Lászlóffy
Csaba
AZ ÉLŐ TEKERCS
(Szoba.
Falai piszkosak, repedezettek, mint egy elhanyagolt kis váróteremé. A képek világosabb helye jól kivehető a falon.
A szobában összevisszaság, néhány kopott bútordarab, az is többnyire félre-, a falnak tolva. Előtérben egy
szék, egy heverő! A padlón elszórva tépett papírok, egy iskolai
földgömb. A sarokban könyvrakás, iratcsomók. A feldőlt szemétkosárban szennyes.
A fogason egy nyúzott karimájú kalap. Üvegek, poharak itt-ott; feldőlve
vagy talpon.
Európa rojtos szélű, szakadozott, színes térképét mint
könnyű falvédőt lebegteti a huzat.)
I. RÉSZ
Véget vetek előző életemnek. (Szünet)
Ha olyan
könnyű volna! Mint feküdni s nem elmélkedni; lerázni magunkról az
ismerős alkonyi fényt.
Különben is: egyszer már véget vetettek neki. (Nyomatékkal.)
Nekem.
Ági volt a neve, vagy Juanita...? Legjobb, ha nem
emlékszem rá, hogy hívták.
Hogy hívnak? Hol születtem? Hány éves
vagyok...
Lehetséges, hogy
ott szövegelek egy kiskocsmában a Fellegvár alatt; a söntéspulttól zsíros lett
a könyököm. De ha kilépek a fémes ragyogásba, a levegő kijózanítóan
tiszta. Sietek – vissza se nézek –, nehogy elakadjak, elolvadjak a notórius
piások borgőzös leheletében, mint az a megkésett hópihe.
... Vagy
lehetséges, hogy a cél is olcsó cigaretta füstjébe veszett már? Elég, hogyha
megerőltetem kissé a szemem: s már látom a kilométeres hússorokat, a több
órát késlekedő, piszkos vonatot, az árvizeket, a vízhiányt; a letaglózott
műemlékeket és a mérgezett folyót... Jaj, ne tovább! – még néhány óvatlan
lépés, s az éjszaka mélyén valahol ott látható – mint sebzett gladiátor, mint
utolsókat rúgó faj állat – Erdély. Ha nem ugrasz félre, könnyen rád zuhan a
hátborzongató lassúsággal leomló szemétpiramis. És betemet.
(Csend.)
Melyik vagyok
én?! Azt se tudom már, milyen a képem. Nyúzott vagy húsos. Ráncos vagy a
túltápláltságtól dagadozik.
Hol is állok én
most? (Kiszólással.) Ez egyben utasítás a
rendezőnek. – Valamelyest a
jövőben... Így ez közölhető lett volna bárhol, bármikor. A
Nagyérdeművel is. (Nyel egyet.) A cenzúra
még működik (?) – legalábbis bennünk. A lelkünk, a szuflánk mélyén valami
azt súgja: jobb, ha megszabadulsz a rohadt múltadtól – ha már a jelentől úgysem lehet –, s vele együtt a
koplalásaidtól, kétségeidtől, meglangyosult szerelmeidtől, a
fojtogatott, de még fulladás előtti csóró reménytől. A halálodtól is
egyúttal.
A ténylegestől! Mert az, hogy képtelen vagyok – már mióta – elérni
a gyermekkor évszakait,
az ifjúság elpusztíthatatlannak hitt tájait – mi volt ez, ha nem részletekben
kiporciózott halál? Egyeseket az emlékezethiány öl meg; engem az
emlékezetburjánzás: a túlhajszolt képzelet tartott életben ideig-óráig. Olykor
– mondhatná Ági, Annamária vagy Juanita? –
összetévesztettem magam valakivel. Úgyhogy a történtek tragikus kimenetelét
tulajdonképpen megváltásnak tekintettem.
(Zavartan néz körül.)
Hogy kerülök hát ide... valamelyest a jövőbe?
Oda, ahol behunyt
szemmel végig tudom járni gondolatban a szobákat, és magam előtt látok
minden kis részletet. A portól le nem törölt tárgyakat, melyekről mindig
azt hittem, hogy megszokottan pártatlanok. (Végigpillant magán –
esetleg egy légypettyes tükörben.) Az alakom is ismerősnek
tűnik. Eléggé gyűrött rajta(m) az ing, vagy enyhén piszkos is talán.
Milyen gallér a divat? A zsebemben egy
villanyborotva. (Előveszi.) Kaptam, vagy
találtam. (Mutatja, hogy talán elemelte.) Bizonyára működik is.
Ha volna egy konnektor a falban?... (Nem találja.)
(Kimegy a mellékhelyiségbe.
Tele kézzel tér vissza.)
A tea onnan van,
a rum innen; más-más környezet illatai. Magammal, magamban hordom – nem a
bűnt, csak a bűnjeleket. A jövő oda tör be, ahová beengedik. A
múlt bentről, az agyamból dörömböl. (Bosszúsan.) Valami
hasonlót már mondtam. (Szélvihar; az ablakhoz lép.) De
elég, ha megzörgeti a szél a rosszul begittelt ablaktáblákat, már hallani vélem
kintről a távoli, kusza hangfoszlányokat. Az éljenző tömeg lármáját.
A múlt ez,
amelyiknek cinkosa vagyok?! Ő a rozsdafoltos homlok, amelyre júdáscsókot
lehelek, és az irgalmatlan, fensőbbséggel tüntető tekintet, aki ellen
én, másodrangúvá alázott állapolgár fújom a tüzes haragot, aztán a messzi
elhagyatottságban kanyargó, fémfogantyús villamoson utolér egy banális verssor:
(Mint aki
menekül, el-elcsukló hangon.)
Hitetlen hitem,
hontalan otthonom,
iszapba merülő
számnak oltalom...*
– és elgyengülök.
(Eltakarja
arcát.) Jön, hogy sírjak – gondolom magamban; s örülök, hogy egyre
ritkábban szorítja az a valami a torkomat. Ez is olyan közhely, mint a többi.
(Fogait összeszorítva
szaladgál föl-alá.)
A sajnálat
már-már az őrjöngésig fel tud dühíteni. Alig hagytam el a rettegett
lágert, máris megbánást éreztem. Az első nővel szemben, akit utamba
lökött a szerencse.
(Hajlott tartásban, szinte töredelmes pózban.)
Hertával szemben
kizártnak tartottam... (Hangja elhal, megköszörüli a torkát.
Némiképp legyőzve bizonytalanságát.) Kizártnak tartottam
bármilyen kalandot.
(Idegesen tűnik el az ajtó mögött. Üvegkoccanás. Színültig
telt pohárral lép be; az italt egyből felhajtja. Leteszi a poharat;
a zsebében turkál. Magnókazettát vesz elő, körülnéz.) Itt kell lennie valahol. (Megtalálja a kazettás magnetofont, beteszi a kazettát.
Beindítaná... Csend. Fölpillant.) Ja persze. Nincs konnektor.
(Kiveszi a kazettát; játszik
vele, idegesen forgatja.
Lehajtja fejét; maga elé néz. Hangsúlytalanul, mintha
könyvből olvasná, igyekszik átsiklani a szövegen.)
Vénlánynak
könyveltem el már az első percben, később sem volt benne semmi
boszorkányos...
(Félbeszakítja monológját. Most mintha társalogna.
A közönség felé:)
Ez még csak az első szalag.
(Sarkon fordul, kirohan. Konyakos üveggel jön be. Tölt, kiissza.
Lassan visszasétál a szín közepére. Látszólag megkönnyebbülve.)
Nem, Herta a
második tekercsen van. Mindegy. A menekülés körülményeiről majd azután.
A kandalló
mellett gubbasztott egész este, és telefonált. Mármint Herta... (Nehezére
esett a koncentrálás. Elnéz valamerre jobbra.) Amikor ezt
később Bécsben Juanitának – vagy Áginak stb. – elkezdtem mesélni, ő
valahonnan már sejtette, tudta, hogy sosem kínlódtam a lágerben. Hertát viszont
már sikerült elhitetnem vele. (Elvigyorodik. Majd szemtől
szemben. Most már nem magának meséli, nem öncélúan.) Ültem a
nagycsontú hölgy mellett – mellesleg: ez a szó a nőstény menyétnek volt a
neve valamikor –, és időnként olyan életuntnak találtam, hogy cseppet sem
csodálkoztam volna, ha a következő pillanatban a nyaka köré hurkolja a
telefonzsinórt, és megkér, hogy rúgjam ki majd alóla a széket. Akkor, igaz,
alig ittunk még; nem volt feldobva. (Megtalálja
az üveget, abból iszik; leteszi maga mellé. Bárgyú mosollyal,
némiképpen megszelídülve.)
Hogy mi történt azután?... Megfürösztött. (Kedvet kap rá,
hogy el is játssza.) Egy darab élet vedlett le rólam egyből. (Kigombolja
ingét: megpaskolja mellkasát.) Akkor kezdett nagyobb
érdeklődést mutatni irántam. Nem csupán a fityegőmet láthatta
gombolatlanul, de legkevesebb két gomb fityegett rajtam árván. (Ízlelgeti
a szót.) Kétségtelen: nagy előny árvának lenni! Ezt
kitapasztaltam. (Más hangon.) Máris folytatom,
illetve beindítom.
(Forgatni kezdi kezében a
kazettát.)
Ő mint egy kecske,
rám mekegett. (Élénkebb ütemben, mind folyamatosabban. Ha hátat
fordít nekünk, esetleg egy tényleges magnószalag – a hangszóró is átveheti a
szöveget.)
(Mekegésszerü
női nevetés.) Mindenik kacagása ilyen volt; majd egy bizalmas
hátbaveréssel jelezte, hogy megbízik bennem. Én is olyan ital vagyok,
amelyikből nem lesz párlat soha. Csak máshol; más recept szerint kevertek.
(Leül a földre, később fekvőhelyzetbe
kerül.)
Lehetett volna
számomra mulatságosabb is az az éjszaka. Kérte, hogy vetkőztessem le, úgy,
ahogy nálunk szokás, székelyesen. Ájuldozott – vagy csak tette magát. Mikor
végre teleszájjal, élvezettel birtokába vett: csókolta, tépte, falta húsomat,
rájöttem, hogy tapasztaltabb nálam. És korosabb. Tombolva adta volna át magát a
vágynak, én azonban éreztem, hogy semmi érzelem nem köt hozzá. Ráadásul a dac –
a sérüléseket elszenvedett idegené – sem hevített, hogy előítéletestül,
komfortostul hatalmamban tartsam. A nekem kijárót – az élet „tartozását“ –
másutt, másoktól készültem kikövetelni, nem tőle.
Arra ébredtem,
hogy leheletem elkeveredik az övével, brrr! – ilyesmire csak szégyenkezéssel
lehet emlékezni –; a csigolyáim csikorogtak, ő pedig anyaszült meztelenül
táncot lejtett fölöttem, kissé idétlenül. Lába mindegyre a puha párnába
süppedt. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy felborzolja érzékeimet. De csak
az idegeimet ingerelte föl; sietve hagytam ott, akár egy haszontalan, talált
tárgyat.
Ma legfeljebb
arcomra fagy a vigyor. Akkor azonban annyira felfokozódott bennem az indulat,
hogy a napfényes utcán elkezdtem ordítani a háza előtt. Hogy hol lakott?
Már nem emlékszem. Elemi dühvel, nem holmi gőggel vagy megvetéssel
fordultam szembe csóró-önmagammal, akit a koplalás, a kivertség tudata ilyen
hamar képes volt két vállra fektetni. A kevés fül- és szemtanú értetlenül tért
ki mind szűkölő ösztönöm, mind az ázsiai szavak elől.
(Mint aki vitatkozni kénytelen.)
Senki sem hiszi
el, hiába ismételgetem magamban. Pedig – valahol olvastam – az ismétlés óv a
félelemtől: ritkábban tart fogva a sötét szédület... Mintha mindenki tudná
rólam, mint ott a bécsi ringen: „Ön idegen“ – hajolt ki a sofőr a taxi
ablakán. Hangja lágy volt, holott kevesen múlott, hogy elüssön. A fogamat
szívtam, nem feleltem neki. „Ön gyöngélkedik?“ – kérdezte kis idő múlva
ugyanaz a hang.
(Habozva.) Ez már egy
következő tekercs.
De hogyan
kerültem oda? – erre voltál, voltatok kíváncsiak mindig... Viszonylag simán
ment. Semmi „halálugrás“. Az csak később következett. Azért vagyok megint
itt.
Egyáltalán élek-e?
Így fest egy hazajáró hulla... Vagy inkább egy mániákus hazudozó?!
(Erőlteti a hahotázást.)
Elképzelem az
eső áztatta dombhajlatot – ki se kell néznem. Sehol sem olyan szomorú
barnásszürke az ősz, mint nálunk. No, de most be kell vennem s adnom – a
keserű pirulát! Azt a sohatöbbet-hangulatot. (Nyúl az üvegért.
Az ital végigömlik zokniján, lábbelijén. Utálkozó grimasz.) Akárcsak
olt, a kátrányos fal előtt. Mindenki mérgezte magát otthon,
metilalkohollal is, pártállami áldással – gyomorvérzésig, vagy legalább
totálokádásig! (Bizalmatlanul pillant körül; megmerevedik, mint aki
megérzi, hogy figyelik.)
Valaki – lehet
csak egy árnyék – mögém lopakodott, s hirtelen megint rám jött a beszariság.
Féltem, pedig nem is biztos, hogy spicli volt. A belügyi tisztet két héttel
azelőtt láttam utoljára: a propagandaosztály főkádereinek kocsiját
vigyázta, s közben bátorító, már-már jóságos vigyorral kísérte kakamaka
járásomat. Az igazi izgatottság csak azután, az olajfestékkel frissen lehúzott
falak közt vett rajtam erőt. Lehet, hogy egy kóbor kutya törzshelyét
zavartam meg, az szimatolta meg hátulról, a sötétben, lötyögő nadrágomat.
Rég magam mögött tudtam már a kátrányos tűzfalat, futottam, nemigen
számított, hova, s váratlanul megbotlottam egy elomló, hörgő testben. (Fölszisszen,
mint aki újra átéli.)
Homlokán, nyakán
irtózatosan mély ráncok; mintha füst és korom rajzolta volna őket olyan
kíméletlenre. Egy Rembrandt-portré! – ítéltem meg zihálva akkor, még nem
hittem, hogy valaha látni fogom az eredeti festményeket. A jobb kézfején
sebhely, a szája sarkából zöld nyál csordogált. Nem tudtam levenni róla a
szemem. Számoltam a hörgéseket. (Csend; fülel. Fojtottan.) A
különös az. volt, hogy a félig-meddig nyomorék helyzetben fekvő, elesett,
elnyűtt alakban magamra ismertem. (Hisztérikusan gúnyos
röhej.) Ilyen legyőzött leszel te is! – gondoltam.
Akkor éjjel
indultam útnak. Mintha egy sötét torokból léptem volna ki a határ túloldalán.
Nedvességtől izzottak a színek. A házfalak, a cseréptetők, a fák –
minden esőtől csillogott...
(Zene.
A szín közben lassan elsötétül. Ellágyulva hever, kissé az ital hatása alatt
is. Egy hang – belső hang, de a hangszóróból:)
„ÖN GYÖNGÉLKEDIK?“
(Felrezzenve, nyersen.)
Igen, gyöngélkedem... Mi ez, itt is a nyomomban vannak?!
Tudomásul vettem,
Annamária, Juanita! Apuska ezt üldözési mániának nevezte, ugye?...
Kirohantam, persze, hogyne rohantam volna ki tőletek. Még egy perc, és
elvesztem a józanságomat. (Hirtelen éles fény. Esetleg a háttérre
kivetítve a parádé, a lovas testőrök, a hintó.) A téren
katonabanda zendített rá a Kaiser-marschra. Táncos léptű lovakon huszárok,
testőrök özönlötték el a teret. Kardok villogtak, csattogott a kövezet, s
bennem mindez nem a bécsi kedélyt, az ünnepi hangulatot fokozta, hanem a
gátlásokat, a veszélytudatot. Azt, amit innen keletebbre a kisebbrendűségi
érzés és a közelmúlt tanulságai is sugallnak. A politikai élhetetlenség
tragikomikus fogalmát képviseljük mi odaát – s még odaátabb!...
Kábultan
érzékelem, hogy a hullámzó tömeg, melynek része lettem, hirtelen megnyílik, és
nyolc fehér lipicai ló mögött feltűnik egy aranyozott hintó. (Feláll,
és jobbra-balra ingadozva lépeget, mint aki nehezen áll a lábán.) Vezényszavak
harsannak, közben a Szent István-dóm főkapuján kitóduló sokaság lassan
kígyózó menetben elzárja előlem a szabadulás útját.
S én még itt akartam megsétáltatni személyes sérelmeimet!
(Megtorpan.)
Szemem sarkában
vérmesen tündököl fel egy fegyveres alak. Egyik Brueghel-képen láttam ilyet?
Amint megáll előttem, az. idegen szív pattogását hallom a merev páncélzat
alatt. És belém nyilall: most akár meg is ölhetnek! Vagy csupán arra kíváncsi
ez. a maskarás had, hogy képes vagyok-e legyőzni hisztériás
halálfélelmemet?
(Szünet.)
Vacogva, vért
látva talán könnyebben ki tudtam volna várni ott. A betlehemi újszülöttek vére,
ha nem is folyik már, de a Heródesekkel cimboráló halál génjeimbe ültette
mérges fullánkjait. Mintha belém hasítana valami fémes hideg. Csak egy kimért,
nyugodt hang: (Hangszóróból:)
„Uram, történt valami?“
Ostoba vagy –
korholtam magam –, hogyha lehetségesnek fogadod el a valaha látott képeket! Ami
súlyos, tragikus, az nem veled történik, és nem itt...
A császári hintő bíborral borított ülése üres. Fülembe
zúg a hontalanok szele.
(Csend. Újabb kazettát szed
elő; az előbbit félrehajítja.)
Hasalok,
felnyögök. Kibírhatatlan akár feküdni is valahol szokatlan helyen. Pirospozsgás
arcú srácok bámulnak meg; tiszták, jól öltözöttek. Várom, hogy jódlizzanak, de
a fogak rágógumit őrölnek. (Ó is talál egyet; kifejezéstelen
arccal rágni kezdi.)
Lefogadom, akkor
ijedtél meg először, hogy már nem szeretlek, s elköltözöm tőletek!
Meg is volt rá az okom. (Megkíséreli a nő modorát utánozni,
elváltoztatott hangon.)
„Szeretném továbbítani
neked az apus üzenetét, miszerint jobb lesz, ha mégis elutazom Angliába – ez
egyúttal próbatétel számodra is. Nincs miért elsietnem a második házasságomat.“
Emlékszel rá, Ági? Pardon, Juanita!
Ráadásul, mikor
társaság volt nálatok, az a dús keblű csaj – a Seres exneje vagy a
jövendőbelije – összetévesztett a te angol Jimyddel. „Őuraságát – épp
így fejezte ki magát neked – a vőlegényjelöltednek néztem. Gondoltam,
kissé rossz bőrben van a Jimy; de a magyar kiejtése javult. Mondhatni
eredéii.“
(A maga szerepében.)
Jimy! Olyan angolos a pofám?!
Mire ő: (megint
utánozva) „Nem. Olyan szuggesztív erejű moralistának
képzeltem. Jimy ugyanis prédikátor család sarja.“
Mit felelhettem
volna erre? Én nem vagyok se vőlegény, se moralista. Legfeljebb, ha sok a szabadidőm,
azzal szórakozom...
Te a
mentőangyal szerepében közbevágtál: „Festegetni szokott, mint apuska.“ És
látván, hogy többet ittam a kelleténél, megpróbáltál (diszkréten
kézenfogva) kivezetni. Csakhogy én...
(Kis
szünet, töprengve folytatja.) Valami olyasmit
fejtegettem, hol a megaláztatásom miatt sopánkodó, hol a hősiességemen
ámuldozó baromi társaságnak, hogy egy festő is zsákutcába juthat, nem
csupán egy társadalom. Akkor pedig nem több – világos, hogy apuskádra céloztam
–, mint egy halálfej a múzeumban. Így lettem én aztán a Frauk meg a Herrek
előtt „morális egyensúlyát vesztett, kétkedő egyéniség“. (Kajánul.)
Én persze hozzátettem, hogy: egy jó adag undorral leöntve! A te
papuskádat pedig a tejszínhabos óriás torta kollektív nyalogatása közepette agyvérzés
környékezte, midőn ecsetet ragadtam, állítván, hogy árvíz és földrengés
ellen bebiztosított, szent erdélyi tehene tarka mivoltában sincs teljesen
befejezve... (Szünet.) Úgy van, én tisztán puremant
realista környezetből érkeztem – ez mentségemre szolgál –, ezért
idegenkedtem apád szürrealista beállítottságú mázolmányaitól. A nagy jelenetet
mégse én rendeztem meg akkor. Előkelően intettél le, hogy elég a
mutatványból! – Mire én mindössze annyit bátorkodtam megjegyezni, hogy (maró
gúnnyal:) ki az, akit mutogatni szoktál?! Én vagyok,
szőröstül-bőröstül, én, a vad ember!
Már vártam,
mikor kezdesz szipogni. Nem mondom, kissé ragadósak voltak az ujjaim – fehér
festékbe mártottam őket, nem az utált tejszínhabotokba! –, midőn
elköszöntem a vendégektől.
(Derűs
fölénnyel.) Másnapra történelmi kalandozást terveztetek a
Burgban. (Kiáltva.) Viszlát a kalandférgek között!
(Heherészés,
szipogás – közben sötétség. Majd hosszabb szünet után
erőteljes kopogás, dörömbölés.)
NŐI HANG (kívülről, hangszóróból.)
„Nyisd ki!“ (Verik az ajtót.)
(A szín
kivilágosodik. Kazi, mint aki nem hallja a zajt, pólóingben áll a mosdókagyló
előtt, a bicepszét vizsgálgatja elégedetten. A kopogás megismétlődik,
ő megengedi a vizet, de esze ágában
sincs mosakodni. Borostás képét tanulmányozza a tükörben. A női
kiáltás most élesebb.)
„Kazi, nem hallod?!... Látni akarlak, te nyomorult!“
(Kazi
szájából kiesik a cigaretta. Kintről kivehetetlen beszéd; a nő hangja
nem olyan kétségbeesett már.) „Úgyis tudjuk, hogy bent
vagy. Apus kintről látta, hogy ég a villany!“
(Habozva pillant a tükörképére, sietve kezet mos; mielőtt
elzárná a csapot, szembefröcsköli magát vízzel, majd fölkap egy
törölközőt, és az ajtó felé fordulva.)
Egy vasam sem
volt. Egyik haver befogadott két éjszakára. De nyomomra akadtatok. Apuska
nyilván azzal a szándékkal jött, hogy visszavonja a megígért apósságát.
Eszem ágában sem
volt siettetni a frigyünket! – vágtam vissza neki. Te csuromvizesen jöttél,
mezítláb. Újabb bűnömként róttátok fel, hogy megfeledkeztem a találkáról.
Rólad. Jött a vihar, s a hullámzó víz közepében találtad magad egy csónakban...
Nem tűrhettem a további inszinuációkat. (Felcsattanva;
vitatkozó hang.)
Azt hittem, hogy
napozni mentél ki. Miért vágtál neki a hullámoknak? Méghozzá törött
evezővel?!
„A viselkedésed
– förmedt rám apád – az első perctől fogva minősíthetetlen
volt.“
Valóban
minősíthetetlen dolog történt – hagytam rá az öregedre. – Ott álltam, mint
borjú az új kapu előtt, az automata tekepályán, és csilingelés közepette
az összes bábu eldőlt. Hát ennyi Európa? – tettem föl magamnak a kérdést,
miközben a leányod megadóan roskadt fiatal vállamra. (Kis szünet.) Állítólag
az első férje is „gyenge tartású“ volt. A férfinak mindig gerinces
állatnak kell lennie, nemde?! (Szerepjátszással.) Ödön
von Horváth városában ezennel megkísérelek magamba szállni. Hölgyeim és uraim!
Mielőtt Juanita, Annamária, Ágnes – kit felejtettem ki? –
szájából fölcsendülne a Szép éjjel, te nászi éj, ó csillapítsd a vágyam!
kezdetű barcarola a Hoffmann meséiből,
tisztáznunk kell e nem mindennapi lény meghatározó jegyeit. (Paposan.)
Az ő testét nem borítja állati szőrzet, és belső
szerveinek a felépítése sem hasonlatos az állatokéhoz. Isten ments!... Ám
rendkívül élénk fantáziával rendelkezik, beszél németül, angolul,
vőlegényül, franciául, sőt perfektül, és mindezt szívós szorgalommal
a saját erejéből érte el... Én viszont? Beismerem: halott művész
vagyok... Persze még élek, de csak biológiailag. Mrozek után szabadon... Hogy elcsábítottam
a lányodat! Hogyne tudnám, apus, nálatok is van erkölcsrendészet. Most
illendő volna, hogy elájuljak. Vagy legalább szívrohamot kapjak. Arra
ugyan várhattok; nem azért jöttem ide!
(Más hangon.)
Mielőtt a
vita elmérgesedett volna, te kituszkoltad apuskát, majd lábujjhegyen
visszalopakodva, halkan a fülembe súgtad (női hang a
hangszóróból:)
„Nem voltál
semmilyen üldöztetésnek kitéve ott. Remélem, ez volt az utolsó dobásod.“
Mire én: Itt még
a maradék szenvedélyből is ki fogok gyógyulni. Ilyen történet nincs is.
(Női
hang:) „Nincs erőm haragudni rád. Gyűlölködni. Bár ne
hidd, hogy én is olyan könnyen veszem az életet.“
(Feláll. Újabb üveget hoz be,
kevés van az alján. Iszik.)
Miért, te talán
azt képzelted, hogy én csak úgy ki tudok rázni a fejemből mindent?!... (Újabb
korty.) Fáradt vagyok. Öreg. (Megint pózol.) Ez
melyik század? A reneszánsz mikor kezdődött? Itt vagy valahol arrébb?!
(Csend. Sarokba hajítja az üres üveget.)
Nevetségesnek
neveztél. Bevallottad, hogy már kezdetben sejtetted: nincsen semmilyen
diplomám. De, gondoltad, miért ne lehetnék üldözött festőművész apád
előtt? Helmuthék előtt pedig történész. Ezzel viszont a cinkosommá
váltál.
(Iróniával.) Szégyenkezned kellett talán miattam? (Pimaszul.)
Neked sem abból van képesítésed, amihez a legjobban értesz. (Kifordul
az ajtón. Pofon csattan. Tenyerét a képére szorítva tér vissza. Lehangoltan.) Elfogyott
az ital.
Sok volt? Ennyi
is megártott?!... (Veszekedős hangulatban.) Még
mindig jobb inni, mint örökös görcsben ülni. Mint te... (Járkálva.)
Mit bánom én, ki pályázott hősi szerepre, s ki volt a hóhér.
Ha sikerült berúgnom, lazának, könnyűnek érzem magam.
És üresnek. Aláírom... Nem akarok emlékezni semmire.
Senkire!
(Csend. Ökölbe szorult keze simogatásra nyílik.)
Hagyod, hogy begorombuljak, aztán megszáll a szentlélek.
(Hamisan énekel.)
„Átváltozás ez, kedvesem Érett eper a nyelveden.“
(Szünet. Kiegyenesedve, más,
rideg hangon.)
Fölösleges
mondanom, mi következett ezek után. Csókok, rugónyikorgás. Végül a parketten
találtuk magunkat.
(Csengetés. Kimegy. Kezében
pepírcetlivel tér vissza.)
Egy távirat, az én nevemre... (Kedvetlenül.) Csak
a mutter. Meghalt.
(Csend. Majd idegesen.)
Ilyenkor nem
állhatom, ha valaki a nyakamon lóg. Tulajdonképpen mit akarsz tőlem!... A
családi ház, a párolgó meleg vacsora álomképével élsz, jól tudom. (Gonoszul.)
Inkább vállalom a „kóbor kutyák“ szerencséjét... Nem utazom el,
hová utazzam?!...“
Egy gyászhír! Na
és! Mit keressek én otthon? Engem sose szerettek... Egyszer belenéztem anyám
arcába. Nem láttam benne mást, csak a legtisztább rosszindulatot.
Hogy ez a szöveg
máshonnan van?... (Elfordul.) Valóban. Az én
törtenetem otthon véget ért. Legalábbis tudom, hogy mi a legenda vége. (Kivár.)
A megfejtés: hamu. (Gunyorosan.) Köszönöm
a segítséget, ezt a lelkifröccsöt már elsütötted... Azt akarod mondani, hogy az
ember mindig és mindenütt másoktól függ?! Ha netalán úgy képzeltem volna, hogy itt az fog történni velem, amit én akarok.
Még ha olykor megkeresnek is a régi
ellenségek vagy barátok. (Egyre ingerültebben.) Ne hidd,
hogy nem látok át a hálódon, és hogy félek. Még jobban össze akarsz törni.
Fogalmad sincs arról, min mentünk mi keresztül! Mit jelent látni, amikor egy
embertársad ételmaradékot, penészes kenyeret kénytelen kihalászni a
szeméthulladékból!... (Kis szünet.) Hogy nem
tőled kell tartanom?! A szökevényt nem csupán azzal próbálják megtörni,
hogy a csontjait ütik a határon. (Éles gúnnyal.) Rettegsz
miattam! Vagy inkább amiatt rettegsz, hogy kimondom: nem szeretlek. (Keserű nevetéssel.) Persze, most közönséges vagyok. Meg gyáva!... (Megpróbál visszaütni.) Örülök,
hogy ilyen egyszerűen fogalmaztok. Itt nálatok nincsenek irreális vágyak;
a jólét és a középszer ikertestvérek. Ezért kifizetődőbb itt minden
gyávaság, mint az éhségtől ingerelt kiválasztott-tudat nálunk. (Kissé
lekezelően.) Ebben a jól jövedelmező világban, legyen
bár korrupt, a lázadó eleve infantilis. (Gyors
léptek előre, mintha menekülni kéne. Az előtérben.) Az hiányzik, hogy megint leönts
narancslével. Hogy aztán megszeppenve legyen mit lenyalj a fülemről, a
nyakamról. Hogyan is lehetne lázadó az, akinek a gallérja is ragad az édes
mannától! (Hirtelen elhatározással megindul az ajtó felé.) Fölösleges
erőlködés lenne, ne tarts vissza!... (Ironikusan.) Ma
hány szereplőre számítottál? (Visszanézve, gonosz mosollyal.) A
nyugágyban csupa művészetpártoló!... Nem ártana tudni, nálatok ilyenkor
szieszta idején hol tanyáznak a kis bélférgek? (Eltűnik a
színről. Teljes sötétség.)
II. RÉSZ
Számomra ma
elmaradt a Burg-látogatás. Sötétedés után – ha tekintélyes személyről
lenne szó, úgy mondanák: feldúlt állapotban – elindultam fölkutatni a
halhatatlan muzsikusok síremlékeit. Olvadt a hó, az arcuk könnyben ázott.
Fohászkodásom a színük előtt nem a legjobb modorról árulkodott, beismerem.
(A háttéren esetleg a Centralfriedhof melléksétányának
kivetített képe – muzsikusok síremlékei.)
Kelet-európai
stricinek néztek – kezdtem töredelmesen. – Azt képzelitek, hogy a vesémbe láttok.
Valami kis lelkifurdalásom van, ez kétségtelen; de én onnan jöttem, ahol a
halálnál is lealázóbb-kiforgatóbb az, amit meg kell élned. Volt barátom, ki
öngyilkos lett az erőszak nyomása alatt. Nekem viszont, mert ehhez gyenge
voltam, előbb-utóbb a harmadik társunkat kellett volna eladnom...
(Kaján vigyor, öngúnnyal.)
A szoborarcúakat
persze ez nem hatotta meg. Úgyse, mint valamikori életükben a sűrű
sujtás, a tenyérnyi sarkantyú s az ízes magyar káromkodás. Ráadásul a szép
csálás bajuszom is hiányzott. Levágattam.
Hogyan is
érthették volna meg erőlködésemet: mint egy lázas betegség után,
mindenáron ki kellett jutnom már valahova, a friss levegőre! (Leül.)
Az. utóbbi
századok történelme nem egy lázas, beteg képét mutatja-e, ki eleinte hosszabb,
majd egyre rövidebb időközökben föl-fölriad, széttépi kötelékeit, aztán
kimerülten összerogyva előbbi merev álmába visszaesik?
(Közvetlenebb
hangon.) Vajda János már azt is tudta, hogy egy szögletes, fagyos
angol vagy szász, ha mindenre vállalkozik, nem a
halálra gondol, miként a nyugtalan vérű magyarok.
(Fel-alá járkál.)
Sétáltam a
kőszobrok körül. Megértést vártam tőlük. (Dialogtzálva.)
A zenét már hátrahagytátok nekünk: a megbocsátó fintort, a
szenvedélyt, a dacos nyughatatlanságot...
(Kis
szünet.) Testemet, lelkemet váratlan életvágy fogta el a
temetősétányon. A halhatatlanok – Mozart, Beethoven, Brahms – biztosan
megértik: az ember addig kérhet bocsánatot és új erőt a bűnhöz, amíg
pánik nélkül halódik. (Csend.)
Ahogy a szél a
vizet lefetyelte, úgy tűnődtem én is. Mire való az élet? Előbb
saját arcvonásomat fedeztem föl egy tócsa vizében. Aztán a referensét. Poshadt
orca, fakószürke arcbőr. Úgy állt ott, összefont karral, Brahms
síremlékénél, mint a halál gavallérja. Nem pózosan, csak talányosan. Vállban
kissé görnyedt, de mindig fess és elegáns férfi. Táskás szemében némi
ravaszság. Úgy tűnt nekem, hogy valahonnan ismerjük egymást.
A kopaszságát
eltakaró, zöld selyemszalagos vadászkalap furán állt a fején, de nem komikusan.
A merev kifejezés, amint valósággal átnézett a mellette ácsorgón, elárulta,
hogy nem óhajt tudomást venni rólam.
(Felgyorsult
séta.) Közönye idegessé tett. Ahogy továbbindultam, két tenyerébe
temette arcát, mint aki meditációba mélyed.
Magammal vittem
nyakkendőjének rikító kékjét meg egy futó pillantását lábbelimre.
Rászáradt a sár. Valamennyi Strauss-szal végeztem már, amikor rájöttem a
lehetetlenre. Semmi maszk, s a különös „smink“ mégis megtévesztett.
Ő volt.
Siettem vissza. Izzadtság ütött ki homlokomra, és rázott a hideg. Nem találtam
ott csak a savanykás szag felidézett képzetét. Őt nem találtam sehol a
környéken.
(Körüljárja a színt.
Kifulladva.)
Amikor hozzátok
beléptem, apád éppen engem szapult; a vita hevében előtte te sem vettél
észre.
(Hangszóróból az apus hangja, epésen:)
„Nincs mit
keresnie ebben a házban. Az e heti «szakítás» előtt, lefogadom, megint
kicsalt tőled ezer schillinget legalább! (Női szipogás.) Nem
kell félned, visszatér. (Rábeszélően.) Nem
látod, milyen semmirekellővel van dolgod?! Az is hidegen hagyja már, ami
otthon történik.“
(Női hang.)”Túl akar
élni minden őrültséget – azt mondta... Minden emléket.“
(Apus hangja, gunyorosan:)
„Mindenkit,
akihez bármi csekélység –születés vagy halál köti... Ne felejtsd el: ő a
saját «korhüvelyéből» lógott meg!
Nem lehet ártatlanul túlélni a közösség bűntudatát.“
(Szünet. Kazi fojtott, emlékező hangon:)
Ekkor csaptam be
hangosan az ajtót. Felindultan, zavartan néztek rám. Nem tudhatták, mit éltem
át újra útközben, a temetőtől hazáig.
(A vallató hangja a hangszóróból:)
„Maga azt hiszi, hogy ez kampány! Hallgasson, tudom, mi van
a fejükben.“
(Kazi megjátssza, hogy
ijedten hátrál.)
A referens hátrarúgta székét, és áthatóan a szemembe nézett.
(A
vallató hangja:) „Ezek szerint a kivándorlás nem függ össze az
irredentizmussal, csak azért állítjuk be így a dolgot, hogy az ürgéknek...“
(Kazi halk közbeszúrása.) Értsd:
embereknek.
„... ne legyen idejük a sodró árral, a helyzetükkel
foglalkozni?!“
A linóleumos irodahelyiségnek
savanyú tejszaga volt. A villanydrótra nemzeti színű szalagot tekertek; a
„hazafias“ lámpa fénye hunyorgott. Reggel óta bent tartottak. Vacogtam.
A kék
nyakkendős (!) referens – akit a bécsi temetőben láttam viszont –
köhécselni kezdett. Gondolhatta, hogy milyen nyápic vagyok, felfáztam a
cementen. Forralt bort hozatott be mustáros pohárban, borsszemek úszkáltak
benne.
(A vallató hangja:)
„A fűtéssel
mi is rosszul állunk – mondta szenvtelen ábrázattal. – Ezt hajtsa föl.“
(Kazi közben tölt magának, de aztán eltolja a
poharat.)
Ő nem ivott
velem. Heves erőfeszítéssel nemet intettem a fejemmel, mint aki az életét
védi. (Sírás fojtogatja, mégis vigyorog.) Fel-alá
sétált az orrom előtt; kigombolta, majd begombolta konfekciós zakóját.
Majd váratlanul megállt velem szemben.
(A vallató hangja:)
„Önhittség, ha valaki azt feltételezi magáról, hogy ártatlan
lehet.“
Kijelentését
abszurdnak éreztem, mégsem fedeztem föl gúnyt a szavai mögött. „Idd ki,
mielőtt kihűl – adta kezembe a poharat. – Okos ember nem vesz mindent
a lelkére.“
(Elesetten. Iszik.)
S most ez a
luciferi hang kísért el Bécs barokk palotáinak árnyékában. Melyik is volt az a
megjegyzése, amelyik miatt valósággal meggyűlöltem?
(A hangszóróból:)
„A művész
urak drága bárokban csevegnek. Úgy látszik, van miből. Mi a plusz munkáért
nem kapunk honoráriumot.“
Mikor fogok
megszabadulni – nemcsak tőle s attól, amit képvisel, de önmagamtól is? Az
öncenzúra vírus, amit az ember magában hordoz. (Hosszab csend. Kazi
rendületlenül iszik. Előredőlve néz maga elé, már-már összecsuklik.
Amikor feláll, látszik rajta, hogy részeg.)
Nem tagadom,
kiborultam. A fogadtatás pedig...?! (Dőlingélve közeledik.
Női hang, hangszóróból:)
„Magam előtt
látom Kazit – képzeld el, apus, te is –, amint jól ismert szarkazmusával
kijelenti...“
(Az apus hangja:)
„ – Csak ahhoz ért, hogyan alázzon meg téged.“
(Női hang, Kazi szerepjátszó stílusát
utánozva:)
„Nem szeretnék
foltot ejteni eme polgári ház jó hírnevén. Önöknek köszönhetem, hogy
rádöbbentem arra: az embernek, ha Erdélyben született, nem lehet becsülete
Bécsben!“
(Kazi caplatva.)
Ekkor nyitottam én be.
Hé, Juanita! Itt vagy, Ágnes?!...
Főzz nekem egy erős kávét!
Megütközött tekintetetek láttán valószínűleg
hozzátettem:
Mi az? Nem vagyok elég udvarias?
(Le akar ülni, a szék lába megcsúszik.)
Hogy nem így
történt?! Nem akkor léptem be. Korábban vagy később csaptam be az ajtót? (Szünet.)
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy tiltakoztam, még
mielőtt szólhattál volna hozzám.
(Más hangon; dialogizálva.)
Azt akarod mondani, hogy megint részeg vagyok?
Te ezúttal
kedvesen fogadtál. Valami észbontó javaslattal álltál elém. Például azzal, hogy:
(Női hang:)
„Ma szmokingot fogsz venni, hallod?!“
Okos trükk.
Résen kell lennem. (Megfogózik a szék karfájába.) Mi
lenne, ha felhagynék akár egy percre is az önvédelemmel?! Az agyam most is
teljesen tiszta, elhiheted nekem.
(Női hang:)
„Estélyre vagyunk
hivatalosak. Ha kapsz egy kávét, remélhetem, hogy kijózanodsz?“
Szmoking!...
Idiótának nézel?! Szeretnéd, hogy olyan legyek, mint a körülötted nyüzsgő
szervilis alakok, mimózalelkek! Láthattad a Seres kutyaalázatát, amikor a
Pascalját kijavítottam Einsteinra, bár lehet, hogy egy harmadik valakitől
származott az idézet. Ne akarja nekem senki bebeszélni, hogy ez az egész
aranyozott kakamaka nincs manipulálva. Nálatok nem szoktak (heves
csuklás) lázadozni; ez talán vérmérsékleten is múlik. (Újabb
csuklás, a szája elé kapja a kezét.) De történetesen én azt is
tudom már, hogy a lázadás is manipuláció. (Kiélezett vigyorral, a
zsebébe mélyeszti kezét.) Ne félj (kis
pisztolyöngyújtót ránt elő), nem puffantalak le. (Egy
kattintás.) Nem csempésztem át bosszúvágyat a határon. (Újabb
kattintás.) Látod, még ez sem akar meggyúlni. A maradék „tüzem“.
De te elnéző vagy, mint. mindig. (Gyilkos iróniával.) Befogadsz
a puha ágyacskádba. Nevezzem szerencsémnek,
ugye! (Két karját előrenyújtja, s egy könnyed lendülettel markol
a semmibe. Sötétség.)
(Zene.)
(Nappali fény. Hanyatt fekve fújja a
füstkarikákat.)
Egy idő
után nehezen hiszed el, hogy veled történt meg mindaz – az életed–, amit
hátrahagytál. Ki volt a hálóban vergődő hal, és ki volt a horogra
akasztott kukac?! Akik az Elnök aranykönyvébe versifikáltak, azok közül ma
sokan azt állítják – sőt le merik írni –, hogy ők is áldozatok
voltak.
(Női hang. Hangszóróból:) „Van, aki tudja,
hogy ki volt.“
(Előbb szórakozottan.)
Micsoda ki volt? (Felugrik, ingerülten.) Ki
tudja?! (Kivár.)
Á, az erdélyi „barátom“! Aki távollétemben beérte veled is.
(Az
ellenségnek szóló kihívással.) Fogadni mernék, azt is
tudja, hogy képtelen voltam lemondani a sonkakonzervről. Ő viszont
bebeszélte magának, hogy született vegetáriánus. (Karba tett
kézzel.) Melyikünk vétett vajon nagyobbat az emberi méltóság és
jólét ideája ellen?... (Elvesz egy kávéscsészét.) Amíg
a komputer segítségével kiszámítod, megiszom a kávémat. Kihűlt.
(Leteszi
a csészét. Habozva fog bele.) A szabadság mindig viszonylagos.
Épp Romániában ne lett volna az, ahol az elnyomást mindenki öröknek hitte?! (Csend.
Ridegen.) Megnyugtatlak, nem szorítottak helyet nekem a
protokoll-asztaloknál. (Epésen.) De hány
köztiszteletben megőszült hivatalos személy asszisztált csorgó nyállal,
alázattal sunyítva a zárolt ételcsodák sütögetésénél, olyanok is, akik az.
álforradalom után bátran kürtölték világgá ellenzékiségüket! Az én szürkeségem
kinek szálka a szemében? (Kis szünet.) Szerinted nem
kellett volna megjátszanom a mártírt?!... Azért ez túlzás. (Pimaszul.)
Meg aztán: valamivel viszonoznom kellett az értem hozott
áldozatot. Csakis a tiédet... Na és, ha pózoltam! Olyan a ti házatok, mint egy
rossz hírű kocsma. Apád mutatkozott egyedül illedelmes pincérnek a
legelején. (Kissé ironikusan utánozza az öreget.) „Talán
illetlenség figyelmeztetnem rá a fiatalural, hogy szíveskedjék kiegyenlíteni a
számláját.“ Majd egy kellemetlen összeszólalkozás után: „Bátorkodom tudomására
hozni, hogy határon túli halandzsára többé nem hitelezünk.“
(Kifakadás.)
Azt képzelted,
hogy könnyű nekem?! Ma, amikor megláttál, úgy néztél rám, mint egy
szörnyszülöttre. Még nem jöttél rá, hogy az úgynevezett barát bosszút akar
állni rajtam?! Az. otthonról hozott „hamuban sült pogácsa“ a rábízott üzenet...
Igen, a nővérem is kivan rám. Anyám?! (Sötéten.) Ő
is rosszul tette, hogy pont most halt meg. (Hátraveti magát a
heverőn.) Képzeld, még több gonoszság kitelik tőlem! (Gyilkos
önmarcangolással vagy önismerettel.) A múltkor le magad jósoltál
totál-kudarcot az olyan hűtlen természetnek, mint amilyen az enyém.
(Női hang, hangszóróból:)
„Rendre mindenki rájön, hogy mekkora önzés rejlik a maszk
alatt.“
(Keserű fintorral, kissé
túl hangosan:)
Ez az!... Én
hülye persze elárultam neked, hogy az ego az én definíciómban egyenlő a
viselt maszkkal... (Mint aki lesi és kivárja az újabb replikát;
bólogatva.) Egyszóval, ha nem becsülöm meg magam, mehetek vissza
oda, ahonnan jöttem. Igen ám, csak a régi haverok közül egy sem lesz, aki
meghívjon bár egy pisisörre. Így van?! (Kitör.)
Mit képzelsz: épp az ő sörüket vágyom vissza. Azt a
hányadékot?!
(Csend.
Közben újabb gúnyos fejbólintások.) Egy beképzelt hólyag
vagyok. Ha nem hazudnék összevissza, könnyen kiderülne rólam, hogy egészen
közönséges fickónak születtem... (Fojtott hangon.) Éreztem,
hogy eljutunk ide. A múl éjjel volt az a különös álmod, igaz?! (A
plafont bámulja.) Ellenségeim elől menekültünk. Berángattalak egy lyukba, egy szörnyű odúba.
Valósággal belegyömöszöltelek, úgy szorítottam a bokádat, hogy azt
hitted, eltörik. Undorító élőlények tapadtak hozzád: az arcodhoz, a
nyakadhoz. Az egyik nyúlvány elérte a szádat. Visítva
kapaszkodtál belém, én azonban (keserűen
felnevet) leráztalak magamról. Ahogy magasba lendültem, téged
valósággal beletapostalak a földbe. A sötétségbe.
(Feláll, begyömöszöli derekán az inget a nadrágba, a könyvek
közül előhúz egy kis bőröndöt, és
csomagolni kezd.) Kész. (Előbb a szvettert, majd néhány szennyes inget, zoknit. Megáll, fölnéz.) Végiggondoltam az egészet. (Folytatva a készülődést.) Azon kívül,
amit már eljátszottunk együtt, vagy külön-külön. Számíts hozzá még egy-két
évtizedet, s máris megjelenik előtted a lelkierőgyűjtés
éjszakáin a két áldozat, ráncosan, a kiábrándulástól kékülten, mint valami
fagyasztott szárnyasok. A „tyúk“ mellehúsa habfürdőben, a „kakas“
összezsugorodott sarkantyújából mint szteárin csöpög az utolsó erőlködés
balzsama. Megereszkedett, rágós püspökfalatjukon holdfény ring, azaz
rángatózik... Remélem, így képzelted el a happy endet?!
(Csend, majd ingerülten.)
A banális kis álmodból
is, mindenből csak egy következtetést tudsz levonni: azt, hogy meguntalak!
Vagy még mindig mást szeretek. (Szünet.) Jól van,
töredelmes vallomást teszek neked, hogy
megelőzzük a hisztériás rohamot. (Közben, keresgélés után, talál egy üveg pezsgőt. Kibontja.) Szárazon nem megy. (Tölt, ezúttal két pohárba; végül mind a kettőből ő iszik,
szeméhez emeli a poharat.) Ezen át mindent látok. Ettől talán
megnyugszol. Már meséltem neked, hogy valahol a Regátban összekerültem egy
csajjal. (Erőltetett kacagás.) Ne röhögjem el a
dolgot?!... (Egy pillanatig tűnődve
áll, majd végleg belemegy a játékba. Egy kazetta van a kezében, játszadozik vele.
Morogva.) Ahogy egy néhai haverom mondaná enyém a font, enyém a
nyakravaló kötél ára! (Kissé
rekedt hangon kezd énekelni, mint egy dzsesszbariton; ujjaival veri
a kazettán a ritmust.)
Vajon lehet felejteni, sok fény és árny után, ki jó barát,
jó ismerős, volt hajdanán?
(Mint aki csak most jön rá.) Á, ez nem az!
Hol a másik tekercs?
(Sarokba
hajítja a kazettát, a limlomból előhalász egy másikat. Ironikusan.) Felteszen
Zorinát. (Most is ő szólal meg forgótekercs gyanánt.) Bár
túl komplikált alaknak tartott, mindig megértő volt irántam, de azon az
estén... (Zavart vigyorral ült le; elhallgat. Rövid szünet után,
ironikusan.) Úgy, mint egy pszichoanalitikusnál?! (A szín fokozatosan elsötétül.
Hanyatt fekszik a heverőn, már csak a körvonalai látszanak.) Vagy úgy, mint egy
nőnél? – akinél, bárhogy is vegyük, sikerem volt. (Gúnyos
elégtétellel.) Mivel a nők, függetlenül attól, hogy
milyenek, a lelkük mélyén elismerik és dédelgetik a sikert. Az
erőfölényt...
(A háttérre kivetítve megjelenhet a halotti tor részlete,
néhány szereplője. Kazi elbeszélő hangját a hangszóróból élénkítheti
egy-egy szereplő saját hangja.)
Azon
az estén, mikor úgy döntöttem, hogy kiveszek egy kis szabadságot magamnak,
Zorina is kiverte a hisztit. Pedig még az apja, a kis öreg mokány is
megpróbálta csillapítani, hogy: „Hagyd csak, megjárja magát a világban, s
meglásd, visszajön! Jobb helyet úgyse talál!“... Zorinából azonban, mint láng
csapott ki a gőgös indulat, hogy amiért ők falun laknak, mégis az
övék ez az ország; az anyja pedig odasúgta a lányának: „Köpj szembe, hogyha még
beeresztem ide!“... Látod, olyan őszinte vagyok hozzád, hogy ez már
túlzás. (Újabb pohár pezsgő.) Éppen vendégek
érkeztek a faluba, engem is meghívtak a másnapi halotti torra. (Szünet.)
Milyen volt a tor?!... Azt gondolod, olyan könnyű elmesélni.
A sok siratóasszony közelről szinte félelmetes. A halott arca, emlékszem,
nem keltett bennem viszolygást. A repedezett bőr a száraz, agyagos földhöz
hasonlított. A szobában kámforos szesz szaga terjengett. A felravatalozott
vénembert édeskés levegő lengte körül mégis. Képtelen voltam akár egy
kortyot is lenyelni abból a cukor híján répalével, vagy Isten tudja, mivel
édesített pálinkából, melyet az állami lerakatban előzőleg már
„megszenteltek“. Hiába károgott a fülembe egy menyecske, hogy: „A dús olajban
úszkáló halat jó lesz meglocsolni egy kicsit. A bűneidnek sem árt!“...
Végig a falu hosszán ugyanazok a literes üvegek jártak szájról szájra, miközben
a cigánylovacska vánszorogva húzta maga után a rázós szekeren a két deszkára
tett koporsót, s az arcukat kendőbe bugyoláló asszonyok elváltoztatott,
magas hangon sírták világgá gyászukat. (Sikítozás kórusban.) Egy
óra múlva aztán láttad volna az egymás szavába vágó, torkos, duhajkodó
gyülekezetet, mely a sírnál olyan szaporán hányta magára a keresztet, és
áhítattal hallgatta a pópa éneklő körmondatait! A Zorina anyja puliszkát
rakott ki egy mázas cseréptálba; a kövér túrót jól megzsírozta.
„Még kövérséget
sem tudtunk szerezni, ugye, Tódor?“ – szabadkozott kipirulva. – Hogy az a
csorba becsületes kinézésű legyen.“ A józannak már nem mondható vő,
aki korábban a holmim közt talált gótbetűs könyv láttán a ravasz zsidókat
meg a barbár hunokat kezdte szidalmazni, most belenyúlt a forró puliszkába és
felordított...
Mikor a
milicista megjelent, a patyolatfehér ruhás lélekről folyt a szó: a
harmadik faluban eltemetett hajadon leányról, akinek nedves testén – a nyitott
koporsóban bőrig ázott – kihajtott a rozmaring.
„Engem egyszer
akkora árnyék kísért el hazáig, mint egy sürgönyoszlop!“ – hivalkodott a
preszkurát kiporciózó háziasszony. A rámtört kacagástól szétfröccsent a számba
vett forró puliszka. Zorina megjegyzése úgy ért, mint egy pofoncsapás.
„Te is barbár
vagy. Nem érzed, mi a gyász! Nektek az ilyen bánatra szavaitok sincsenek.“
Ugyanaz a
tányérsapkás kezdett faggatni engem még reggel, hogy áruljam el, hova dugták el
a húst? A konyha cementjén tapicskoltam mezítláb a kifolyt sörben. A fejem
kábult volt, elszóltam magam, hogy valami disznófejeket láttam egy üres
koporsóban. „A Iuon báéban?“ – kérdezte a milicista.
Nem hinném,
feleltem. Őt akkor mibe rakták volna ki a placcra a virrasztóknak... Ez az
érvelés kissé felhéklizhette, mert hivatalos hangon rögtön magázni kezdett, és
elkérte a személyi igazolványomat. Tudta, hogy munkanélküli vagyok...
Most pedig ott
állt mögöttem a halotti toron. Éreztem, hogy elővigyázatlanság volt
részemről kiereszteni-fröcskölni a számból a szerencsémet. (Csend,
majd hisztérikusan.) Már nem muszáj beszarinak lenni. Ne vegyem a
szívemre, ugye?! (Gunyorosan.) Ezt is csak
kitaláltam. Jobb lesz, ha kicserélem a tekercset. (Hangszóróból
hallani: sebesen forgatják a szalagot.) Vagy esetleg ezt még
érdemes meghallgatni!... (Komor, visszafogott hangon.)
Azon az estén
Zorina a falusi állomáson az üres vagon magas lépcsőjéről úgy vett le
és szorított magához, mint egy krumpliszsákot. (Kiszólás, a közönség
felé.) Szólni kéne a rendezőnek, hogy a hatásfokozás
érdekében ki lehetne vetíteni a háttérre még néhány szívfacsaró jelenetet. (Megint
a mesélő hangján.)
Zorina
előbb azt hitte, hogy részeg vagyok. Aztán meggyőződött róla,
hogy alaposan elagyabugyáltak. Mikor magamhoz tértem, állítólag azt a dalocskát
dünnyögtem, amelyikre ő tanított meg. (Danol.)
Ne csodálkozz, Uram,
a korbács elkopik,
de a rüdeg szárnyas
parancsra nem
tojik.
Feldagadt
számra, képemre meredve ijedten fölsikított: „A vérről ismertelek föl, nem
az arcvonásaidról!“ Az anyjával meg a sógornőjével kisütötték, hogy titkos
helyen kevert kotyvalékkal fognak talpra állítani. Ráolvasással. (Kis
szünet.) A kuruzslástól majdnem elpatkoltam. Mire bevittek a
legközelebbi klinikára. Ott állították ki aztán a pecsétes orvosi papírt, hogy
gennyes vakbélgyulladásom volt... (Kínosan röhécselve.) Ahhoz
persze meg kellett hogy műtsenek. Még hat nap betegszabadságot is kaptam. (Halk
nyögdécseléssel mocorog, mintha álmából ébredne. A szín lassan világosodik.)
Gyöngy életem
lehetett volna... ha befogom a pofámat. Csak hát... (Felül; durva
kuncogás.) Megint átvertelek. Ezek mind hőstetteknek
számítanak előtted, ugye?! (Sérteni akar.) Nálatok
még mindig Schönbrunnból diktálják az. ízlést és a filiszteri engedelmességet?! (Ordít.) Kopj le rólam! Vedd úgy, hogy ez az én álmom
volt. (Nehézkesen áll föl. Kimerült, rekedt hangon.) A
boldogság is, akárcsak a gonoszság, mindig mértéktelenül szakad az emberre.
Váratlanul és elrettentően. Ez az én pechem. (Kacaja inkább
fojtott zokogás, belülről rázza.) Az az állati trombitálás.
Folyton a füledbe kürtölnek. Hiába mondod, hogy nem tudsz semmiről. (A
visszafojtott indulattól remegve.) A szép „istenes“ beszédjük
majd szétvetette a fejemet. (Felkap a földről egy horpadt
iskolai földgömböt, s a melléhez szorítja.) Most azt akarod
mondani, hogy mindez elmúlt. (Egy kicsit színpadiasan túljátszva.) Homlokodat
a mellkasomba fúrod. Hallod az esztelen szívdobbanásokat? A jólét kézenfogva
vezet hóhért és áldozatot – emlékezz csak vissza a figyelmeztetésemre! (Csend.)
Szerinted kegyetlen vagyok? Legfeljebb önmagammal. (Leveszi
a fogason árválkodó kalapot, és a
földgömbfejre húzza. Majd lába elé dobva, cipője orrával egyet-kettőt
pöccint rajta, végül nagyot rúg bele.
Lehorgasztot fejjel, lassan járkálni kezd. Nem kihívóan, legfeljebb némi
öngúnnyal.)
Van, amikor az
öngyilkoság az egyetlen biztos megoldás. (Felnéz.) De
aki nem érzi magát elég zseniálisnak?... Meg aztán egy idő után nincs is
közönsége az ilyen mutatványnak. Mintha egy kavicsot dobnál a vízbe, de a
csobbanás elmarad.
(A
háttérre kivetített hatalmas koporsóra bámul: ő maga ül benne, mintha föl akarna kelni; de csak egy hörgésszerű, rémült
hang hallatszik, s kemény csattanással rácsukódik a koporsó fedele.
Halk női sírás... Felénk
fordulva, félig viccesen.)
Már itt se
vagyok (a sírás erőteljesen cifrázva), Juanita, Annamari,
Ági, Herta! S most tudom meg, hogy hozzád köt minden.
(Bohókásan sóhajtja, gesztussal is kifejezve, hogy nem tehet
róla. Sarkon fordulva megindul, majd hirtelen megtorpanva visszafordul.)
Terhes vagy?! (Homloka
ráncba szalad.) A nőgyógyász már látott. Sőt apuska is
sejti. (Türelmetlenül.) Tökmindegy. Még el lehet
csinálni. (Agresszív, vinnyogó sírás hallatszik.) Zsarolni
akarsz? (Felcsattanva.) Miért jöttem el otthonról?
Hogy végre szabad legyek. (Gyors léptek fel-elá.)
Olyan biztos
vagy benne, hogy tőlem van?! (Egy húspotyolót hajítanak be az
ajtón. Elkapja a fejét, majd kézbe kapva a bőröndöt, szinte futva távozna.
Nadrágszára beleakad egy kiálló drótba. Elvágódik.)
Te rohadt kis kurva! (Sziszegve.)
Eressz...
(A koporsó belsejében dörömbölnek.
Felfokozott szenvedélyű zene. Erőtlenül
feltápászkodik, majd a szín belseje, a heverő felé pillantva
hátrálni kezd.
Közben a hangszóróból kiáltások, zajok – fenyegetően.)
(Női hang:)
„Elmondom
apuskának, hogy ki voltál! Besúgásra használtak... (Csattanó
pofonok, kemény ütések, nyüszítés.) Egy szar senki!“ (Ruhaszakadás
hangja.)
(Az
ő hangja:) Elszakítottad az ingemet! (Egy
nyekkenés a heverőn, erőteljes öklözés. Kazi iszonyodva hátrál; suttogva.)
Figyelmeztetni
akartam, hogy hagyja abba. (Habozva hajol előre.) Mire
ő véres nyállal szembeköpött. (Kárörvendő női
kacagás.) Magamat is csillapítani szerettem volna, de... (A
nevetés fuldoklásba csap át.) Befogtam a száját.
Már akkor
kiszállt belőlem a lélek. Amikor torkon ragadtak... (Lihegés.)
Vergődve próbált szabadulni.
(A hangszóróból:)
„Apus!...
Strici! Szekus...“ (Hörgés, majd dulakodás zaja; Végül kemény
koppanás. Kazi felordít.
Csend. Majd a hangszóróból csuklásszerű
női zokogás és suttogás.)
„Úristen!...“
(Kazi szobormereven, szenvtelen hangon mondja, mint egy diagnózist:)
Keze véletlenül érhetett az üres pezsgősüveghez.
Megragadta a nyakát, és lecsapott vele a fiú tarkójára. Az áldozatéra, aki
többé már nem én voltam. Alig szabadította ki magát a mozdulatlan, nehéz
férfitest alól, máris a lehetetlent kívánta tőle. Révetette magát, sírva
szólítgatta.
(Csend.)
Ki emlékszik a végső ölelésre?...
S az első eszelős felismerésre (?)
(Hangszóróból:)
„Senki
se felelős semmiért. Mindenki menjen a pokolba!“
(Sötétség)
(Függöny)
* Hervay