Lászlóffy Csaba

„Élni mintha“

Lélekmesterek ajánlatára –
Schopenhauer, Kühlewind
és így tovább

Béklyóba verted tested és

szellemed. Ahány teszten

keresztül mentél – nyers erők

vagy közöny: mind kegyetlen!

Ne keresd az emlők között

az óvó-rejtő völgyet,

„anyák birodalmát“!

Varangy-

és baziliszkusz-szörnyek

önző földjén a költemény

még ma is odaballag

*
(bár a titkos tanácsos úr

szíve már régóta hallgat).

Levedlett bőr pólyáiból

szabadulván, ó, hányszor

kerestél új harmóniát

viszályból, kuszáltságból.

Kiút?! Illúzió – lehet

barátunk az a föld, mely

halálunk árán nyer jogot

bármilyen jövendővel?

Melyben nekünk már nincs helyünk. –

Mi örök, a célt látja

csupán; pöknek az istenek
tűzre, felindulásra.

Elfásultnak a múlt-tudat
egoisztikus bumeráng;
magányunk barlangrésein
ki-kicsap belülről a láng,
de fájdalmas menekülés,
tudjuk már, ez a múltmagány:
mind kevesebb szükségletünk
szűköl a társas lét után.
Marad az élvezet. A test.
Az egzotikum-fancsikák.
Szenvedély? Már csak funkció
inkább, mint napi szomjúság.
Hiúság, becsvágy vagy siker:
mind ritkulóbb – heti, havi –
öröm; s ha ablakon kinéz
a gondolat – másvalaki.
A kettős ágy még menedék
lehet, nyugtató, mint a drog.
Nedves föld, nélkülünk forog –
giliszta-létünk már kilóg.

Míg tapintsz – szinte élvezet
(amiről Buddha is beszél):
még ott az érintés-veszély!
Aztán: se kéj, se éj. Ne félj!

7996. VII. 20.

* Goethe

Az a plusz Y kromoszóma

Mintha igaz se volna
mintha csak igaz volna
éji tizenkét óra
várva pokolra vagy hajóra

mint ki egyedül volna
hozzá senki se szólna
vétkét a sohavoltra

gondolva a semmibe szórja

olyan füstmilán-forma
vigyorral vagy gyomorba-
sújtó-árván mogorva
önváddal szabólőrinc-módra

1997. V.4.

De fato

A méreg mondod én vagyok
lehűt a forró ostoba
szív és minden vasárnapod
pénteki böjt lesz mostoha

véred vérem keveredik
bordáim közt kés vagy – vajon
hány költőelőd hordta így
szerelmét a boncasztalon?

ami még földeríthető
vétek s árnyék a csigolyán
ami nem hívható elő
mosollyal: mennyei hiány!

a fájás kínlódik röhög
nem kérdi már: miért? kiért?
testem csomói mint rögök
eltakarják azt ami élt

hullasd a mélybe józanul
a tébolyodott szavakat

de elpusztíthatatlanul
emlékem úgyis itt marad

örvénylő szemöldökbozont
pohárban maradék borod
merőkanálban csonka csont
hiszed nem hiszed én vagyok

1997. V.4.