Apró halak kézfogása

Légyott északi fénnyel. Skandináv elbeszélők. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1997.

Minden kultúrának szüksége van külső orientativ pontokra, más kultúrák jelzőrendszerére ahhoz, hogy fogalmai szerint helyesen ítélje meg önmagát. Ugyanakkor minden kultúrának szüksége van alkalom és szempont szerint megválasztott modellekre, amelyek a változtatás imperatívuszát képviselik az adott kultúra számára.

Az iránytű ez alkalommal észak felé mutat.

A Minoritates Mundi könyvsorozat l-es számot viselő kötete Skandinávia földjére kalauzolja a magyar olvasót.

A könyvsorozat a Duna Televízió hasonló elnevezésű útifilm-sorozatához kapcsolódik, amely pozitív példákat sorakoztat fel (megpróbál minél többet) különböző országok kisebbségeinek önrendelkezési formáira, a megvalósult autonómiákra. A két testvér-sorozat megegyező szándékkal és elképzelésekkel indult; a könyvsorozat tervezetében szerepel az érintett térségek népeinek tágabb értelemben vett irodalma,vers és próza, útinapló és interjúgyűjtemény. „Lehet-e fontosabb feladata erdélyi magyar könyvkiadónak, mint kezet fogni a világ apró népeivel?“ – kérdezi az előszóban Cselényi László, a sorozat gondozója.

E kötet megjelentetése tehát morális gesztus, a kézfogásban benne van a kölcsönös megismerkedés igénye, a dialógusteremtés szándéka. Captatio benevolentiae-ként (vagy ahelyett) az olvasó szintén erre a kézfogásra szólíttatik fel. A meleg kézszorítás kötelez, hajlandó vagyok e kötet olvasójává lenni, csakhogy a „megideologizált“ felkínálás az „erdélyi olvasó“ szerepébe kényszerített. A skandináv kisebbségpolitika kontextusába helyezett irodalom, az autonómia irodalma az erdélyi kisebbségi olvasó bőrébe bújtat vissza, aki úgy olvas, hogy közben kollektív és egyéni helyzetére, helyzetének analógiáira és különbözőségeire reflektál. Az ajánlásba bevont többlettartalmak természetesen leépíteni kívánják a számunkra létező és bennünket (még) meghatározó kisebbségi léttudatot, hiszen egy olyan modellt kínálnak, amelyben „kisebbség“ és „többség“ hagyományos értelmezései felszámolódnak, s e két fogalom egymásba fordítható, tükörként mutatja meg egymást. Ennek ellenére nem szeretnék „autonóm irodalmak“, „kisebbségi irodalmak“, „többségi irodalmak“ olvasó a lenni, inkább a tágabb értelemben vett világirodalom alkotásaira vagyok kíváncsi. Az autonómia nem szavatolja egy irodalom értékességét, ahogyan a kisebbségi elnyomatás sem varázsolja törvényszerűen gyönggyé a kiizzadott verítékcsöppeket.

Mindezek után hogyan olvassuk a válogatásban megjelent írásokat?

A kötet erős kontextust teremt a szövegeknek, vagyis már eleve meghatározott interpretációs sémába kényszeríti azokat. Az előszóból idézek:

„A nagy hal bekapja a kis halat...

Ki vonhatná kétségbe primitív valóságtartalmát a milliószor elsütött empirikus megállapításnak, amit csendes megalkuvással az emberiség átemelt a biológiai táplálékláncból a humán szférába, hogy ott sántikáljon tovább az idők végezetéig, mint minden közhelyes utalás nyomorúságainkra.

A közhelyek tárháza nem foglalkozik tovább a kérdéssel. Például azzal, hogy mit gondol minderről a kis hal? Ha már bekapták, nyilván nem gondol semmire. Még arra sem, hogy ő nincs. De ha már minden kishalat bekapott a nagy hal, végül ő sem gondolhat semmire – mert éhen döglik. Az utolsó kihűlő kép, ami még ködösen felvillanhat eltompult halagyában: sok-sok nem létező, apró, színes halacska...

De hagyjuk ezt! Mi a még létező «halacskákkal» akarunk foglalkozni.“

Ebben az összefüggésben a szövegek megőrzik nemzetiségüket: svéd szöveg, dán szöveg, förjszk szöveg, norvég szöveg. Ezáltal megőrzik kisebbségi, illetve többségi identitásukat, s mivel egymás mellett jelennek meg a gyűjteményben, a skandináv modell, az együttélés illusztrációivá válnak. Egyfajta „szövegek szövetségévé“, a politikai analógiájára kulturális mintává. A(z) (erdélyi) magyar olvasónak, a kötet intenciója szerint, dekódolnia kell ezt az üzenetet, a hermeneutikai befogadásmodell hármasában – megértés, értelmezés, alkalmazás – gondolkodva pedig mindenekelőtt az önmagára való alkalmazás fázisát kell érvényesítenie. Érezhetően ez az üzenet volt a szövegek magyar nyelven, minden esetben az eredetiből való tolmácsolásának a tétje. Az „eszmei mondanivalóval“ még explicítebb formában Eyvind Johnson Nobel-díjas svéd író Útinapló című írásában találkozunk. A rövid, esszéisztikus írás az utazás kapcsán és ürügyén az együttélés optimális feltételeiről, az egészséges nemzeti önszemléletről, a szomszédos népek értékeinek megbecsüléséről elmélkedik. „Aki nyitott szemmel, nyitott szívvel utazik, jó úton jár.“ Légy nyitott az. egyetemességre!

Erős az üzenet és erős a szövetség, lássuk azonban magukat az írásokat! „Esemény, élmény, felfedezés a Légyott északi fénnyel, egy olyan világ felfedezése a magyarul olvasó közönség számára, amelyben még mindig érvényesül az északi tájak, tengerek, szigetrajok, fehér éjszakák, végtelen fenyőerdők egzotikuma, s amely ugyanakkor tele van olyan, pontosan olyan emberekkel, mint mi vagy bárki más ebben a kissé már tartalmatlanná vált, kissé már megfáradt, megújulásra váró euro-atlanti civilizációban“ – olvasható a kötet hátlapján. Egzotikum és közvetlenség, másság és hasonlóság ellentétes hatásmechanizmusaira hívja fel a figyelmet a kötet, abban bízva, hogy ezek soha nem tévesztenek célt. Íme, a kötet folyton diktálja, hogyan vegyük kézbe. Nehéz a kényszereitől megszabadulni.

Az elbeszélések többnyire hagyományos értelemben tartoznak a műfajhoz, habár huszadik századi modern kisprózai alkotásokról van szó. Egyszerű történetek, lineárisan felépített, gyakran anekdotikus cselekmény, gyorsan elcsattanó zárlat – az olvasó hamar a végére jár a szövegeknek. Egyetlen írást találtam a kötetben, amelyik a többihez viszonyítva, a linearitás ellenében a töredékességet képviseli. Helle Helle dán novellista Életmorzsák című szövege „egyperces“ töredékek egymásutánja, amelyek között nem törvényszerű az. összefüggés megléte. Ha van összefüggés, akkor az morbid meglepetést okoz az olvasónak. Egy Gyritte nevű öregasszony eltemeti egyetlen fényképes igazolványát, az egyetlen dokumentumot, ami a nevét igazolja. Immár névtelenül, s mivel a név maga a lélek, lélek nélkül várja a halált. „Gyritte visszaviszi az. ásót a kamrába, felmegy a lépcsőn, a küszöb előtt néhányat toppant, csosszant, hogy leverje a cipőjéről a havat. Tölt magának egy kortyot a teáskannából. A tea még langyos. Ahogy ott ül az ablaknál, és a két keze között szorongatja a bögrét, majd leragad a szeme az álmosságtól. Arra még telik az erejéből, hogy letegye a csorba csuprot. Ősz fejét kinyújtott kezére hajtja. S már alszik is. Most jön ki rajta a fáradtság.

Előbb arra ébred, hogy álmában megcsúszik egy szikla szélén, és éppen zuhan, zuhan, le a kiszáradt, kavicsos folyómederbe.

Másodszor a saját nyögése riasztja fel.

Harmadszor csak egy pillanatra rezzen össze, mikor valaki bedob egy patkót az ablakon. A nehéz vas tarkón találja. Már azt sem hallja, ahogy a padlóra hullanak körülötte az üvegcserepek.

Marianna másnap felfedezi a betört ablakot. Eszébe jut az ősz hajú néni, aki egyszer almával kínálta kint a kapuban. Felszalad, lenyomja a kilincset, megpillantja a rozsdás patkót a küszöb mellett. Felveszi. Hangosan beköszön, de bentről senki sem válaszol.

Beteszi az iskolatáskájába, gondosan becsukja maga mögött az ajtót, és leszalad a buszhoz.

Iskola után addig dörzsöli, sikálja, fényesíti azt a régi patkót, míg majdnem csillogni kezd. Aztán előveszi a kalapácsot, és felszögezi magának az ajtaja fölé. Két ágával fölfelé, hogy a szerencse könnyebben belehulljon.“

A többi történetet mintha genetikusan meghatározná az elbeszélés ősi aktusának tisztelete. Megpróbálnak ugyan elszakadni a hagyományosabb formáktól (lásd kamasztörténetek: Hans Alfredson: Hallgatni nem mindig arany; Klaus Rifbjerg: Kettő meg egy; erotikus történetek: William Heinesen:A meglopott vőlegény, Knut Faldbakken: Megkésett nészút), azonban az ELBESZÉLÉS mint olyan mégiscsak a régi marad, vagy a legjobb esetben eljut a kísérletezés fázisáig.

A skandináv humor nem vált ki belőlünk harsány nevetést, csupán megmosolyogtat, az anekdotaszerű sztorik erőteljesen realisztikusak, hasonlóképpen viszszafogottabb az irónia is.

Pr Rådström svéd prózaíró iróniája a legendás „északi magányt“ mutatja föl ferde tükörben (Evező nélkül). A külvárosi teleplakót elönti a túlcsordult „kultúra“: reklámok, tévé, házhoz érkező álkulturális ajánlatok. Otthonában bőszen terpeszkedik a singben mért kultúranyag: „a falon hat keretes litográfia. A könyvespolcán egyenruhás hátú sorozatok, kiadványok: két méternyi zöld, feleannyi kék, fél polcnyi bordó.“ Irritáló e testközeli kultúra, akár a bőrnek a műszál. Az egyén igazi szabadságának színhelye, a biztos menedék – és itt Proust íriszillatú kicsike helyisége jut eszembe – a fürdőszoba, ahol megtörténhet a teljes „kiürülés“, az emésztetlen, emészthetetlen civilizációs elemektől való megszabadulás. „Lehajtotta az illemhely fedelét, kényelmesen elhelyezkedett rajta, kanalazni kezdte a lábasból a levest.“

A személyiség ironikusan kifordított belső terének rajzából kikomolykodik a filozófusi kérdés. „Az egyetlen, amit fegyverrel megvédhetünk, a helyünk az időben. A kérdés: hogyan? Sodródjunk az árral? Ússzunk az ár ellen?“ Nem kerül jó barát, aki megválaszolja a kérdést, így a válasz az alkohol tompa kábulatában születik meg: „egyszer valahogy révbe érünk. Üres vitorlával, egy szál evező nélkül.“ Vagyis: sodródjunk. Az írás zárlata is csak sodródás már, egy révült gondolat áll a frappáns „révbeérés“ helyett. Kimerült az irónia, pedig jól fogna még egy pár, erős karból húzott evezőcsapás.

Individuális terek után egy közösség térértelmezéséről: Hedin Brú, fjörszk prózaíró írása (Ahol az ég a földdel összeér) a szigetlakó térképzetét boncolgatja, aki számára a sziget az új haza, az itt-hon, a kontinens, a norvég föld pedig a mitikus őshaza, az ott-hon. A szöveg a kettős hovatartozás érzésének romantikusan elfogult, nosztalgikus, gyermekkori visszaemlékezéssel egybekötött rajza.

Az elbeszélések összhatása – nagy valószínűséggel ezt is tűzte ki célul a válogató és egyben fordító, Mervel Ferenc – a sokszínűség, külön-külön azonban veszítenek fényükből a színek.

Valóban termékeny együttélés valósul meg a kötetben, amely bizony létfontosságú ahhoz, hogy a világirodalom vizeiben vígan ficánkolhasson a nagy halak mellett a „sok-sok apró, színes halacska“.

OROSZ JUDIT