SZEMLE

Valóságköltészet

Mészöly Miklós: Oh, che bella notte. Novellák. Pont Kiadó, Budapest, 1997.

Egy könyv megjelentetése szimbolikus, értelmezhető gesztus. Hogy ezt miért fontos hangsúlyozni vagy megemlíteni? Elsősorban azért, mert a gesztus befolyásolja a könyv megítélését – olvasását. Másként veszek a kezembe egy hanyag nemtörődömséggel odanyújtott munkát és másként egy ünnepélyességgel övezett alkotást.

A Pont kiadó megjelentette Mészöly-kötet nem csupán írója miatt jelentős, hanem azzá teszi a kiadó gesztusa is, amellyel átnyújtja az olvasóknak. A kötet egyszerre, egyazon időben angolul, oroszul és románul jelent meg, a kultúrák közelítését szolgálva, nem csupán az európai kontinensen, hanem tágabb térségben is. (A kiadó Conflux programja keretén belül jelenteti meg a szomszédos népek irodalmának jeles képviselőit, egyszerre több nyelven, azonos borítóval, és a fogadó nyelvek irodalmának egy-egy ugyancsak jeles alkotója írja az utószót.)

Mészöly Miklós elbeszéléseit, rövidprózáját az 1975-ben megjelent Alakulások című gyűjteményes kötet után az 1989-es Volt egyszer egy Közép-Európa tárta az olvasók elé. 1991-ben egy újabb kötet jelent meg, Az én Pannóniám címmel, majd a Jelenkor illetve a Kalligram Kiadó jóvoltából több novellaválogatás látott napvilágot. Ezek a kiadások is jelzik Mészöly jelentőségét a huszadik századi magyar irodalomban. De jeleznek mást is, ugyanis a válogatások minden esetben új és új látószögekben mutatják az életmű eddigi darabjait, és talán így válik igazán érzékelhetővé az a rendhagyó írói technika, amely mikrototálok sokaságából alkotja meg az. elbeszélések panorámáját – egy kimerítőbb, telítettebb, sűrítettebb ábrázolás- és megjelenítésmódnak a jelenlétére láthatunk. Thomka Beáta a Mészölyről írt egyik elemzésében (in. Áttetsző könyvtár. Jelenkor Kiadó, 1993) beszél arról, hogy látványosan előtűnt immár, hogy a lineáris olvasat lehetőségét már-már teljességgel meg lehet szüntetni, s hogy mennyire nem nyújt képet a regényről, azt elsősorban az új horizontokban felbukkanó Mészöly-elbeszélőművészetből tanulhattuk meg. Következtetése pedig, hogy: megkerülhetetlenné vált egy összefüggéseket, szerkezetbe-állításokat követő, ingázó olvasásmód kialakítása, mely a történet látszólag önkényes rendjét az elbeszélés törvényszerű rendjeként értelmezheti.

Hogy mi módon függnek össze az eddigi életmű darabjai, arra mutat példát a Pont Kiadó által megjelentetett kötet is. Nem csupán a közzétett négy novella (Oh, che bella notte!, Magyar novella, Magasiskola, Sólymok csillagvilága) közötti átjárások tárulnak fel, hanem egy-egy felvillanó résben az egészre is rápillanthatunk. Mondhatni a teljességre, ami azonban lehet akár egy jelentéktelen, ám drámai pillanat. Sokak szerint Mészöly prózája Az atléta halála és a Saulus után fordult egy újfajta epikai világmodellálás felé. Csakhogy ezek az újabb válogatások, ahol az időben egymástól messzire került darabok szerkesztődnek egymás mellé, arról tanúskodnak, hogy nincs ennyire kontúrosan megrajzolható vízválasztó. A jelen kötet négy novellája keltezését tekintve igen széles alkotói sávot fed be, mégis szorosan összetartozik. Vagy inkább azt lehetne mondani: egymásba világít. „Megindul a képzelgéslavina, vak gomolygással előbb, ahogy a porhó verődik templommagasra, majd fagyasztó részletességgel, mikor egy kitisztuló rés jóvoltából mikrototálban látjuk, hogyan reped a jég, reccsen a csigolya“ – idézi Thomka Beáta Mészölyt, majd ekként folytatja: „E mikrototálok sokasága alkotja az elbeszélések panorámáját, s ebben a föntiek értelmében nem csupán a tárgyi és érzéki világnak, a környezetnek, a helynek, tájnak, térképzeteknek, látottaknak van kiemelt szerepe, hanem a képzelgéslavinának, az emlékezetben tároltaknak, a valószerű s valós imaginativ tükreinek.“

Jelen kötet is ezt nyomatékosítja: az elbeszélés valóság és képzelet anyagából van. Nincsenek éles határok. Az 1956-os Magasiskolát például alkotói szempontból megelőzi az 1995-ös keltezésű Sólymok csillagvilága, a Magyar novella pedig bizonyos szempontból többek között az Atléta halálának borzongató előérzetét fodroztatja. A novellaszerkezeten belül sem húzhatók éles vonalak, az idő sohasem lineáris, jelen és múlt egybefolyik, finom játékával szüntelen éberségre készteti az olvasót.

Ezt az éberséget felhasználhatjuk az újabb kulcsok megtalálásához. Mert található újabb perspektíva, ahonnan a Mészöly-novellák egészen mást mondanak, egészen másnak a megfogalmazására késztetnek. Ha ebben az új kötetben olvassuk a szomszédos novellákat, valamiféle egyetemes skizofrénia átvilágítását kapjuk. Hideg fejű skizofrénia ez, hiányzik belőle az ösztönös, jóhiszemű önáltatás: mindenki tud mindent, minden hideg fejjel van végigcsinálva. Nincs drámai kelepce, hiányzik a jóhiszemű tudatlanság hályoga, csak a mindent átitató, a cinizmust és skizofréniát is átminősítő költészet abroncsozza össze ezt a világot. A Magasiskolában a fanatizmus, a „nagy Beranek“ fenyegetően ott tornyosuló, ám mindig dicsőített árnyéka, az Oh, che bella notte!-ban a bosszú hideg szenvedélye, a Magyar novellában a kísértő „hamis tudat“ csak a felszín, mert mögöttük ott található a nagyon erős titkos ösztön, hogy keressük a kijáratot. Hogy sorsunkká rendelt skizofréniánkban legyen egy világos és tiszta pillanatunk, amikor a kijáratot megpillanthatjuk. És ennek a fényes pillanatnak az érzékeltetése a Mészöly-novellákban a költészet. Nagy költészet ez, az értelemmel befogadható, feldolgozható és minduntalan titokzatos abszurditás között ívelő poézis.

ISTVÁN MIHÁLY