Szemethy Orsolya
CAPRICHOS
avagy: a nehéz lépés
„Ez
a különös gyermek azt akarja, hogy tanítsam meg miniatűrfestésre és én
örömest benne vagyok, mert egy ilyen korú
gyermektől valóságos világcsoda lenne.“
(FRANCISCO GOYA levele J.
Maria Ferrernek)
– Közösen
rátalálunk a méregre – mondja Javier, karosszékét az
ablakhoz tolja. – Nyomorúság – gondolja, kinézve az ablakon. Mindennek ellenére
elhatározza, hogy jól fogja érezni itt magát az elkövetkező két hétben.
– Felébredt?
– kérdi Marianótól.
– Még
nem. Lemegyek a partra.
– Te
is elvonulsz, igaz-e!?
Mariano bevágja
maga mögött az ajtót. Kiskora óta ilyen sértetten közlekedik, ha behunyom a szemem,
látom magam előtt fehér ingét és alatta felhúzott vállait. Nem hasonlít
sem rám, sem a nagyapjára. Egy megvert kóbor kutyára emlékeztet az én jó
fiam...
– Menjen, ha akar! Mindenki azt csinál, amit
akar, nem kell foglalkoznia velem! – Javier szívesen felejti
csukva a szemét.
– Csak azt látom fehérnek tökéletesen, ami az
előbb valóban fehéren felvillant előttem, mint Mariano Goya inge.
Megidézhetem a FEHÉRET, akármerre tekintek, az udvaron játszó spániel is fehér,
igaz sárgával tört fehér, és szeme körül rózsaszín a bőr.
Javier füttyent neki. Az a füle
botját sem mozgatja.
– Mindenki
süket ebben a házban??! (Miért akarnék én megérinteni bárkit is?)
– Rosario,
rosszul vagy??!
Teljesen
feleslegesen kiabál, Rosario szobája az emelet túlsó végében van, úgysem fogja
meghallani, de Javier lusta és türelmetlen, meg ezt a meleget is
nehezen viseli. Föltápászkodik. Sajnos apjára ütött, s ugyan még csak
negyvenhat éves, mégis erőtlenül, tehetetlenül a testével szemben –
slattyog a papucsában végig a termen a fekete árnyéksorok között. Frizurája
kész az önarcképhez: félrecsapott, ferde kóc, úgy, ahogy a hálósapka alá volt
begyűrve, kusza, mint a sasok bokrétája, ami kiemeli a koponya boltozatát
a szem fölött. Javier még mindig a fehérre figyel, örömmel állapítja
meg annak lenyomatát a szemhéján: ez a kék-eres fehér, amikor pedig kinyitja a
szemét, követheti tovább a gipsz-fehér útját az árnyéksorokban a szoba falán.
Profiljának árnyékát mintha zsinóron húznák végig a falra festett jeleneteken,
hol a fehér párja sűrű vörös és halott zöld a feketébe olvasztva.
Különös látomás. Ez nem fal, kérlek szépen, MINÁLUNK gumiból, amolyan
sátorponyvából van a fal, mélyedések, nyílások vannak benne mindenütt, melyek egy kút nyirkos fala felé nyílnak.
Egy-kettő szerencsére az udvarra is nyílik. Javier magában
mormogva inkább ezeket pártolja. Odakint az udvaron narancssárga napsütés.
Ilyen napsütés nincs sehol máshol! Esetleg a madridi arénában, de sehol máshol! Javier tánclépésben lépi át a küszöböt erre a vidám
összehasonlításra, nem úgy, mint egy torreádor, hanem úgy, ahogy ő azt a
madridi bikát látta a múlt héten.
– Rosario,
ébredj, jövök!
De nem gyorsítja
meg a lépteit, billeg végig a folyosón, házinköntösét slamposan, kedvére való
lazasággal libegtetve szárny helyett maga mögött.
– Rosario,
jön a szörny, hahó, NE ALUDJ!!
Saturnus
szobájában. A szoba udvar felőli sarka hálófülkének van berendezve. Hogyan
ébred fel a tiszta és első pillanatban még ártatlan ébredő itt? Pillantása
az ágy mellett álló fogasra téved, hol kabát és kalap lóg. (Nem az övé.) Az
ártatlanság helyére rémület szökken. Összerándul a szíve. Így vettetik vissza
Rosario Weiss 1830. július ötödikén a valóságba, Madridtól nem
messze, a Manzanares partján álló Süket Házában.
Ő arra
ítéltetett, hogy vágyódjék, elvágyódjék, tizenhat éves kívülálló, szegény.
Szerencsére nem hasonlít úgy az apjára, mint Javier, azaz
külsőre, de belül ő is lusta,
nagy sziklát görget mániákusan, makacs, mint a bátyja, Javier, de vonzó, mint egy szakadék,
melyben vízesés zúdul alá, ahogy mondani szokás.
Gonosz
szemlélődő, Javier szerint, de ő
mindig a legrosszabbat mondja mindenkiről. Ha ez így is van, Rosario nem
ellenkezik. Ő saját magát is halálosan beteg, csontvázforma, méreggel
átitatott testnek látja, aki a nyirkos kútban üldögél hatéves kora óta. Játékai
is sajátságosak: fekete hajúnak érzi magát például, holott szőke.
Szőke haját szelíd anyai kezek megfelelő rövidségűre nyírják
minden nyáron, hogy az erős szálak zabolátlanul meredeznek naptól és
víztől fakultan, tapintásuk érdes, mint a szalmáé. Ő azonban, ha
aludni megy, úgy simítja félre homlokából, mintha selymes tapintású olaj fekete
tincseket kéne elsimítania. Magszokja hamar az ilyesmit, ezért támad zavar bennem,
ha sokáig nézem. Illetlennek látom, olyan mozdulatokat tesz, melyek nem ILLENEK
hozzá, mintha utánozna valakit, kiszámíthatatlan, hogy ma kinek a bőrében
ül asztalhoz. Eljátszadozik a testrészeivel: néha úgy jár, mint a zsiráf,
máskor töpörödött öregasszony lépteivel. Pillantása sajnálkozó, érdektelen.
Leocadia helyében – mondja Javier – alaposan megpofoznám. Így azonban az ő
Legkedvesebb, Gyönyörű Komoly Húgocskájával mit sem tehet: szereti és
csodálja.
– Tönkreteszed azt a gyereket!
De az
apja úgysem hall semmit, kiabálhat Javier napestig.
A jómadárnak
szíve dobog. Majd a kabát és a kalap először kísértetté válik, aztán
teljesen elveszíti az arcát, pontosabban az elevenen lüktető árnyékot,
amit az arca helyén visel, és unalmas,
száraz kis akasztott emberré válik. Mire újra kabát és kalap lesz
belőle, Rosario érdeklődése is kihuny iránta. Fekve marad az ágyban.
A spalettákon beszűrődő fényből látja, hogy
valószínűleg még két óra sincs, minek fölkelni?
– Magamra vagyok hagyva – indul mindennapi imádsága,
felemeli az egyik kezét, szép fehér, sápadtnak hat az elsötétített szobában,
pedig le van barnulva, mint testének többi része is, hiszen Rosario anyja,
Leocadia asszony nemcsak rövidre nyírja lánya haját, de azt is megengedi, hogy
úgy rohangáljon az udvaron, mint egy parasztfiú. A Bálvány kérésére teszi meg a
saját gyönyörűségére festőinasnak Rosariót. Szóval a kellemes
barnaság abban a hidegleléses teremben elszáll, beszívják a falak.
– Engem nem
szívnak be, csak a kezem lesz koszos, ha hozzáérek.
– Ne félj, nem HARAP, mondom a kis cselédlánynak,
aki két évvel fiatalabb nálam, és kényszerítem, hogy szembenézzen a falra
festett képpel, ő mégsem merne bejönni ide soha, ha nem zárnám be az
ajtót. Elfutna, torkában vér ízét érzi, derekában meg a szorítást, azonnal a
nyakához kap, mintha BELEmélyednének a fogak. Ez csak egy mitológiai jelenet,
mondom neki, ő meg kitágult szemekkel fut, mint egy patkány, és kikaparja
kezemből a kulcsot. Annácska tehát gyáva. Mariano pedig buta és hallgatag.
Egyedül vagyok. Nem érdekel semmi.
Semmi csak a... Csak a mi?
Rosario a hasára fordul.
Most csak TE – a
szempárba pillant, kinek tulajdonosa megtorpan az ajtóban, szárnyait leereszti.
Javier először
– kezével megtámasztva érzékeny derekát – leballag a meredek lépcsőn a
konyhába, túlságosan egyértelmű számára a zárt ajtó. Kiszáradt torokkal
kiabálni sem olyan jó, mielőtt tehát benyitna Rosarióhoz, tesz egy
kitérőt. Hatalmasat nyögve behajlítja ropogó térdét, leguggol a
szekrényhez vizsgálódni, mi lenne a legmegfelelőbb egy friss ébresztéshez?
Néhány perc, és
beletartja arcát a kamillatea gőzébe. A mai szieszta sárga, mint ez a tea,
a napsütés is híg, vizesen áttetsző, csak alattomosan perzsel. A
cserépedény a teát sötét mustársárgává teszi. Így még jobban kívánom. Javier kinyújtózkodik,
érzi, amint a tea lefut a hasába. Az ízét alig érezte, olyan forró volt.
Kellemes, tisztító forróság ez.
– Javier még az
olvasztott ólmot is meginná – mondja gyakran Leocadia elismerően kedvese
fiának. Javier a gőzfürdőt és a más ehhez hasonló
dolgokat is szereti. – Ép testben ép lélek – mondja.
Felfrissülve
tehát elindul fölfelé a lépcsőn, komótosan, mint egy nyikorgó kocsi, újult
erővel szólongatva Rosariót.
– Megtaláljuk közösen a mérget – gondolja megint
szomorúan. Aggódik a húgáért. Nem tud felnőni ez a szegény gyerek.
Óvatosan egyensúlyoz kezében a csészével. Mintha Rosario szívének esszenciáját
látná. Néhány forró csepp fájdalmasan a lábujjára cseppen.
– Fel kéne
kelned, fekszel csak a sötétben egész nap, jól vagy, csillagom?!!! Míg odalent
sisteregve felforr a teavíz, a baldachinos ágy lakója továbbra sem
mozdul. Szereti, ha a bátyja kelti fel,
magától kikelni az ágyból – fárasztó. Mindig inkább megvárja a felmentő
sereget. Addig is, míg hallgatja a teakészítés zörejeit, Rosario felemeli a
jobb kezét, melyen feszes fehér, kősziklafehér csipkekesztyűt visel,
majdnem könyökig érőt. Hallja odalent az edénycsörömpölést. Felemeli a
kesztyű szélét, fájdalmasan érzékeny alatta a bőre, nem éri a levegő.
– A jobb kezem. – Rosario megsimogatja saját jobb
tenyerét bal kezének ujjaival, de nem érez semmit. Lassan lefejti a
kesztyűt. Nem tudja mozgatni, mert egész nap mozdulatlanul tartja, mondjuk
két napig egyáltalán még a könyökét sem hajlítja be, nemhogy a csuklóját. A kesztyűvel
könnyebb, így tényleg teljesen mozdulatlanul tudja tartani. A bőrébe
lenyomatot rajzol a szoros, durva csipke. Nem meri a jobb kezét tűzbe vagy
parázsba tartani, fél, hogy túlságosan nagy bajt csinálna ezzel, elájulna a
fájdalomtól, el kéne vinniük innen Madridba a kórházba, esetleg elrontaná az
egészet, vérmérgezést kapna és maghalna. A kezét, mintha egy külön tárgy volna,
az éjjeliszekrényre teszi. Valóban egészen hideg, egyelőre még csak nem is
bizsereg. Megpróbálja behajlítani a mutatóújját. Nem mozdul. Nagyszerű. Ma
semmit sem fog tudni megfogni vele, és ha este visszahúzza a kesztyűt,
akkor valószínűleg meg van oldva a hétvége is. A jövő hét akkor már
könnyű lesz, nem fog tudni felemelni semmit sem a jobb kezével, ceruzát és
ecsetet végképp nem – és ez a lényeg.
– Rosario, fogytán a türelmem!!! – hallatszik Javier kürtszava
a lépcső tetejéről, hallani a csatamének dübörgését, Rosario kinyitja
az ajtót, majd visszafut az ágyba, és hasra fekszik.
– Eleget feküdtél, két óra elmúlt, ez elég
késő, nem gondolod? Fürgébbnek kéne lenned – és az addig kántáló,
idegesítően felcsapó, monoton hang hirtelen elhalkul, ahogy tulajdonosa a
nyitott ajtóhoz érkezik. Rosario kinyitja neki a szemét. Csak neki.
Egy pillanat
alatt lesz rosszkedve, ahogy megérzi a Javier hangjában
bujkáló édes, türelmetlen kedvességet, a továbbra is kitartó, szokott
gúnyolódás mögött.
Megrázza a jobb kezét, zöldes fényű
a bőre, mint a hulláknak, be is van dagadva kissé a körmei mellett. Ujjai
nem pottyannak a padlóra, de semmivel sem érez több erőt bennünk, mintha
szalmával tömött kesztyű volna a csuklójához erősítve.
– Fürgébbnek kéne lenned, elkésünk. – Javier hangja
egész rendes, mert már ott áll az ágya mellett, leteszi a kamillateát. Rosario
sértődötten, álmosan szemléli.
– Elkésünk, mi? Ha beteg az ember, a búzát akkor
is le kell aratni, mert megeszik a varnyúk!
Javier csak
a fejét rázza tehetetlenségében, aztán kiballag az ajtón énekelgetve. Elhal
nyomában a csoszogás.
Rosario kinyitja
az ablakot, visszahúzza az ágy köré a függönyt, helyére teszi a széket és a
vizeskancsót, és Javier lábnyomába lépve ő is elhagyja a szobát.
– Végre magam vagyok – gondolja Mariano az akácos
úton, mikor jön vissza a folyópartról. Kétszer ki- és begombolja az ingét. Hogy
jobb?
A verandán Javier és
Rosario teáznak unottan. Mariano ügyesen kerül az istálló felé, hogy befogjon a
kocsiba. Majd hülye lesz leülni közéjük – bolondokat nem hallgat.
– Álmomban
megharapott egy kutya – mondja Rosario. Mit jelent ez?
– Jaj,
Rosario, semmi jót, semmi jót.
Rosario
visszasüpped a székébe. Elfáradt, míg Javier nyomában lejött
az emeletről, annyira kiszívta erejét az álma. Félálma inkább, mert amit
kigondolt, félálomban, a szobát nézegetve gondolta ki. Az óriáskígyóról.
Álmában beleesett az óriáskígyó torkába. Érezte elszálló erejét, figyelte,
hogyan gyöngülnek lábai a nyelőcső meleg, izmos szorításában. A
DOLGOK: a saját tükörképe, a naponta ismétlődő események, a testi
ereje, a hasában megmoccanó izgalom, mind egy-egy tűhegyes fog az óriáskígyó
állkapcsában, ami őt erősen tartja. Legfájdalmasabb fogak talán az
ébredéskor felvillanó arcok, kik miatt érdemes felébredni. Rosariónak a
fájdalomtól és a szomorúságtól kicsordul a könnye, olyan tisztán látja magát
így kiszolgáltatva, egészben, hiszen az óriáskígyó csupán egy puszta állkapocs,
nem látszik a teste, az átlátszó, vagy nincs is, ereje az állkapocsban van, az
összepréselt fogak között. Ő pedig nem élhet a szorítás biztonsága nélkül,
a fogak befelé hajlanak, így nincs út kifelé. Hogyan éljek mégis?
– Nem értem – mondja Javiernak –, hogy ugyanazok
a dolgok éjszaka miért változnak tűhegyes fogakká.
Javier nem válaszol.
– UGYANAZ, tudom, hogy ugyanaz az esemény,
szilánkocska, ami a sorsom, éjszaka sziklakamrává tömörül körülöttem, míg nappal
megnyugtatóan hever szerteszét, mint a föveny kavicsai, a jő gazda
pillantását lesik, csak arra várnak.
– Ne
aggódj, tudod, hogy mit ígértem. És ne járj olyan sete-sután, mit mondok
anyádnak, ha megjön?!
– Nem
akarok élni!
– Agyamra mész, Rosario, jó dolgodban azt sem
tudod, mit csinálj, komolyan elvesztem a türelmemet, amilyen süket vagy! Amint
egy kicsit unatkozol, rögtön butaságokat beszélsz, ez biztosan valami öröklött
nyavalya! Lusta, lusta vagy!
– Öltözz át, indulunk!
Javier feltápászkodik
a nyugszékből, kezével az asztalra támaszkodva, mint az a bizonyos patás
állat, aki a farát emeli fel a mezőn, még a fejtartása is hasonló. Rosario
felsegíti bátyját.
Marianónak egy vicce
van, amit majd minden nap elsüt, mert tudja, hogy Rosariónál minden egyes
alkalommal eléri a kívánt hatást. Együtt lépnek be a fogadószobába, Mariano
megy elöl. Mindketten tudják, hogy nincs itt senki. Mikor tehát Mariano belép,
fennhangon odaköszön valakinek, akinek nem volna szabad ott lennie, de olyan
valóságosan biccent neki, harsányan felkiáltva, hogy Rosario rémülten szökken
hátra. Mint például:
– Jaj,
csókolom, nagypapa, hát hogy tetszik ma lenni, DOLGOZNI tetszik?!! Aztán
gyorsan arréb lép, és figyeli Rosario arcát.
Mariano most a
lovakat szerszámozza. Rosario mégis úgy óvakodik be a fogadószobába, mint egy
nyomozó.
MINDENHOL
Ő: DE NEM ÉRDEKEL.
– Öltözz fel rendesen, Rosario, kérlek, vedd le
ezt a ronda kesztyűt, fiatalok nem hordanak most ilyet, nem megyek így
Madridba veled, ne is haragudj, nagyon gyorsan vegyél valami másik szoknyát!
Rosario úgy
tesz, mintha valamit vizsgálna a cipője orrán, majd szemügyre veszi bátyja
nyakában az új nyakkendőcsokrot.
– Kérlek, fiam, gyere ide, nézd, egyenesen van-e
megkötve. Nézd messziről, hunyoríts, hogy milyen! Bordeaux-ban vettem,
édes lelkem.
–Egész jó!
– Mi
az, hogy egész jó?
– Elegáns.
Rosario büszke,
magában gondosan végigmondja büszkeségét, mint lelkes gidácska, olyan most,
felszegi a fejét, vékony nyaka hamvas, mint ezeknek a féléves jószágoknak. Javier ettől,
csak ettől süketül meg teljesen. Rosario hunyorít. (Ha csak a foltokat
nézem, a ruhád sötétjét látom a fal előtt. Az arcod fehér, két szemed és a
szád fekete, a bordeaux-i csokor fehér, mint fonnyadt rózsaszirom. Önmagad
vagy, nagyszerű.)
– Bárki
szemet vet rád, lovag!
– Bolond vagy, fiam!
Rosario odaáll mellé. Háttérben A KÉT ÖREGEMBER, KÉT NŐ
KIKACAG EGY FÉRFIT Rosario engedelmesen kék ruhát vett a fekete helyett.
Felülről lefelé Ő: szőke haj, benne sötét hajkötő, fehér
arc, rajta szabályos, állati elrendezésben az érzékszervei. Szimmetrikusan, a
megfelelő árnyékokkal.
Semmiben sem
különböznek egymástól. A kompozíció egységes. Főszereplő nincs. A
szereplők a képbe kerülve automatikusan bábuvá változnak.
Mariano hozza a
kocsit, mi elé négy sárga ló van fogva, hogy őket Madridba vigye a
bikaviadalra. Süt a nap. A méreg a testbe jut ismét, hogy továbbvigyem a
keserves úton, gondolja Rosario minden rossz szándék nélkül, szinte
megszokásból. Figyeli a kerekek futását, keze Javier kezében
nyugszik, aki automatikusan simogatja.
– Mitől
ilyen hideg a kezed? Mint a béka!!
A méreg a testbe jut. Ott szétterjed az
ereken át, míg rákényszerít, hogy lecsukd , a szemed.
Rosario lecsukja
tehát a szemét a kerekek futása elől, és lát egy rétet, ahol kis
keresgélés után egy torz törpe házára bukkan, és itt megismerkedik egy
idegennel. Az idegen és ő egy test és egy lélek. Rosario ott marad nála
arra a néhány évre, míg a méreg hatni nem kezd, mert akkor a törpe kopogtat a
szoba ajtaján, hogy:
– Halló,
lejárt az idő!!
Az idegen feláll
az asztaltól, és széles vállára kanyarítja porköpenyét. A porköpeny hirtelen vörös palásttá változik, és az
idegen a kis kunyhó ajtaján át a vakítóan napsütötte arénába lép.
Rosario Weiss pedig egyedül marad az asztalnál ülve, kezében a
ceruzával. A rajzóra félbemarad.
Torquato, kérlek, csukd be a kaput! –
hallani, mikor a birtok bejáratához érnek.
A bika egészen
vékony, fiatal, majdnem teljesen fekete, csak a nyakán fut egy szürke csík, ami
miatt Louis lett a neve erre az alkalomra. Az aréna maga harctérhez hasonló,
máris feltűnő romokkal, mikor pedig még semmi sem történt, a
nézőtér: kastélydarabok egymás tetejére dobálva, tarka papírdíszekkel, jó
pár virágfüzérrel, míg odalent egy nem létező polgárháború barikádjai, két
élénk színű, harsány kerítés osztja ketté az arénát, odafönt pedig szinte
égi magasságokba emelve függnek a fellobogózott páholyok. A bika egy karám
mellett áll elkülönítve, amelyben két ló sétál körbe-körbe. A bika ezeket a
lovakat nézi.
– Rosario,
gyere föl!
Szimpatikus ez a
bika, egyáltalán nem magas, közepes, de a szemében legalább háromféle szín csavarodik
egymásba, mint egy üveggolyóban. Rosario erre a pillantásra óvatosan megérinti
a bika hátát. Az mozdulatlanul, nyugodtan szuszogva pihen, közel az állás
deszkaoldalához, ami megkönnyíti a simogatást. Mintha megbénult volna. Testében
már dolgozik a méreg, mintha a bika visszafelé csinálná a dolgokat, érezné
szétszakított izmait, kimerültséget, fájdalmat, a vér forróságát már most,
mikor pedig még sértetlen. De a szeme üveges, ahogy mondani szokás.
Rosario úgy
látja, mintha az égen feltűnne egy bikaforma felhő, de lehet, hogy
csak az idegességtől látja annak, már a gyomra is remeg. Javier nem
gondolkodik, mielőtt megszólalna, azt kell hogy higgyem! Rosario fülében Javier kiáltozásával:
egy-kettő-három-négy-öt-hat, felszalad a lépcsőn a helyükre.
Üget a nap, Javier vételezett
egy. csíkos napvédő ernyőt, amely olyan hatalmas, hogy inkább
sátorponyvára hasonlít.
– Mindig elmászkálsz, úgy futsz, mintha a
mezőn lennél! Viselkedj, mert megmondom anyádnak, ha jön, hogy nem
gondoskodom rólad tovább!
Rosario beül a ponyva alá.
– Nem
hoztad a vázlatfüzetedet sem!
Rosario bal
tenyerére támasztja az állát, jobb kezét feltűnően lógatva. Javier hátrább
húzódik Marianóhoz, mintha mondani akarna valamit, mintha mutatni akarna neki két
lányt nem messze, akiket szívesen látna menyének, de nem néz a fia szemébe,
végig Rosariót tartja szemmel.
A szomszédos páholyban egy nagyon szigorú úr ül.
Egyenes
testtartás, állig gombolt fekete ruha. Gyönyörű szép ez az úr, szőke
hajú, rókafejű, olyan idős lehet, mint Mariano, huszonöt vagy
harminc, de sokkal idősebbnek érzi magát természetesen.
– Kár, hogy jezsuita – gondolja Rosario, aki
félvállról leskelődik unottan. A jezsuita feltűnően nézegeti
őket, de finoman, amint illik. Mert ha közelebb hajolna, vagy hosszabban
időzne a pillantása akár egy szemernyivel is, joggal nevezhetnénk
tolakodónak. Szeme éles, megvillan a napfénytől, amint figyeli, hogyan
mozog Rosario bénult jobb kezével. Javier végre
felpillant, és észreveszi a szigorú urat. Kedvetlenül fogadja a köszönését.
Rosario azonban
megnyugodva feláll, hogy ismerősről van szó, hanyagul a kettejüket
elválasztó párkányra könyököl. Jobb kezét elegánsan rejti el, mintha évek óta
tenné ezt, a kesztyű sem olyan idegesítő itt, mint otthon, elhozta a
párját is, a székére dobta. Szóval jobb kezét rutinosan helyezi a háttérbe. Az
éles szemű úr figyelmét ez nem kerüli el. Nyugtázza Rosario mutatványát.
– Jó napot,
kisasszony!
Nem gondolnám,
hogy túl sok ideje maradt, nemsokára kezdődik, még néhány perc.
– Mire kéne
idő?
– Hát, hogy elmeneküljön! Nem hiszem, hogy
olyasvalaki, mint maga, megnézné a viadalt. Láttam magát az előbb a
bikánál odalent. Egész megbarátkoztak. Szinte félnék annak a jószágnak a
bőrében lenni.
– Miért,
milyen vagyok én?
– Ne aggódjon, tudom, ki maga, még ha nem is
emlékszik rám, de esküszöm, azt nem mondta senki, hogy eltörte volna a kezét.
– Ja, ez?
Nem törtem el.
– Na és fest még? Édesapja sokat beszélt nekem a
maga bámulatos tehetségéről. Csak nem történt valami a kezével?
– Nem, csak pihentetem. De én
nem festettem soha, téved, azt hiszem.
– Pedig kegyed
Rosario Weiss, én ismertem az édesapját, akit mindennél nagyobb
festőnek tartok.
Rosario rosszkedvűen elhúzódna már a
párkánytól, idegesíti a folyamatosan fürkésző gyunyoros pillantás. Mégsem
megy vissza a helyére. Odalent csönd támad. Kezdődik. Rosario megszorítja
a feléje nyújtott kezet. Nézi a saját, tehetetlen kezét. Mindenki ilyen gyenge
ma? Mi van ma? Senkinek sincs ma. De, az idegennek nagyon is van. Nem veszít a
gyorsaságából.
– Ne
figyeljen oda! (Pedig lent még csak finom keringőzés látható.)
– Ne nézze! Inkább beszélgessünk. Ott tartottunk,
hogy letagadta a nagyszerű rajzait, és nincs eltörve a keze, ugye?
– Mindig is
utáltam rajzolni.
– Maga most túloz, de nem baj. Rossz kedve van
bizonyára, hogy eljött ide. Biztosan úgy
érzi, semmi köze ehhez, utálja a kíváncsiságot. Nyilván az édesapja házából
jöttek, igaz? Nem csodálom, ha megbetegíti ez a nagy meleg, a ház, a képek.
Tudom, milyen különös, magam is jártam ott kilenc évvel ezelőtt, beteg
lettem tőle, mindamellett helyesnek találom, ha valaki nem retten vissza
az igazságtól, és nem csonkítja meg magát, a menekülésnek ezt a vonzó formáját
választva.
Nagyon mély, hosszú csöndet tart, úgy folytatja.
– Nem szabad elfelejtkeznünk az ördögfiókáról,
aki például ennek az arénának a porondján is fogan. Hinnünk kell, rajta tartva
szemünket a pokol e virágos tornácán, mintha valóban egy közeli rét virágait
vizsgálnánk, melyek ismeretlen magvait a szél bármikor kertünk felé sodorhatja.
Rosario közli,
hogy maga is így gondolja, érdeklődik is szüntelen. A jezsuitának
rendkívül szép keze van, és kristálykövet visel aranygyűrűje
foglalatában. Rendezett, akár egy párduc. Csinos, illata kellemes.
Rosariónak eszébe
jut, talán pont a fiatal természettudós képéről, aki kióvakodik a
tanteremből az erdőszélre, hogy mely dolgoktól félt legjobban
kiskorában. Például megakadt a szeme egy furcsa formájú árnyékon, mely a falra
vetült. Minek az árnyéka lehet?! Volt úgy, hogy hirtelen semmihez, egyik
különös formájú kéményhez sem tudta odailleszteni, nem jött rá, honnan, milyen
fényhatások hozták létre. Mondjuk, csak este volt látható a bosszantó,
szimmetrikus forma, hetekig figyelte a magas fürdőteremben, ahol feltűnt,
mikor a verandán meggyújtották a lámpást. Vizsgálgatta a vetületet a
vizesdézsában gubbasztva: LEHET valami, ami nincs? Ami valójában NINCS?
Ennek az
érzésnek az iszonyúságára mindig emlékezni fog, még ha most úgy gondolja is,
hogy nem érdekli, mi VAN. Őrületes megkegyelmezésnek gondolja ezt, amit
végrehajtott a világgal szemben. Jelenleg Ő a Quinta
del sordo
nevű ház lakója, mely ház itt van Madridtól nem messze, a Manzanares
partján, és eljött a bikaviadalra, ahol félelmében hirtelen teljesült egy
kívánsága. A teljesen ismeretlen úr kezét fogja. Rosario összehúzza a
szemöldökét. Odalent megtörténik néhány dolog. Rosario hallja a tömeg
kiáltozását, a lovak nyerítését, nem engedi el a kezet, szorítása nem gyengül,
ellenben megvizsgálja az arcot. Hogy eloszlassa a bizonytalanságát?
Milyen egy lány
kezét fogni? Biztosíthatlak róla, hogy nagyon jó. – Vagy: – Nagyon kellemes,
erről biztosíthatlak – gondolhatná bárki. Mariano is a kézfogást nézi
megbűvölve. Ő sem érti. Javier pedig mind
jobban a székébe süpped, nem figyel sehova.
Odalent
a bika nagyon lassú. Körbe-körbe tekint.
– Ha kíváncsi rá, én soha többé nem fogok
rajzolni, nem leszek közvetítő a bika és a Teremtő között, nem, ez
teljesen ki van zárva. Rosario egyszerű mondatokat akar mondani, úgy
ítéli, beszélgetőpartnere elég éles eszű, hogy megérezze belőle
a fájdalmas és összezsugorodott mondanivalót.
– Akkor már biztos vagyok benne, hogy nem akarja
végignézni, ugyebár? Kijön velem?
– Hová?
– Nézelődni. Ismerek néhány embert itt, ha gondolja,
megnézhetjük, mi van a színfalak mögött. Vagy ha esetleg elvihetem máshová –
teszi hozzá, látva a fintorgást.
Rosario nem
válaszol, hanem feláll. Tőle azonnal indulhatnak. Az elegáns jezsuita,
akit, mint hallható, Eugeniónak hívnak, vált néhány szót a feketeségig
elkomorult Javier-val.
– Menj csak, bogaram. De ha elkallódsz nekem
valahol, nem állok jól magamért, ezt tartsd eszedben! – sziszegi Javier visszafojtott
hangon.
Rosario bólint. Mehetünk.
Elmennek a
karámok mellett, nem mennek át az átjárón, ami a pikadorok falához vezet, a
másik folyosót és elkerülik, ahol a díszes köpenyek lógnak, s ahol néhány fickó
rohan ki dárdával az aréna felé, egyikük egy felvirágozott szablyát visz, a
nézőtérről különösen fülsértő visongást hallani, Rosario lábujjhegyen
próbál a színes kelmék fölött bekukkantani a homokos térre, ahol remegésfélét
lehet látni, de társa félrehúzza.
– Ha
megengedi: ott áll a kocsim.
– De én nem
mehetek el innen, a bátyám megöl!
– Méltó halál, nem igaz? Ne féljen, visszahozom
időben! Szeretnék mutatni valamit, és biztos vagyok benne, hogy az a dolog
magára vár ma délután, a szomorúságát látva gondolom. Magának azonban
helyénvaló a szomorúsága, hallottam valahol, hogy a megmunkálandó anyaggal való
szüntelen és kemény küzdelem a komolyságnak olya rétegét alakítja ki, a
szomorúságnak olyan felhőjét vonja köréjük, mármint a maga fajtája körül,
amit egyedül viselni nem is lehet, vagy csak rövid ideig. Maga pont a szakadék
szélén jár, ahogy elnézem, és megbocsásson, de ezt nem nézhetem tétlenül.
Jöjjön!
Rosario
visszasüpped közönyébe, de kíváncsi. Kíváncsiságában néhány igen elragadó,
kecskegidaszerű mozdulatot tesz. Tetszik neki a jezsuita elegáns,
komolyan, fényűzően gyászos kocsija. Előtte két barna ló,
fülükön sapka a meleg miatt.
– Akkor?
Eugenio bólint,
meg van elégedve Rosarióval. Nem esik több szó az úton, ami nem jelenti azt,
hogy beszélgetésük veszítene eddigi élénkségéből. Csak eléggé beborul.
Rosario a tájat nézi, a meglehetős forgalmat.
A Vérző
Szív nevű templomhoz hajtanak, melyet csupán egy széles park választ el a
belváros egy zsúfolt negyedétől, mégis olyan csendes, mintha a Manzanares partján állna. Gazdag ciprusok és rózsák veszik
körül, hűvös, szigorú liget és magas kerítés. Minden pillanat a
bámészkodó Rosariót rögzíti pontosan, filmkockáról filmkockára, hogy
megmozduljon a felvétel.
Kiemelve: az arany és a fehér szín – a jezsuitának ez tetszik. A fehér
fény a kocsi ablakán
hull be, ragyogtatja a szőke hajat.
Behajtanak a ligetbe,
a vaskaput illedelmesen maga a kocsis csukja be mögöttük. Százévesnek
tűnő aggastyán jön elébük, mankón vonszolva magát.
Eugeniónak eszébe jut valami, amit súgva mond Rosario
füléhez hajolva.
Lemennek a hűvös kriptába vezető lépcsőn, melyet az aggastyán
egy idegesítően imbolygó lámpással a legjobb szándék szerint próbál
megvilágítani, barátságosabbá tenni ezzel a helyszínt. Eugenio azonban
nyugodtan ismét felajánlja a kezét. Rosario elfogadja.
A kripta nagyon
világos, az aggastyán több mint elegendő gyertyát gyújt meg, Rosariót nézi
aggódva, nem fél-e. Aztán, mivel nem tehet többet, fölmegy, magukra hagyja
őket.
Eugenio egy
koporsóban csontvázakat mutat Rosariónak, mely koporsó inkább egy hatalmas
nyitott kőkádra emlékeztet, és virágokkal van tele. Az Ölelkező
Szentek. Valóban, a koporsóban két szépen villogó, fehérre kikészített csontváz
fekszik egymás karjában, nem magasabbak, mint Rosario. Ujjaik
szétválaszthatatlanul egymásba kapaszkodva. Rosario rajtuk felejti a szemét.
Körülöttük a párnán
számtalan könnyáztatta rózsacsokor. Egy fokkal szomorúbb, ezeréves látvány,
mint a temetőben a friss síron kiszáradt, megbarnult Utolsó Üdvözlet.
Sokkal szomorúbb ez annál, állapítja meg Rosario, aki pedig sok ilyen friss,
elhagyott sírhantot látott már. Most is csak áll, rendkívül visszafogottan,
villámló szemekkel a feszültségtől. Egyre vizsgálgatja a sokszínű,
pergamenszáraz csokrokat. Csak áll ott dühödten, és remegve szinte, hogy
szembekerült vele. Mint Antilop előtt, mi az állatkertben látható, olyan
tartással áll a korlátnál, amelyen túl a két figura fekszik. Szárazak, mint az
egyiptomi sivatag homokja, annyira távoliak valójában megfogható mivoltukban,
mint az afrikai Antilop. Aranyszőre érinthetetlen. Rosario akkor sem szól
semmit, miután kinézelődte magát, hanem szórakozottan félrefordítja a
fejét, ahogy ő a józanságot képzeli, mert most VISELKEDIK, kimért,
semleges, épp megfelelően hosszú pillantásokkal kezdi vizsgálni a termet.
Ez az altemplom leghátsó része. Tágas, persze, de súlyos falait mintha négy
oldalról hegységek szorítanák össze megfelelő nagyságúra.
Sűrű a
levegő a gyertyáktól. Eugenio mintha magával
viaskodna, ez az ő területe, nyilván el kell intéznie magában valamit, ami
Rosariótól nagyon messze van. De hamarosan visszatér, ugyanolyan lelkesedéssel,
ami eddig is jellemezte, semmi, szemében a metszet a templom boltozata is
lehetne.
Sikerült az
ajándék átadása. Úgy tűnik, mert teljes egyetértésben mennek fel a
lépcsőn. Rosario mégis nagyon elfáradt és fáj a háta, meg a keze. Hirtelen
kényelmetlenné vált a mozdulatlanság. Szeretné megfogni az a korlátot rendesen,
ahogy szokta.
Jön a vihar.
Sietni kell vissza. Ledarálják azt a kis csendet, ami még hátravan, nagyon
gyorsan válnak már el egymástól, Rosario alig veszi ÉSZRE azt a percet, amint
egyik kocsiból a másikba száll át, nem úgy ér véget, ahogy gondolta, a
verőfényből is ködpára lett, a délutáni mulatságból hideg, ideges
sietség. Javier sürgeti Marianót, valamit mormog még, aztán
beburkolózik a kabátjába.
Már csak egy
éjszaka van hátra. Márpedig az olyan lesz, amilyen Rosario életében nem volt
még.
A jezsuita
kocsija hajnalra érkezik a Manzanares északi hídjához, a birtok legfelső,
bozontos részéhez. De mivel Rosario ébren áll az ablakban már este tíz óta,
szeme hozzászokott a félhomályhoz. Látja a kocsit az elágazásnál a nagy
platánfa alatt megállni. Fogja összekészített holmiját, és leballag a
lépcsőn, ki a kapun, végig a harmatos kerti úton. Ifjú utazó, mintha csak
az állomást hagyná el, úgy száll be a kocsiba, nem néz vissza egyáltalán. Az
itt maradottak nyugtalan álmukban is könyörgésre fogják, Javier megmozdul,
de nem ébred fel. Könyörgése süket fülekre talál Rosariónál, aki elszánt és
boldogtalan arcot vág, és viszi vázlatkönyvét is magával. Úticél:
Franciaország. Az életben őróla: soha többé nem fogunk hallani.