DISPUTA
  Irodalmi kánkán*
  Az itt közölt kerekasztalbeszélgetés az 1997. május 25-én – a
    székelyudvarhelyi Ablak Kulturális Alapítvány, a
    kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtáralapítvány és a Kolozsvári
    Területi Rádióstúdió szervezésében, a Román Művelődési Minisztérium és a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőség
    támogatásával – Nekünk találkozni
    kell-e(tt) címmel,
    a Fagyöngy '97 és az Erdélyi Dekameron '97 szerzői számára megrendezett
    találkozó 120 perces nyitóaktusának** szerkesztett változata.
  A vita résztvevői voltak: Balási András, Bálint Tibor, Cs. Gyímesi
    Éva, Demény Péter, Fodor Sándor, György Attila, László György, László Noémi,
    Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Molnos Lajos, Mózes Attila,
    Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Sántha Attila,
    Sróth Ödön, Tóth István, Visky András. Meghívott volt: Majla
    Sándor, az Ablak Kiadó által megjelentetett két évkönyv/antológia szerkesztője. Vitaindítót tartott Gergely Edit. A beszélgetést Rostás
    István irányította.
  GERGELY EDIT: Kedves
    Egybegyűltek, kedves Kollégák!
  Annak a témának, amit szeretnék ma felröppenteni ebben a szűk –
    mondhatnám: baráti – körben, csak itt és most van helye, nem a
    délutáni, egész nagyvilágnak szóló műsorunkban,
    ahol illik majd föltenni a jólnevelt vagy éppen nevelhetetlenségünkben frappáns és eredeti álarcunkat; s hallgatóink majd mit sem
    tudva kétségeinkről – a sok miértről és hogyanról – fogják majd
    átadni magukat (egy teljes óra hosszáig) az irodalom édes élvezetének. De:
  Melyikünk nem tette fel magának a nagy-nagy és általában
    megválaszolhatatlanul
    maradt kérdést: mi marad utánam?
  Én vagyok Schubert, ki „éhenhalt tüdővel” szenvedek át a
    túlvilágra, hogy száz évre rá ébredjenek a koncertre járó
    parasztok muzsikám hallatán; vagy én vagyok Beethoven,
    a nagy összegző, ki süketen írom műveimet; vagy én lennék Mozart, ki
    nem ebben a világban születtem, s izzadságként ontom a szimfóniát és a versenyműveket? Vagy én vagyok Szabolcska, akinek örök életet adott a
    sors keze. De ha még Szabolcska sem vagyok?! Vagy éppen ő
    lennék, büdös-mocskos Béga lakója, csak éppen Bandika
    nem létezik itt-és-most, hogy életet leheljen penészes lelkembe?
  Az irodalom – sajnos – nem egy vegytani kísérlet. Nem ismerhető
    meg, és nem ismételhető. S hiába vagyunk most készenlétben,
    kiinduló anyagok garmadáján állva; hiába az éltető tűz, a
    katalizátorok biztató ereje: az arany nem biztos, hogy megcsillan
    üstjeink fenekén. Írunk, mert írnunk kell, „úr ír” – ezen már milliók milliószor elmerengtek, s a nagyhatalmú király udvarában ki meri
    bevallani, hogy aranyat nem tudunk – mindig – marékszám varázsolni. De
    inasaink is vannak és tanítványaink, s a félig tudott titkot velük is
    megosztjuk; „Bölcsek Köve” vagy „Aranyló Higany” kódexünk
    neve; és a pislákoló tüzeinkre jól vigyázunk, s mint engedelmes törpék,
    kovácsokhoz, pallérokhoz és ácsokhoz hasonlóan mi is ledolgozzuk
    a kötelező királyi robotot. S ami talán a legfontosabb: éltető
    gőzeink messzire szivárgó illatai csapják a lángot magasba a
    szomszéd király udvarában, ha a csodára éhes udvari nép sorstársunk köré
    gyűlve nagyszerű látványosságot akarna
    szemlélni. Vagyunk, mert meggyőztük magunkat, hogy létezünk; s a titkok titkát Voltaire óta mindenki kívülről tudhatja: „dolgozni
    kertjeinket”... Mi is ezt csináljuk: életet játszunk
    az élettelenségbe, aranynak látjuk és láttatjuk egymás csalfa
    csillanásait, s gondosan ügyelve mímeljük legendáink vagy tudósainknak minden
    mozdulatát és gondolatát.
  „Rajzoljunk s üljünk bűvös köröket” – ez maga a mágia.
    Tévelygéseink vidám gyűjteményét tegyük le mások
    asztalára is, mert ez lett az életünk, de: kellünk-e még
    valakinek? Kellünk-e az uraknak, kik kövér asztalukhoz engedtek egykoron, mikoron lelkük gyönyöre hirtelen kicsordula? Kellünk-e a szegénynek,
    hogy gondolkozva üljön a sötétben? Kellünk-e egyáltalán magunkon
    kívül valaki másnak?
  (...)
  ROSTÁS ISTVÁN: Volt egy ilyen a meghívóban, hogy kanonizációs
    kényszerek, hogy van-e valamiféle kritériumrendszer – amikor
    antológiában-évkönyvben gondolkodunk – arra, hogy ki
    és mi jelenik meg egy kötetben? Hogy időközönként az a
    '96-os, '97-es, akárhányas kiadás mennyire tükrözi vagy nem tükrözi azt, ami
    történik Erdélyben, Romániában, a romániai magyar
    irodalomban egy bizonyos fokon, szinten. És talán azt is
    meg kéne néznünk – és akkor, gondolom én, hogy ennek a találkozónak,
    ennek a kerekasztal-beszélgetésnek meglesz a maga kis summázata, vagy legalábbis egy része – hogy egyáltalán, ha külső
    szemmel, szó kerül itt arról, hogy „erdélyi”
    vagy „magyarországi irodalom „... ez megint egy kedves kis külön vita, hogy
    létezik, hogy létezik összmagyar irodalom, de: hogyha egy (teszem azt)
    Torontóból hazaérkezett, vagy akár Magyarországról
    hazaérkezett atyánkfia belép egy könyvesboltba, kezébe
    veszi és azt olvassa, hogy,, kortárs romániai magyar költők „ illetve,,
    írók „, akkor mennyire releváns számára az (tegyük
    fel, hogy még érdeklődik is az irodalom iránt, tehát nem csak pusztán azért veszi meg,
    mert a korondi edények mellé nagyon jól mutat, ha
    egy kis írott szót is visz magával), mennyire lesz az releváns számára, hogy
    tényleg ez történt '96-ban, '97-ben. Én azt hiszem, hogy talán errefelé kellene egy
    kicsit kanyarodni a vitában, a beszélgetésben ahhoz, hogy: a
    dolgokról beszéljünk – körülötte is lehet jócskán, de talán most
    éppen róla kellene. Felvetődött az, hogy ki és hogyan szerkeszt. Majla
    Sándor említette, hogy „volt egy megegyezés”, azt is tudom, hogy bizonyos fokú
    hátkritikák vagy legalábbis „fenntartások” jelzésszerűen, informálisan
    azért elhangzottak, hogy azért mégiscsak egy kissé presziőz ez az alcím...
    és ehhez hasonlók. Szóval ezekre a
    kérdésekre lennék – és talán nemcsak én – kíváncsi.
  SÁNTHA ATTILA:
    Akkor engedjétek meg, hogy megosszak egy-két dolgot gazdag élettapasztalatomból.
    Arról kellene beszéljünk, hogy: kanonizáció. Tehát aki ebben a könyvben benne
    van, azt jelenti, hogye egyfajta szintet megütő szerző, és ezáltal
    egyfajta legitimációt nyer egy ilyen kijelentés, az alcím, hogy romániai magyar
    írók illetve költők. Minden ilyen Fagyöngy-szerű
    dolog, vagy Szép Versek kötet, ami
    Magyarországon jelenik meg, egyfajta kanonizációt vagy kanonizációs
    előkészítést jelentett a szerzők esetében. Nekem egyáltalán az ilyen
    átfogó antológiákkal van bajom: ugyanúgy, ahogy nem szeretem a Szép Verseket,
    ugyanúgy nem szeretem a Fagyöngyöt sem, mert szerintem túlságosan általános
    akar lenni. Az én kérdésem az: léteznek-e olyan kritériumok,
    amelyek alapján lehet egy ilyen teljesen
    átfogó antológiát szerkeszteni és a tetejébe még egyetlenegy ember által, mert azt esetleg el tudnám képzelni, hogy
    szerkesztünk egy ilyen átfogó antológiát, de akkor úgy, hogy „világnézeti
    alapon”, „irodalmi hovatartozási alapon” szerveződve, tehát: minden
    területre van egy szerkesztő, és az válogat. Mivel van az értékek
    relativitása, tehát senki sem tudja a másik helyzetébe beleképzelni magát, és a
    másik szemével nézni a dolgokat, akkor így le kéne bontani a dolgot, és úgy
    válogatni be a műveket ebbe az antológiába. Ezáltal lehetne valamiféle
    legitimációt adni egy ilyen Fagyöngy-szerű dolognak. Hogyha ez nincs meg,
    akkor csak azt látom, hogy Majla próbálja magát megsokszorozni, azt az
    irodalmat veszi be nyilván, amit szeret és ezenkívül azt, amit nem szeret, de
    más szemével próbálja nézni azokat a verseket nyilván, hogy nem fog sikerülni
    neki, tehát a válogatás nem lesz a legjobb.
  MAJLA
    SÁNDOR: Szerintem természetes módon egy ilyenfajta évkönyvnek – inkább
    felejtsük el azt, hogy antológia, maradjunk az évkönyv szónál, mert jobban fedi
    azt, ami ez a könyv lényegében – általánosnak kell lenni, ugyanis mindenki
    benne van a legidősebb író/költőtől a legfiatalabb Múmiáig, és
    mindenki a saját külön stílusával. Én nem azt mondom, hogy nem lehet még külön
    antológiákat, szak-antológiákat kiadni, hogy „a legújabb hullámnak az
    antológiája”, vagy „a legidősebbek antológiája”, vagy „a nők
    antológiája”, és sorolhatnám, hogy kiknek... így el lehet különíteni. Na most
    már: ki kerül bele, ki nem kerül bele? Természetes dolog, hogy valahol egy
    határt kellett szabni. Az alsó határ, úgy gondoltam, hogy jelenjék meg annak a
    fiatalnak (vagy éppen nem fiatalnak) a kötete: próza- vagy verskötete.
    (Megtörténik ellenben, hogy valamiféle okból kifolyólag kiadásra kész a kötet,
    de még nem jelenhetett meg.) Tehát: az első belépő, hogy legyen kötete
    az illetőnek. Valamennyien emlékezhettek erre: a társaságnak egy része már
    az elsőben benne volt – tehát megvolt a kötete –, s ahogy a kötetek
    jelentek meg, nagyjából szerepeltek benne a fiatalabbak is. Nos, az, hogy nem
    tökéletes egyetlen kiadvány sem, főleg az ilyenek, nem mentségként mondom,
    de ez természetes: hiszen nem is lehet tökéletes! Hogy lényegében most
    szerzőként vagy szerkesztőként nekem szubjektív a véleményem: így
    van, viszont nagyon próbálok arra figyelni, hogy ki az a szerző, akivel éppen
    akkor dolgozom, próbálom megismerni (vagy már ismerem) a stílusát, mert észre
    lehet venni a változásokat egy
    szerzőnél... Szóval próbálom nem teljesen a szememre bízni az egész
    választást. Véleményem az, hogy ilyen jellegű évkönyveket
    feltétlenül kritikus, vagy kritikus csoport kellene hogy kiadjon, na már most, ha ez nem történt meg, és én
    úgy éreztem, hogy baj van az erdélyi
    irodalommal, és ezzel egy kicsit gyógyíthatunk rajta, akkor ez az én bűnöm,
    viszont az nekem is tapasztalatom (jó mély élettapasztalatom), hogyha csoport
    fog együtt munkálkodni, az nagyon hamar szétmegy – viták és hasonlók
    következtében – és megszűnik az, amit célul tűztek ki.
  PAPP SÁNDOR
    ZSIGMOND: Én mégis abban látom ennek az évkönyvnek a jövőjét, ha csoport
    adná ki, mert az egyik legnagyobb baja ennek az évkönyvnek az, hogy nem követi
    a recepciót, tehát akiről a legtöbb kritika megjelent az utóbbi öt évben –
    ezt adatokkal is tudom bizonyítani –, akiről a legtöbbet írtak, Molnár
    Vilmos nincs benne egyetlen Dekameronban sem, pedig neki kötete
    is van. Hogy lehet ez? Szerintem
    már megkérdőjelezi az antológia hitelességét az, hogy nemzedékünk
    – ha lehet nemzedéknek nevezni – szerintem legeredetibb egyéniségének egyik
    írása sincsen benne. Másik
    példa a Fagyöngynél egy ilyen dolog: Jánk Károlynak szinte
    leghamarabb jelent meg ebből a nemzedékből kötete, Demény Péterrel és
    Vidával egyetemben. Nos, ő csak most került be a Fagyöngybe, negyedik
    alkalomra. Ez is egy hasonló eltolódás. Az ilyenfajta bakik – nem tudom
    másképpen nevezni – nagyon megkérdőjelezik ennek a szerkesztésnek a
    módozatát. Szerintem az lenne
    nagyon jó, ha figyelne a szerkesztő, figyelnének a szerkesztők arra,
    amit az erdélyi recepció ezekről a kötetekről mond.
  MAJLA SÁNDOR:
    Molnár Vilmos egyszerűen nem akart benne lenni, mert nem ír. Nála jártam
    személyesen Csíkszeredában. Jánk Károllyal pedig, ő... igazad van, igazad
    van, viszont itt volt egy olyan is, hogy idén például eléggé nagy
    nézeteltéréseket szült, hogy az Előretolt Helyőrség csoport
    nevében írta nekem a kérőlevélre Orbán János, hogy „igen”, a névsort
    felírta, és hogy ő beleegyezik a közlésbe „a csoport nevében”, mert nehéz
    összeszedni a társaságot, hol Szegeden, hol Kukutyinban, hol Nemtudomhol
    vannak... Tehát ilyen dolgok is vannak. Ez egy harmadik változata az okoknak a
    bele- vagy bele nem kerülés esetére.
  ROSTÁS ISTVÁN:
    Talán még mindig azt kellene egy picit megbolygatni, hogy az, amit Majla Sándor
    mond arról, hogyha egyszemélyes vállalkozásban képzeli el a dolgokat, illetve
    azt próbálta leszűrni, hogy amikor szerkesztőségek vagy csoport
    munkájában készül egy antológia vagy évkönyv (most egyre inkább évkönyv), akkor
    a hatékonyság szempontjából, technikailag sokkal egyszerűbb: szétküldi a
    leveleket, megkéri az embereket, hogy „küldjétek be, illetve ajánljatok”, és
    akkor ő beválogat, kiválogat valamiféle szempontrendszer szerint; és akkor
    ezt technikailag nagyon egyszerű letenni az asztalra. Én
    kételkedem, vagy enyhe kételyeim vannak (de
    lehet, hogy idővel fel fognak erősödni) aziránt, hogy miért nem lehet
    ezt kiscsoportos foglalkozásként elvégezni – és most
    semmiféle malícia nem kapcsolódik ehhez; de hát valószínűnek tartom, hogy
    nem Majla Sándor az egyedüli, aki abban gondolkodik, hogy évkönyvszerűen
    megjelentessen irodalmi termést, irodalmi jelenséget itt Erdélyben. Most nem
    azt javasolom, hogy „próbálj már néhány társat keresni magadnak”, hanem
    egyszerűen felteszem újból a kérdést, hogy akkor most ez úgy
    tekintendő, hogy Majla Sándor észrevette, hogy itt nincs ilyen tevékenység, nincs ilyen igény, vagy ha
    van: elsikkadt és nem jelent meg konkrétan, és akkor „én belevágok”, vagy pedig tényleg létezik valahol –akkor pedig föl kell fedezni és
    lehetőleg elég gyorsan – egy olyan fórum vagy másfajta igény,
    ahol emberek gondolkodnak (akár többen is egyszerre), és megbeszélik azt, hogy
    mitől és hogyan kell még egy antológia,
    vagy egyáltalán hogyan lehet kötetbe szerkeszteni úgy irodalmat, hogy – ne mondjuk azt, hogy reprezentatív, de hogy – valamit
    közöljön is arról, amihez mi irodalomként viszonyulunk itt Erdélyben?
  PAPP SÁNDOR
    ZSIGMOND: Vannak a folyóiratoknál kritikai rovatok, föl kellene vetni a
    kapcsolatot e rovatok szerkesztőivel, akiknek mégiscsak rálátásuk van. Láng
    Zsolt és Selyem Zsuzsa alakítottak ki
    egy kritikai csoportot a Láthatatlan Kollégiummal együttműködve,
    ahol rendszeresen figyelnek arra, hogy az utóbbi három évben milyen művek
    jelennek meg. Tőlük lehetne egy ilyen, úgymond „jelentést” kérni, így ki
    lehetne szűrni, azaz inkább meg lehetne határozni azt, hogy kik kerüljenek
    be, és kik nem.
  CS. GYÍMESI ÉVA:
    Én nemcsak ezzel kapcsolatban szeretnék hozzászólni. Azt hiszem, hogy egy
    évkönyvtől nem lehet elvárni – nevezzük akár antológiának,
    akár évkönyvnek –, nem lehet elvárni azt, hogy az első
    intrádára már egyfajta kanonizációt jelentsen, illetve: én ezt
    nem így kezelem. Évkönyvet vagy antológiát – mint aki szerkesztett ilyet –,
    tudjuk, hogy azért csinálunk, hogy legyen mit szidni; mert nincs olyan évkönyv
    vagy antológia, amiben ne találnának hibát a szerzők, akik hiányoznak
    belőle, vagy esetleg azok, akik benne vannak, hogy „miért van nekem csak
    három versem és a másiknak öt”. Tehát nincs olyan antológia, amit
    ne szidnának, akár a közönség részéről is. Én értelmes
    dolognak tartom azt is, amit László György fölvetett, ugyanis az sem mindegy, hogy
    egy évkönyv (vagy egy antológia) milyen közegbe kerül. Tehát én egyáltalán nem
    tartom utolsó szempontnak a Bálint Tibor által is fölvetett közönségi
    viszonyulást, tehát azt, hogy az embereknek vagy nincs vásárlóereje, vagy
    megszűnt az érdeklődése a kultúra iránt egyáltalán – nemcsak az
    irodalom iránt, Tibor –, mert ez így van a zenével, a
    képzőművészettel, mindennel, tehát: a művészetek iránti közöny. Hol
    menjen végbe a
    kanonizáció, ha a közönség egyszerűen nem mértékadó, a közönség
    egyszerűen nem végzi azt a
    szelekciót, amit már az is jelent, hogy megveszi-e a könyvet, vagy sem? Az is egyfajta válogatás:
    elfogadás vagy visszautasítás. Tehát nem működik pozitívan az olvasói
    közeg, másfelől pedig a kritika sem működik, és
    itt szerettem volna azért fölhívni a figyelmet, ha már szóba került a
    Láthatatlan (örülök, hogy ezt nem én vetettem fel): van valami nyoma, hogy
    működik. Legalábbis a Látóban és a Korunkban fölfutott egy olyan kis raj,
    amely legalább harminc kritikát tett közzé az utóbbi hónapokban – csak
    októbertől errefelé. Nem kis szám. Mi ezt valóban programnak tekintjük, ez
    azt jelenti, hogy fölvettük a kapcsolatot az irodalmi folyóiratok
    kritikai rovatvezetőivel. Csodálkozom, hogy a Helikon nem
    kapott ezen az ajánlaton, hogy nem harapott rá, mert én úgy gondolom, hogy a
    Helikon azért (mint gyakrabban megjelenő időszaki folyóirat) sokkal
    dinamikusabb lehetne, mint a Látó meg a Korunk. Én meghívtam Szilágyi Istvánt
    arra a találkozóra, ahol erről volt sző, és nagyon vártuk, hogy Szilágyi
    István toborozni fogja, illetve hát Fekete Vince maga,
    aki a fiatalok mellékletének a szerkesztője, élni fog azzal a
    lehetőséggel, hogy itt van egy csomó fiatal szerző havonta, szinte
    penzumszerűen írják a kritikát, és rendszeresen, nemcsak az itteni, hanem
    az anyaországi irodalomról is. Nem mindegy, hogyan megy végbe a
    kanonizáció éppen a kritika révén, ide akartam visszakanyarodni,
    hogy nem elég, hogy megjelenjék egy antológia. Annak idején a Vitorlaének
    is megjelent ugye, hány elfelejtett szerző van? Ki emlékszik
    Soós Lászlóra, az egyik Vitorlaénekbeli szerzőre?
  MOLNOS LAJOS:
    Itt most két irányban gondolkozunk. Egyrészt én lényeges különbséget tennék
    antológia és évkönyv között. Ez az évkönyv minden évben évkönyv
    akar lenni, se több, se kevesebb. Az antológia arra van, amit
    összeválogat egy válogató bizottság, amely adott esetben kanonizál. Ez az
    évkönyv – véleményem szerint: – nem azt akarja. A válogatás már eleve ott
    történik meg, mikor a szerző megkapja a levelet, (mert mindenki megkapja a
    levelet), hogy küldjön el a saját legjobbnak vélt írásaiból
    egyet-kettőt-hármat, tehát a szerző maga a válogatást megejti. Ha
    tízet küld, akkor természetesen Majla Sándorra hárul a feladat, hogy
    válogasson. Ha pedig ezt egy bizottság kellene elvégezze, akkor ez egy intézményt
    feltételez. Ebben az esetben Majla Sándor ez az intézmény, de azért dolgokat ne
    felejtsünk el, mert olyan prózaian kezdődik ez az egész, hogy kik azok,
    akik egyáltalán időben válaszolnak erre a felhívásra? ugyanis meg merek
    esküdni, hogy Farkas Árpád is kapott, hogy mást ne
    mondjak, egy ilyen felkérő levelet, és valamilyen okból kifolyólag a
    szövegeket nem küldte el, tehát nincs benne ebben az évkönyvben. Innen
    kezdődnek a dolgok. Én nem akarom védeni Majla Sándort, de ezt az Ablak nevű intézményt, amit ő
    képvisel, ezt így kell elfogadni, szerintem ez: így van és így jó.
  SÁNTHA ATTILA: Így van, de így rossz.
  MOLNOS LAJOS: Ez
    a te véleményed, hogy ez így rossz. Nagyon hamar lehet ezen
    változtatni: tessék nekiállni és megcsinálni, ami ennél jobb. Én
    azt mondom, hogy jó írásokat kell küldeni Majlának, ha kéri, s akkor biztos
    vagyok benne, hogy attól lesz jó vagy rossz ez az antológia, és nem attól, hogy
    ötön szerkesztik-e vagy tízen. Húszan is tudnak nagyon rossz évkönyvet
    szerkeszteni.
  SÁNTHA
    ATTILA: A jóindulat nem elég. Tehát az, hogy Majla
    Sándorban vagy bárkiben megvan a jóindulat, hogy most
    valamit csinál... Jószándék, az nem jelent semmit. Itt
    arról van szó, hogy ha már csináltál egy ilyen válogatást, és négy évig
    éltetted, tehát sikerült az alapokat megteremteni, akkor azt csináld meg, vagy
    csináltasd meg másokkal úgy, hogy az minél jobb legyen. Itt nem arról van szó,
    hogy a szerzők beküldjék a verseket, és most ők saját maguk mondják
    meg, hogy ők mit akarnak kanonizálni,
    mert a szerző szerintem üljön le a seggére és hallgasson, mert
    – szerintem – nem ő a fontos, hanem az olvasó. Ezzel csak azt akartam
    mondani, hogy a szerzőnek egy szava ne legyen, hogy mi kerül bele a
    kötetbe, hanem legyenek azok az emberek – az a négy, öt, hat –, ahány irodalom ma
    van Erdélyben, tehát szerintem négy, öt vagy hat irodalom van
    Erdélyben. Minden irodalom legyen „lefödve”, és akkor az emberek
    válogassák ki, hogy mi kerüljön bele az antológiákba.
  MÓZES ATTILA: Nem
    akarom Majlának a pártját fogni, de egyet tudunk a történelemből is, s ez
    vonatkozik mindenféle csoportos munkára, s amit csoportok kanonizálnak – van
    egy ember által kanonizált munka is, most a Majla esetében –: a
    termophülei csatát akkor is Miltiadész nyerte meg, a tíz
    hadvezérből. Ez tény.
  BÁLINT TIBOR:
    Megvan a magam véleménye erről. Gondoljátok végig a nagy magyar
    folyóiratokat, a Nyugatot: hogy Babits szerkesztette – Babits ízlése szerint
    szerkesztődött; később átvette Móricz Zsigmond: nem pofáztak bele,
    mert nem volt joguk. Nem Bárdos B. Artúr szerkesztette az Utunkat sem, hanem
    Gaál Gábor, és az ő ízlése döntött: jól vagy rosszul. Áttekintve ezt a két
    évszámot, ezt a két Dekameront, akkor legyen annyi bizalom benne, hogy egy
    embernek az ízlése irányítja. A kollektivizmus a kommunizmus egyik
    fertőzése.
  SÁNTHA ATTILA: Az, hogy nem tudunk elképzelni csoportos
    munkát, éppen az a kommunizmusnak a fertőzése, mert teljesen el akarjuk
    határolni magunkat – amiről nincsen szó.
  ROSTÁS ISTVÁN:
    Én azt hiszem, hogy az üzletet most hagyjuk ki, mert nem éppen üzletről
    van itt szó; tehát ezt tegyük egy többszörös zárójelbe. A másik dolog meg az,
    hogy ha ez már kerekasztal-beszélgetés, akkor nyilván jó, ha jelzőket
    használunk, de én nem hiszem, hogy Majla Sándor akár egy „kis helyi Istennek”
    gondolná magát... nem úgy néz ki. No de bárkinek joga van a véleményhez, joga
    van bárkinek támadni vagy védekezni ellene, és akkor még csak annyit
    fűznék hozzá, hogy Fodor Sándoré a sző.
  FODOR SÁNDOR:
    Nekem is az az érzésem, hogy azért mégiscsak a szerző az illetékes a saját
    dolgaiban. Én mégis azt hiszem, gyerekek, nagyon komolyan azt hiszem, hogy
    döntő módon a szerző véleményét kellene meghallgatni egyfelől;
    másfelől pedig, ami az évkönyvet illeti: mennyiben ad képet a romániai magyar
    irodalomról, mert mint ahogy nem szeretem azt, hogy „székely himnusz”, ugyanúgy
    azt, hogy romániai magyar irodalom mint önálló entitás; mint a magyar irodalom,
    mint a szlovák irodalom... nem. Mi a magyar irodalom részei
    vagyunk, azé a magyar irodalomé, amit Romániában írnak. Na most: ezek az antológiák
    – higgyétek el nekem – nem jobbak, és nem is sokkal
    rosszabbak, mint amilyen a mi irodalmunk egésze általában.
  GERGELY EDIT: Én
    már megint a „kis hiányérzetemmel” jönnék, amit a vitaindítóban próbáltam
    kikerülni. Nekem ezzel a könyvvel az a bajom, hogy ez egy sima könyv (ld. fólia
    borítás), a Fagyöngy s a Dekameron is. Viszont átlapozva is egy-egy „sima” könyv. Nincsen műfaji
    megjelölés, de oda van írva, hogy kábé kik lennének benne, ezáltal
    kanonizál – ha akarod, ha nem –: „romániai magyar írók illetve költők”. Te
    szerkeszted anélkül, hogy odaírnád: miért (hát ettől sima: se elő-,
    se utószó), hogy ki miért került bele, ki miért maradt ki. Bár „új fiú vagyok a
    csapatban”, azért én is „jótanácsokkal” jönnék. Ha beválogatsz olyan
    szövegeket, amik „lejöttek” az évi sajtótermésben, akkor oda kellene írnod,
    hogy hol jöttek le, ezáltal én tudom, hogy az illető hol közöl, ezáltal
    tudom, hogy kábé a kánonon belül hol mozog. Tehát nem te
    kanonizálsz, hanem a szöveg kanonizálja önmagát. Itt azonban van
    benne egy lista a nevekkel, „simán”, aztán meg „fut a kép”; ott meg nincsenek
    életrajzi adatok, egy dátum nincsen, ellenben vannak olyan képek, amiken nem
    ismersz fel embereket. Végül is... magánügy, hogy ki milyen imidzsét aktualizálja vagy vállalja. A továbbiakban: nincsenek
    életrajzi adatok, sem életműre való utalások: nem tudom,
    hogy ki hol él. Mert ezáltal tudnám akkor, hogy miért ír esetleg extranszszilvanista stílusban, vagy miért
    ír épp posztmagyarul...
  MÓZES ATTILA:
    Ettől jobb lenne az antológia? Ettől pont' olyan lenne az antológia,
    csak lennének adalékok is...
  GERGELY EDIT:
    Jó, de akkor lehet, hogy megvásárolná a korondi, ha látná, hogy van benne egy korondi.
    Akkor azt mondaná, „jé, itt egy hazámfija, no lássuk, hogy mit ír”.
  TÓTH ISTVÁN:
    Elsősorban, ami az évkönyv terjesztését illeti. Véleményem szerint nekünk,
    erdélyi embereknek egy nemzeti intézményünk van a legalacsonyabb foktól a
    legmagasabb fokig: az Egyház. Nem klerikális szellemben akarok beszélni, de
    mint szervezési formát, el kellene fogadnunk az egyházak kultúratámogató-szállásadó szerepét. Véleményem szerint lehetne
    mindegyik nagyobb egyház keretében irodalmi köröket és
    olvasóköröket szervezni és kellene. Ezek
    lehetnének azok a fórumok, amelyek egy művelt olvasóközönséget
    teremtenének. Másodsorban: én nem látom olyan rendkívül megoldatlan kérdésnek a
    kritikát. Véleményem szerint: vannak házi kritikusok, vannak kinevezett és
    felkért kritikusok minden szerkesztőségben és bizony, nagyon sokszor nem
    jut szóhoz az, akinek más a véleménye. Inkább itt van a hiba.
  MÓZES ATTILA: Én
    a kritikai rovatnál kezdtem annak idején Marosi Péter famulusaként az Utunk
    nevű lapban. Na most: akkor a kritikának volt értelme. Ugyanis ez
    egy nem túl látványos, de munka, sőt időigényes munka. Na
    most már, gyere csak és legyél nekem kritikai rovatszerkesztő a
    Helikonnál, ahol egy-két skolasztikus esettől, baráti gesztustól
    eltekintve: senki nem ír senkiről. És nem azt mondom, hogy
    irigységből nem írnak egymásról az írók – mert ki más írna? Az ilyen
    állat, hogy „kritikus”, már kihalt (lásd engem; s én is azért író volnék; a
    rosszabbik felemmel . Na, próbál rávenni valakit, hogy írjon egy... mit
    mondjak, mint annak idején Láng Gusztáv (hogy csak egy igen jó nevet említsek)
    tizenöt oldalas tanulmányt egyetlen jelenségről, teszem azt: Ábrahám
    János Piculájáról, ami tényleg egy jelentős dolog; vagy Bálint
    Tibor Bábel toronyházáról. Még van egy-egy felmérés jellegű
    dolog az olyan divatban lévő gyerekekről – most ne sértődjetek
    meg ezért, ezt a kifejezést használom „divatban lévő”. Aztán elmúlik a ti divatotok is, mármint a Serény
    Múmiások divatja, az Előretolt Helyőrség
    divatja, és ugyanott lesztek kritikailag, ahol Bálint
    Tibor, ahol én (mi azért adunk ki könyveket is). Lászlóffy Csaba minden héten
    kiad egy könyvet, hol Magyarországon, hol
    itthon: mi jelent meg róla? Bocsánat, mi jelent meg róla? Fodor
    Sándornak ott van az életművének első kötete, a Novellák:
    szép kiállítás, jó könyv, minden. Melyikötök válallja fel? Ez nem feladat: ez szívügy! Szívünk pedig már
    nincs hozzá.
  NAGY ATTILA:
    Elsősorban: nagyon sajnálom, hogy a vásárhelyi profik nincsenek itt: a Látó
    megint távol maradt, mint egyébként Udvarhelyről is. Én
    ajánlanék valamit: hogy valamilyen módon felkérni, de nem kényszeríteni
    senkit... hogy végre a Látó is legyen ott, mert enélkül nem lehet megtartani
    egy ilyen találkozót, s ugyanoda lyukadok ki – mint ahogy Pista bácsi is
    említette a helikoni találkozót, ahonnan igen sok ember távol maradt – tehát: csak
    ha minden fórumot legalább egy ember
    képvisel, csakis akkor lehet egyeztetni a nézeteket és a dolgokat. A
    másik: nem szabad elfelejteni – amit Cs. Gyímesi tanárnő mondott – az
    összekötő szerepét sem abban, hogy az irodalmat miképpen veszi át a
    közönség, és miképpen adja tovább, és mit tart értéknek, mit nem. A
    romániai magyar irodalomból kivérzett 25-30
    ember a határokon túlra; egy olyan írói generáció, amelynek a szerepe
    nagyon fontos lenne itt és most: egy összekötő szerepe. Itt
    van egy nagy hiátus, ha körülnézünk: vannak, akik maradtak, akiket – elnézést
    kérek – nem nevezhetünk fiataloknak már egyáltalán, viszont letették a garast
    régen; és van egy új generáció, aki a '90-es években debütált, de – s most
    lehet, hogy röhögni fognak rajtam a fiatalok, élettapasztalatom más téren is
    ezt mondatja velem – ez egy igen fontos tényező: nincs közvetítés. Ne
    tessék elfelejteni, hogy 1980-tól '90-ig egy mortális magyar nyelv-, magyar
    kultúra-, magyar irodalomellenes hangulat uralkodott az országban.
    Magyartanárainkat kirúgták a Duna-deltába (lásd Cseh Kati stb.). Itt nem a
    marakodásnak lenne a helye; ki tett le közülünk az asztalra még ilyen
    természetű könyvet? Senki. Tehát tessék segíteni Majla Sanyit. Visszatérve
    pedig az eredeti gondolathoz: ennek a generációnak, akár Serény Múmia, akár ez, akár a Látó – fiatal kritikusi gárda –:
    igenis tessék úgy tevékenykedni, hogy hassunk végre oda, hogy
    Marosvásárhelyen egy Bolyai Farkas középiskola – mely egykoron igen híres volt
    arról, hogy milyen embereket nevelt ki – oda jutott, hogy a magyartanárok nem
    viszik el irodalmi estekre a gyermekeket: soha senki szinte; hogy a
    könyvbemutatókon lézengünk hárman-négyen... ez a helyzet: nincsen
    tartás, nincsen kultúra, nincsenek nevelők. És isszuk ennek
    a tíz évnek a levét. Ezzel kellene foglalkoznia minden lapnak, hogy végre – nem
    azt mondom, hogy beterelni, mint egy nyájat, de – kanalizáljuk, egyszer épüljön
    a csatorna, aztán végül szintézis legyen belőle... ez hiányzik és ezen kéne
    gondolkodni.
  SÁNTHA ATTILA:
    Az, hogy valaki megmondja nekünk, hogy „hassunk oda, hogy úgy írjanak”, vagy
    hogy „a fiatalok úgy írjanak”... ezt nekünk ne mondja meg senki. Én nem látom
    olyan tragikusnak az irodalom helyzetét, lehet, hogy egy-egy irodalmi találkozón
    három ember lézeng, viszont hogyha a Helyőrség elmegy egy-egy helyre a
    Székelyföldön vagy Udvarhelyre vagy bárhova: ott a terem megtelik mindig. Tehát ilyent ne mondjanak, hogy az irodalom az „le van szakadva” – nekem
    ezzel másak a tapasztalataim. A másik: itt elhangzott egy olyan
    javaslat, hogy az egyházaknak az ernyőjét jó lenne fehasználni. Jó. Ezt
    talán használjuk fel, ha az egyház képes elfogadni minket, csak az Egyház,
    nem tudom, hogy egy szabadabb szájú, másfajta irodalmat mennyire fog támogatni.
    Itt – legyen világos – nem Majlának a rekvizitóriuma folyik, még
    ha itt közbe-közbe úgy is tűnt, és elfutottak az indulatok; tehát itt a
    Fagyöngyről beszélünk, meg a Dekameronról és arról, hogy ezeket hogyan
    lehetne jobbá tenni. Itt most már mindegy, hogy milyen szempontból nézzük a
    dolgot – én például nagyjából egyetértek Barthes-tal, aki azt tartja, hogy a
    szerző „halott”, tehát nem a szerző a fontos, hanem az olvasó a
    fontos, akinek a fejében az irodalom, a szöveg megszületik – én azt mondom,
    hogy annak ellenére, hogy itt többnyire szerzők vannak ebben a teremben,
    ne a szerző domináljon egy ilyen antológia megszerkeztésében, hanem az
    olvasónak az igazából a képviselői, a kritikusok. Tehát a kritikus
    valójában valahol az olvasó képviselője kéne
    hogy legyen, és az olvasók felé kéne nézni, nem pedig magunk felé.
  ROSTÁS ISTVÁN:
    Végül is ez a két témakör volt, amit lényegében érintenünk kellett volna,
    mélyebben is talán... Nem is véletlenszerű az, hogy ennyire szétszóródtak
    a vélemények, illetve elfutott egy kicsit ez a beszélgetés általános, de
    idevágó kérdések irányába. Viszont tényleg elgondolkodtató az, ami
    hellyel-közzel megfogalmazódott: egyrészt az, hogy jelenleg minálunk a tájékon
    egy ilyen vállalkozás van, ami felmutatható, négy évig működött, és valószínű,
    hogy Majla Sándor nem riad vissza ettől a találkozótól semmiképpen.
    Másrészt: van egy olyasmi, hogy szétnézni, tájékozódni, tudni egymásról, tehát
    nem az információhiány, hiszen ha belegondolunk, akkor (akár Gergely Editet
    idézhetem) hogyha lett volna egy kis cím meg egyéb, akkor akár egy kis
    „telefonkönyvként” is lehetett volna használni, ugye, még hasznos is:
    ismerkedni különböző generációk szintjén. Tehát van egy ilyenszerű igény, aminek a megfogalmazódása
    bizonyos szintekig eljutott, de tovább nem tudunk lépni. Ezért
    a mi egynapos rendezvényünknek is a furcsára módosított címe: „Nekünk
    találkozni kell-e(tt)”, vagy hát... ebbe bele lehet gondolni. És a harmadik
    dolog, hogy: nincs alternatíva, illetve nem látom
    azt, hogy megjelent volna évkönyv – most maradjunk még mindég az évkönyvnél,
    tehát ne antologizáljunk – akár szerkesztői gárda kezéből, vagy
    munkája eredményeként. Tényleg van olyasmi, és el kell mondani azt, hogy ez az
    alcím („romániai magyar költők” illetve „romániai magyar írók”) egy picit
    elgondolkodtató és egy kicsit eltájolja az olvasót, tehát ha valaki így
    találkozik – mondom: teszem azt, külföldről érkezvén – a magyar
    irodalommal: kicsit „nem tudja hova tenni”, ugyanakkor pedig nincs más, ami –
    hát ne a Ki Kicsodákat olvassuk, ha már irodalmi tájékozottságra akarunk szert
    tenni, az kell és jó, ha ott a polcon, de – a fogyasztóra gondolva nincs más,
    ami megjelent volna ilyenszerűen. És azt hiszem, hogy Majla Sándor is úgy
    és akként fogadta ezeket a meglátásokat meg kritikákat, szemrehányásokat – itt
    most lehet fokozni a szinonimákat –, hogy ettől csak jobb lesz a
    következő. És ettől függetlenül lehet egy másikat készíteni, akár
    szerkesztői csoportban, akár egyénileg; és én azt hiszem, hogy csak
    akkor lesz érdekes és élvezetes ez a – félig-meddig belterjes, de mindenképpen
    létező – irodalmi élet, hogyha decemberben megjelenik „X” antológiája,
    utána megjelenik egy másikfajta antológia április 11-edikére – ha jól tudok időzíteni – a Fagyöngy...
    Tényleg, lenne egy spektrum, lehetne válogatni, és ott van kint apolcon.
  MAJLA SÁNDOR: Az
    utolsó előtti szó jogán mondanám: az imént szó volt arról, hogyha egy
    magyarországi megveszi, akkor milyen képet lát a romániai író-költő
    gárdáról és az irodalomról önmagáról. Én azért felteszem a kérdést: fontos ember,
    aki tényleg lényeges, vajon hány hiányzik ezekből az „antológiákból”? Azok kivételek, akik vagy nem írnak
    egyáltalán – Farkas, Markó és így tovább –, vagy egyszerűen azt
    mondták, hogy ők nem akarnak szerepelni. Tehát még egyszer: vajon ki az a fontos ember, az a sok, nagy hányad
    fontos ember, aki lényegében nagyon negatívan, hiányával
    befolyásolhatná az antológiát? A
    könyvek jövőjéről: amint a kérőlevélben írtam valamelyikötöknek,
    az fogalmaztatott meg, hogy „beleegyezem, hogy Majla Sándor válogasson az adott
    év sajtóban megjelent írásaiból, és mindaddig beleegyeztem, amíg azt írásban
    vissza nem vonom”. Amikor már akkora lesz a hiányszázalék, akkor tényleg
    befejezem az antológiák kiadását. De addig, amíg a többség társszerző akar
    lenni, addig még próbálom nem befejezni. A másik és eléggé lényeges dolog,
    amiről ma tárgyaltunk, hogy: kinek milyen verse/szövege megy bele, vagy ki
    szerepel benne, és elhangzott az, hogy „Majla Sándor kedvenc versei”. Hát ha
    Majla Sándor kedvenc versei kellene hogy legyenek, akkor biztos, hogy már itt
    is tudnék mutatni egynéhány embert, aki nem lenne benne. Hát muszáj nekem
    szeretni – ugye nem haragszol, Sántha –, hát muszáj nekem szeretni a Sántha
    verseit vagy a Molnosét vagy a harmadikét?... ne haragudjatok. Nem muszáj nekem
    szeretni senki verseit, de úgy érzem, hogy jó versek, ezért benne vannak.
  GERGELY EDIT: Én
    azt kérdezném meg Majla Sándortól, hogyha – féligmeddig feljogosítva vagy nem
    feljogosítva – úgy érezte, hogy joga van egy ilyet összeállítani, akkor miért
    nem tette azt meg, hogy listázta volna azokat, akiket be szeretett volna tenni,
    és akiket nem szeretett volna betenni – „fontosakat” és kevésbé fontosakat, és
    – akkor odaírja, hogy „Molnár Vilike nem adott szöveget”, vagy „XY nem közölt
    az illető évben”... Tehát nem az ilyenszerű találkozókon kellene
    neked magyarázkodnod, hogy ki és miért hiányzik...
  TÓTH
    ISTVÁN: Sok antológiát olvastam el, már csak azért is, mert össze kellett
    állítanom őket, francia, német antológiákat: sehol, ahol valaki ki akart
    maradni, annak a nevét nem írták be már csak a reklám szempontjából sem; mert
    az a könyvre vonatkozólag rossz fényt vetne, vagy jó fényt a kimaradt
    szerzőre... tehát ezt nem szokták.
  FODOR SÁNDOR:
    Ennek ellenére, ne haragudjatok, nem butaság, amit a kislány mondott, mert egy
    esetleges bevezető szövegben, fülszövegben, zárószövegben azt
    megemlítheti, hogy „sajnos nagyon szerettünk volna XY-tól is, de...”
  MAJLA SÁNDOR: A
    második Fagyöngy antológiában ez megvolt. Én úgy gondolom, hogy ezt minden
    évben nem kell, mert hat éven, hét vagy bár tizenöt éven át kellene ezt
    megjelentetni, vagy meg lehetne; tizenöt előszót elég nehéz írni. És nekem
    az a véleményem, hogy három ember lenne, mondjuk, Erdélyben, aki ezt megírná –
    nem megírhatná: megírná –, tehát nem szerzője neki; kritikus,
    irodalomtörténész négy-öt lenne, s akkor kezdenénk elölről?... nem lehet
    ezt.
  GERGELY EDIT: De
    miért ne lehetne szerzője, évente más és más – mondjuk, sorshúzással? Te
    miért nem vagy szerzője?
  MAJLA SÁNDOR: Én
    azért nem vagyok szerzője, mert én saját magamtól nem akarom beválogatni a
    legjobb verseimet (mert nagyon szeretem őket)...
  BÁLINT TIBOR:
    Nem lehetne áthidaló megoldás egy sor, egy slágerszöveg, hogy: „Ha megcsalsz is
    imádlak én?”
  MÓZES ATTILA: Azaz, „ha megversz is!...”
  ROSTÁS ISTVÁN: Ezen
    majd ebéd közben el lehet filozofálgatni. Én köszönöm azt, hogy ilyen szép
    számban összegyűltünk, és maximális erőfeszítéssel feszülten
    odafigyeltünk egymásra – ez az egyik köszönet. A másik köszönet pedig Pillich
    László felé, hisz a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány vendégeiként is vagyunk
    itt, e helyiségben.
  PILLICH LÁSZLÓ:
    (zárszó) Az egyik gondolat, amiről szólnék, az – ami már szinte egy
    évtizedes tapasztalatként leszűrhető –, hogy érdemes-e írni vagy
    együtt lenni, vagy együtt gondolkodni, Nekünk találkozni kell-e? a
    gondolatban, szövegben vagy írásban, az irodalomban; ez független attól, hogy a
    költészet vagy a próza oldaláról tevődik fel ez a kérdés. Az
    alapproblémája és dilemmája ennek az elmúlt hét esztendőnek az, hogy a
    valamikori népmegváltás helyett valamiféle önmegváltás időszakába léptünk.
    Igazából ez egyesek számára valahol menekülés, mások számára: még ki nem
    taposott útnak a keresése. Ez a fajta szembesülés és egy ilyen jellegű
    antológia kérdése manapság talán amiatt fontos, mert az önmagunkkal való
    szembesülés mellett az egymással valós szembesülésre is mindig szükség lesz. Talán amiatt, mert itt egy értelmiségi
    csapdahelyzet kezd újraalakulni, mert itt igazából az a nagy gond, hogy fennáll a veszély, hogy
    bizonyos értelmiségi beidegződés alapján megpróbáljuk ebben a mai helyzetben is valahol megint az embereket úgy
    befolyásolni, hogy mi „eladhatók” legyünk, olvashatók maradjunk; tehát
    megpróbálnánk megint a piacot magunkhoz igazítani. Ezért van az, hogy egy kicsit az önmegváltás
    szerepköre az, ami elhatalmasodott. Nem lehetséges, mert csak attól lesz
    jövője bármilyen alkotásnak vagy irodalomnak, ha azokra a legújabb
    kérdésekre is választ ad, jelzést ad az emberek felé, akiktől elvárná,
    hogy olvassák. Ez a nagy dilemma, a második kérdés: hogyan fogunk mi úgy
    szólani az emberekhez, hogy nem igazán úgy „népmegváltóként”, de eligazítói
    legyünk bizonyos olyan kérdésekben, és választ adjunk bizonyos felvetésekre,
    problémákra olyan keretek között, amelyekre csak az irodalmi megfogalmazás és
    megközelítés képes. Vannak olyan kérdések az életben – ezt nemcsak alkotóként,
    hanem olvasóként, befogadóként tudjuk –, amire semmiféle rigurózus megközelítés
    nem adhat választ. Vannak olyan kérdések az életben, amelyekre csak költői
    vagy prózaírói választ lehetne – őszinte választ – megfogalmazni, és
    igazából meg kell keresnünk erre a lehetőséget a továbbiakban is, mert ez
    az egyetlen lehetőség arra, hogy egy leszűkülő keretben nyilván
    –, mert az összes más fogyasztható kulturális alkotás közül az irodalomnak is
    beszűkül valamelyest a pászmája; be fog szűkülni – ez máshol is így
    van a világban. És hogy mennyire fog ez beszűkülni – hogy miért olyan
    fontos ez a jelzésrendszer –, ez attól fog függni, hogy mennyire lesz képes
    megkeresni azokat az irodalmi válaszokat, olyan kérdésekre, amelyekre más
    eszközökkel nehezebb választ adni, nehezebb
    hiteles, őszinte választ adni. Talán ezzel zárhatnám: én
    hiszek az ilyen
    Fagyöngy-szerű dolgokban, függetlenül attól, hogy kik vannak benne, vagy
    kik lesznek benne, vagy kik maradnak ki belőle. Vannak már
    Fagyöngyök, ha már a hatodik évfolyama fog
    megjelenni, akkor már attól is függ, hogy ki lesz benne, hogy ki keresi meg. Tehát végül is van egy
    ilyenfajta pozitív szelekció is ebben, hogy akik nagyon ellenzik, azok biztos
    már azon gondolkodnak, hogyan fognak egy ellen-Fagyöngyön szövetkezni.
  Szerkesztette GERGELY ZSUZSA és GERGELY EDIT
  * Vö. Kassák Lajos: Novemberi kánkán.
  **A Heltai Klubban helyet kapó vitát 16 órától a
    Kolozsvári Rádió koncertterméből Hozzon
  egy sort,- egy mondatot címmel egyenesbe sugárzott
    egyórás felolvasódélután  követte.
  Házigazdák voltak a Kolozsvári Rádió magyar
    osztályának szerkesztői: Gergely Zsuzsa és
  Rostás István. A találkozót A parttalanság néha jól
    esik-re keresztelt irányíthatatlan tsevely
  zárta.