Düledező toronyház szomorú látványa

Bálint Tibor: Bábel toronyháza. Polis Kiadó, Kolozsvár, 1996.

A 330 oldalas, méltánytalanul igénytelen külsejű könyv Bálint Tibor régen várt új regényét tartalmazza. Annak ellenére, hogy sem a fénylő, műhányás-színű borító (a nyilat szipkázó pasassal), sem a hátul található, láthatóan sietve papírra vetett, főképp mondattagolási hibákkal teleszórt ajánlás nem csigázza föl az olvasó érdeklődését, mégis: az író hírneve, valamint a könyv műfaji megjelölése (regény!!!) felcsigázza az olvasó érdeklődését.

Amit a könyv portéka-mérlegelő, futó átlapozása tovább gerjeszt. Izgalmas és különlegesen szép mondatokat talál: „Utána azonban jó volt, nagyon is jó elmerülni a vérét bizsergető édes melegben, s föl-fölbukkanni, szemét mosolygó meglepetéssel nagyra kerekíteni megújuló örömtől, visszafojtott, halk sikolyok közben. Olyan volt ez, akár egy mennyei hintajáték, amelyben mind magasabbra repül a beteljesülés ívén az ismeretlen örömök felé..." „És az asszony így közelről annál riasztóbb volt, mert öklömnyi szemei egy rossz arc keretében röpdöstek, mintha a rizsporos redők alján drótok húzódnának, hogy összetartsák az izmok föllazult és szétcsúszó párnáit." „Mond az ember sok mindent, de a föld olyan, hogy a várakozástól meg a szeretettől végül porhanyós lesz, mint a gesztenye!" És így tovább.

Az egész könyv elolvasása a részletek, a miniatürizált regényeket magukba foglaló szépséges mondatok megítélésén ugyan nem változtat, ám az alapos regényolvasás során a kezdeti remények és elvárások odavesznek.

A 25 fejezetre tagolt könyv voltaképpen 2 egész 1/2 regény, 4 novella, 12 karcolat, 12 vicc, 4 fabula egymást gyengítő konstrukciója. Nézzük a regényeket: a Sánta Máriáé minőségileg messze kiemelkedő, a diktátoroké viszont szürke és unalmas, jó a Rózsa tanár úr félregénye. A novellák közül a fiát kereső öregaszszonyé, a Húsvéti Lászlóé, az Elifázé jobb, mint a Hamudiusék regénye, de jóval kimódoltabb, erőtlenebb, mint a Sánta Máriáé; a negyedik, az Eke Kupa Mártoné lekörözi a többit, ám tulajdonképpen ennek is Sánta Mária a tulajdonosa. A karcolatok és a viccek műfaji besorolása többféleképp is elvégezhető: elkülöníthető 10 karcolat és 14 vicc, esetleg 7 – 17, 0 – 24. A 0 – 24 tűnik a legmegalapozottabbnak, ugyanis itt valóban viccekről van szó, a műfaj Szerb Antal-féle definíciója szerint, a diktatúrában terjesztett, pszichikai szelepként működő, freudi és ceswanovi struktúrákat megjelenítő folklórról; és valóban mennyire folklór!: szinte valahány – a rendőrökről, a pártkorifeusokról, a besúgokról, a vallatókról, a munkalátogatásról, a sorbanállásról stb. – megtalálható a Dalos György összeállította magyarországi viccgyűjteményében (1945-1989). A műfaji besorolás nehézségéhez tartozik az is, hogy ezeknek a daraboknak egy része már a Tóth Béla-féle Magyar Anekdotakincsben is szerepel, legfeljebb Ferenc Jóskával vagy Bernát Gazsival, nem pedig Ceauşescuval és Ceauşescunéval, akarom mondani Hamudiusszal és Hamudiusnéval.

Ha a könyv egyik, az egész háromnegyedét kitevő részét olvassuk, akkor úgy tűnik, egy kis Erdélyi Magyar Pornográfiát tartunk a kezünkben, amely az Esterházy-műtől (a Kis Magyar Pornográfiától) abban különbözik, hogy írója megpróbálja az érzelmi ábrázolások mélyítésével és szubtilitásával, a szereplők lelki motivációinak hálójával gazdagítani a színes, anekdotizáló, viccelődő alapszerkezetet, miközben a könnyűségét és technikai olajozottságát, az invenció gazdagságát, a színek élénkségét, a kimondás lúdbőröztető élvezetét igyekszik megőrizni. A könyv alapszerkezete egyébként más, sikeres művekére is emlékeztet, különösen az utóbbi időben megjelentetett füzér-regények, szótár-regények, ál-breviáriumok, regénytöredékek és vázlat-regények szerkezetére. Ennek az epikai lehetőségnek a sikere azt is mutatja, miképpen változott a magyar regénykánon, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt szerzője aligha keresztelte volna regénynek a Bábel toronyházát. (Ma már Mikszáth A jó palócokját, Krúdy Szindbádját, Kosztolányi Esti Kornélját, Szentkuthy Orpheus-breviáriumát szintén regényként elemzik, jóllehet novelláskötetként jelentek meg.) De vajon valóban regény az, amit szerzője annak nevez?

Sokan úgy látják, hogy a magyar elbeszélő hagyomány, amely a folyamatszerű, lineáris elbeszélésmód jegyében alakult, ma is arra ösztönzi az írót, hogy ezután is hű maradjon a regényírás kellékeihez, annak ellenére, hogy a történetszerű elemek és az események elrendezésekor már aligha lehet képes a hagyományos epikai szabályrendszernek megfelelni. Sokan azt is megjegyzik, hogy ezáltal a mai regények a tradíció kiüresedésének példái; azt szemléltetik, hogy a régi totalitásregény, a hitelesség görcsös igyekezete hogyan fordul visszájára; az összetákolt cselekményben bizonyosan élettelenné válnak az élők. Akik így vélekednek a kortárs művekről, tulajdonképpen a húszas-harmincas években hangjukat hallató, a már emlegetett Mikszáth, Kosztolányi, Krúdy, illetve Szentkuthy, Márai, Bródy Sándor, Németh László, Füst Milán műveinek regény voltát megkérdőjelező irodalmárok megállapításait elevenítik fel: „a kép művészi összefüggése és művészi totalitása helyett a fölsorolás és a leírás lexikális sorozatát és totalitását kapom. Történeti arcképcsarnokot, melynek mindenik lapján más-más hős van leképezve, s az egészet csak a gyűjtő kegyelete fűzi össze. Élő organizmus helyett anatómiai preparátumot..." – írja például Fülep Lajos a Nyugatban.

Sajnálatos módon az idézett megállapítás Bálint Tibor regényére is érvényes. Igaz ugyan, hogy az idő múlásával az irodalmi kánonok nagymértékben átalakulnak, ám a félresikerült konstrukciók által felszínre vetett alapvető problémák megítélése aligha változik: vannak általános érvényű törvények, amelyeket nem lehet áthágni.

A könyvben azok a jó részek, ahol a megelevenített figurák valóban megelevenednek, hús-vér emberek, esendő, szenvedő, vágyakozó lények, nem pedig egy panoptikum viaszlényei. A Hamudius-fejezetekkel az a baj, hogy a diktátor-házaspár ismert helyzetek katatón pózában, hatalmuk folklorizált hiposztázisában jelenik meg. A nyolcvanas években már a nagycsoportos óvodások is ezeket a történeteket mesélték egymásnak az óvodaudvar végében a fűzfa alatt. Hogy a suszterinas nem szeretett dolgozni, hogy az asszony szotyolát és tökmagot árult, meg hogy a medvéket is kiképezték és a vécépapír magyar bibliákból készült.

Ott, ahol a kulcsfigurák alakítható hősként lépnek az író megrajzolta kompozícióba – amit például az is jelez, hogy a nyelvezet elhagyja a fáradt zsurnálfogalmazás kellékeit –, a regény természetes anyagokból szőtt, eddig nem ismert mintázatú szőttes lesz. Például Hamudius látogatása a haldokló előd, Gorgo D. Gorgo elvtársnál, vagy a magköpdöső jelenet a végéről. De ott, ahol a figurák a viccekből átköltöztetett, steril, személytelen, a személyesség-problematika egyetlen vetületével nem rendelkező lények, ott a regény szövete alásüllyed a raffiazsákok szintjére; továbbá érthetetlenné válik a kompozicionális szaggatottság használata, pontosabban fel sem tételezhető róla, hogy az ábrázolás érdekében használt tudatos és hatékony fogás volna, nem pedig valami átgondolatlan, túlzot-

tan erőltetett ötlet felemás megvalósítása.

Nem csupán a Hamudius-epizódok ilyenek többnyire, hanem a sétatéri társasághoz kapcsolható dekameronszerű történetek is. Ezek ugyan kisemberek élettörténeteként szólalnak meg, azonban ismételten az előbb leírt folklorisztikus, zsurnalista hangnemben. Ez nem csupán a narráció problémája, hanem a narrátoré: aki mintha nem volna tisztában a kimondhatóság és a kimondhatatlanság dilemmájával, azaz nem tudná eldönteni, honnan mesél, melyik korból. A tiltott irodalomból, amikor a puszta publikálás esztétikai gyönyörökkel járt, avagy a tiltott irodalmat immár történelmi távlatból tekintő korszakéból, ahol már a dokumentumként kezelt elemek a poétikai transzformáitság következtében egy bonyolultabb struktúra részeként jelennek meg.

Hiába vannak tehát a Sánta Mária-darabok mesterien megírva, egész egyszerűen kihullanak a semmibe, mint a rosszul összeragasztott könyv lapjai. Kár értük, mert valóban egy írás-stratégia mesteri fokát mutatják, a történetkezelés, a belső világ, az érzelmek, a lelki, szellemi és erkölcsi dilemmáknak a megjelenítésében. Ha ez a rész csak egymagában állna, az írói szándék is jobban érvényesülhetne, mert alapkérdéseinek egyetemessége miatt behelyezhető volna bármelyik korba. És fordítva: Sánta Mária nem csupán saját korának labirintusában bolyong, hanem egy örök és kiismerhetetlen labirintusban, amelyet megpróbál ugyan értelmezni, de közben éreznie kell a kudarc elkerülhetetlenségét. Saját személyiségszerkezetéből és világérzékeléséből következne mindaz, amit a regény „tehermentesítő" túlterheltsége nem tud érzékeltetni, illetve leírni: a diszkontinuitást saját életidejében, a szaggatottságot, a saját életén kívülre utalt és onnan felhangzó magyarázatok meglétét.

Babits Mihály írja a magyar és külföldi regénytradíciókat összehasonlítva: „a magyar közönség olvasmányaival szemben élénkség, gyorsaság, változatosság szempontjából sokkal nagyobb igényekhez szokott, sokkal jobban el van kényeztetbe, mint bármely külföldi irodalom publikuma. Sok, külföldön híres mű nálunk nem tudna érvényesülni unalmassága miatt". Bálint Tibor könyve a magyar olvasóközönség így megnevezett igényeit messzemenően szeretné kielégíteni, ám konstrukciós, poétikai hiányosságai aláássák szándékait. A létrejött mű csupán torzója a régóta várt új Bálint-regénynek – és nem unalmassága miatt nem érvényesül. Ami olvasóját uralja, távol áll a nemes unalom fajtájától, inkább csalódottság, szomorúság – egy félresikerült, belakhatatlan építmény látványa előtt.

KABAI MELINDA