beszélnek róla. A papa néha dühösen is. Olyankor azt mondta, hogy ezek a párttól kötni való bolondok, sok seggfej. Iszonyúan kell félni a párttól, gondoltam, ha arról csak suttogva mernek beszélni olyan erős férfiak is, mint a papám meg az ő barátai. Indián mesékben éltem ez idő tájt. Elképzeltem, hogy a párt olyan, mint a rossz irokéz indián. Apacs semmi esetre sem lehet, állapítottam meg. Egyszer elmesélem ezt Ágostonnak, aki akkoriban törzsfőnök volt. A varázsló én voltam, ketten tehát a törzs két legfontosabb embere. Ágoston egy este véletlenül kihallgatta, véletlenül, mint a gyerekek vagy az indiánok, kihallgatta, amikor az apja hazaérve az egyik kocsmából, a törékeny zongoratanárnőnek azt mondta, hogy minden azért ilyen, mert az ő apját, Ágoston nagyapját a párt kergette a halálba. Másnap reggel szent esküt tettünk, hogy egyszer majd mindenért bosszút állunk.

Néhány hét múlva még jobban elcsodálkoztam. A világ legszebb tanító nénije, aki pontosan olyan volt, mint Hófehérke, a csúnya igazgatónő jelenlétében valami olyasmit mondott, hogy a párt főtitkára és egyben országunk elnöke, s közben elpirult, mintha szégyellnie kellene valamit, és a tábla fölötti képre mutatott... Az osztályterem egyetlen faliképéről volt szó, a félfülű, nyakkendős irokéz törzsfőnökről. Nyakkendős indiánról akkoriban még nem olvastam. Éreztem is, hogy itt valami gáz van, rettenetes átverés, ilyesmi. Nem tudom, mi történhetett, mert ki tudná megmagyarázni a lélek mechanizmusát, de attól a naptól én is egyre gyakrabban beszéltem suttogva, mint a papa meg a mama, meg a papa barátai, azok az erős férfiak. Még ma is előfordul, hogy néha az indokoltnál halkabban szólok.

Június elseje előtt Hófehérke tanító néni mondta, hogy gyereknapra a mi iskolánk is készül, mert jönni fog egy bácsi, aki látni és hallani akarja a párt pionírjait, akik mi voltunk. Hófehérke tanító néni most is nagy kínban volt, látszott az arcán, akárcsak első alkalommal, amikor a pártról hallottam beszélni. Mondtam is a papának este sakkozás közben, amire ő azt válaszolta: a rendelet az rendelet. Aztán hagyta, hogy én győzzek. A papa úgy tett, mintha valamitől kímélni akarna.

Délutánonként, amikor éppen indián hétköznapjainkat élhettük volna, az iskola petróleumszagú termeiben szavaltunk, énekeltünk és még táncokat is tanultunk saját ünnepünkre. Ha nem lettem volna nagyon-nagyon szerelmes Hófehérke tanító nénibe, talán nem is tudtam volna megbocsájtani azokat a fájdalmasan hosszú és. keserű órákat. Iskolába is igazából azért jártam, hogy láthassam őt. Nagyon el tudtam képzelni egy üvegkoporsóban, mint akit a gonosz mostoha megölt, és akkor jövök én, csókjaimmal feltámasztom, és... tovább már olyan szép, hogy le sem bírom írni. Néha a papa egyik barátjával Hófehérke tanító néni is eljött hozzánk azokra a hét végi bulikra, amiket azokban az időkben tartottak a papáék. Olyankor nekem sem volt muszáj korán lefeküdnöm. Igaz, hogy amikor táncoltak, inkább behunytam a szemem, mert nem bírtam nézve elviselni, ahogy Hófehérke átöleli a papa undok barátjának a nyakát, és roppant közelről rámosolyog. Olyankor lehunytam a szemem. Egyszer titokban beleittam Hófehérke tanító néni borospoharába. Sajnos nem történt semmi. Szabó Árpit is csak azért pofoztam fel, mert reméltem, hogy így nagyobb sikerem lesz Hófehérke tanító néninél. Mindössze annyi történt, hogy nem árult el a papának. Intézzük el négyszemközt, mondta. Amikor megkérdezte, hogy miért csináltam, hát szinte azt válaszoltam, érted, drága Hófehérke, de aztán meggondoltam magam. Ha ő nem vette észre, akkor nincs miért magyarázkodnom. A szavak ilyenkor nem segítenek. Végül is nem szóltam semmit, de sokat mondóan elpirultam. Szóval nehezen bírtam azokat a délutánokat. Egyetlen vigaszom Hófehérke volt. Egy esős délután jött egy nagy hasú alak: megnézte és meghallgatta a készülő műsort. Olyan inget és nyakkendőt viselt, mint azok a mukik, akik a papa munkáját szokták ellenőrizni. Hogy lehet ennyire ízléstelenül öltözködni, szokott csodálkozni a mama, ha valamiért átlépik házunk ajtaját az ilyen alakok. Ez is hosszasan nézett bennünket, mint a marhákat a piacon, úgy bámult ránk. Ült, nézett ki a fejéből és csóválta folytonosan, billegtette ide-oda, mintha valami irdatlan súlyt tartana hájas nyakán. A végén félrehívta Hófehérkét, hosszasan magyarázott, amitől a világ legszebb tanító nénije elsápadt. Időnként megpróbált mondani valamit, de a nagy hasú csak beszélt, beszélt és beszélt, mint aki soha senkit nem hallgat meg, mert ő tudja a dolgát, neki ne próbáljanak semmit megmagyarázni, hisz van két szeme, két füle és nagy-nagy esze, amivel mindent megért. Messziről olyanok voltak, mint egy némafilm jelenete. Ágoston szerint a kövért meg kellene skalpolni. Fejbőrébe talán tíz liter víz is elférne. A papa az ilyen alakokra szokta mondani: ezek azt hiszik, hogy még a seggükben is ész van. Néztem a fickót és elképzeltem, mennyi ész lehet a nadrágja alatt. Aztán elment a seggfej, s mi másnaptól új verseket és énekeket kezdtünk tanulni.

Amikor eljött a nagy nap, büszke úttörőknek maszkíroztak bennünket, majd a város főterére vezényeltek. Unott arcú és izzadtan lihegő bácsik, agyonrúzsozott tanító nénik irányításával egyenruhába öltöztetett gyerekek a szürke aszfaltra piros traktorokat és trikolórokat rajzoltak. Egy kislány zöld krétával rajzolta a traktort, amiért iszonyú szidást kapott, mert nálunk a traktor piros. Ha zöld lenne, nem tudnánk megkülönböztetni a búzától, magyarázta egy ideges tanító néni, aki búzát talán csak kenyérformában látott. A mi kiváló osztályunknak elkészítettek egy piros szövettel letakart emelvényt, ahová fel kellett sorakozni, és kerek egy órán át vártunk, hogy valaki megnézze, miként ünnepeljük meg magunkat június elsején, gyermeknapon. Hófehérke egyik cigarettát a másik után szívta. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, retteg, hogy lebőgünk, nem fogunk tetszeni, s akkor mehet dolgozni a gyárba, mert szent biztos, hogy kirúgják az iskolából. Ezt véletlenül hallottam meg, amikor legutóbb nálunk volt és a mamával kávéztak. Nem szokásom hallgatózni, de akkor muszáj volt beosonnom a másik szobába, hogy a nyitott ajtón keresztül halljam Hófehérke csilingelő hangját. Ha egyedül kell három szólamot énekelnem és tizenöt verset elmondanom, akkor sem hagyom Hófehérkét gyárban dolgozni, döntöttem el. Nem akarom, hogy reggel ötkor induljon munkába, és csak délután négyre érjen haza. Éppen ezen méláztam, amikor nagy szirénázással, mintha a mentők jönnének, egy hatalmas fekete autó érkezett a traktoros-trikolóros aszfaltra. Egyébként a mentők is jöhettek volna, mert olyan meleg volt, hogy bárki hőgutát kaphatott volna. Csak Ágostonnak volt jó, mert mögém állították, és én kifogtam előle a Napot, nem hagytam szenvedni a barátomat. Pont mint egy isten. A nagy fekete autóból egy mogorva férfi sietős léptekkel a piros terítős asztalhoz ment, patakokban folyt róla a víz. Hosszasan beszélt, amiből egyetlen kukkot sem értettem. Utána énekeltünk, verseket szavaltunk, és én tényleg, mintha egy kórus lettem volna. A seggfej elbóbiskolt a széken, néztem a bőrt a szemén. A végén megbökte valaki, amire talpra ugrott, és mosolyogva megtapsolta a produkciót. Sőt, Hófehérkével kezet fogott, és biztosan gratulált volna, mert a világ legszebb tanító nénije felszabadultan jött vissza hozzánk, és a nyakig begombolt ingének három felső gombját fellazította. Ettől aztán én is nyugodtabb lettem, biztos voltam, hogy Hófehérkének nem kell gyárba mennie dolgozni. Később egy csomagokkal megpakolt teherautó jött, és minden ügyes pionír kapott a párttól egy zacskót. Eugenia, egy doboz keksz és egy ehetetlenné olvadt csoki volt benne. Boldogok voltunk, mehettünk a strandra, ahová Hófehérke is elkísért. Aznap ő volt az Isten. Ezt meg is mondtam neki, amitől hirtelen komoly lett, és arra kért, hogy ilyet ne mondjak többé, mert ebből még baj lehet. Pedig tényleg ő volt az Isten. Még Ágostonnak azért elmondtam, hisz ő a legjobb barátom, de szerinte az Isten csakis férfi lehet, mert ő az atya, és az atya az minden bizonnyal férfi. Igazat kellett adnom neki. Abban egyeztünk meg, hogy Hófehérke lenne Isten párja, ha Isten nem volna magányos.

Este jó otthon lenni, megterített asztal, középen torta, körbe gyertyák, mintha ünnep lenne. Igen, gyereknap van. Ülünk három testvér az asztal körül, a húgom feneke alatt párnák, hogy felérjen a tányérig, billeg a sok alátéten, kitűnően egyensúlyoz. Megjön a papa, vacsora, ajándékosztás. Az én csomagomban rövidnadrág, hátizsák, kisbicska, rajzfilmek. Később a mama mindhármunknak adott még egy-egy csomagot: a munkahelyéről küldi a párt, mondta. A csomagok pontosan olyanok voltak, mint amilyeneket a főtéren osztogattak. Háát, ennek a pártnak semmi fantáziája nincs. A mama akkoriban egy hosszú irodában dolgozott, ahol mindig kávéillat és írógépkopogás volt. Gyakran számokkal teleírt papírokat hozott haza, és késő éjszakáig dolgozott. A papa szerint ilyenkor készíti a mérleget, amit mások elcsesztek, azt igyekszik helyrehozni. Előbb csak ceruzával írja be a számokat, majd mindent kétszer leellenőriz, s végül golyóstollal ráerősít. Mindig kíváncsi voltam, honnan jönnek a számok, mi van a számoszlopok mögött? Ha megkérdeztem, a papa rendszerint azt válaszolta: ne tudd meg, fiam! Előbb-utóbb meg fogom mondani, hogy ne kíméljen annyira, hisz férfi vagyok, illetve leszek, vagy mi? Tudnom kell, mi történik! Ezt már az ágyban, elalvás előtt gondoltam.