Tóth István
Senkiföldjén

Utaztam, menekültem

jó pár országon át.

S hosszúsági, szélességi körök

szabtak ott is

az egeknek határt

lehűlt agyam fölött.

Mint dróthálóba bonyolult vad,

a szabadulást, emelkedést

kereste agyam.

De az átfogó hálók nem lazultak:

szétszelt glóbusként

eltem önmagam.

Megkülönbözött bennem a világ:

országok, földek

kertek és füvek

mind acsarogták fennhangon, némán

egymásra és rám

osztási elvüket.

És rám nehezült a tekintetük:
a be nem teltek sorsát
hordozom mindenütt,
elátkozott ország;
a főcsonkítóktól
a csonkokig
minden teremtmény
vélem osztozkodik.

Épp egy szomszédos
kerítés tövén

állok, kallódó

gyomnövény,

– már nem a járdán

és még nem a kertben –
hol a senki –
földjére leltem.

S a járdakövektől
az oszlopfákig

– mi a térképből kimaradt –
a senkiföldjén
világrekordot állít

a gyöngyvirággyökérzet

– e kőszéleken
átütő acélszeg.

Bár nem hiteles
teljesítmény,
én technikailag
hitelesítném.
Mert e szűk kapun

– kicsi résen –
bomlani kezd
a kerítésem.

Sorsom már benne
élem holtomiglan:
míg egy nem várt rés
– nyíló ajtó –

villan.

1996. VI. 25.

Lila tulipán

(Tulipa Hungarica)

Parányi kertek, elfelejtett gazdák,
címertelenek élő címere,
különös lángod mintha intene,
hogy szó szerinti üzenetet adj át,

mit rád bízott ősanyánk szelleme;
ő hagyta ránk e portát, földdarabkát
s különc szirmaid, melyek felmutatták
szívét, e földbe cövekelve le.

Mint parasztlányok ünnepi ruhája,
mely nagyanyjáról száll a nagyobb lányra,
s pusztaiként is divatos marad:

a nap elővesz a föld ládájából,
színed mind újabb tavaszokba lángol;
így születnek újjá hamvadó nyarak.

Önarckép

Dr. Marion Józsefnek ajánlom

Mert a másság is más, mint egykor hittük:

a hó is szennyes, és a sár is tiszta;

a rózsa is rút, és szép a giliszta,

ha életünkre fényt vet súlyos tisztük –

és mert napod, Uram, a rosszra is süt,
hogy kérjem, mit adj, és miket végy vissza:
a Napot, mely a vízözönt felissza:
a tengert, hol szívedben a szívünk üt?!

– Hogy közelít a második gyerekkor,
nem kérek bort, búzát – csak békességet,

amitől nem lesz senki se szegényebb.

Csak kezed nyomát tartsd meg rajtam egykor,
hogy arcom elsimulva, mint hideg por,
érezze szemcsénként az érintésed.

Somostető, 1996-ban Péter-Pál napján

Név

Valaki szólított a nevemen,
valaki, aki egyre eltűnt;
egyszerre lépett velem együtt,
es egy ütemre lélegzett velem.

Világot vallató szelek közt,
kéklő haranggá lendült tereken

nem hallottam, csupán az én nevem,
mely harangzúgásként velem jött.

Most, hogy a csend szavakra lázad,
elönti földem összes neveit,
s oszlik az összhangzó káprázat:

nevemet, mely világnyi látszat,
a néma nevek körbetemetik.
Csak a magányom ér az Istenig.

Somostető, 1996. VIII. 23.

Ajánlás

A gyulafehérvári latin nyelvű költők olvasóihoz

Omló kőzetek, túszokat ejtők,
porladt ősöket magukba rejtők;
csonttá szikkasztó megannyi zegzug,
mikről kívülem már senki sem tud;

utánam szólók, bárhova mennék;
kőlelkű Kőmíves Kelemennék;
kötőanyagba elegyült hamvak,
kiáltók, hogy maradni riadjak;

egyazon poklok, nagy közös üstök:
padló alá zárt, csonkított püspök
hívja tetemre az örök csendet;
letört ajkak semmibe remegnek.

Kifosztott sírok feletti ének:
kőbe szorított, vergődő lélek,
mit súlya maraszt, és szárnya szállat,
halandó testet öltő alázat.

Tűnt lábnyomokba zuhanó kőzet:
aki megáll még, egy percre győzhet,
ha sziklaként úgy szorul a falba,
hogy hallgatását más is meghallja;

beáll szorító kő közepébe;
falban szorong – élni kezd nem élve;
megkövül rajta sok-sok tekintet;
kőként járja át zsigereinket,

a látatlan kéztől mind lejjeb dobva
vélünk töretik szét darabokra.
De törvénye szerint csak az él itt,
ki kő marad a végső törésig.

Kit szikla szült, bárhová essék,
dobálja vaksors esetlegesség:

mint homokszem is – szikrányi csillag,

elpihent erődeinkről hírt ad.

Ha tornyok, bástyák, mik mélybe hulltak –
ha homokszemcsénél könnyebb múltak
a fejünk felett még hadba mennek:
köszönjük meg e hulló köveknek.

1996 októberében