Gál Éva Emese

Hiány

A hiány érték: egy világot őriz,
ami kihullt magából, elveszett,
míg a semmi nem ér föl az időig,
nincs benne élet és emlékezet.

A vesztés hát úgy osztogat kegyelmet,
hogy magával méri a többletet.
Itt minden annyit ér, amennyit vesztett,
amennyi fájdalommal vértezett

az eljövendő vereségek ellen.
A végső szembenézés béke már,
ha kóborolsz a kiürült egekben,
s a világűr az egyetlen határ.

Fenséges kép: amit látsz, elmúlt régen.
Minden messzeség, ami hív, halott.
A végtelen nagy kiteljesedésben
az idő már kijátszott, elhagyott,

s míg kísérted a jelened hiányát,
a távlatok bármerre vonzzanak,
a felismerés hideg szele jár át,
hogy életed csak hely és pillanat.

Reggel

Messziről jössz. Nagyon messze van minden,
amire test és lélek várni mer.
Mintha az ég hasadna lépteidben,
a csendet mennyek vére önti el,

és mossa éjszakák fekete szennyét.
A földre a szenny álarcként tapad.
Nagy fájdalmakon dereng át a nemlét,
míg vajúdik a boldog virradat,

s megszületik az élet folytatása.
Tűnik az árnyak bizonytalansága,
a fényben minden önmagára lel.

Az ég sebe beforr, vére leszárad,
nyüzsgő élet özönli el a tájat,
mire a titkokból megérkezel.

Part

Lelkünk a part: tengereket ölel.
Minden hullámzás medre, menedéke,
amit a semmi nem sodorhat el,

ami saját fényével lát az égre.
Már minden távolság menekülés
a kísértésből újabb kísértésbe,

mintha üzetés lenne az egész
élet egy önámító pusztulásba,
ahol beteljesül a tévedés,

hogy végtelennek vég legyen az ára.
De lelkünk part: sziklákkal vértezett!

A sodró, nagy semmivel szembeszállva

menti meg a világtérképeket,
érjen partot az idő minden perce,
hogy révbe jusson az emlékezet,

mielőtt belehalkulna a csendbe.
Itt törik meg az égbolt gőgje is.
Az erőszakba, harcba, gyűlöletbe,

hatalomba torzult világ hamis
tajtékai torpannak, szétperegnek.
A sodrás előre vagy hátra visz,

örvény ránt, habok emelnek, temetnek,
a part rendíthetetlenül ölel.
Hozzánőttek a teherbíró medrek.

Rombolja minden, mégsem tűnik el.
A partok csak ölelnek, és szeretnek.
Így küzdenek a tenger semmivel,

s a világgal is így küzd meg a lelked.

Kétkedés

Ami kezdődött, véget is ér egyszer.
Egy folyamatban élünk részletet.
Ahogy születtek csillagrendszerek,
s bennük az élet: fű, állat és ember,

úgy érik mindenben a pusztulása.
E képlet ellen lázad ösztönünk,

de megcáfolni nincs mivel az. űrt,
ami rátelepszik az elmúlásra.

Még kapaszkodunk egymásba: a hit

életen túlra űzi vágyait,

ahol végtelen világunk a lélek,

ami nem kezdődött, s nem múlik el.
De hitünkkel már kétkedés perel:
az öröklétnek miért kellett élet?