Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. március, XII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Sebestyén Mihály
Egy név, ami csak úgy eléd kerül

Egy név, amely csak úgy, a legváratlanabb percben eléd kerül. Hozza valami tisztázhatatlan eredetű szellő, gyengéden szemed elé úsztatja a zöld nyálkás csatorna vizén, behajolsz a híd korlátjáról, átnyúlsz a rácsok között és – csodák csodája, eléred – a kezed közé kapod, akarom mondani rásimul az emlékezetedre, mint egy selyemharisnya-álarc. Most már csak ki kell szemelni a célpontot, ahová belépsz, és azt mondod elváltoztatott hangon, hogy...
Mit mondanál? Remélem, tisztában vagy vele, hogy minden jobb felszólítást már elírtak előled a forgatókönyvek rabszolgái – mondta bácsikám, a Bergamot-olaj-mágnás. – A sok fantáziátlan marha – toldotta meg a másik nagybátyám, akinek egykor gőzmosodája volt, de aztán államosították, és most egy kerületi kölcsönkönyvtár működik az épületben. Hű(lye)ségből odajár olvasni. Azelőtt sohasem tette volna. Ezért az egész család végső soron hálás azoknak a negyvennyolcas-negyvenkilences honfosztogatóknak, vagyonorzó gyászhuszároknak. Ez a bácsikám arról nevezetes, hogy sohasem tudták meghódítani a televízió avagy a napilapok. Regényeket kölcsönöz. Van még értelme a szebb érzésű és erekciót előidéző irodalomnak. Ezt én mondtam neki, amikor megünnepeltük hetvenötödik születésnapját a keleti hetvenkettedik utcában. Merthogy én ott lakom mostanában. Hosszabb tanulmányúton vagyok, imádom New Yorkot, tudom, ez olyan Európát cserbenhagyó kijelentés; egy Amaryllis-kutató, aki tőlünk települt át Nyékládházára, de már felduzzogta magát Budapestre, most a Kecskeméti utcai melegek otthonában tanított fizikokémiát vagy chemoterápiát (ezt soha nem lehet valójában kideríteni, és az udvarhelyszéki szilvaízzel összeragasztott színesfém-olvasztókemencékről írja majdani doktori disszertációját), na szóval ez az Amaryllis Pudica elszörnyedt, hogy őt aztán megfojtaná a tengersok felhőkarcoló, érzi, hogy rádőlnének azok a betonmonszterek, így nevezte meg irtózatának tárgyát, és őneki a szabad szemhatár a legfontosabb dolog az életben, hogy érezze a végtelent, amely ellenállhatatlan erővel söpri át vénáit, és a bokája köré tekeredik a szabadság fűillatú kokárdája, ezért is költözött föl a Kecskeméti utcai melegek otthonába, akik most a pozitív diszkrimináció és az ENSZ-alapokmányok szellemében kivételezve vannak, és róluk rengeteg riport készül teljesen optimista kicsengéssel a tévének vagy a Nemzeti Kutyalapnak. Abban az otthonban elég egy pillantást vetni a Dunára, és máris látod a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig az egész völgyet a mellékvizekkel együtt, a százhúszezer literes Kazán-szorost és Passaunál a belépő Passport-kontroll-bitté-t. Mindezt szemügyre veheted a második emeleti nagy tanári falára kiakasztott digitális térképben, ahol mi sajnos nem vagyunk rajta a Maros völgyéből, én sem, aki most New Yorkban a nyugati negyvenhatodik utcában ülök egy utazási irodában, és rá akarok dumálni mindenféle bőrszínű és meggyőződésű embert, hogy utazzon Kelet-Európába, mert Tanganyikát vagy a bengáli tigrisek mesterséges fiatalítását bármikor megtekintheti az első ülésről, de a mi tájaink még az átalakulás előtt állnak, a természetes emberi káosz erővonalait még nem kuszálta össze a szél, és egyedülálló élményt nyújthatnak még Önnek is, uram/asszonyom, aki már volt Las Vegasban és Los Alamos-i részecskegyorsítóban, olcsó utazást kínálok, beszélek neki a saját tapasztalataimról, rengeteg sztorim van, tudom, mitől döglik a tonhal idekinn, hogy stílszerű legyek. Igaz, a digitalizált és átvilágított 100:96000 léptékű térképen nem vagyunk láthatóak a nagybátyáimmal együtt, sem a nénikéim, sem unokafivérem felesége, aki most állt tovább és össze egy másik kalandorfivérem feleségével, és közös háztartásban bengáli tigriseket akarnak megmenteni egy indián vagy kecskeméti rezervátum számára, nem derült ki a búcsúlevélből világosan. Mi tényleg teljesen láthatatlanok vagyunk a Kecskeméti utcából.
Így az sem tudható meg a mondott utcából nézvést, hogy a nénikéim kiutaztak vagy sem Amerikába, holott diszponálhatok némiképpen a Deltá-ra és a PanAm-ra, a TWA-ra kedvezményezett utazási csekkel, és kihozhattam volna őnagyságaikat is. Nem jöhettek. Különösen kedves nekem Bella néni, aki korábban dizőz volt egy meglehetősen rossz hírű vallásos lokálban Locarnóban, még Walther Rathenaunak, a meggyilkolt német külügyminiszternek is dúdolt egy dalt a Csárdáskirálynőből, ráadásul magyarul, értik, Locarnóban magyarul a húszas évek elején, de később hazatelepült és a néphadsereg kórusában vállalt betanítói félnormát, és amíg a seregben nem történt meg a káderszűrés, vígan dalolt mindenféle ószovjet, hazafias és kebelfeszejtő, érzelemdús mozgalmi nótát, ’954-ben viszont valahonnan szagot fogott a káderes, akivel évekkel később találkoztam Petach Tikwában, mint vak koldus és Moszad-ügynök kereste a kenyerét és a botját, ha a vásott beduin kölykök elcsórták, de menjünk sorjába, na szóval a nénikémnek kitették a szűrét a kórusból, adtak egy igazolást, hogy teljesen munkaképtelen, és azon a napon találkozott a későbbi, jóval későbbi Amaryllis-kutató édesanyjával, Baltacin Kati nénivel, aki elpanaszolta, mit panaszolta, elzokorászta Bella nénikém erőteljes és diszkréten tetovált vállán (Monte Carlo), hogy nem kap ebben az egész rohadt, kulák-kapitalistafasiszta városban, ebben a felfuvalkodott porgyárban egy valamirevaló zongoratanárnőt fiának, Tommynak. Bella néném a család jó szívét örökölte – utóbb infarktussal kétszer szállítottuk át a Vörös Ribanchoz címzett cukrászdából a reanimálóba –, nyomban felkarolta Baltacin Kati néni fiát, az angyaltekintetű Tommyt, és felejthetetlen zongoraleckéket tartottak, az ablakok alá a csodálók tömegei gyűltek naponta, volt úgy, hogy a poli-milízia kijött fönntartani a közrendet a nyilvánosság környékén, megesett, hogy a helyi – idegenforgalmi vállalat szervezett direkte zenei kirándulásokat az ablakaink és erkélyünk alá, audíciókat, hiszen Bella néni megtanította a kamaszembert korának minden ismert melódiájára és a már-már feledésbe merülő énekszámokra –, hja az egykori bőséges repertoár –, sanzonok, duettek, kuplék, sikamlós párizsi dalocskák fordultak elő, még dal- és táncszínházi szakemberek is szorongtak az ablak alatt, de Bella néni a vörös néphadseregtől kapott fleppni birtokában sikeresen ellenállott a csábításnak, egészen addig, míg el nem jött érte egy régi locarnói szerelme, Kleinfeld Bandi Nagyváradról, és együtt utaztak el a Szent Anna-tóhoz, ahol a tilalmak ellenére nénikém átúszta hetvenhét éves korában egyetlen szál laméfürdőruhában – előírásosan kétrészesben – a tavat, és amikor visszafordult, egy addig s azóta sem észlelt örvénybe bonyolódott, könnyebb fuldoklás és erőteljesebb tiltakozás nélkül az ismeretlen eredetű vízbolygó elnyelte Kleinfeld Bandi vaksi szeme láttára. A régi lovag ámbátor fel és alá szaladgált a parton, hogy segítséget szerezzen, látnia adatott, hogy minden mentőakció botorság, dacolna az isteni akarattal, ugyanis a vízforgó átfordult, légörvénnyé magasztosulva egyszerűen kiszippantotta Bella nénémet a Szent Anna-tóból. Nem sikoltozott, nem integetett, dehogy is kapálózott, hanem szorgalmasan pörgött, forgott, ezüstlamé fürdőruhája csillagokat szórt – maga volt a jövőbe tekintő kristálygömb –, nyomtalanul és a visszatérés leghaloványabb ígérete nélkül örökre elenyészett a hegyek fölött. Bükszádon semmit sem tudtak az esetről. Kleinfeld Bandi pedig nem mert a tusnádi rendőrségen ismeretlen tettes ellen panaszt emelni.
Nem titkolom, részben abban a reményben vállaltam a New York-i tanulmányi kiruccanást is, hátha találkozom vele a Time Squaren, hiszen az öregbaba imádta a színházat, a revüt, a musicalt, itt aztán garmadával talált volna magának való előadást, showt, happeninget, dalt, de hiába érdeklődtem a különböző jegyirodáknál, segélyszervezeteknél, senki sem hallott róla, senkinek sem csillant fel a szeme, holott még egy viszonylag sikerült profilképet is mutogattam a bárokban és pénztáraknál – Bella néni post-locarnói korszakában készült, még mindig roppant vonzó volt, illetve nem a teljes igazságot osztom meg Önökkel, ugyanis az egyik bukmékernek felcsillant a szeme, és azt állította, hogy vagy húsz évvel ezelőtt találkozott vele a bukaresti közlekedésügyi minisztérium csupamárvány folyosóján, feltűnt neki a hölgy kulturált mozgása, le is szólította, de a vélhetően Bella nénivel azonos ismeretlen, szokásától eltérően, lerázta a szakembert, és továbbra is egy Păpurică nevű embert keresett, akitől valami igazolványt akart szerezni, vagy egy rúd téli szalámit szeretett volna átnyújtani neki, erre az ügynök már nem emlékezett tisztán, ugyanis legőszintébb sajnálatunkra elég reagen elfelejtett románul.
Not fair. Túlságosan rátapadsz a család mostanában már használaton kívül került tagjaira. Vannak egészen rendes beltagok is, akiknek a szorzata távolról sem egyenlő a kültagok szorzatával. Annak utána, szeretnélek emlékeztetni, hogy olyan lírai megejtő bájjal indítottad az elbeszélést, olyan magas és elegáns ébenfa-küszöbről szálltál alá a póriasság fenyődeszka padlatára, hogy csak arra gyanakodhatunk: el akarsz titkolni valamit előlünk. Szó volt egy váratlanul eléd kerülő névről. Kié volt az?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék – mentségemre –, elárulhatom, nem véletlenül eresztettem világgá a tollam alól ama fenti, a volt amcsi elnökkel is kapcsolatba hozható kisded szójátékot, ugyanis a rokonságom kiterjedt autonóm köztársaságában – ennek kikiáltásáért nem kellett semmiféle off side harcot folytatni, ti. a rokonságban mi vagyunk többségben, és a mi autonómiánk nem követ semmilyen állampolitikai raisont –, ebben a kis antropomorf alakulatban szállóige formájában terjeng Poldi bácsi felneszelése délutáni szunyókálásából. A család tejszínes fagylaltja, a tölcsértanács ekkor szokott összefagyni az árnyas és tágöblű verandán egy kis politikai eszmecserére, és Ronald Reagen elnök viselt ügyeiről beszélgettünk a Kossuth Rádió híradásait boncolgatva, midőn az említésre méltó Poldi bátyánk azt kérdezte: „Mi történt a tegnap, Gyurika, Szászrégenben?” Poldi bátyám életére ugyanis végzetes hatást gyakorolt a mondott Marosban lábát áztató „deckás-város”, ahol legbíborlóbb ifjúságát töltötte, s a Falábú Szent Tamás utcából olykor súlycsonkításért, valamely új államiság pénzérméinek és bankóinak el nem fogadása, esetleg a nyelvileg elavult cégtábla kicserélésének elmulasztása miatt a csendőrőrmesterek be-bekísérték, meg akarták bírságolni száz-ötszáz koronára/lejre/pengőre, de Szerén nagynéném, a szegődött rokon, vagyis Poldikánk felesége (apja neve: Gyémánt Bernát, egykor nyomdatulajdonos Petelén, Szerén néném pedig Heinéből rendszertelenül verset fordított a Szászrégen és Környéke irodalmi melléklete számára Szerényi Ibolya álnéven) egyszerűen beállított a csendőrőrsre, határozott fellépése sejtetni engedte, hogy a lelkiekben felülmúlhatatlan gazdagságát mégiscsak megközelíti anyagiak terén a magával hozott jószágok tömege, amire a csendőrőrmester – Szabó /Sabău/ vitéz Szabó (az idők függvényében, de mindig ugyanaz a hatósági személy) – a Poldi bátyánk tetteiről és mulasztásairól fölvett jegyzőkönyvtől hajlandónak mutatkozott eltekintetni, a kirótt bírságot kiegyenlítettnek tekintette, otthon Szerén nénénk felhajtott egy pohár erős pálinkát, mert, kérem tisztelettel, az egész városban garantáltan az ő pálinkáján csorbult ki a fokmérő skálabeosztása, s ezzel az ügy be volt pecsételve a felejtés szövetségébe.
Hát még mindig nem találtátok ki?
Jó, még teszek egy kísérletet, a valódi kísérletekről is szó lesz benne, s ha még ezek után sem találnátok ki, akkor feladom a mérkőzést, beadom a kulcsot, bemondom az unalmast. Érdekes, sohasem kiadatásról, kitessékelésről beszélnek a sikertelenség esetén, mintha a kudarc befelé rogyó ház lenne, amely maga alá temeti áldozatait.
Amikor a tánték számbavételére vállalkozom, magam is súlycsonkítást követek el önkéntelenül, hiszen a rokonság terhes rakományából kihagyom egyikőjüket – Rózsikát. Ő volt mindhárom Wenger lány közül a legcsinosabb. Nagyapánk, Wenger Félix, francia társalgási magister, télen tánc- & illemtan tanár, őt szánta a világi érvényesülés legingerlőbb polcára: megtanította franciául és németül, lovagló leckékre hordozta konflissal Kiskalapra a gróf Ercsey birtokra, majd Doverbe küldte két évre szolgálni egy ott vacakoló rokonunkhoz. Egyetemre szánta Pestre, legyen orvosnő vagy még magasabbra kapaszkodjék, legyen gyárosné, méltóságos/kegyelmes asszony, avagy hadiszállítói érdemekért nyert báróság neje. A fene sem értette, mit forgatott fejében nagyapánk, akit egyébiránt családunk minden tagja azért ostorozott, hogy soha nem vágyott többre, mint hajbók lenni mindenféle uracsok és ficsúrok cipőfényében. Rózsika lehetett a legszemrevalóbb a Wenger-szűzek között – a fényképek ezt tanúsítják –, s irodám falán a nyugati negyvenhatodik utcában kiszegzett óriásplakáton is ő látható, a belépők egy percre meghökkennek, azt hiszik, ez Közép-Kelet-Európa szimbóluma, avagy medicinae doctor S. Freud bátyám legkiválóbb bécsi-prágai-budapesti tanítványa/követője, holott inkább a megvizsgálandó páciensek közé kellene besorolni.
Rózsikát Félix nagyapánk felcsomagolta, midőn nagynénénk betölté a tizenkilencedik életévét, visszakézből még kikosarazott három-öt kérőt, köztük a belényesi görög katolikus lelkész fiát, a nyalka huszártisztet, Ilucziu Bálintot is (utóbb parasztpárti prefektus lett, azt hiszem, Torda-Aranyosban, de ennek aztán végképp semmi jelentősége sincs a nevek mágiája szempontjából), és felültek a nagyenyedi állomáson az esti gyorsra, amelyről a Keleti Pályaudvaron bocsátkoztak alá a bús pesti nép forgatagába. Wenger Félix harmadik leányát a legjobb panzióban helyezte el, amelyet nővére, Galambosné szül. Wenger Teréz vezetett a Perczel Mór utca négy szám alatt, a Batthyány-örökmécsestől alig két sarokra. Nagyapám ugyanis nagy tisztelője volt a negyvennyolcas-negyvenkilences rebelliónak és szabadságharcnak, megállott egy néma percre a kivégzett miniszterelnök emléklángja előtt, ezt követően megvásárolt öt-hat friss könyvet, köztük egy Krúdy Gyula nevű ismeretlen úriember új regényét, amely igencsak megnyerte a tetszését, Lampel Róbert könyvesboltjában állva olvasott belé, minekutána Rózsikát Teréz nagy-nagynénénk átvette, elismervényt adott róla, lepecsételte és elküldte aludni – bizonyítani tudom állításomat, ugyanis itt van velem Amerikában ez a kötet a bejegyzéssel együtt; az öregúr (akkor talán ha negyvenkilenc éves volt, fiatalabb, mint e sorok írója) a Rákóczi út sarkán felült egy villamosra és a Baross téri indóházból hazautazott Alsó-Fehér vármegyébe.
Hat hét múlva reggel hét óra felé sürgönnyel zörgetett be Zegreán Gyula m. kir. postakézbesítő. Itt tessék aláírni, nagyságos uram, mondta Zegreán Gyula bácsi, akin látszott, pontosan tudja, mit tartalmaz a távirat.
Bódog, azonnal gyere. Rózsa eltűnt a tegnapelőtt este. Teréz
Nagyapám, családi használatra Bódog(talan), minden hivatalt eljárt, rendőrök, detektívek fordultak meg nálunk, körözőlevelet adtak ki, az eltűnt leány személyleírását közölték, még képét is lerajzolták az újságokban, az eredmény azonban siralmas volt. Azt deríthették ki kínkeservesen, hogy Rózsika az operaházba ment zárt kocsival, társnőinek ugyanis e találkozásról mesélt egész nap, ám... aznap este nem volt előadás a Sugárúti palotában. Nagyapám megszaggatta ruháit, a család többi tagjától nem kért gyászt, reájuk hagyta a reménykedés tulipánhagymáit.
És nem is hiába.
Legközelebb ugyanis Rózsikáról az Aradi Hírlapban olvastunk. Egy kereskedelmi utazó hozta el a lapszámot, úgy gondolta, hogy ez a személyleírás ráillik Wenger Félix leányára. Az utazó egyike volt, ha még nem mondtam volna, a pesti út előtti lázálomban csípőből kidobott kérőknek. Jó tett helyébe jót várj, akkoriban ugyanis még hittek az efféle bölcselet alatti axiómákban. Innentől kezdve kénytelen vagyok a cikk egészére hagyatkozni:

Xylon mester telepathikus és szuggeszciós (sic!) kísérleteket mutatott be az aradi Kultúrpalotában.
A megnyerő külsejű Xylon mester, aki különben nagy intelligenciájú fiatal medikus és igen értelmes, légies megjelenésű először telepathikus kísérleteket végzett. A médium komplikált feladatokat oldott meg bravúrosan, például a mester százas szeget ütött a baljába, anélkül, hogy egyetlen vércsepp is kicsordult volna, majd harapófogóval könnyedén eltávolította a szeget, és a sebnek nyoma sem maradt. Mindezt azután cselekedte Xylon mester a közönség soraiból felhívott önkéntes médiummal, hogy kezével megérintette a fiatal nő homlokát. – Majd az éber szuggesztiókra tért át. Többek között egy közismert helybeli kereskedőt kényszerített a hallgatóság köréből hogy egy másik férfinak, aki halálos ellensége, szerelmet valljon. Egy fölöttébb vallásos zsidó ügyvédjelölt a szuggesztió hatása alatt mint görögkeleti pap temetésen celebrált végtisztességet. Volt nő, aki halálra vált a bársonnyal borított széktől, mert azt bősz oroszlánnak vélte. A legérdekesebbek és egyben a legújszerűbbek a tömeghisztérikus kísérletek voltak. Pompásan mulatott a válogatott és népes közönség, maga a polgármester is, amikor Xylon mester egy pohár vízzel egyszerre nyolc tekintélyes embert lerészegített, majd arra késztette őket, hogy narancsligetbe képzelve magukat, gyümölcsöt szüreteljenek. A jelenetnek az kölcsönzött külön bájt és pikantériát, hogy a szereplők annyira átszellemültek, oly lelkesek lettek, hogy birokra keltek egy-egy szebbnek látszó narancsért, trágár szavakra ragadtatták magukat, és csak a polgármester közbelépésére vetett véget a lélekművész a mutatványnak, amikor a kiszemelt áldozatok már a legintimebb titkokat kezdték kifecsegni képzelt dühükben az ugyancsak elkábított ellenfeleikről.
Xylon mester még annyit fűzött ehhez tudósítónk kérdésére, hogy a közeljövőben az európai háborúban nem lesz szükség semmiféle fegyverre, elég az ellenséget egyetlen erős akaratú férfi vagy asszony delejével megbabonázni, és a kiszemeltek saját körükben tökéletesen elvégzik a leszámolást.
A rendkívül rokonszenves fiatalember produkciói már külsőleg is eltérnek a hasonló tucatelőadásoktól, amennyiben minden póz és hatásvadászat nélküli tudományos alapokon nyugvó kísérletek. Valamennyi mutatványszám fényes sikerrel járt, a médiumok csodálatos készséggel hajoltak meg a Mester akarata előtt. Egyiknek a kezét, másiknak a lábát, harmadiknak a nyelvét bénította meg volt, kinek orra váratlanul elcsordult, úgy látszott, csupa folyékony arany ömlik zsebkendőjükbe, s végül egy tíztagú társaságot üres poharakkal részeggé bolondított, majd mandarinligetet sugallt köréjük, aminek aranyalmáit a résztvevők gyönyörteljes, túlvilági mosollyal „kapkodták rózsás kötényükbe.”
Az összes lapok hírül adták, hogy az aradi szeanszán Xylon mester szerelmes lett egy ismeretlen úrilányba és feleségül vette. A feltűnően csinos és művelt leány valószínűleg mindenüvé követte ideálját, s amikor az ünnepelt művész a lelkes közönség soraiból jelentkezőt keresett, akkor lépett oda W. R. úrilány. A romantikus história, amikor a hipnotizőrt szuggerálja két csodás női szem, mindenütt hitelre talált.
Most azonban Xylon mester a híresztelés cáfolatával kereste föl lapunk szerkesztőségét.
Pletyka az egész, csak onnan ered, hogy az említett úrhölgyet, W. Rózsikát egy estélyemen tényleg hipnotizáltam. A hipnózisban azt mondtam neki, hogy ő a feleségem. A vonzó és érzéki hölgy természetesen elhitte ezt az állításomat, és férjének szólított, gyermekeinkről kezdett kérdezgetni, mint aki hosszabb utazásból akkor érkezett haza, aggódott a kisebbik „fiunkért”, aki vörhennyel fekszik – szerinte. Ebben nincsen semmi rendkívüli, de ezúttal az a sajnálatos, hogy az ifjú hölgy a hipnózis után is ragaszkodik „házasságunk”-hoz. Szállodai szobámba többször is betört, és csak a személyzet segítségével tudtam eltávolítani. Kénytelen leszek visszahipnotizálni a házasságomat, vagy legközelebb bebeszélem neki a válópört.
Nagyapám – mesélik – leutazott Aradra, és hazahozta a leányát. Rózsika néném soha többé nem tudott visszatalálni a mi időszámításunkba, folyvást a gyermekeiről beszélt, a férjét azonban csak úgy emlegette, mint roppant elfoglalt bécsi orvosprofesszort, aki szakadatlanul a világkongresszusokat járja; az elmében kihordott gyermekek nőttek-vástak-haszontalankodtak, iskolába jártak, kamaszodtak, végeztek, szerelmesek lettek, egyetemre jártak, a numerus clausus miatt Olaszországban tanultak, diplomát szereztek, voltak munkanélküliek és munkaszolgálatosok, csomagokat küldött nekik, egyiküket meggyászolta, mert a Dnyeszter mellett pusztult el, agyonlőtték a visszavonuló olasz katonák, a másik fiának sikerült átvergődnie a negyvenes határon Kolozsvárra, ahol bujkált, bújtatták az idegklinikán, végül megnősült és megszületett egy fiú, akit Rózsika nagynéném unokájának tekintett következetesen. Vagyis engem...
... és a napokban egy amerikai lapban azt olvastam, hogy százkét éves korában elhunyt dr. Henry Abraham Benedict ideggyógyász, aki Mister Xylon néven a tízes-húszas években jelentős hipnotizőr volt Európában, Siegmund Freud egyik első követője. Gyászolja neje, Rose és fia, George.
Holott Rózsika nénémet már huszonhét éve kikísértük a nagyenyedi temetőbe.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék