Csanádi Imre
Lajos Király, udvarostul
a Képes Krónika első lapján
Az 1360-as évekből
Urunk Lajos, elülső képen,
országol, ülvén középen,
kőből faragott királyi széken,
melynek méltó mennyezeti,
magasra nővén, megveti
kép kerítését, lágy-kékkel írottat,
arany levéllel sűrűn futtatottat, –
homlokán toronyfiakat fitogtat.
Lajos királyunk
koronásan,
regnál leomló
hölgymenyét palástban, –
tartván aranypálcát és
-almát:
esméri
magának-fölötte
uraként
csak az Egy-Isten hatalmát.
Öltözeti olasz szabású,
veres és barna sávozású.
Kékellik, keresztbe taszítva,
lábán feszes, olasz harisnya.
Négybojtú párna farának alatta:
ne törje a márványkő padka.
Tekintsünk király orcájára:
nincsen bajusza, sem szakálla, –
követ ebben is olasz módot.
Két ránc, gondmarta, orr tövén vonódott.
Indulat süt tekintetében, –
sandának mondhatnánk más néven.
Mi tagadás? ferde a válla...
Hatalmas úr, de – csak kiüt hibája.
(Jó, hogy Arany János nem látta:
esett volna szomorúságba.
Kit zordul megviselt a bánat,
kellett: Lajost álmodja daliának.)
Király jobbján magyari urak,
pallost vonván, udvarlanak,
páncélos, vértes, sisakos bárók,
térdig zekében, hímesen tarkállók.
Napnyugati főlovagoknak
láttassanak mind: arra igen adnak.
Balján szép renddel a királynak
napkeleti hadnagyok állnak.
Kinek-kinek hosszú kaftánja
virággal gazdagon kihányva.
Ki-ki fegyverét
szorongatja:
íj, buzogány az, görbe szablya.
Fejeken söveget viselnek:
ki-ki másfélét mindamellett.
Tiszteljünk és alítsunk bennek
kun, jász, orosz kisfejedelmet. –
S foglaltatik jeles keretbe
– mely készült maga is
remekbe,
felcímerezve-csillagozva,
indát, virágot, majmot-mit bogozva
arannyal csipkés ornamentikává –
kép alatt textus; ha-ki látá,
bizonygatni bezzeg nem unta:
király kezébe méltó mestermunka.
Sorakozik a pergamenre
gót betűk békés hadirendje,
komoly-feketén, levelek-hosszat, –
helyet juttatván előbb a pirosnak.
Pálcikáját pírosba mártva
kap scriptorunk a Krónikába.
Felső sarkot gonddal kihagyja,
iniciálénak miatta.
Szép arany A iniciálé, –
hídján alul apró király, királyné,
fohászkodik lenn, térdre hullva,
felhős kék magasba bámulva.
Koszorús fényben, koronásan,
aranyos híd felett ki más van?
Szent Katalin, gyönge leányzó, –
királyt mégis térdre alázó.
S ki parancsol magyarnak, jásznak,
kunnak, orosznak – lám csak:
kisdedként, merő jámborság, alázat.
Bábtáncoltató
Li
Szung (1160–1243) selyemre festett képére
Könnyű
kendő a fején,
kötve kacér-feketén,
szürke fátylat vállra vet,
ide-oda jár a rém.
Minden ajtó nyitva áll,
jár a házaló halál, –
lakja művelt mandarin:
hajlékába betalál.
Kapja-rántja bábuját,
nyüstön csüngő csontfiát,
otthonosan kuporog,
játékához látva-lát:
Hejja-hajja, hopp te, hó,
ugrándozz, apró bohó,
mozgasd minden porcikád,
most ügyeskedj, most való! –
Félve rábámészkodik,
kontyos hölgy sikoltja: csitt!
fald az emlőt, magzatom,
meg ne fordulj: megvakít!
Bezzeg mindig közelebb
két nagyocska kisgyerek
kúszik-mászik, fut-lohol,
mohó szemük kimered:
Ilyen játék kell nekünk!
ilyenért epekedünk!
ilyent soha nem kapunk!
mit ér így az életünk?!
Kis
halált, ni, nagy halál
zsinegrácson ráncigál –
hogy bokázik! hogy forog!
milyen fürgén táncikál!
Jaj, de mókás bábu vagy!
szakasztott akár a nagy:
kerekszemű, csupacsont...
Halál néni, bábut adj! –
Fülig szája fölreped,
halál néni csak nevet, –
két üreg két vak szeme,
csont-ujjával integet:
Jöjj, szép hajcsimbókosom:
husikád lemardosom!
Játsszunk együtt! sejted-e:
mennyivel jobb csupaszon?
*
Megbarnult az ó-selyem –
friss a kép és eleven,
diszkrét elegancia,
tréfás és könyörtelen.
1973
Quo vadis?
A csíksomlyói oltár egykori szárnyképére
Urunk Jézus alászálla,
útfélen egy kőre álla.
Minden testi öltözeti:
egy szál palást, földig omló,
piros palást, zölddel béllett.
Le
ne hulljon szent válláról:
arany boglár összefogja.
Ennyi pompa megilleti –
már ha egyszer Fiúisten.
Szent ágyékán fejér berhe –
mezítelen máskülönben.
Gyakott sebek virítanak
kezefején, lábafején.
Szent oldalán hasított seb –
el nem hagyná: öt szent ordó.
Szent orcáján szomorúság –
el s eltekint Róma felé.
El s feltekint zöld hegyekre –
s azt gondolná: csíki hegyek.
Csak látja ám: Róma felöl
jő egy barát, nagy loholva,
úton csattog csupasz talpa.
Jő kámzsásan pilisesen –
s azt gondolná: ferences pap,
nem más helyről: Csíksomlyóról.
Ha tonzúrás, ha szakállas:
sárigbőrű fél-tatár az.
Sóhajt egyet Urunk Jézus:
ihol, ez az én emberem!
Szóval mondja Urunk Jézus:
– Én es székely, tés es székely;
quo vadis, hova mensz, Péter?...
Szent
Péter – mert ki más volna? –
csak felkapja csüggedt fejét.
Be megőszült! kő megszánná!
remeg egy szál glóriája.
(Jelesebb, lám, Jézusunké:
gallyas vesszők negyedelik.
Ennyi esmég megilleti –
már ha egyszer Fiúisten.)
Urunk Jézus szól ismétlen:
– Quo vadis,
Péter? azt kérdem!
– Grácia árva
fejemnek!
jó Mesterem, már megengedj:
el-ki Rómából futok én!
kénok elől nyargalok én!
mert vexálnak, mert üldöznek,
reám mert ott törvényt tesznek:
ingem rútúl veszejtenek,
keresztfára feszejtenek,
fővel-földnek függesztenek!
Szól szelíden Urunk Jézus:
– Térüli,
Péter, távozz vissza.
Szemed fordítsd sebemre,
elméd kínszenvedésemre:
meg kell légyen, nincs másképpen,
osztozhassunk dicsőségben. –
Péter, szegény, hajt szép szóra,
mégis mintha lógna orra.
S bátor nem írták szalagra,
fakad szája ily szavakra:
– Ámen, Uram!... S visszáld jóra:
menyünk esmég Csíksomlyóra,
mü kedves laktunk-földünkre,
ott századolván kedvünkre,
ferences fő monostorban,
más szentekvei egy-csokorban,
oltárról kik ékeskednek
búcsújáró székelyeknek.
S majdan reánk ha únnának:
Pesten szállással kénálnak:
még dícsérendőbb templomban,
vaj – mondjam-é? – muzeomban.
Állunk ott es egymás mellett,
új s új népek megüsmernek:
ingem így, barátkámzsában,
téged piros ángliában.
Kezed-lábad keskenyellik,
hosszallani nem restellik,
ki-ki méges igenelli:
jártod-kőltöd fejedelmi.
Mások mind csak reám néznek,
vélném, bizony megigéznek.
Szólongatnak es immáron:
Quo vadis, Tamási Áron?...
1972
Mária és Erzsébet
M. S. mester Selmecbányai oltárának
szárnyképére (1506)
Erzsébet asszony láttatik e képen,
repdes a magzat, dagadó méhében,
mikoron hozzá maga-személyében
Mária mégyen.
Mária, szép szűz, virágok virága,
piros köntösbe, vont-arany ruhába,
öltözék, ékes komolyságba,
mennyei mátka.
Zsong még fülében szava Gábrielnek;
benne is, tudja, megfogant a Gyermek.
Közli nénjével, ihol, a Kegyelmet:
csók kezet illet.
Mennyi méltóság, lebegő kecsesség!
Két hölgy köszönthet egymásra szerencsét.
Fehéren burkol fejet patyolatvég,
sőt repes is még.
Körül tavasznak mindenek örülnek,
fű-fa zöld, kéklőn hegyek ünnepelnek, –
kedvre vad kőszál, varasodva, gerjed:
jöjjön a Gyermek!
Gót arany villog sima-boldog égen,
béke víz tükrén, vártornyok kövében,
szerte-kószáló halandók szivében,
mint soha még nem.
Hát a plánták mily vetekedve ontják,
hódolatként, a reneszánszi pompát!
Kék irisz büszkén bodorítja kontyát, –
söprik a szoknyák.
Les rajongón a kegyes asszonyokra
bíbor orcákkal bazsarózsa bokra;
karcsú tő epren
szirom-csillagocska –
mind mosolyog ma.
Jaj pedig, mit nem mutogat még tábla!
Gyermekből Férfi – kínba megy, halálba!
Irtózz, keresztyén! – ama szent dámákra
sandítva bárha.
Ujjong, zsolozmáz gazdag Selmec-Bánya,
pór, pap, mészáros a keresztet hányja.
Áll a szép oltár! – a Céhnek sem bánja
bő adománya.
Köss batyut, piktor! Nézz új hazát,
házat!
Munkát és márkát – jó az Isten – más ad!
Láthatják: M. S. – majd: 1506...
Virrad a Század.
1972. szeptember 7–8.
Hóolvadás
Szinyei Merse Pál
festményére
(1884,
majd 1895)
Sem kinn, sem benn, nem
kelt el a Majális, –
beleunt lassan a játszmába Pál is.
Minek a kép? Hogy műítész lerántsa?
bérmálja „delirium koloránsra“?
Maradt a birtok, tót falucska, Jernye...
Nap napra gyűlt, mint romra könnyű pernye,
majd hónapokká, évekké dagadva,
sejlik, vagy sem: mi lappang lenn, alatta.
Asszony sóhajtja hamva-bája vesztét,
lila ruháját molyok már kikezdték.
Dinnyeg-dünnyög, pohosodik a gazda,
verődik állán ezüstös borosta.
Jószágot ad-vesz, kalkulál: mi-hogy kel?
bontat-javíttat, szót vált
béresekkel.
Vagy kocsikázgat, itt-ott
eltarokkoz,
rándul Szinyére, Merse-rokonokhoz.
Ugratják gyakran: Pali vagy! egy
frászt Pál!
még pepecselgetsz? jobb volna:
vadásznál! –
Pedig ecsetjét rég a sutba dobta,
nem pingál többé... legfeljebb, ha
lopva.
Seb, gúnyos emlék: vásznon harsogó
zöld...
Eh, gazda ő! Mi fontosabb? A jó
föld!
Frivol színekkel ugyan mit akarna?
egy izgatja: a szántásé, a barna.
A télvégi, a porhanyón parázsló,
fehér lárváját csak alig lerázó.
Megbabonázza egy kanyargó árok,
mélyén melynek a hólé elszivárog.
Dús bársony-barnát hó tarkázza
gyéren:
néhány szakadt csík, ferdén és
fehéren.
Elő az állványt! Föl a
horizontot!
Vonal, vízszintes, mégcsak meg sem bontott.
Kevés ég, sok föld, aztán szinte semmi,
hacsak... De azt is bajos észrevenni:
a szurdokban dög foszlik, rajta varjak,
ülnek tavaszi, rusnya lakodalmat. –
No, megvolna... Pál úr csak nézi, nézi:
Mi ez? Kudarcát újabbal tetézi?
A kép is döglött! – Bosszús, félretolja...
Lomb zsendül, lomb hull, jön-megy
fecske, gólya,
és évről évre vetés, takarítás,
vármegyén bankett, hasonló egyéb más.
Aztán... Hogy? Mindegy! lobbot vet a
kedve:
fest újra! fest!... és
előszedegetve
újból a néhány, megtorpant kísérlet...
A „döglött“ szintén... Talán most
megéled! –
Igen, az éggel van baj
itt, az éggel!
Ide játékos, nyíló, gyenge kék kell!
Felhőcskék rája,
borongók-derengők,
szopránt és altot
váltakozva zengők.
És fölfelel, harmóniába fonja
mindezt a szántás basszus-baritonja. –
Így kezdtek sorra gyúlni, égni, élni
Szinyei Merse Pál úr Őszikéi.
1972. szeptember 23.
