Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. november, VIII. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Lászlóffy Csaba

Lászlóffy Csaba

AZ ÉLŐ TEKERCS

(Szoba. Falai piszkosak, repedezettek, mint egy elhanyagolt kis váróteremé. A képek világosabb helye jól kivehető a falon. A szobában összevisszaság, néhány kopott bútordarab, az is többnyire félre-, a falnak tolva. Előtérben egy szék, egy heverő! A padlón elszórva tépett papírok, egy iskolai földgömb. A sarokban könyvrakás, iratcsomók. A feldőlt szemétkosárban szennyes. A fogason egy nyúzott karimájú kalap. Üvegek, poharak itt-ott; feldőlve vagy talpon.

Európa rojtos szélű, szakadozott, színes térképét mint könnyű falvédőt lebegteti a huzat.)

I. RÉSZ

Véget vetek előző életemnek. (Szünet)

Ha olyan könnyű volna! Mint feküdni s nem elmélkedni; lerázni magunkról az ismerős alkonyi fényt.

Különben is: egyszer már véget vetettek neki. (Nyomatékkal.) Nekem.

Ági volt a neve, vagy Juanita...? Legjobb, ha nem emlékszem rá, hogy hívták.

Hogy hívnak? Hol születtem? Hány éves vagyok...

Lehetséges, hogy ott szövegelek egy kiskocsmában a Fellegvár alatt; a söntéspulttól zsíros lett a könyököm. De ha kilépek a fémes ragyogásba, a levegő kijózanítóan tiszta. Sietek – vissza se nézek –, nehogy elakadjak, elolvadjak a notórius piások borgőzös leheletében, mint az a megkésett hópihe.

... Vagy lehetséges, hogy a cél is olcsó cigaretta füstjébe veszett már? Elég, hogyha megerőltetem kissé a szemem: s már látom a kilométeres hússorokat, a több órát késlekedő, piszkos vonatot, az árvizeket, a vízhiányt; a letaglózott műemlékeket és a mérgezett folyót... Jaj, ne tovább! – még néhány óvatlan lépés, s az éjszaka mélyén valahol ott látható – mint sebzett gladiátor, mint utolsókat rúgó faj állat – Erdély. Ha nem ugrasz félre, könnyen rád zuhan a hátborzongató lassúsággal leomló szemétpiramis. És betemet.

(Csend.)

Melyik vagyok én?! Azt se tudom már, milyen a képem. Nyúzott vagy húsos. Ráncos vagy a túltápláltságtól dagadozik.

Hol is állok én most? (Kiszólással.) Ez egyben utasítás a rendezőnek. – Valamelyest a jövőben... Így ez közölhető lett volna bárhol, bármikor. A Nagyérdeművel is. (Nyel egyet.) A cenzúra még működik (?) – legalábbis bennünk. A lelkünk, a szuflánk mélyén valami azt súgja: jobb, ha megszabadulsz a rohadt múltadtól – ha már a jelentől úgysem lehet –, s vele együtt a koplalásaidtól, kétségeidtől, meglangyosult szerelmeidtől, a fojtogatott, de még fulladás előtti csóró reménytől. A halálodtól is egyúttal.

A ténylegestől! Mert az, hogy képtelen vagyok – már mióta – elérni a gyermekkor évszakait, az ifjúság elpusztíthatatlannak hitt tájait – mi volt ez, ha nem részletekben kiporciózott halál? Egyeseket az emlékezethiány öl meg; engem az emlékezetburjánzás: a túlhajszolt képzelet tartott életben ideig-óráig. Olykor – mondhatná Ági, Annamária vagy Juanita? – összetévesztettem magam valakivel. Úgyhogy a történtek tragikus kimenetelét tulajdonképpen megváltásnak tekintettem.

(Zavartan néz körül.)

Hogy kerülök hát ide... valamelyest a jövőbe?

Oda, ahol behunyt szemmel végig tudom járni gondolatban a szobákat, és magam előtt látok minden kis részletet. A portól le nem törölt tárgyakat, melyekről mindig azt hittem, hogy megszokottan pártatlanok. (Végigpillant magán – esetleg egy légypettyes tükörben.) Az alakom is ismerősnek tűnik. Eléggé gyűrött rajta(m) az ing, vagy enyhén piszkos is talán. Milyen gallér a divat? A zsebemben egy villanyborotva. (Előveszi.) Kaptam, vagy találtam. (Mutatja, hogy talán elemelte.) Bizonyára működik is. Ha volna egy konnektor a falban?... (Nem találja.)

(Kimegy a mellékhelyiségbe. Tele kézzel tér vissza.)

A tea onnan van, a rum innen; más-más környezet illatai. Magammal, magamban hordom – nem a bűnt, csak a bűnjeleket. A jövő oda tör be, ahová beengedik. A múlt bentről, az agyamból dörömböl. (Bosszúsan.) Valami hasonlót már mondtam. (Szélvihar; az ablakhoz lép.) De elég, ha megzörgeti a szél a rosszul begittelt ablaktáblákat, már hallani vélem kintről a távoli, kusza hangfoszlányokat. Az éljenző tömeg lármáját.

A múlt ez, amelyiknek cinkosa vagyok?! Ő a rozsdafoltos homlok, amelyre júdáscsókot lehelek, és az irgalmatlan, fensőbbséggel tüntető tekintet, aki ellen én, másodrangúvá alázott állapolgár fújom a tüzes haragot, aztán a messzi elhagyatottságban kanyargó, fémfogantyús villamoson utolér egy banális verssor:

(Mint aki menekül, el-elcsukló hangon.)

Hitetlen hitem,

hontalan otthonom,

iszapba merülő

számnak oltalom...*

– és elgyengülök.

(Eltakarja arcát.) Jön, hogy sírjak – gondolom magamban; s örülök, hogy egyre ritkábban szorítja az a valami a torkomat. Ez is olyan közhely, mint a többi.

(Fogait összeszorítva szaladgál föl-alá.)

A sajnálat már-már az őrjöngésig fel tud dühíteni. Alig hagytam el a rettegett lágert, máris megbánást éreztem. Az első nővel szemben, akit utamba lökött a szerencse.

(Hajlott tartásban, szinte töredelmes pózban.)

Hertával szemben kizártnak tartottam... (Hangja elhal, megköszörüli a torkát. Némiképp legyőzve bizonytalanságát.) Kizártnak tartottam bármilyen kalandot.

(Idegesen tűnik el az ajtó mögött. Üvegkoccanás. Színültig telt pohárral lép be; az italt egyből felhajtja. Leteszi a poharat; a zsebében turkál. Magnókazettát vesz elő, körülnéz.) Itt kell lennie valahol. (Megtalálja a kazettás magnetofont, beteszi a kazettát. Beindítaná... Csend. Fölpillant.) Ja persze. Nincs konnektor.

(Kiveszi a kazettát; játszik vele, idegesen forgatja.

Lehajtja fejét; maga elé néz. Hangsúlytalanul, mintha könyvből olvasná, igyekszik átsiklani a szövegen.)

Vénlánynak könyveltem el már az első percben, később sem volt benne semmi boszorkányos...

(Félbeszakítja monológját. Most mintha társalogna. A közönség felé:)

Ez még csak az első szalag.

(Sarkon fordul, kirohan. Konyakos üveggel jön be. Tölt, kiissza. Lassan visszasétál a szín közepére. Látszólag megkönnyebbülve.)

Nem, Herta a második tekercsen van. Mindegy. A menekülés körülményeiről majd azután.

A kandalló mellett gubbasztott egész este, és telefonált. Mármint Herta... (Nehezére esett a koncentrálás. Elnéz valamerre jobbra.) Amikor ezt később Bécsben Juanitának – vagy Áginak stb. – elkezdtem mesélni, ő valahonnan már sejtette, tudta, hogy sosem kínlódtam a lágerben. Hertát viszont már sikerült elhitetnem vele. (Elvigyorodik. Majd szemtől szemben. Most már nem magának meséli, nem öncélúan.) Ültem a nagycsontú hölgy mellett – mellesleg: ez a szó a nőstény menyétnek volt a neve valamikor –, és időnként olyan életuntnak találtam, hogy cseppet sem csodálkoztam volna, ha a következő pillanatban a nyaka köré hurkolja a telefonzsinórt, és megkér, hogy rúgjam ki majd alóla a széket. Akkor, igaz, alig ittunk még; nem volt feldobva. (Megtalálja az üveget, abból iszik; leteszi maga mellé. Bárgyú mosollyal, némiképpen megszelídülve.)

Hogy mi történt azután?... Megfürösztött. (Kedvet kap rá, hogy el is játssza.) Egy darab élet vedlett le rólam egyből. (Kigombolja ingét: megpaskolja mellkasát.) Akkor kezdett nagyobb érdeklődést mutatni irántam. Nem csupán a fityegőmet láthatta gombolatlanul, de legkevesebb két gomb fityegett rajtam árván. (Ízlelgeti a szót.) Kétségtelen: nagy előny árvának lenni! Ezt kitapasztaltam. (Más hangon.) Máris folytatom, illetve beindítom.

(Forgatni kezdi kezében a kazettát.)

Ő mint egy kecske, rám mekegett. (Élénkebb ütemben, mind folyamatosabban. Ha hátat fordít nekünk, esetleg egy tényleges magnószalag – a hangszóró is átveheti a szöveget.)

(Mekegésszerü női nevetés.) Mindenik kacagása ilyen volt; majd egy bizalmas hátbaveréssel jelezte, hogy megbízik bennem. Én is olyan ital vagyok, amelyikből nem lesz párlat soha. Csak máshol; más recept szerint kevertek.

(Leül a földre, később fekvőhelyzetbe kerül.)

Lehetett volna számomra mulatságosabb is az az éjszaka. Kérte, hogy vetkőztessem le, úgy, ahogy nálunk szokás, székelyesen. Ájuldozott – vagy csak tette magát. Mikor végre teleszájjal, élvezettel birtokába vett: csókolta, tépte, falta húsomat, rájöttem, hogy tapasztaltabb nálam. És korosabb. Tombolva adta volna át magát a vágynak, én azonban éreztem, hogy semmi érzelem nem köt hozzá. Ráadásul a dac – a sérüléseket elszenvedett idegené – sem hevített, hogy előítéletestül, komfortostul hatalmamban tartsam. A nekem kijárót – az élet „tartozását“ – másutt, másoktól készültem kikövetelni, nem tőle.

Arra ébredtem, hogy leheletem elkeveredik az övével, brrr! – ilyesmire csak szégyenkezéssel lehet emlékezni –; a csigolyáim csikorogtak, ő pedig anyaszült meztelenül táncot lejtett fölöttem, kissé idétlenül. Lába mindegyre a puha párnába süppedt. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy felborzolja érzékeimet. De csak az idegeimet ingerelte föl; sietve hagytam ott, akár egy haszontalan, talált tárgyat.

Ma legfeljebb arcomra fagy a vigyor. Akkor azonban annyira felfokozódott bennem az indulat, hogy a napfényes utcán elkezdtem ordítani a háza előtt. Hogy hol lakott? Már nem emlékszem. Elemi dühvel, nem holmi gőggel vagy megvetéssel fordultam szembe csóró-önmagammal, akit a koplalás, a kivertség tudata ilyen hamar képes volt két vállra fektetni. A kevés fül- és szemtanú értetlenül tért ki mind szűkölő ösztönöm, mind az ázsiai szavak elől.

(Mint aki vitatkozni kénytelen.)

Senki sem hiszi el, hiába ismételgetem magamban. Pedig – valahol olvastam – az ismétlés óv a félelemtől: ritkábban tart fogva a sötét szédület... Mintha mindenki tudná rólam, mint ott a bécsi ringen: „Ön idegen“ – hajolt ki a sofőr a taxi ablakán. Hangja lágy volt, holott kevesen múlott, hogy elüssön. A fogamat szívtam, nem feleltem neki. „Ön gyöngélkedik?“ – kérdezte kis idő múlva ugyanaz a hang.

(Habozva.) Ez már egy következő tekercs.

De hogyan kerültem oda? – erre voltál, voltatok kíváncsiak mindig... Viszonylag simán ment. Semmi „halálugrás“. Az csak később következett. Azért vagyok megint itt.

Egyáltalán élek-e? Így fest egy hazajáró hulla... Vagy inkább egy mániákus hazudozó?!

(Erőlteti a hahotázást.)

Elképzelem az eső áztatta dombhajlatot – ki se kell néznem. Sehol sem olyan szomorú barnásszürke az ősz, mint nálunk. No, de most be kell vennem s adnom – a keserű pirulát! Azt a sohatöbbet-hangulatot. (Nyúl az üvegért. Az ital végigömlik zokniján, lábbelijén. Utálkozó grimasz.) Akárcsak olt, a kátrányos fal előtt. Mindenki mérgezte magát otthon, metilalkohollal is, pártállami áldással – gyomorvérzésig, vagy legalább totálokádásig! (Bizalmatlanul pillant körül; megmerevedik, mint aki megérzi, hogy figyelik.)

Valaki – lehet csak egy árnyék – mögém lopakodott, s hirtelen megint rám jött a beszariság. Féltem, pedig nem is biztos, hogy spicli volt. A belügyi tisztet két héttel azelőtt láttam utoljára: a propagandaosztály főkádereinek kocsiját vigyázta, s közben bátorító, már-már jóságos vigyorral kísérte kakamaka járásomat. Az igazi izgatottság csak azután, az olajfestékkel frissen lehúzott falak közt vett rajtam erőt. Lehet, hogy egy kóbor kutya törzshelyét zavartam meg, az szimatolta meg hátulról, a sötétben, lötyögő nadrágomat. Rég magam mögött tudtam már a kátrányos tűzfalat, futottam, nemigen számított, hova, s váratlanul megbotlottam egy elomló, hörgő testben. (Fölszisszen, mint aki újra átéli.)

Homlokán, nyakán irtózatosan mély ráncok; mintha füst és korom rajzolta volna őket olyan kíméletlenre. Egy Rembrandt-portré! – ítéltem meg zihálva akkor, még nem hittem, hogy valaha látni fogom az eredeti festményeket. A jobb kézfején sebhely, a szája sarkából zöld nyál csordogált. Nem tudtam levenni róla a szemem. Számoltam a hörgéseket. (Csend; fülel. Fojtottan.) A különös az. volt, hogy a félig-meddig nyomorék helyzetben fekvő, elesett, elnyűtt alakban magamra ismertem. (Hisztérikusan gúnyos röhej.) Ilyen legyőzött leszel te is! – gondoltam.

Akkor éjjel indultam útnak. Mintha egy sötét torokból léptem volna ki a határ túloldalán. Nedvességtől izzottak a színek. A házfalak, a cseréptetők, a fák – minden esőtől csillogott...

(Zene. A szín közben lassan elsötétül. Ellágyulva hever, kissé az ital hatása alatt is. Egy hang – belső hang, de a hangszóróból:)

„ÖN GYÖNGÉLKEDIK?“

(Felrezzenve, nyersen.)

Igen, gyöngélkedem... Mi ez, itt is a nyomomban vannak?!

Tudomásul vettem, Annamária, Juanita! Apuska ezt üldözési mániának nevezte, ugye?... Kirohantam, persze, hogyne rohantam volna ki tőletek. Még egy perc, és elvesztem a józanságomat. (Hirtelen éles fény. Esetleg a háttérre kivetítve a parádé, a lovas testőrök, a hintó.) A téren katonabanda zendített rá a Kaiser-marschra. Táncos léptű lovakon huszárok, testőrök özönlötték el a teret. Kardok villogtak, csattogott a kövezet, s bennem mindez nem a bécsi kedélyt, az ünnepi hangulatot fokozta, hanem a gátlásokat, a veszélytudatot. Azt, amit innen keletebbre a kisebbrendűségi érzés és a közelmúlt tanulságai is sugallnak. A politikai élhetetlenség tragikomikus fogalmát képviseljük mi odaát – s még odaátabb!...

Kábultan érzékelem, hogy a hullámzó tömeg, melynek része lettem, hirtelen megnyílik, és nyolc fehér lipicai ló mögött feltűnik egy aranyozott hintó. (Feláll, és jobbra-balra ingadozva lépeget, mint aki nehezen áll a lábán.) Vezényszavak harsannak, közben a Szent István-dóm főkapuján kitóduló sokaság lassan kígyózó menetben elzárja előlem a szabadulás útját.

S én még itt akartam megsétáltatni személyes sérelmeimet!

(Megtorpan.)

Szemem sarkában vérmesen tündököl fel egy fegyveres alak. Egyik Brueghel-képen láttam ilyet? Amint megáll előttem, az. idegen szív pattogását hallom a merev páncélzat alatt. És belém nyilall: most akár meg is ölhetnek! Vagy csupán arra kíváncsi ez. a maskarás had, hogy képes vagyok-e legyőzni hisztériás halálfélelmemet?

(Szünet.)

Vacogva, vért látva talán könnyebben ki tudtam volna várni ott. A betlehemi újszülöttek vére, ha nem is folyik már, de a Heródesekkel cimboráló halál génjeimbe ültette mérges fullánkjait. Mintha belém hasítana valami fémes hideg. Csak egy kimért, nyugodt hang: (Hangszóróból:)

„Uram, történt valami?“

Ostoba vagy – korholtam magam –, hogyha lehetségesnek fogadod el a valaha látott képeket! Ami súlyos, tragikus, az nem veled történik, és nem itt...

A császári hintő bíborral borított ülése üres. Fülembe zúg a hontalanok szele.

(Csend. Újabb kazettát szed elő; az előbbit félrehajítja.)

Hasalok, felnyögök. Kibírhatatlan akár feküdni is valahol szokatlan helyen. Pirospozsgás arcú srácok bámulnak meg; tiszták, jól öltözöttek. Várom, hogy jódlizzanak, de a fogak rágógumit őrölnek. (Ó is talál egyet; kifejezéstelen arccal rágni kezdi.)

Lefogadom, akkor ijedtél meg először, hogy már nem szeretlek, s elköltözöm tőletek! Meg is volt rá az okom. (Megkíséreli a nő modorát utánozni, elváltoztatott hangon.)

„Szeretném továbbítani neked az apus üzenetét, miszerint jobb lesz, ha mégis elutazom Angliába – ez egyúttal próbatétel számodra is. Nincs miért elsietnem a második házasságomat.“

Emlékszel rá, Ági? Pardon, Juanita!

Ráadásul, mikor társaság volt nálatok, az a dús keblű csaj – a Seres exneje vagy a jövendőbelije – összetévesztett a te angol Jimyddel. „Őuraságát – épp így fejezte ki magát neked – a vőlegényjelöltednek néztem. Gondoltam, kissé rossz bőrben van a Jimy; de a magyar kiejtése javult. Mondhatni eredéii.“

(A maga szerepében.)

Jimy! Olyan angolos a pofám?!

Mire ő: (megint utánozva) „Nem. Olyan szuggesztív erejű moralistának képzeltem. Jimy ugyanis prédikátor család sarja.“

Mit felelhettem volna erre? Én nem vagyok se vőlegény, se moralista. Legfeljebb, ha sok a szabadidőm, azzal szórakozom...

Te a mentőangyal szerepében közbevágtál: „Festegetni szokott, mint apuska.“ És látván, hogy többet ittam a kelleténél, megpróbáltál (diszkréten kézenfogva) kivezetni. Csakhogy én...

(Kis szünet, töprengve folytatja.) Valami olyasmit fejtegettem, hol a megaláztatásom miatt sopánkodó, hol a hősiességemen ámuldozó baromi társaságnak, hogy egy festő is zsákutcába juthat, nem csupán egy társadalom. Akkor pedig nem több – világos, hogy apuskádra céloztam –, mint egy halálfej a múzeumban. Így lettem én aztán a Frauk meg a Herrek előtt „morális egyensúlyát vesztett, kétkedő egyéniség“. (Kajánul.) Én persze hozzátettem, hogy: egy jó adag undorral leöntve! A te papuskádat pedig a tejszínhabos óriás torta kollektív nyalogatása közepette agyvérzés környékezte, midőn ecsetet ragadtam, állítván, hogy árvíz és földrengés ellen bebiztosított, szent erdélyi tehene tarka mivoltában sincs teljesen befejezve... (Szünet.) Úgy van, én tisztán puremant realista környezetből érkeztem – ez mentségemre szolgál –, ezért idegenkedtem apád szürrealista beállítottságú mázolmányaitól. A nagy jelenetet mégse én rendeztem meg akkor. Előkelően intettél le, hogy elég a mutatványból! – Mire én mindössze annyit bátorkodtam megjegyezni, hogy (maró gúnnyal:) ki az, akit mutogatni szoktál?! Én vagyok, szőröstül-bőröstül, én, a vad ember!

Már vártam, mikor kezdesz szipogni. Nem mondom, kissé ragadósak voltak az ujjaim – fehér festékbe mártottam őket, nem az utált tejszínhabotokba! –, midőn elköszöntem a vendégektől.

(Derűs fölénnyel.) Másnapra történelmi kalandozást terveztetek a Burgban. (Kiáltva.) Viszlát a kalandférgek között!

(Heherészés, szipogás közben sötétség. Majd hosszabb szünet után erőteljes kopogás, dörömbölés.)

NŐI HANG (kívülről, hangszóróból.)

„Nyisd ki!“ (Verik az ajtót.)

(A szín kivilágosodik. Kazi, mint aki nem hallja a zajt, pólóingben áll a mosdókagyló előtt, a bicepszét vizsgálgatja elégedetten. A kopogás megismétlődik, ő megengedi a vizet, de esze ágában sincs mosakodni. Borostás képét tanulmányozza a tükörben. A női kiáltás most élesebb.)

„Kazi, nem hallod?!... Látni akarlak, te nyomorult!“

(Kazi szájából kiesik a cigaretta. Kintről kivehetetlen beszéd; a nő hangja nem olyan kétségbeesett már.) „Úgyis tudjuk, hogy bent vagy. Apus kintről látta, hogy ég a villany!“

(Habozva pillant a tükörképére, sietve kezet mos; mielőtt elzárná a csapot, szembefröcsköli magát vízzel, majd fölkap egy törölközőt, és az ajtó felé fordulva.)

Egy vasam sem volt. Egyik haver befogadott két éjszakára. De nyomomra akadtatok. Apuska nyilván azzal a szándékkal jött, hogy visszavonja a megígért apósságát.

Eszem ágában sem volt siettetni a frigyünket! – vágtam vissza neki. Te csuromvizesen jöttél, mezítláb. Újabb bűnömként róttátok fel, hogy megfeledkeztem a találkáról. Rólad. Jött a vihar, s a hullámzó víz közepében találtad magad egy csónakban...

Nem tűrhettem a további inszinuációkat. (Felcsattanva; vitatkozó hang.)

Azt hittem, hogy napozni mentél ki. Miért vágtál neki a hullámoknak? Méghozzá törött evezővel?!

„A viselkedésed – förmedt rám apád – az első perctől fogva minősíthetetlen volt.“

Valóban minősíthetetlen dolog történt – hagytam rá az öregedre. – Ott álltam, mint borjú az új kapu előtt, az automata tekepályán, és csilingelés közepette az összes bábu eldőlt. Hát ennyi Európa? – tettem föl magamnak a kérdést, miközben a leányod megadóan roskadt fiatal vállamra. (Kis szünet.) Állítólag az első férje is „gyenge tartású“ volt. A férfinak mindig gerinces állatnak kell lennie, nemde?! (Szerepjátszással.) Ödön von Horváth városában ezennel megkísérelek magamba szállni. Hölgyeim és uraim! Mielőtt Juanita, Annamária, Ágnes – kit felejtettem ki? – szájából fölcsendülne a Szép éjjel, te nászi éj, ó csillapítsd a vágyam! kezdetű barcarola a Hoffmann meséiből, tisztáznunk kell e nem mindennapi lény meghatározó jegyeit. (Paposan.) Az ő testét nem borítja állati szőrzet, és belső szerveinek a felépítése sem hasonlatos az állatokéhoz. Isten ments!... Ám rendkívül élénk fantáziával rendelkezik, beszél németül, angolul, vőlegényül, franciául, sőt perfektül, és mindezt szívós szorgalommal a saját erejéből érte el... Én viszont? Beismerem: halott művész vagyok... Persze még élek, de csak biológiailag. Mrozek után szabadon... Hogy elcsábítottam a lányodat! Hogyne tudnám, apus, nálatok is van erkölcsrendészet. Most illendő volna, hogy elájuljak. Vagy legalább szívrohamot kapjak. Arra ugyan várhattok; nem azért jöttem ide!

(Más hangon.)

Mielőtt a vita elmérgesedett volna, te kituszkoltad apuskát, majd lábujjhegyen visszalopakodva, halkan a fülembe súgtad (női hang a hangszóróból:)

„Nem voltál semmilyen üldöztetésnek kitéve ott. Remélem, ez volt az utolsó dobásod.“

Mire én: Itt még a maradék szenvedélyből is ki fogok gyógyulni. Ilyen történet nincs is.

(Női hang:) „Nincs erőm haragudni rád. Gyűlölködni. Bár ne hidd, hogy én is olyan könnyen veszem az életet.“

(Feláll. Újabb üveget hoz be, kevés van az alján. Iszik.)

Miért, te talán azt képzelted, hogy én csak úgy ki tudok rázni a fejemből mindent?!... (Újabb korty.) Fáradt vagyok. Öreg. (Megint pózol.) Ez melyik század? A reneszánsz mikor kezdődött? Itt vagy valahol arrébb?!

(Csend. Sarokba hajítja az üres üveget.)

Nevetségesnek neveztél. Bevallottad, hogy már kezdetben sejtetted: nincsen semmilyen diplomám. De, gondoltad, miért ne lehetnék üldözött festőművész apád előtt? Helmuthék előtt pedig történész. Ezzel viszont a cinkosommá váltál.

(Iróniával.) Szégyenkezned kellett talán miattam? (Pimaszul.) Neked sem abból van képesítésed, amihez a legjobban értesz. (Kifordul az ajtón. Pofon csattan. Tenyerét a képére szorítva tér vissza. Lehangoltan.) Elfogyott az ital.

Sok volt? Ennyi is megártott?!... (Veszekedős hangulatban.) Még mindig jobb inni, mint örökös görcsben ülni. Mint te... (Járkálva.) Mit bánom én, ki pályázott hősi szerepre, s ki volt a hóhér. Ha sikerült berúgnom, lazának, könnyűnek érzem magam.

És üresnek. Aláírom... Nem akarok emlékezni semmire. Senkire!

(Csend. Ökölbe szorult keze simogatásra nyílik.)

Hagyod, hogy begorombuljak, aztán megszáll a szentlélek.

(Hamisan énekel.)

„Átváltozás ez, kedvesem Érett eper a nyelveden.“

(Szünet. Kiegyenesedve, más, rideg hangon.)

Fölösleges mondanom, mi következett ezek után. Csókok, rugónyikorgás. Végül a parketten találtuk magunkat.

(Csengetés. Kimegy. Kezében pepírcetlivel tér vissza.)

Egy távirat, az én nevemre... (Kedvetlenül.) Csak a mutter. Meghalt.

(Csend. Majd idegesen.)

Ilyenkor nem állhatom, ha valaki a nyakamon lóg. Tulajdonképpen mit akarsz tőlem!... A családi ház, a párolgó meleg vacsora álomképével élsz, jól tudom. (Gonoszul.) Inkább vállalom a „kóbor kutyák“ szerencséjét... Nem utazom el, hová utazzam?!...“

Egy gyászhír! Na és! Mit keressek én otthon? Engem sose szerettek... Egyszer belenéztem anyám arcába. Nem láttam benne mást, csak a legtisztább rosszindulatot.

Hogy ez a szöveg máshonnan van?... (Elfordul.) Valóban. Az én törtenetem otthon véget ért. Legalábbis tudom, hogy mi a legenda vége. (Kivár.) A megfejtés: hamu. (Gunyorosan.) Köszönöm a segítséget, ezt a lelkifröccsöt már elsütötted... Azt akarod mondani, hogy az ember mindig és mindenütt másoktól függ?! Ha netalán úgy képzeltem volna, hogy itt az fog történni velem, amit én akarok. Még ha olykor megkeresnek is a régi ellenségek vagy barátok. (Egyre ingerültebben.) Ne hidd, hogy nem látok át a hálódon, és hogy félek. Még jobban össze akarsz törni. Fogalmad sincs arról, min mentünk mi keresztül! Mit jelent látni, amikor egy embertársad ételmaradékot, penészes kenyeret kénytelen kihalászni a szeméthulladékból!... (Kis szünet.) Hogy nem tőled kell tartanom?! A szökevényt nem csupán azzal próbálják megtörni, hogy a csontjait ütik a határon. (Éles gúnnyal.) Rettegsz miattam! Vagy inkább amiatt rettegsz, hogy kimondom: nem szeretlek. (Keserű nevetéssel.) Persze, most közönséges vagyok. Meg gyáva!... (Megpróbál visszaütni.) Örülök, hogy ilyen egyszerűen fogalmaztok. Itt nálatok nincsenek irreális vágyak; a jólét és a középszer ikertestvérek. Ezért kifizetődőbb itt minden gyávaság, mint az éhségtől ingerelt kiválasztott-tudat nálunk. (Kissé lekezelően.) Ebben a jól jövedelmező világban, legyen bár korrupt, a lázadó eleve infantilis. (Gyors léptek előre, mintha menekülni kéne. Az előtérben.) Az hiányzik, hogy megint leönts narancslével. Hogy aztán megszeppenve legyen mit lenyalj a fülemről, a nyakamról. Hogyan is lehetne lázadó az, akinek a gallérja is ragad az édes mannától! (Hirtelen elhatározással megindul az ajtó felé.) Fölösleges erőlködés lenne, ne tarts vissza!... (Ironikusan.) Ma hány szereplőre számítottál? (Visszanézve, gonosz mosollyal.) A nyugágyban csupa művészetpártoló!... Nem ártana tudni, nálatok ilyenkor szieszta idején hol tanyáznak a kis bélférgek? (Eltűnik a színről. Teljes sötétség.)

II. RÉSZ

Számomra ma elmaradt a Burg-látogatás. Sötétedés után – ha tekintélyes személyről lenne szó, úgy mondanák: feldúlt állapotban – elindultam fölkutatni a halhatatlan muzsikusok síremlékeit. Olvadt a hó, az arcuk könnyben ázott. Fohászkodásom a színük előtt nem a legjobb modorról árulkodott, beismerem.

(A háttéren esetleg a Centralfriedhof melléksétányának kivetített képe muzsikusok síremlékei.)

Kelet-európai stricinek néztek – kezdtem töredelmesen. – Azt képzelitek, hogy a vesémbe láttok. Valami kis lelkifurdalásom van, ez kétségtelen; de én onnan jöttem, ahol a halálnál is lealázóbb-kiforgatóbb az, amit meg kell élned. Volt barátom, ki öngyilkos lett az erőszak nyomása alatt. Nekem viszont, mert ehhez gyenge voltam, előbb-utóbb a harmadik társunkat kellett volna eladnom...

(Kaján vigyor, öngúnnyal.)

A szoborarcúakat persze ez nem hatotta meg. Úgyse, mint valamikori életükben a sűrű sujtás, a tenyérnyi sarkantyú s az ízes magyar káromkodás. Ráadásul a szép csálás bajuszom is hiányzott. Levágattam.

Hogyan is érthették volna meg erőlködésemet: mint egy lázas betegség után, mindenáron ki kellett jutnom már valahova, a friss levegőre! (Leül.)

Az. utóbbi századok történelme nem egy lázas, beteg képét mutatja-e, ki eleinte hosszabb, majd egyre rövidebb időközökben föl-fölriad, széttépi kötelékeit, aztán kimerülten összerogyva előbbi merev álmába visszaesik?

(Közvetlenebb hangon.) Vajda János már azt is tudta, hogy egy szögletes, fagyos angol vagy szász, ha mindenre vállalkozik, nem a halálra gondol, miként a nyugtalan vérű magyarok.

(Fel-alá járkál.)

Sétáltam a kőszobrok körül. Megértést vártam tőlük. (Dialogtzálva.) A zenét már hátrahagytátok nekünk: a megbocsátó fintort, a szenvedélyt, a dacos nyughatatlanságot...

(Kis szünet.) Testemet, lelkemet váratlan életvágy fogta el a temetősétányon. A halhatatlanok – Mozart, Beethoven, Brahms – biztosan megértik: az ember addig kérhet bocsánatot és új erőt a bűnhöz, amíg pánik nélkül halódik. (Csend.)

Ahogy a szél a vizet lefetyelte, úgy tűnődtem én is. Mire való az élet? Előbb saját arcvonásomat fedeztem föl egy tócsa vizében. Aztán a referensét. Poshadt orca, fakószürke arcbőr. Úgy állt ott, összefont karral, Brahms síremlékénél, mint a halál gavallérja. Nem pózosan, csak talányosan. Vállban kissé görnyedt, de mindig fess és elegáns férfi. Táskás szemében némi ravaszság. Úgy tűnt nekem, hogy valahonnan ismerjük egymást.

A kopaszságát eltakaró, zöld selyemszalagos vadászkalap furán állt a fején, de nem komikusan. A merev kifejezés, amint valósággal átnézett a mellette ácsorgón, elárulta, hogy nem óhajt tudomást venni rólam.

(Felgyorsult séta.) Közönye idegessé tett. Ahogy továbbindultam, két tenyerébe temette arcát, mint aki meditációba mélyed.

Magammal vittem nyakkendőjének rikító kékjét meg egy futó pillantását lábbelimre. Rászáradt a sár. Valamennyi Strauss-szal végeztem már, amikor rájöttem a lehetetlenre. Semmi maszk, s a különös „smink“ mégis megtévesztett.

Ő volt. Siettem vissza. Izzadtság ütött ki homlokomra, és rázott a hideg. Nem találtam ott csak a savanykás szag felidézett képzetét. Őt nem találtam sehol a környéken.

(Körüljárja a színt. Kifulladva.)

Amikor hozzátok beléptem, apád éppen engem szapult; a vita hevében előtte te sem vettél észre.

(Hangszóróból az apus hangja, epésen:)

„Nincs mit keresnie ebben a házban. Az e heti «szakítás» előtt, lefogadom, megint kicsalt tőled ezer schillinget legalább! (Női szipogás.) Nem kell félned, visszatér. (Rábeszélően.) Nem látod, milyen semmirekellővel van dolgod?! Az is hidegen hagyja már, ami otthon történik.“

(Női hang.)”Túl akar élni minden őrültséget – azt mondta... Minden emléket.“

(Apus hangja, gunyorosan:)

„Mindenkit, akihez bármi csekélység –születés vagy halál köti... Ne felejtsd el: ő a saját «korhüvelyéből» lógott meg!

Nem lehet ártatlanul túlélni a közösség bűntudatát.“

(Szünet. Kazi fojtott, emlékező hangon:)

Ekkor csaptam be hangosan az ajtót. Felindultan, zavartan néztek rám. Nem tudhatták, mit éltem át újra útközben, a temetőtől hazáig.

(A vallató hangja a hangszóróból:)

„Maga azt hiszi, hogy ez kampány! Hallgasson, tudom, mi van a fejükben.“

(Kazi megjátssza, hogy ijedten hátrál.)

A referens hátrarúgta székét, és áthatóan a szemembe nézett.

(A vallató hangja:) „Ezek szerint a kivándorlás nem függ össze az irredentizmussal, csak azért állítjuk be így a dolgot, hogy az ürgéknek...“

(Kazi halk közbeszúrása.) Értsd: embereknek.

„... ne legyen idejük a sodró árral, a helyzetükkel foglalkozni?!“

A linóleumos irodahelyiségnek savanyú tejszaga volt. A villanydrótra nemzeti színű szalagot tekertek; a „hazafias“ lámpa fénye hunyorgott. Reggel óta bent tartottak. Vacogtam.

A kék nyakkendős (!) referens – akit a bécsi temetőben láttam viszont – köhécselni kezdett. Gondolhatta, hogy milyen nyápic vagyok, felfáztam a cementen. Forralt bort hozatott be mustáros pohárban, borsszemek úszkáltak benne.

(A vallató hangja:)

„A fűtéssel mi is rosszul állunk – mondta szenvtelen ábrázattal. – Ezt hajtsa föl.“

(Kazi közben tölt magának, de aztán eltolja a poharat.)

Ő nem ivott velem. Heves erőfeszítéssel nemet intettem a fejemmel, mint aki az életét védi. (Sírás fojtogatja, mégis vigyorog.) Fel-alá sétált az orrom előtt; kigombolta, majd begombolta konfekciós zakóját.

Majd váratlanul megállt velem szemben.

(A vallató hangja:)

„Önhittség, ha valaki azt feltételezi magáról, hogy ártatlan lehet.“

Kijelentését abszurdnak éreztem, mégsem fedeztem föl gúnyt a szavai mögött. „Idd ki, mielőtt kihűl – adta kezembe a poharat. – Okos ember nem vesz mindent a lelkére.“

(Elesetten. Iszik.)

S most ez a luciferi hang kísért el Bécs barokk palotáinak árnyékában. Melyik is volt az a megjegyzése, amelyik miatt valósággal meggyűlöltem?

(A hangszóróból:)

„A művész urak drága bárokban csevegnek. Úgy látszik, van miből. Mi a plusz munkáért nem kapunk honoráriumot.“

Mikor fogok megszabadulni – nemcsak tőle s attól, amit képvisel, de önmagamtól is? Az öncenzúra vírus, amit az ember magában hordoz. (Hosszab csend. Kazi rendületlenül iszik. Előredőlve néz maga elé, már-már összecsuklik. Amikor feláll, látszik rajta, hogy részeg.)

Nem tagadom, kiborultam. A fogadtatás pedig...?! (Dőlingélve közeledik. Női hang, hangszóróból:)

„Magam előtt látom Kazit – képzeld el, apus, te is –, amint jól ismert szarkazmusával kijelenti...“

(Az apus hangja:)

„ – Csak ahhoz ért, hogyan alázzon meg téged.“

(Női hang, Kazi szerepjátszó stílusát utánozva:)

„Nem szeretnék foltot ejteni eme polgári ház jó hírnevén. Önöknek köszönhetem, hogy rádöbbentem arra: az embernek, ha Erdélyben született, nem lehet becsülete Bécsben!“

(Kazi caplatva.)

Ekkor nyitottam én be.

Hé, Juanita! Itt vagy, Ágnes?!... Főzz nekem egy erős kávét!

Megütközött tekintetetek láttán valószínűleg hozzátettem:

Mi az? Nem vagyok elég udvarias?

(Le akar ülni, a szék lába megcsúszik.)

Hogy nem így történt?! Nem akkor léptem be. Korábban vagy később csaptam be az ajtót? (Szünet.) Arra viszont határozottan emlékszem, hogy tiltakoztam, még mielőtt szólhattál volna hozzám.

(Más hangon; dialogizálva.)

Azt akarod mondani, hogy megint részeg vagyok?

Te ezúttal kedvesen fogadtál. Valami észbontó javaslattal álltál elém. Például azzal, hogy:

(Női hang:)

„Ma szmokingot fogsz venni, hallod?!“

Okos trükk. Résen kell lennem. (Megfogózik a szék karfájába.) Mi lenne, ha felhagynék akár egy percre is az önvédelemmel?! Az agyam most is teljesen tiszta, elhiheted nekem.

(Női hang:)

„Estélyre vagyunk hivatalosak. Ha kapsz egy kávét, remélhetem, hogy kijózanodsz?“

Szmoking!... Idiótának nézel?! Szeretnéd, hogy olyan legyek, mint a körülötted nyüzsgő szervilis alakok, mimózalelkek! Láthattad a Seres kutyaalázatát, amikor a Pascalját kijavítottam Einsteinra, bár lehet, hogy egy harmadik valakitől származott az idézet. Ne akarja nekem senki bebeszélni, hogy ez az egész aranyozott kakamaka nincs manipulálva. Nálatok nem szoktak (heves csuklás) lázadozni; ez talán vérmérsékleten is múlik. (Újabb csuklás, a szája elé kapja a kezét.) De történetesen én azt is tudom már, hogy a lázadás is manipuláció. (Kiélezett vigyorral, a zsebébe mélyeszti kezét.) Ne félj (kis pisztolyöngyújtót ránt elő), nem puffantalak le. (Egy kattintás.) Nem csempésztem át bosszúvágyat a határon. (Újabb kattintás.) Látod, még ez sem akar meggyúlni. A maradék „tüzem“. De te elnéző vagy, mint. mindig. (Gyilkos iróniával.) Befogadsz a puha ágyacskádba. Nevezzem szerencsémnek, ugye! (Két karját előrenyújtja, s egy könnyed lendülettel markol a semmibe. Sötétség.)

(Zene.)

(Nappali fény. Hanyatt fekve fújja a füstkarikákat.)

Egy idő után nehezen hiszed el, hogy veled történt meg mindaz – az életed–, amit hátrahagytál. Ki volt a hálóban vergődő hal, és ki volt a horogra akasztott kukac?! Akik az Elnök aranykönyvébe versifikáltak, azok közül ma sokan azt állítják – sőt le merik írni –, hogy ők is áldozatok voltak.

(Női hang. Hangszóróból:) „Van, aki tudja, hogy ki volt.“

(Előbb szórakozottan.)

Micsoda ki volt? (Felugrik, ingerülten.) Ki tudja?! (Kivár.)

Á, az erdélyi „barátom“! Aki távollétemben beérte veled is.

(Az ellenségnek szóló kihívással.) Fogadni mernék, azt is tudja, hogy képtelen voltam lemondani a sonkakonzervről. Ő viszont bebeszélte magának, hogy született vegetáriánus. (Karba tett kézzel.) Melyikünk vétett vajon nagyobbat az emberi méltóság és jólét ideája ellen?... (Elvesz egy kávéscsészét.) Amíg a komputer segítségével kiszámítod, megiszom a kávémat. Kihűlt.

(Leteszi a csészét. Habozva fog bele.) A szabadság mindig viszonylagos. Épp Romániában ne lett volna az, ahol az elnyomást mindenki öröknek hitte?! (Csend. Ridegen.) Megnyugtatlak, nem szorítottak helyet nekem a protokoll-asztaloknál. (Epésen.) De hány köztiszteletben megőszült hivatalos személy asszisztált csorgó nyállal, alázattal sunyítva a zárolt ételcsodák sütögetésénél, olyanok is, akik az. álforradalom után bátran kürtölték világgá ellenzékiségüket! Az én szürkeségem kinek szálka a szemében? (Kis szünet.) Szerinted nem kellett volna megjátszanom a mártírt?!... Azért ez túlzás. (Pimaszul.) Meg aztán: valamivel viszonoznom kellett az értem hozott áldozatot. Csakis a tiédet... Na és, ha pózoltam! Olyan a ti házatok, mint egy rossz hírű kocsma. Apád mutatkozott egyedül illedelmes pincérnek a legelején. (Kissé ironikusan utánozza az öreget.) „Talán illetlenség figyelmeztetnem rá a fiatalural, hogy szíveskedjék kiegyenlíteni a számláját.“ Majd egy kellemetlen összeszólalkozás után: „Bátorkodom tudomására hozni, hogy határon túli halandzsára többé nem hitelezünk.“

(Kifakadás.)

Azt képzelted, hogy könnyű nekem?! Ma, amikor megláttál, úgy néztél rám, mint egy szörnyszülöttre. Még nem jöttél rá, hogy az úgynevezett barát bosszút akar állni rajtam?! Az. otthonról hozott „hamuban sült pogácsa“ a rábízott üzenet... Igen, a nővérem is kivan rám. Anyám?! (Sötéten.) Ő is rosszul tette, hogy pont most halt meg. (Hátraveti magát a heverőn.) Képzeld, még több gonoszság kitelik tőlem! (Gyilkos önmarcangolással vagy önismerettel.) A múltkor le magad jósoltál totál-kudarcot az olyan hűtlen természetnek, mint amilyen az enyém.

(Női hang, hangszóróból:)

„Rendre mindenki rájön, hogy mekkora önzés rejlik a maszk alatt.“

(Keserű fintorral, kissé túl hangosan:)

Ez az!... Én hülye persze elárultam neked, hogy az ego az én definíciómban egyenlő a viselt maszkkal... (Mint aki lesi és kivárja az újabb replikát; bólogatva.) Egyszóval, ha nem becsülöm meg magam, mehetek vissza oda, ahonnan jöttem. Igen ám, csak a régi haverok közül egy sem lesz, aki meghívjon bár egy pisisörre. Így van?! (Kitör.) Mit képzelsz: épp az ő sörüket vágyom vissza. Azt a hányadékot?!

(Csend. Közben újabb gúnyos fejbólintások.) Egy beképzelt hólyag vagyok. Ha nem hazudnék összevissza, könnyen kiderülne rólam, hogy egészen közönséges fickónak születtem... (Fojtott hangon.) Éreztem, hogy eljutunk ide. A múl éjjel volt az a különös álmod, igaz?! (A plafont bámulja.) Ellenségeim elől menekültünk. Berángattalak egy lyukba, egy szörnyű odúba. Valósággal belegyömöszöltelek, úgy szorítottam a bokádat, hogy azt hitted, eltörik. Undorító élőlények tapadtak hozzád: az arcodhoz, a nyakadhoz. Az egyik nyúlvány elérte a szádat. Visítva

kapaszkodtál belém, én azonban (keserűen felnevet) leráztalak magamról. Ahogy magasba lendültem, téged valósággal beletapostalak a földbe. A sötétségbe.

(Feláll, begyömöszöli derekán az inget a nadrágba, a könyvek közül előhúz egy kis bőröndöt, és csomagolni kezd.) Kész. (Előbb a szvettert, majd néhány szennyes inget, zoknit. Megáll, fölnéz.) Végiggondoltam az egészet. (Folytatva a készülődést.) Azon kívül, amit már eljátszottunk együtt, vagy külön-külön. Számíts hozzá még egy-két évtizedet, s máris megjelenik előtted a lelkierőgyűjtés éjszakáin a két áldozat, ráncosan, a kiábrándulástól kékülten, mint valami fagyasztott szárnyasok. A „tyúk“ mellehúsa habfürdőben, a „kakas“ összezsugorodott sarkantyújából mint szteárin csöpög az utolsó erőlködés balzsama. Megereszkedett, rágós püspökfalatjukon holdfény ring, azaz rángatózik... Remélem, így képzelted el a happy endet?!

(Csend, majd ingerülten.)

A banális kis álmodból is, mindenből csak egy következtetést tudsz levonni: azt, hogy meguntalak! Vagy még mindig mást szeretek. (Szünet.) Jól van, töredelmes vallomást teszek neked, hogy megelőzzük a hisztériás rohamot. (Közben, keresgélés után, talál egy üveg pezsgőt. Kibontja.) Szárazon nem megy. (Tölt, ezúttal két pohárba; végül mind a kettőből ő iszik, szeméhez emeli a poharat.) Ezen át mindent látok. Ettől talán megnyugszol. Már meséltem neked, hogy valahol a Regátban összekerültem egy csajjal. (Erőltetett kacagás.) Ne röhögjem el a dolgot?!... (Egy pillanatig tűnődve áll, majd végleg belemegy a játékba. Egy kazetta van a kezében, játszadozik vele. Morogva.) Ahogy egy néhai haverom mondaná enyém a font, enyém a nyakravaló kötél ára! (Kissé rekedt hangon kezd énekelni, mint egy dzsesszbariton; ujjaival veri a kazettán a ritmust.)

Vajon lehet felejteni, sok fény és árny után, ki jó barát, jó ismerős, volt hajdanán?

(Mint aki csak most jön rá.) Á, ez nem az! Hol a másik tekercs?

(Sarokba hajítja a kazettát, a limlomból előhalász egy másikat. Ironikusan.) Felteszen Zorinát. (Most is ő szólal meg forgótekercs gyanánt.) Bár túl komplikált alaknak tartott, mindig megértő volt irántam, de azon az estén... (Zavart vigyorral ült le; elhallgat. Rövid szünet után, ironikusan.) Úgy, mint egy pszichoanalitikusnál?! (A szín fokozatosan elsötétül. Hanyatt fekszik a heverőn, már csak a körvonalai látszanak.) Vagy úgy, mint egy nőnél? – akinél, bárhogy is vegyük, sikerem volt. (Gúnyos elégtétellel.) Mivel a nők, függetlenül attól, hogy milyenek, a lelkük mélyén elismerik és dédelgetik a sikert. Az erőfölényt...

(A háttérre kivetítve megjelenhet a halotti tor részlete, néhány szereplője. Kazi elbeszélő hangját a hangszóróból élénkítheti egy-egy szereplő saját hangja.)

Azon az estén, mikor úgy döntöttem, hogy kiveszek egy kis szabadságot magamnak, Zorina is kiverte a hisztit. Pedig még az apja, a kis öreg mokány is megpróbálta csillapítani, hogy: „Hagyd csak, megjárja magát a világban, s meglásd, visszajön! Jobb helyet úgyse talál!“... Zorinából azonban, mint láng csapott ki a gőgös indulat, hogy amiért ők falun laknak, mégis az övék ez az ország; az anyja pedig odasúgta a lányának: „Köpj szembe, hogyha még beeresztem ide!“... Látod, olyan őszinte vagyok hozzád, hogy ez már túlzás. (Újabb pohár pezsgő.) Éppen vendégek érkeztek a faluba, engem is meghívtak a másnapi halotti torra. (Szünet.) Milyen volt a tor?!... Azt gondolod, olyan könnyű elmesélni. A sok siratóasszony közelről szinte félelmetes. A halott arca, emlékszem, nem keltett bennem viszolygást. A repedezett bőr a száraz, agyagos földhöz hasonlított. A szobában kámforos szesz szaga terjengett. A felravatalozott vénembert édeskés levegő lengte körül mégis. Képtelen voltam akár egy kortyot is lenyelni abból a cukor híján répalével, vagy Isten tudja, mivel édesített pálinkából, melyet az állami lerakatban előzőleg már „megszenteltek“. Hiába károgott a fülembe egy menyecske, hogy: „A dús olajban úszkáló halat jó lesz meglocsolni egy kicsit. A bűneidnek sem árt!“... Végig a falu hosszán ugyanazok a literes üvegek jártak szájról szájra, miközben a cigánylovacska vánszorogva húzta maga után a rázós szekeren a két deszkára tett koporsót, s az arcukat kendőbe bugyoláló asszonyok elváltoztatott, magas hangon sírták világgá gyászukat. (Sikítozás kórusban.) Egy óra múlva aztán láttad volna az egymás szavába vágó, torkos, duhajkodó gyülekezetet, mely a sírnál olyan szaporán hányta magára a keresztet, és áhítattal hallgatta a pópa éneklő körmondatait! A Zorina anyja puliszkát rakott ki egy mázas cseréptálba; a kövér túrót jól megzsírozta.

„Még kövérséget sem tudtunk szerezni, ugye, Tódor?“ – szabadkozott kipirulva. – Hogy az a csorba becsületes kinézésű legyen.“ A józannak már nem mondható vő, aki korábban a holmim közt talált gótbetűs könyv láttán a ravasz zsidókat meg a barbár hunokat kezdte szidalmazni, most belenyúlt a forró puliszkába és felordított...

Mikor a milicista megjelent, a patyolatfehér ruhás lélekről folyt a szó: a harmadik faluban eltemetett hajadon leányról, akinek nedves testén – a nyitott koporsóban bőrig ázott – kihajtott a rozmaring.

„Engem egyszer akkora árnyék kísért el hazáig, mint egy sürgönyoszlop!“ – hivalkodott a preszkurát kiporciózó háziasszony. A rámtört kacagástól szétfröccsent a számba vett forró puliszka. Zorina megjegyzése úgy ért, mint egy pofoncsapás.

„Te is barbár vagy. Nem érzed, mi a gyász! Nektek az ilyen bánatra szavaitok sincsenek.“

Ugyanaz a tányérsapkás kezdett faggatni engem még reggel, hogy áruljam el, hova dugták el a húst? A konyha cementjén tapicskoltam mezítláb a kifolyt sörben. A fejem kábult volt, elszóltam magam, hogy valami disznófejeket láttam egy üres koporsóban. „A Iuon báéban?“ – kérdezte a milicista.

Nem hinném, feleltem. Őt akkor mibe rakták volna ki a placcra a virrasztóknak... Ez az érvelés kissé felhéklizhette, mert hivatalos hangon rögtön magázni kezdett, és elkérte a személyi igazolványomat. Tudta, hogy munkanélküli vagyok...

Most pedig ott állt mögöttem a halotti toron. Éreztem, hogy elővigyázatlanság volt részemről kiereszteni-fröcskölni a számból a szerencsémet. (Csend, majd hisztérikusan.) Már nem muszáj beszarinak lenni. Ne vegyem a szívemre, ugye?! (Gunyorosan.) Ezt is csak kitaláltam. Jobb lesz, ha kicserélem a tekercset. (Hangszóróból hallani: sebesen forgatják a szalagot.) Vagy esetleg ezt még érdemes meghallgatni!... (Komor, visszafogott hangon.)

Azon az estén Zorina a falusi állomáson az üres vagon magas lépcsőjéről úgy vett le és szorított magához, mint egy krumpliszsákot. (Kiszólás, a közönség felé.) Szólni kéne a rendezőnek, hogy a hatásfokozás érdekében ki lehetne vetíteni a háttérre még néhány szívfacsaró jelenetet. (Megint a mesélő hangján.)

Zorina előbb azt hitte, hogy részeg vagyok. Aztán meggyőződött róla, hogy alaposan elagyabugyáltak. Mikor magamhoz tértem, állítólag azt a dalocskát dünnyögtem, amelyikre ő tanított meg. (Danol.)

Ne csodálkozz, Uram,

a korbács elkopik,

de a rüdeg szárnyas

parancsra nem tojik.

Feldagadt számra, képemre meredve ijedten fölsikított: „A vérről ismertelek föl, nem az arcvonásaidról!“ Az anyjával meg a sógornőjével kisütötték, hogy titkos helyen kevert kotyvalékkal fognak talpra állítani. Ráolvasással. (Kis szünet.) A kuruzslástól majdnem elpatkoltam. Mire bevittek a legközelebbi klinikára. Ott állították ki aztán a pecsétes orvosi papírt, hogy gennyes vakbélgyulladásom volt... (Kínosan röhécselve.) Ahhoz persze meg kellett hogy műtsenek. Még hat nap betegszabadságot is kaptam. (Halk nyögdécseléssel mocorog, mintha álmából ébredne. A szín lassan világosodik.)

Gyöngy életem lehetett volna... ha befogom a pofámat. Csak hát... (Felül; durva kuncogás.) Megint átvertelek. Ezek mind hőstetteknek számítanak előtted, ugye?! (Sérteni akar.) Nálatok még mindig Schönbrunnból diktálják az. ízlést és a filiszteri engedelmességet?! (Ordít.) Kopj le rólam! Vedd úgy, hogy ez az én álmom volt. (Nehézkesen áll föl. Kimerült, rekedt hangon.) A boldogság is, akárcsak a gonoszság, mindig mértéktelenül szakad az emberre. Váratlanul és elrettentően. Ez az én pechem. (Kacaja inkább fojtott zokogás, belülről rázza.) Az az állati trombitálás. Folyton a füledbe kürtölnek. Hiába mondod, hogy nem tudsz semmiről. (A visszafojtott indulattól remegve.) A szép „istenes“ beszédjük majd szétvetette a fejemet. (Felkap a földről egy horpadt iskolai földgömböt, s a melléhez szorítja.) Most azt akarod mondani, hogy mindez elmúlt. (Egy kicsit színpadiasan túljátszva.) Homlokodat a mellkasomba fúrod. Hallod az esztelen szívdobbanásokat? A jólét kézenfogva vezet hóhért és áldozatot – emlékezz csak vissza a figyelmeztetésemre! (Csend.) Szerinted kegyetlen vagyok? Legfeljebb önmagammal. (Leveszi a fogason árválkodó kalapot, és a földgömbfejre húzza. Majd lába elé dobva, cipője orrával egyet-kettőt pöccint rajta, végül nagyot rúg bele. Lehorgasztot fejjel, lassan járkálni kezd. Nem kihívóan, legfeljebb némi öngúnnyal.)

Van, amikor az öngyilkoság az egyetlen biztos megoldás. (Felnéz.) De aki nem érzi magát elég zseniálisnak?... Meg aztán egy idő után nincs is közönsége az ilyen mutatványnak. Mintha egy kavicsot dobnál a vízbe, de a csobbanás elmarad.

(A háttérre kivetített hatalmas koporsóra bámul: ő maga ül benne, mintha föl akarna kelni; de csak egy hörgésszerű, rémült hang hallatszik, s kemény csattanással rácsukódik a koporsó fedele.

Halk női sírás... Felénk fordulva, félig viccesen.)

Már itt se vagyok (a sírás erőteljesen cifrázva), Juanita, Annamari, Ági, Herta! S most tudom meg, hogy hozzád köt minden.

(Bohókásan sóhajtja, gesztussal is kifejezve, hogy nem tehet róla. Sarkon fordulva megindul, majd hirtelen megtorpanva visszafordul.)

Terhes vagy?! (Homloka ráncba szalad.) A nőgyógyász már látott. Sőt apuska is sejti. (Türelmetlenül.) Tökmindegy. Még el lehet csinálni. (Agresszív, vinnyogó sírás hallatszik.) Zsarolni akarsz? (Felcsattanva.) Miért jöttem el otthonról? Hogy végre szabad legyek. (Gyors léptek fel-elá.)

Olyan biztos vagy benne, hogy tőlem van?! (Egy húspotyolót hajítanak be az ajtón. Elkapja a fejét, majd kézbe kapva a bőröndöt, szinte futva távozna. Nadrágszára beleakad egy kiálló drótba. Elvágódik.)

Te rohadt kis kurva! (Sziszegve.) Eressz...

(A koporsó belsejében dörömbölnek.

Felfokozott szenvedélyű zene. Erőtlenül feltápászkodik, majd a szín belseje, a heverő felé pillantva hátrálni kezd.

Közben a hangszóróból kiáltások, zajok – fenyegetően.)

(Női hang:)

„Elmondom apuskának, hogy ki voltál! Besúgásra használtak... (Csattanó pofonok, kemény ütések, nyüszítés.) Egy szar senki!“ (Ruhaszakadás hangja.)

(Az ő hangja:) Elszakítottad az ingemet! (Egy nyekkenés a heverőn, erőteljes öklözés. Kazi iszonyodva hátrál; suttogva.)

Figyelmeztetni akartam, hogy hagyja abba. (Habozva hajol előre.) Mire ő véres nyállal szembeköpött. (Kárörvendő női kacagás.) Magamat is csillapítani szerettem volna, de... (A nevetés fuldoklásba csap át.) Befogtam a száját.

Már akkor kiszállt belőlem a lélek. Amikor torkon ragadtak... (Lihegés.) Vergődve próbált szabadulni.

(A hangszóróból:)

„Apus!... Strici! Szekus...“ (Hörgés, majd dulakodás zaja; Végül kemény koppanás. Kazi felordít.

Csend. Majd a hangszóróból csuklásszerű női zokogás és suttogás.)

„Úristen!...“

(Kazi szobormereven, szenvtelen hangon mondja, mint egy diagnózist:)

Keze véletlenül érhetett az üres pezsgősüveghez. Megragadta a nyakát, és lecsapott vele a fiú tarkójára. Az áldozatéra, aki többé már nem én voltam. Alig szabadította ki magát a mozdulatlan, nehéz férfitest alól, máris a lehetetlent kívánta tőle. Révetette magát, sírva szólítgatta.

(Csend.)

Ki emlékszik a végső ölelésre?...

S az első eszelős felismerésre (?)

(Hangszóróból:)

„Senki se felelős semmiért. Mindenki menjen a pokolba!“

(Sötétség)

(Függöny)

* Hervay

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék