Botár Emőke ÚJABB LAPOK EGY FALINAPTÁRRÓL
Egy novemberi
éjszaka van. Számolok. Egy-kettő-tíz-húsz-harminc-hatvan. Egy perc. A
folyosókat számolom. Az összes lehetséges folyosót, ami az útjába állhat,
megrémisztheti, lebeszélheti, megbetegítheti...
Hallom az
autókat. A világ összes autóját képes vagyok hallani, ami még ilyenkor jár.
Hallom az autókat, lépcsőket és folyosókat. Egy-kettő-három...
Nagyon félek.
Félek, hogy valahol felgyúl valami lámpa, hirtelen kiömlik a fény és gyilkolni
fog. Bekúszik a szemünkbe, és foltot hagy, összekeveri a volt-at és a most-ot,
az ide- és odavezető lépteket... Egy-kettő-három.
Autó-lépcső-léptek... Egy-kettő-három...
Nem! Legközelebb majd megmondom neki!
Legközelebb megmondom neki...
Úgyis
legyőzi mindet. És úgy ölel. Úgy, mint aki először és utoljára teszi.
Úgy ölelem, mintha minden pillanatban megtalálnám és újra elveszíteném. Mintha
először és utoljára... Mintha összekeveredhetne bármelyik pillanatban a
volt és a most. Mert tudom, hogy bármelyik pillanatban össze is keveredhet...
Ajtó-ablak,
föld-ég-csillag... Összeesküsznek a győzelemre. Összekacsintanak. Ott
vannak mind. Minden nyitva van, hatalmas, összevissza kavargásban, a fejünk
fölött, az ujjainkban. S a szemünkben a félelem, hogy széttéphetjük-e vajon
egymást, mielőtt minden becsukódna...
Legközelebb nyugalom lesz. És tisztán látok majd, mintha a nap
sütne. Főzök talán egy teát, és míg odanyújtom a tálcán, nem fog
érintésekért reszketni a kezem. És nem reszket majd a szám sem,
ha beszélek...
Most az törénik, amit én akarok. Most, itt, ebben az
egyetlen világban.
Ezt a pillanatot
akarom. Ezt a pillanatot, mert most győzni fogok. Ahogyan ő
legyőzte az összes folyosót, a fények kattanását, autóajtó-csattanásokat,
telefonhívásokat és szempárokat, amik joggal ott motoszkálnak az agyában. Én is
legyőzöm őt. Újra legyőzöm. Azzal, hogy képessé tettem harcba
szállni és győzni a kedvemért.
Újra és újra. Mert nincs pillanat, amikor megszűnne a
küzdelem.
Legközelebb megmondom, hogy nem akarom! Legközelebb nem lesz
harc és tiszta lesz a szemünk. Leközelebb tudni fogjuk, hogy elég volt.
Hunyva a szeme, s az örökkévalóság rebben meg a szempilláján. Az
illúzió, hogy a
győzelmünkkel most már megvásároltuk az örökkévalóságot. Minden a miénk.
Jut idő akár taxisofőrökről és József Attiláról is beszélni...
És miértekről...
Újabb
győzelem. Én csendben vagyok és várok. Nem vallok be semmit, nem mozdul
semmire a kezem, talán a szemem sem mosolyog. Így nem veszíthetek. Tehát
győzök...
Ha kérdez, azért elmondom neki, hogy nagyon szeretem. De
csak ha kérdez!
S nagyon
szeretem, bár ott csúszkál már a hajnali fény az ablaküvegen, és tudnom
kellene: hamarosan megérzem, nincs jogom nagyon szeretni...
Legközelebb
megmondom neki, hogy nem akarom. Nem akarom újra megtalálni az örökkévalóságot,
mert nem akarom újra elveszíteni. Nem akarom elsőként sírva elismerni, hogy mindketten vesztettünk,
valahányszor belenézek a fénybe...
S mert mégis akarom a fényt, legközelebb
megmondom neki, hogy nem szeretem.
Búcsúzóul...
Egyszer csak
tényleg nem lesz tovább... De nem azért, mert én úgy döntök, hogy ne legyen... Tőlem teljesen függetlenül nem
lesz tovább. Nem is a fények miatt, nem is azért, mert esetleg nem
tudnád tovább elviselni, hogy valahol, egyes pillanatokban velem is számolnod kell. Nem azért, mert egyszer csak nem leszel
többé kíváncsi azokra a felhőkre, amik sietős-friss hajnalokon
az én ablakomból látszanak.
*
Április. Azt hittem,
hogy addig tartott. Hogy valahol régebb már véget ért. Akkor, amikor én úgy
döntöttem, hogy nem akarom tovább, mert többet találom szomorúnak magam
egyedül, mint nevetősnek a tenyeredben... De kiderült, hogy én csak eszköz
vagyok. A te kezedben azért, mert ismered a nyelvet, amelyen beszélni kell
velem, a pillantást, amellyel rám kell nézni. Vagy lehet, hogy nem is ismered,
csak ösztönösen használod, mert te olyan vagy. És kész...
A saját
játszmámban azért, mert változatlanul ott van az az igényem, hogy időnként
valahogy, bármilyen kis résen kiszabaduljak a világból. Azt tegyem, amit „civilizáció", az idő mérésére szolgáló
órák, leülésre szolgáló székek, az étel tálalására szolgáló tányérok nélkül tenni lehet. Rúzs nélkül, cipő
nélkül, paplan nélkül... filozofálgatás
nélkül, hosszú körmondatok nélkül, amelyekben rendszerint azt kell
kifejtenem, hogy miért teszem, amit teszek.
Néha elhiszem magamnak, hogy ha elcsábítalak, akkor átléptem a
küszöböt. Rögtön, mihelyt képes vagyok megfeledkezni arról, hogy nincs
jogom téged elcsábítani. Azt hiszem, azzal, hogy megölelhettelek, máris
eléggé bátorrá tettem magam ahhoz, hogy bármit
megtegyek, ami éppen eszembe jut... hogy kiszabaduljak.
*
Most itt vagy. Lehet, hogy többé nem leszel itt... Megteheted, hogy nem
lépsz többé azokra a kövekre, amelyek felém vezetnek.
Visszatérhetsz onnan, ahol szelídebbek voltak a
fények, és ahol én úgy képzeltem, hogy nekem jobb, tehát neked is...
Pedig mindenkit megbüntettem, aki azt állította, hogy nincs igazam,
mindenkit, aki be akarta bizonyítani nekem, hogy igenis mindennel el
kell számolnom, hogy igenis állandóan tartozom azokkal a
körmondatokkal. Még akkor is, ha ne adj isten,
szerettem-szerethettem volna őket. Ugyanígy téged is megbüntetni véltelek, valahányszor azt a világot hordoztad szemedben, ami nem a
miénk.
Aztán vártam rád, hogy újra jöjjél, és ismét kitépj a világból, ha csak
egy pillanatra is, mert aztán megszűnik a varázs...
Merthogy megszűnik, tudom.
*
Nagyon hosszúkat kell sétálnom így egyedül. Nincs kedvem hazamenni.
Üresebb a lakás, mint általában, és a máskor oly kedves egyedüllétből
hirtelen furcsán magányos leszek. A hatalmas csillagok alatt, azt a
világot járva, ami mindenféle előregyártott
alkatrészekből áll, nem vagyok otthon. De már a karodban sem. Ezek között a falak között többé nem lehet megtalálni az örökkévalóságot.
Neked sem. Nekem sem. Pedig azt hittem, olyasmire is képes vagyok,
amire ti mindnyájan nem, és ez a képesség jogot ad
arra, hogy alkalomadtán mindetek orra alá borsot törjek, hiszen én, a magam kis
titkával, boldog tudok maradni...
Szeretném tudni, vajon honnan született, s hová tűnik az a varázs,
ami szivárványosra törött az ablaküvegen? A varázs, ami belehalt a
párnákba, a zenébe, a villanykörte villanásába, a varázs,
amire állandóan ott leselkedett az összes elképzelhető veszély, és amit
mégis megtartottunk a tenyerünkben... Mert ha elveszítettük is, mindig újra és újra megtaláltuk, az árvizek iszappá fagyott
hullámaiban, a kezedben a poháron, az abrosz sarkaiban, a
liftnyikorgásban. Mindenhonnan felbukkant, valahányszor
úgy éreztem a tekintetedben, hogy mégis szeretlek...
Most tudom, többé nem fogjuk
megtalálni. Többé nem foglak megtalálni!