Caesarok és
fordítók
Hány évszázad viszi
E fennkölt
percet színre még sohsem volt
Országokban s nem ismert
nyelveken!
Cassius kiált
fel így Caesar meggyilkolásakor, a dráma egyik kulcsjelenetében, s szavai
profetikus távlatokat nyitnak az immár jó négyszáz éve tartó
Shakespeare-recepciónak. Ennyi idő alatt áthághatatlan szabállyá merevült,
hogy minden magára valamit adó kultúra, „sosem volt ország” saját
hagyományrendszerébe építi be Shakespeare műveit. A Rómeó és Júlia, a
Hamlet vagy a Lear király (legyen bár felületes) ismerete belépőjegynek
számít az európai kultúrkör világába. Ezt a belépőjegyet a fordítások
váltják meg.
A
Shakespeare-fordítások vizsgálatától egyenes út vezet a „magyar irodalom
Pantheonjába”, ahol igen nehéz úgy mozogni, hogy ne ragasszák ránk a
bálványromboló, „demitizáló” jelzőt, mikor a fordításokat fordításként,
tehát minőségükben kezdjük vizsgálni, és nem csupán belépőjegyként,
kultúrbizonyítványként kezeljük. A magyar fordításirodalom partikularitásai
közé tartozik, hogy nálunk a fordítás nem vált (bevett szokás szerint)
másodhegedűvé az egyéni alkotás mellett. Legnagyobb íróink egyúttal a
legismertebb műfordítók is, elég egy pillantást vetni a
Shakespeare-fordítók névsorára: Petőfi, Arany, Vörösmarty, Kosztolányi,
Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Illyés Gyula... Csakhogy nem minden „nagy
költő” nagy műfordító is egyben, ehhez speciális adottságokra van
szükség, valamiféle hatodik érzékre.
A huszadik
századi gondolkodást gyakran éri a bálványrombolás vádja: „Hogy lehet
Vörösmarty után lefordítani a Julius Caesart?” – kérdezhetik sokan. A kérdésben
rejlő támadás könnyen visszaverhető, nem bálványrombolásról van szó,
hanem az értékek új elhelyezéséről, nem a régi ellenében, hanem az annak
alternatívájaként emelt újról. A Shakespeare-fordítások körében egyre
gyakoribbak az ilyen alternatíva-párok (gondolok itt elsősorban Mészöly
Dezső fordításaira).
Még ilyen
kontextusban is meglepetésként hat, hogy nagyjából egy időben két új
Julius Caesar-fordítás jelent meg, a véletlennek köszönhetően: Jánosházy
György fordításában (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996), illetve kicsit
korábban az Illés Lászlóéban (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994).
Caesarok és fordítók kerülnek óhatatlnaul
egymás mellé, s lehetővé teszik, hogy egymásra vonatkoztatva, egymás
tükrében vizsgáljuk őket, vissza-visszatérve a közös vonatkoztatási
alapra, Shakespeare Ceasarjára. Írásomban nem próbálok dontőbíró lenni a
Jánosházy- és az Illés László-féle szövegek vitájában, legfeljebb mediátor
olvasó, s így nem a verslábszámolás, az eredetitől való apró eltérések
számbavétele a célom.
Nem úgy
tevődik fel a kérdés, hogy melyik Caesar Caesaribb, melyik Brutus az
„igazi”, még csak az sem döntő, hogy melyik hasonlít jobban szavaiban,
szellemében az eredeti Brutushoz és Caesarhoz. Az a fontos, amit és ahogyan
mondanak ezek az egymás mellé lépő Caesar-fordítások önmagukról, közös
mintájukról, a Shakespeare-drámáról, a shakespeare-i világról s így végső
soron magáról a fordításról. „Az irodalom azt mondja, amit mond, de ezen felül
azt is, hogy irodalom” – írta Roland Barthes. Így a Ceasar-fordítások is
zengő jambusokba szedett drámai konfliktusokon, Ceasarok, Brutusok,
Antoniusok világán túlmenően önmagukról és a mindenkori fordításról is
beszélnek. Céljairól, távlatairól, problémáiról és a megtalált szavak
öröméről.
Mindkét fordítás
azonos elképzelésekből született: „...olyan gördülékeny és a mai
néző-hallgató fülének szánt magyar szövegre törekedtem, amely híven
megőrzi Shakespeare manierista kifejezésbeli sajátosságait,
stílusfordulatait – amennyire csak lehetséges, minden értelmi homályosság
nélkül” (Jánosházy György).
Minden
minőségi fordítás kritériuma a szöveghez, a szöveg világához való
hűség. Csakhogy ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani, elég a
kelleténél egy árnyalattal jobban ragaszkodni a szöveghez, és az áhított
szöveghűség mellett létrejön egy kínosan precíz, „kloroformszagú”
szöveghangulat, s ez egyből megkérdőjelezi a fordítás értékét.
Jánosházy Caesar-fordítása a szöveghűség és a szó szerinti fordítás
határán helyezkedik el, anélkül, hogy machanikussá csupaszítaná a szöveget.
Magas fokú precizitás jellemzi, a szavak, szóképek minden lehetséges esetben
pontosan fedik az eredetit. Ehhez a precizitáshoz képest Illés László fordítása
itt-ott pontatlanabb, merészebben távolodik el a szövegtől, hogy
visszaadja azt, s talán éppen ezért néha egy árnyalattal színesebb,
érzékletesebb.
A Ceasar
növekvő hatalmától való félelem szavait Jánosházy az eredetinek pontról
pontra megfeleltethetően fordítja:
Ha e növekvő tollakat kitépjük
Szárnyából, Caesar majd lentebb repül,
Különben túlszáll ember láthatárán
S mindünket szolga-rettegésbe dönt.
Illés László
fordításában az idézett részlet minden sora kissé eltér az eredetitől,
dinamikusabbá, emocionálisabbá válik a szöveg, szinte kitapintható a Flavius
szavaiban izzó harag:
Ha megtépázzuk Caesar
szárnyait,
Emberközelben tud majd csak repülni,
De hogyha nem, felszáll a fellegekbe,
S mindnyájunkat vad rettegésbe dönt.
Kitépett
tollakból megtépázott szárnyak, szolga rettegésből vad rettegés, így válik
Illés László tollán a „barátság, becsület és hazaszeretet" drámájaként
emlegetett Julius Caesar a túláradó érzelmek, indulatok drámájává. Jánosházynál
pedig a visszafogott érzelmeké, hiszen a felszínen kitörni nem tudó indulat ott
izzik a szavak mögött, a fegyelmezetten sorakozó drámai jambusokban, az
elhallgatásokban, a félig való kimondásokban.
Hogy melyik
őrzi hívebben a shakespeare-i dráma szellemét? Illés László fordítása lendületes, színes, önmaga egy előadás,
szinte nézőt és nem olvasót igényel. Aki olvasni kezdi, a sodrásába
kerül, egy indulatos, szélesen gesztikuláló, szárnyaló, majd alázuhanó emberi
sorsokat mozgató világba. Nem Shakespeare világa ez?
Ezzel szemben
Jánosházy mértéktartóbb fordítása pontossága, kidolgozottsága révén hat. (Ezért
is jó, hogy kétnyelvű kiadásban jelent meg, mert lehetőség nyílik az
összevetésre.)
Ha Illés László
fordítása metaforikusan „előadásnak" nevezhető, a Jánosházyé par
exellence „könyv". A Shakespeare-dráma jellegzetes atmoszférája lassan
teremtődik meg, de minden elolvasott oldallal erősödik. Ha
bonyolultnak is tűnik a szavak mögött rejlő sokféle indulat, a
pontosság, mérték formájába öltözött drámai feszültség, mindez csak annyira
bonyolult, mint egy Shakespeare-dráma.
VALLASEK JÚLIA