Pomogáts Béla
Erdélyi lélek és kisebbségi humánum
Az erdélyi tolerancia arca a két világháború között *

Az erdélyi tolerancia eszméje mélyen összefonódott azzal a szellemtörténeti fogalommal, amelyet a két világháború közötti korszak kisebbségi ideológusai „erdélyi léleknek” neveztek. Ezt a valójában romantikus szemléleti alapokra épített fogalmat az erdélyi múlt hagyományainak feltárása és kultusza, valamint a külön erdélyi (regionális) tudat kialakításának igyekezete vetette fel. Többen: Ravasz László, Makkai Sándor, Kristóf György, Kuncz Aladár, Kós Károly és Balázs Ferenc tettek kísérletet arra, hogy a tudós, a publicista és az író eszközeivel írják le az erdélyi magyarság közösségi jellegzetességeit, mintegy nemzetiségi karakterét. A „nemzeti jellem” kutatása a polgári nemzettudat kialakulása: a felvilágosodás óta foglalkoztatta az európai tudományos és művészeti életet. Elsőnek Montesquieu (De l’esprit des lois, 1748) és Hume (Essay of National Character, 1775) próbálta meghatározni az európai nemzetek jellemét. A német idealista filozófia a történelmi fejlődés magyarázataként használta a „néplélek” fogalmát. Herder (Kritische Wälder, 1769) szerint az irodalom és művészet történetét a bennük alakot öltő „néplélek” ismeretében lehet megérteni. Hegel azt tanulmányozta, hogy a „világszellem” milyen egyéni változatokban jelenik meg a különböző nemzetek története során (Vorlesungen über die Philosophie der Weltgeschichte, 1840). A tizenkilencedik század pozitivista szellemű pszichológiája, elsősorban Herbart és Wundt próbálkozott meg azzal, hogy valóban tudományos alapra helyezze a néplélektani kutatásokat.
A huszadik századi „nemzetkarakterológia”, amely e kutatások nyomába lépett, azonban már feladta a tudományos módszert, és a történetfilozófiai spekulációk és az „életfilozófiák” hatása alá került. Különösen a szellemtörténeti iskola fáradozott azon, hogy meghatározza a különféle nemzetek és regionális népcsoportok jellemét. Dilthey, Troeltsch, Worringer és Nohl mintegy kollektív egyéniséggel ruházták fel az egyes népeket, valamely alapvető közösségi jellemvonás érvényesülését keresték a nemzetek történelmében és művelődésében, és gyakran irodalmi szimbólumokban próbálta megragadni a nemzetek karakterét. A német Keyserling (Das Spectrum Europas, 1928) és a spanyol Madariaga (Ingleses, franceses, espanoles, 1928) a nagy európai nemzetek jellemét próbálta összehasonlítani. A nemzeti karakter meghatározására törekvő irodalom széles körben hatott, s ezzel együtt hatottak a tudományos módszerekkel kevésbé megalapozott spekulációk, a tudományos mezbe öltöztetett nemzeti mítoszok is.
A magyar szellemi életben is megnőtt a néplélektani és nemzetkarakterológiai elméletek szerepe. Jellemző volt, hogy ezeknek az elméleteknek a hátterében általában nem tudományos anyaggyűjtés és módszeres munka, hanem mindig valamilyen történetfilozófiai és művelődéspolitikai elgondolás rejlett. Ilyen elgondolások szabták meg a kidolgozott nemzeti jellemkép természetét. A két világháború közötti korszakból könyvtárnyi irodalmat idézhetnénk fel mindennek igazolására. Kiváló történészek és írók is szerepet vállaltak a magyar nemzeti karakterről képet adó nézetek kidolgozásában, közöttük Szekfű Gyula és Babits Mihály, Karácsony Sándor és Prohászka Lajos, Fülep Lajos és Eckhardt Sándor, Féja Géza és Kodolányi János, Keresztúry Dezső és Illyés Gyula. Az általuk kialakított nemzetképek természetesen élesen eltértek egymástól, nem voltak egymásnak megfeleltethetők.
A két világháború közötti transzszilvanista irodalom érdeklődése az erdélyi jelleg és az erdélyi lélek iránt valójában még a magyarországi nemzetkarakterológiai irodalom virágzása előtt kialakult. A nemzetiségi önérzet kialakítása és a soknemzetiségű romániai társadalomban való elhelyezkedése érdekében kellett fejleszteni a regionális tudatot. Ez a tudat egyelőre romantikus-idealista alakot öltött, mint ahogy maga a transzszilvanista ideológia is romantikus és idealista gondolati elemek szövevénye volt. A nemzetiségi önkeresés transzilván útja az erdélyi jelleg, az „erdélyi lélek” feltételezéséhez és kutatásához vezetett. Az „erdélyi lélekkel” foglalkozó írók és közírók egy része nem beszélt különálló erdélyi karakterről, úgy gondolta inkább, hogy az erdélyi történelemben és irodalomban az „eredeti”, „romlatlan” magyar nemzeti jellem van jelen. Az erdélyi történelem jellegzetességét kutatta Makkai Ernő, aki Dilthey és Windelband tanítványaként próbálta leírni Bethlen Gábor korának „szellemét” (Bethlen Gábor Erdélyország fejedelme, 1913), majd Ravasz László református püspök, aki az 1926-os Nagyenyedi Albumban megjelent Erdélyi lélek című szép esszéjében az „örök magyar lélekkel” azonosította az erdélyi jelleget. Makkai Sándor, Erdély református püspöke hasonló módon értelmezte az „erdélyi szellemet.” „Először azt kell határozottan megállapítanunk – jelentette ki Az erdélyi szellem című, 1925-ös tanulmányában –, hogy az erdélyi magyar szellem nem más szellem, mint az egyetemesen magyar. Külön mivoltáról, sajátosságáról szó sem lehet abban az értelemben, hogy a magyar fajon és nemzeten kívül, attól lényegében idegen valóság lehetne. (...) Itt az egységes magyar szellemnek egyik megnyilvánulásáról van szó, melyet nem faji és nemzeti, hanem történeti és természeti viszonyok színeztek sajátossá.” Ennek az erdélyi magyar szellemiségnek a történelmi képviselőit Martinuzziban, Bethlen Gáborban, I. Rákóczi Györgyben és Teleki Mihályban, tudományos és irodalmi képviselőit Bethlen Miklósban, Apáczai Csere Jánosban, Bod Péterben, Árva Bethlen Katában, Kőrösi Csoma Sándorban, Bolyai Farkasban, Bolyai Jánosban, Kemény Zsigmondban és Mikó Imrében találta meg.
A transzszilvanizmus híveinek többsége ezzel szemben az erdélyi magyarság külön lelkiségét és jellegét tételezte, s ennek a külön karakternek a vizsgálata révén igyekezett meghatározni az „erdélyi lélek” fogalmát. Kós Károly, Kuncz Aladár vagy a fiatal nemzedék sorából Balázs Ferenc látták úgy, hogy már csak az erdélyi táj, a különleges hegyvidéki környezet is hatással volt az erdélyi magyarság (általában az erdélyi népek) jellemének és műveltségének alakulására. Ebben az elképzelésben Kuncz esetében Taine „milieu”-elmélete, Kós Károlynál az angol preraffaeliták romantikus művészetszemlélete hatott. A táj hatásánál lényegesen többet jelentett a történelem meghatározó ereje; a sajátos erdélyi fejlődés, amelynek az „erdélyi gondolat” hívei szerint alapvető szerepe volt a különleges erdélyi magyar szellemiség kialakulásában.
Makkai Sándor idézett tanulmánya szerint az erdélyi magyar lélek legfontosabb tulajdonsága az ellentétes erők közötti okos és türelmes egyensúlyozás és az a demokratikus érzés, „amely az emberi jogoknak a szellemi értékek alapján való kiterjesztésében nyilatkozik meg.” Ennek a demokratikus érzésnek volt történelmi hőse a hajdúknak kiváltságot adományozó Bocskai István és a protestáns lelkészek nemesi jogait biztosító Bethlen Gábor. Az egyensúlyát kereső, szellemi épségét védelmező és etnikai, vallási, politikai, valamint kulturális toleranciára törekvő, hagyományos erdélyi magatartás következménye volt, hogy az erdélyi magyar művelődés nagy alakjai sorra a legnagyobb eszmékért lelkesedtek, s mégis beérték azzal a szűkebb lehetőséggel, amit számukra a történelem nyitott. „Apáczai – írta Makkai Sándor imént idézett írásában –, aki a nyugat-európai színvonalú magyar akadémiáért lángol, de csendesen dolgozik a kolozsvári schola nebulói közt; Kőrösi Csoma, aki az őshaza fantomja után fut, de megtört szívvel is lankadatlanul rója a tibeti nyelvtan sorait; Bolyai Farkas, aki húsz évszázad matematikusait akarja egy csapásra felülmúlni, de egész odaadással ápolja kertészetét és építi a csempekályhákat a nagyságos uraknak; Kemény Zsigmond, aki államférfiúi becsvágyának romjain hideg művészettel analizálja a szenvedélyek túlzásaiból kirobbanó végzet tragikumát.” Ők Makkai Sándor szerint az „erdélyi szellem” igazi képviselői és hősei.
Az erdélyi magyar karakter talán legfontosabb eleme, az „erdélyi lélek” kutatói szerint, a reálpolitikus hajlam, a valóság ismerete és a történelmileg kialakult tolerancia. Az erdélyi magyarság, érveltek, küzdelmes története során mindig arra kényszerült, hogy számot vessen a valósággal, és ne vágyai szerint igazodjék, hanem önvédelmének politikai szükségszerűsége szerint. Ennek a reálpolitikus hajlamnak volt bizonyítéka a fejedelmi Erdély története, amelynek során akkor virágozhatott a gazdasági és kulturális élet, midőn a politikai vezetés a kor valóságos feltételeihez igazodott. Az ország akkor került mély válságba, a nemzeti pusztulás szélére, midőn a józan reálpolitikát ábrándos kalandok váltották fel. A reálpolitika hagyományai Martinuzzi, Báthori István, Bocskai, Bethlen és I. Rákóczi György személyéhez fűződtek, a sikertelen kalandorkodás példája Báthori Gábor és II. Rákóczi György szerencsétlen politikája volt. Bethlen Gábor, állapította meg Makkai Bethlen Gábor lelki arca című 1929es tanulmányában, a „kitartásnak, türelemnek, leverhetetlen vállalkozókedvnek, önmérsékletnek, józanságnak, számító okosságnak, el nem fáradó életakarásnak megtestesítője és mintája” volt.
A reálpolitikus érzék, a türelem és az önmérséklet hagyományos erdélyi tulajdonságait látta Makkai megtestesülni Kemény Zsigmond alakjában is. Erről 1925-ben írott Kemény Zsigmond lelke című tanulmányában beszélt: „Mélységesen komoly lelkiismeret, zordságában is nemes erkölcsi puritánság és szilárdság, a mások hitének tisztelete mellett szentül ápolt vallásosság, előkelő liberalizmus, demokratikus életfelfogás, a szellemi javakat mindig az anyagiak felett magasan értékelő becslés, mindenben az egyetemességre törekvő világnézet, a lehetőségekkel nagy önuralommal számot vető bölcsesség, a legközvetlenebb feladatok iránti hűséges szeretet, íme: a (...) szinte szimbolikusan tündöklő erdélyi értékek, melyeknek Kemény élete, költészete és politikai működése egyaránt hűséges tükre volt.” A bölcs egyensúlykeresés, a türelmesség, a nyugalom és a valóságismeret voltak azok a tulajdonságok, amelyekben a transzszilván ideológia az „erdélyi lelket” megragadni és leírni igyekezett.
A transzszilván ideológia az erdélyi népek, valamint kultúrák közös hagyományainak és történelmi sorsközösségének gondozására vállalkozott. Ebből következett, hogy nemcsak a magyar nemzetiség körében, hanem az erdélyi román és szász népnél is ki szerette volna mutatni a közös „erdélyi lélek” befolyását. Az erdélyi toleranciának is, ennek a kulturális, mondhatnám így is: lelki közösségnek a feltételezése volt az eszmei alapja. A transzszilvanista tanítások szerint a történelmileg kifejlődött erdélyi jelleg nemcsak az erdélyi magyarság, hanem a másik két erdélyi nép szellemi alkatában és kultúrájában is érvényesült. Az erdélyi gondolat hívei szívesen hasonlították össze az erdélyi nemzetek irodalmát és művészetét, azzal a céllal, hogy kimutassák a bennük munkáló történelmi rokonságot, a mélyen ható összefüggéseket. Kuncz Aladár a „nyugati műveltség alapelvei”-nek közös elfogadásában látta ezt a lényegi rokonságot és Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában című 1928-ban közölt tanulmányában Apáczai Csere Jánosra, Kőrösi Csoma Sándorra, a „Şcoala ardeleană” íróira (Petru Maiorra, Samuil Micu Kleinre, Gheorghe Şincaira), Coşbucra, Honterusra és Brukenthalra hivatkozott. Kós Károly Erdély című „kultúrtörténeti vázlatá”-ban az erdélyi népművészet és építészet fejlődésének közös vonásaiból vezette le a kulturális rokonság gondolatát: „Ha már most egymás mellett és egyszerre nézzük és egymással összehasonlítjuk Erdély képzőművészeti emlékeit, akkor önkénytelenül is meglepő és őszintén meggyőző az az időrendben állandóan és következetesen közeledő rokonság egymástól fajban, származásban, kultúrában merőben különböző népeinek kultúrtermékei között.”
Ebből a gondolatból valamiféle közös „erdélyi psziché” feltételezése következett. „Ezer esztendő – fejtette ki Kós ennek a közös pszichének a kialakulását – nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együttélő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is típusosan erdélyivé tegyék. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbelí; fizikumban is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha.”
Hasonló elveket fejtegetett a svájci példára hivatkozva Albrecht Ferenc, akinek Kós mellett a kalotaszegi néppárt szervezésében volt vezető szerepe. A Pásztortűz 1922-es évfolyamában megjelent Erdélyi öntudat című írásában olvashatók a következők: „Erdélyben is határozottan beszélhetünk, mint tényről, hogy van a magyar, a román, a szász faj nemzeti öntudatán kívül egy erdélyi öntudat, mely sajátos vonást – oly sajátosat, mint Erdély – ad mindegyik nemzet öntudatának. Ez az öntudat pedig mindhárom nemzetnél ugyanaz és faji egyéniségük különbözősége dacára nemzeti egyéniségük ennyiben – bármely nemzetben meglévő öntudat mértékéig – közös.” A „keleti Svájc” eszméje, amelyet még Jászi Oszkár vetett fel és hirdetett, és amely maga is a demokratikus tolerancia eszmevilágának megnyilvánulása volt, a transzszilvanisták regionális tudatában élt tovább.
Az „erdélyi lélek” eszméjét az erdélyi népek közül csupán a szászok fogadták el egy időben. Friedrich Müller-Langenthal nagyjából a Helikon íróihoz hasonlóan határozta meg az erdélyi népek közös szellemiségét, midőn a Pásztortűz 1926-os évfolyamában megjelent Az erdélyi lélek című esszéjében a nemzeti sajátosságok védelmének hagyományára és az egymás iránt érzett türelmességre utalt. Egy másik kiváló erdélyi szász író: Otto Folbert szerint, aki erről 1928-ban ugyancsak a Pásztortűzben közreadott Az erdélyi kozmosz című írásában nyilatkozott, Erdély „a földrajzi, gazdasági és népi arculatok olyan sokféleségét tükrözi, hogy politikai önállóság nélkül is önmagában zárt és teljes teremtés gyanánt hat.” A szász írókhoz csatlakozott a román Ion Lemeny, aki a brassói Klingsorban 1926-ban közölt Persönlichkeit Siebenbürgens című tanulmányában emelt szót a nemzeti sajátosságokon felülemelkedő erdélyi szellemiség gondozása mellett. A transzszilvanisták szerették volna megnyerni az erdélyi román irodalom egyetértését is a különleges „erdélyi lélek” eszméjének. Ez azonban csak igen kis részben sikerült. Nicolae Iorga, a román szellemi élet egyik legnagyobb tekintélye az „erdélyi lélek” vitájában, amelyet a szász Siebenbürgisch Deutsches Tageblatt kezdeményezett és a Pásztortűz folytatott, elismerte ugyan Erdély különleges hagyományait, végső soron mégis a román kultúra teljes egységére hivatkozott, és az ország szellemi egységének kialakítását sürgette. Vagyis a „nagyromán állameszme” elfogadását kívánta ráerőltetni az erdélyiekre, közöttük a magyarokra és a németekre is. Mindez a hagyományos bukaresti nemzetállami, etatista politikából következett. Iorga ugyanakkor elismerte annak jogát, hogy a Romániában élő nemzetiségek szorosabb kapcsolatba lépjenek anyanemzetük kultúrájával.
Az erdélyi történelem, az erdélyi élet és művelődés hagyományai, a huszadik század első felében kialakult erdélyi többnemzetiségű társadalom sajátos szerkezete minden bizonnyal befolyásolták az Erdélyben lakó népek, közöttük az erdélyi magyarság szokásait, életvitelét, történelmi tudatát és kultúráját. Ezek a történelmi tapasztalatok és hagyományok erősítették meg az etnikai, vallási, politikai és kulturális tolerancia szellemiségét, és alapozták meg a cselekvő humanizmus eszmeiségét. A „kisebbségi humánum” eszméje a tolerancia szellemiségéből következett, ennek kiegészítője és eszmei támogatója volt. Nemcsak Erdélyben, hanem például a szlovákiai magyarság körében is, ott Fábry Zoltán és a Sarlós-mozgalom fiataljai képviselték a „kisebbségi humanizmus” gondolatát.
Az erdélyi írók, különösen az „erdélyi gondolat” hívei valójában a szükségből csináltak erényt: a kisebbségi helyzetet sajátos műhelynek tekintették, amelyben jövendő eszmények formálódnak, a kölcsönös türelem, a nemzetek közötti megértés, a kelet-közép-európai testvériség eszményei. „A kisebbségi irodalmakban alakul ki – hirdette Kuncz Aladár a kolozsvári Ellenzék 1927. május 2-i számában közölt A Helikonról című írásában – az elkövetkezendő Európa lelke. Amíg mindenütt másutt a hatalmi pozícióért folyik a harc, s a gondolatnak szárnya a földi tusákban megtörik, addig mi a szemünket csak az eszmék világára függesztjük.” Az erdélyi élet, a nemzetiségi lét valósággal modellé vált Kuncz Aladár és társai számára, a szülőföld története és hagyományvilága mintha azokat igazolta volna, akik kölcsönös toleranciával szeretnék feloldani a szomszéd népek ellentéteit. „Erdély hangzott Kuncz egyik nyilatkozata, amelyet Molter Károly A keleti állomáson címmel jegyzett fel az Erdélyi Helikon Kuncz Aladárt búcsúztató számában 1931-ben – hagyományos kötelessége a kisebbségi érzés föltárása, az európai élhetőség próbája, a megférés fajok, az osztályok váltakozó hatalma alatt, az ítélkezés minden igazságtalansága fölött. (...) Erdély kínálkozik gyógyszerül a kontinensnek, ahol eddig mindig fontosabb volt a térképrajzolás a népek békéjénél. Itt nem uszítás a hazaszeretet, a tüze itt nem gyújt, hanem világít, hogy mellette egymástól tanulhassanak a versengő népek.” Az „erdélyi modell”, ahogy a transzszilvanisták képzeletében és írásaiban megjelent, az ellentéteken és elfogultságokon felülemelkedő együttélés alkotó példáját tárta a közvélemény elé.
A kisebbségi humánum értelme ennek az alkotó példának az érvényre juttatása volt. A kisebbségi humánum nem pusztán szép szavakat és nemes ideálokat jelentett, ellenkezőleg, felelősségtudatot és cselekvést, józan politikát és a kölcsönös bizalom kialakításának áldozatos szolgálatát. A Helikon írói persze különbözőképpen értelmezték ezt a szolgálatot: Makkai Sándor az erdélyi magyarság „erkölcsi revíziójától” várta a kisebbségi élet biztos öntudatának és etikájának kialakulását, Kuncz Aladár a nyugat-európai liberális hagyományok szellemében képzelte el az erdélyi és a Duna-völgyi népek találkozását, Kós Károly az erdélyi történelem regionális tradíciójában látta a kisebbségi humánum zálogát, Tamási Áron és Kacsó Sándor pedig a demokratikus fejlődés és a plebejus elkötelezettség eszméihez kötötte a nemzetiségi közéletet.
A humánus értékek védelme, a kölcsönös méltányosság és tolerancia, a szomszédos népek közötti összefogás gondolata jelentette eszméik és magatartásuk közös alapját. A Helikon íróit az a felismerés vezérelte, hogy a kisebbségi élet általános válságából az egyetemes emberi értékek képviselete által keressenek kiutat. „Kisebbségi nép – jelentettei ki Kacsó Sándor Kisebbségi jövőnk útja című, 1937-ben a brassói Erdélyi Magyar Évkönyvben megjelent írásában – csak humanista politikát vallhat magáénak, vagyis olyan világszemléletű politikai irányzatot, amelyben a humánum elvei leginkább érvényesülhetnek. Ezen a síkon találkozhat a világ legnagyobb szellemiségeivel, s oldala mellett érezheti a haladást parancsoló történelmi erőket.” Végül is elmondható, hogy az erdélyi magyar irodalom, a helikoni íróközösség történelmi feladatának érezte az etnikai, vallási, politikai és kulturális tolerancia és az ebből következő kisebbségi humánum képviseletét, és ennek a feladatvállalásnak nem kevés erkölcsi súlya súly volt a háború után elvadult, politikai szélsőségektől fűtött, a bolsevizmustól és a nácizmustól gyötört kelet-közép-európai élet mostoha feltételei között.

* Elhangzott az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre találkozóján, 2000. december 1-én, Kolozsváron.