Veress Dániel
FÉRFIBÚ ÉS TÖRTÉNELMI GYÁSZ
Folytatás előző számunkból.
Műhelyforgácsok az
életében és holtában egyaránt kellemetlen Wesselényi Miklósról
Csíkszentweimari kőtáblák
1974-ben, A
Hét december 13. számában, „karácsonyi ajándékként“ szokatlanul
durva kritikai megvesszőzésben részesültem. Váratlanul ért. A
fővárosi hetilappal – Horváth Andorral tartott biztató kapcsolattartás
eredményeként –, külső munkatársiviszonyom
zavartalan és kiegyensúlyozott volt. A hetvenes évek első felében, ablaknyitás
szándékával, világirodalmi tárgyú esszéket és portrétanulmányokat közöltem,
ellenhatásként a szellemi égalj elkomorulására, de személyes dacból is,
cáfolatként a székely regionalizmus – irodalomtörténetben is rám olvasott –
vádjára. Témáim: Proust, Hemingway, Goethe, Stendhal, Joyce (1971–1974)
híven jelzik a klasszikus és kortárs szellemi vonulatot és skálát. Gáll
Ernő, többszörös főszerkesztőm, professzorom, ősrégi atyai
barátom és vitatársam, ezeket a vállalkozásokat – a Franz Kafka-tanulmányomtól
számítva (1963!) –, utólagos írásos számvetésében mindmáig pozitív vállalkozásként,
s a szűk honiság kiegyensúlyozójaként értékeli. Jelzett írásoknak,
keletkezésük idején, feltétlenül „volt értelmük“: réstörést jelentettek az
ideológiai „berlini falon“.
Említett kritika címe után szerény szándékú írásműnek tűnt:
Jegyzet a történelmi drámáról és kötelességéről. Szerzője: Szávai
Géza.
Határozottan és
egyértelműen pontosítva le kell szögeznem, hogy nékem a bírálóval, akivel emlékezetem szerint életemben
egyetlenegyszer egy csíkdánfalvi íróolvasó találkozón futottam össze, mindössze
néhány szót ha váltva, soha, semmilyen osztanivalóm nem volt. Életrajzi
adatait ma is az irodalmi lexikonból olvasom ki. Két munkáját, egy Méliusz
Józsefről szóló kismonográfiát (Helyzettudat és irodalom, 1980.)
és „napi kritikákat“ begyűjtő összeállítását (Szinopszis,
1981.) a kötelezőnek tekintett szakmai érdeklődéssel
lapozgattam, hol elfogadva, hol elutasítva vélekedéseit, hiszen minden „madár
úgy énekel, ahogy a csőre áll“, s a kritika műfajában is érvényes a
pluralizmus. A kritikusról utólag olvastam, hogy családi-személyes okokból
Magyarországon telepedett le, sikeres szépíró és eredményes könyvkiadó. Hogy
sikerült megkapaszkodnia s pályája dicséretesen, sikeresen és hasznosan alakult
– ennek örülnünk kell..
Viszont 1974
kora telén, Romániában, bírálata megjelenésének egyáltalán nem örültem. Kaptam
én pályám során bírálatot eleget, magam is írtam nem keveset, sebeket osztva,
sebeket kapva, de itt valami másról volt szó, ami inkább elszomorított mint
felháborított. A jelek szerint nem keveseket. Kiváltképpen Sütő Andrást,
aki szokatlanul kemény és gunyoros vitacikkben replikázott, ha úgy tetszik,
vett védelmébe.
Sütő András
írása, a Csíkszentweimari kőtáblák ugyancsak A
Hétben jelent meg 1975 legelején. Miután Szávai Géza a maga írását valamint
Sütő vitacikkére adott válaszát besorolta hat esztendővel később
megjelent kritikakötetébe, ezzel vállalván a korábban írottakat helyesbítések
nélkül, teljes terjedelmében közölnöm kell Sütő írását. Egyrészt mert nem
elhanyagolandó kordokumentum, másrészt mert tükre szerzője korán felébredt
nemzetiségi-közügyi érzékenységének és politikai tisztánlátásának.
Birtokomban van
a kézirat – a szerző által nékem ajándékozott – másolata, melyből a
lapszerkesztő néhány indulatosan személyesnek vélt mondatot kihúzott,
azonban nem hiszem, hogy erkölcsös dolog lenne ezt a teljes variánsot közölni,
és eltérni a lapban megjelent nyomtatott szövegtől, melyből a vita
tárgya, tartalma, célvétele, irálya, valamint Szávai verdiktje egyaránt
kiolvasható. Saját akkori reflexióimat a Sütő-szöveg után fogom
összefoglalni.
„Jegyzet az
illusztráló történelmi drámáról és kötelességéről“ olvasom A Hétben Szávai
Géza ígéretes elmélkedéseit Veress Dániel legújabb drámakötetéről. Harcos
nekifutamodás. Mivel is kezdené – ítészként – pályáját az ember, ha nem azzal,
hogy ő majd rendet teremt az irodalmi grundon, eltanácsolván az oda nem
valókat. És mivel viszi véghez mindezt, ha már oly kedvezőek a
lehetőségek, hogy véghez is viheti?
Nyilván jegyzeteléssel – cikkelyes lábjegyzetrúgással. Különösebb munka
nem szükségeltetik hozzá; a negyedszázados irodalmi munkásságban vétkes
áldozatnak még csak a nevét sem kell tisztességesen megfigyelnie. Négy önálló
kötet és tucatnyi előszavazott szövegválogatás jelzi ugyan, hogy a szóban
forgó Dánielt Veressnek hívják,
nem pedig Veresnek – következetesen
–, mint a megboldogult Péter bácsit, de hát ez potomság. Fő a gyors és
látványos akció, az ifjonti frissesség a tíz-parancsolatilag öt cikkelyben
sűrített azonnali vélekedéssel, vagyis kerek négy esztendő után, hogy a Báthory-drámát 1970
szeptemberében Sepsiszentgyörgyön bemutatták, és kerek egy évre rá, hogy a
bírálat alá vonszolt kötet megjelent. Mi lehet az oka e kései fölocsúdásnak, e
hosszadalmas mózesi tárgyalásnak fönt a hegyen az Esztétika Istenével, a kőtáblák
elkészültéig? Okát kutatni most nem érdemes, a fontos ugyanis a bálványimádók
szétugrasztása, valamint az aranyborjú feldöntése és összetörése – nyilván egy
igazabb hitvallás nevében. Az efféle vállalkozás ellen kifogást emelni nem
lehet. Hogy Szávai miként ítéli meg esztétikai érték dolgában Veress drámáit:
egyéni joga, bár sommás indulatait nézve: nem biztos, hogy egyelőre
kötelessége is. Ebbe most nem kívánok beleszólni. Ellenvélekedésre csupán
Szávainak bizonyos „dilemmája“ késztet s a mód, ahogyan határozottan idillikus
demagógiával – és tényhamisítással – e dilemmáját végül elcsitítja.
Mert: ha már oly
rettentő kényes az ízlése, ha esztétikai csápjai oly kifinomultak, ha
irodalomféltésében oly kétségbeesetten radikális, hogy Veress „történelmi
leckéinek“ sok tízezres nézőseregét inkább a pokolba küldené, mintsem a
sepsiszentgyörgyi színházba – ó, művészetellenes, pedagógiával
fertőző Thália! mily rettentő, ha pedagógus lázad föl a
pedagógia ellen! –, akkor éteri esztétikumában miért hagyja magát vészes
dilemmákba sodortatni? Íme az elcsábított kritikus panasza: „Veres Dániel
drámái például felszaggatják gondolataim, érzéseim zsilipjeit, mint az igazán
nagy művek, pedig tudom, hogy nem azok: téma és művészet közti
választás dilemmájába kerülök, mert a kettő itt szétvált.“ Az ember ezt
sajnálattal veszi tudomásul, mint oly sok más esetben, amikor joggal sóhajtunk
föl: micsoda drámai lehetőség egy Gábor Áron, vagy Mihai Viteazul, egy
Kis Miklós, vagy Petru Rares! Mindahányan
felszaggatták már a színpadon is gondolataink és érzéseink zsilipjeit, csak épp
írói megformálásuknak százados maradandóságát nem igazolták. Őkelméék
bizony sokan vannak, és ha együttesen vesszük számba őket, megállapítjuk,
miszerint: a műfaj dolgában – úgy általában is – messze vagyunk még a
virágkortól, de bizonyos, hogy Arany Jánossal szólva: a mai kisebbek a holnapi
zseni fáklyája számára tartják ébren a tüzeket. Az esztétika szoknyáján folt
nem esik, ha ezt tudomásul veszi. Nagy dilemmájában Szávai – mint kiderül –
már-már megértette, hogy a mindenkori Kezdet – ha nem is ajnározásra –
bátorításra szorul, de megijedvén azután önnön nagyszívűségétől,
dilemmájából kikászálódva gyorsan leparancsolta Veress Dánielt a világot
jelentő deszkákról. Eszébe sem jutott, hogy a már említett több tízezres
főnyi nézősereg ugyancsak felszaggatott érzésekkel fogadta e
színdarabokat, s mi valamennyien annak örültünk – sok évvel ezelőtt –,
hogy egy RÉGEN VÁRT drámai műfaj hazai jelentkezésének lehetünk tanúi:
olyan vállalkozásnak, amely történelmi önismeretünk dolgában
társadalmi-nemzetiségi nyereségünk volt, s ez nem lehet közömbös a
legfinnyásabb ítész számára sem. Nyugodtan beszélhetünk nyereségről, a
jövőt szolgáló szellemi gyarapodásról, mert akik Veress „történelmi
leckéit“ meghallgatták, az áhított katarzis nélkül is fölkészültebben járulnak
majd eljövendő eszményi történelmi drámáink mondandója elé. Bizonyos, hogy
sem a Mikes, sem az utána következő „illusztrációk“ kárt nem okoztak
bennük, elfogulatlanság nélkül ezt senki sem állíthatja, hacsak – pillanatnyi
dilemmájáért – el nem kapja a flagelláns indulat, mikor is önnön hátát
összetévesztvén a Veressévei, ilyenformán vet véget a bizonytalankodásának: „S
e jegyzet fel szeretné hívni a figyelmet: a művészetben miről bizton
tudjuk, hogy nincs jövője, annak jelene sem szabadna, hogy legyen.“
Kiáltja el magát Szávai állítólagos tizenegyedikes falusi diákjának
segedelmével nem nagyon igényes stílusban – „szabadna, hogy legyen“ – és azon a
hangon, amelyet a normatív türelmetlenséggel együtt már-már elfelejtettünk. Még
jó, hogy van ki figyelmeztessen a jelenlétére. S épp onnan, ahol a
kizárólagosságot, a mars-ki-szellemet évekkel előbb ifjú tehetségeink –
joggal! – a leginkább kárhoztatták. Ha volt idő – az ötvenes években –,
amikor azt kellett kifogásolnunk, hogy a nemzetiségi irodalmak betegségi
tüneteként a kritika boldog-boldogtalant hajlamos a klasszikusok megüresedett
székébe ültetni, akkor most a másik véglet ellen kell szót emelnünk: ne
faragjon senki sem Kocsisból, sem másból bunkót olyan szerző ellen, aki
nem alkotott ugyan remekműveket, de – színpadi műveit alapos
tanulmányokkal és monográfiákkal is kiegészítve – történelmi múltunk tömegeket
érintő föltárásában úttörő munkát végzett és végez. Aki javító
szándékkal és adott helyzetünk ismeretében ragad tollat az örök művészet
védelmében, annak tudnia kellene, hogy a Wesselényi-lecke mai hallgatói és az
„örök művészet“ holnapi hívei valamiképpen összetartoznak; s a maiakat
pedig egy tál esztétikai lencséért nem fogjuk eladni a tájékozatlanságnak, bár
Szávai úgy véli, hogy Mikóújfalu és Pürkerec népe nyakig lubickol a „történelmi
újjáértékelés“ megváltó folyamatában. Nem tudhatjuk: honnan szedi az
értesüléseit. Azt tanácsolnám: fogja vallatóra bármely unokahúgát vagy
nagybácsiját, s menten elpárolog az idillikus megnyugovása. És talán azt is
megérti majd, hogy mifajta szellemi szomjúság táplálja a „történelmi leckék“
iránti tömegérdeklődést. A nézők ostobasága tán? Avagy – ítészünk
fogalmazásának szintjén szólva – az a tény, hogy a „témára való fogékonyság
mellett“ nem maradtak hűek „művészetre való“ fogékonyságukhoz?
Bizony, hűségesek maradtak, csakhogy ebben a történelmi témakörben a
gondolataik és érzelmeik zsilipjét „felszaggató“ leckéket Sepsiszentgyörgyön
és környékén – tisztességes fogalmak ezek, hiába gúnyolódik
rajtuk némelykor az idült sznobéria – éppenséggel Veress Dánieltől kapták
– a színházban. Láttam őket, munkások, parasztok és diákok voltak, nem
érdemlik meg Szávai részéről a csíkszentweimari lefumigálást. (Ő
ugyan a marosvásárhelyi nézőközönség hátán köszörüli a nyelvét, de ez a
kérdés lényegét tekintve egyre megy.) A színészek sem üvöltöztek a provincia
megszállottságában, s a magas esztétikában és hagyománymegvetésben még járatlan
nézők sem fulladtak „hejehujahaj“-ba, még csak nem is „csűrdöngölőztek“
a nemzeti búbánat bódulatában, hanem azt mondták a figyelmükkel: íme, az újabb
megszólalása egy hosszú ideig elnémult műfajnak. „Évfordulós
csodálat-csikarás“ – elménckedik folytatólag Szávai, nyilván az elmúlt évek
történelmi évfordulójára célozva, hiszen ha saját családi évfordulóiról lenne
szó, azt jelezte volna. Kénytelenek vagyunk tehát tudomásul venni, hogy az
AdyPetőfi-Bălcescu és megannyi évforduló nem egyéb
„csodálat-csikarásnál“. Ám legyen, ha így tetszik az esztétikai dilemmákban szenvedő
lelkeknek. Azt is átvészeljük, hogy ezek az alkalmak valóban nem hozták el
számunkra az új Bánk bánt és Fáklyalángot, vagyis, hogy ünneplésünk Szávai
bánata szerint, az irodalom kárára történt. Engedelemmel szólva: némi közöm van
már az irodalomhoz, s éppen ezért nyugodt lélekkel megvallhatom, hogy Szávaival
ellentétben, sem költészetünket, sem drámairodalmunkat nem féltem az évfordulók
Szávai-látta „mellveregető“ kártevéseitől. Sokkal jobban féltem
évfordulóinkat attól, ha netén elfeledkeznénk róluk. Múlt és jelen – példa,
tanulság és kollektív önismeret – közös fedél alatt lakoznak, s formálják
holnapi arculatunkat. Ezt Szávai sem tagadja, de a múltidézés kezdeti
szakaszát befejezettnek nyilvánítva, a történelmi
tudatformálásnak minden gondját – valóságos akadályait is egyben – képes a
szélbe hajítani, csak megkaphassa cserébe a Veress Dániel fejét. A
tényhamisítás árán is. Mert azt mondja: az illusztráló történelmi dráma – („az
illusztráció (s) történelmi dráma“?) – ez idáig valamelyes elnézésre késztette
őt, s ennek okairól félszájúlag vélekedve egyebek között azt állítja,
miszerint a történelmet hajlamosak voltunk „letakarni“ (sic!), betakarni, szem
elől téveszteni stb. Így tehát „arra a következtetésre jutunk, hogy a
művészietlenséget a művészetben elnézni nagyon-nagyon ritkán – akkor
sem eléggé! – indokolt!“ Előadattak tehát Veress drámái, mivel a föntebb
említett okoknál fogva „nagyon-nagyon ritka“ helyzetben találtuk magunkat. De
most már vége legyen a ritka helyzetnek! – parancsol Szávai a lábunk alá és a
fejünk fölé új valóságot –, mert a nem eléggé indokolt elnézés valóságos okai
megszűntek, Veress témái pedig bevonultak a „megfelelő“ tankönyvekbe,
amelyek ilyenformán fölmentik őt az „illusztráló kötelessége“ alól. Az
ember azt gondolná, hogy pedagógus-kritikusaink időnként a tankönyvekbe is
belelapoznak. Veress Dániel témái nem vonultak – nem vonulhattak – be a
tankönyvekbe, lévén, hogy azoknak egészen más a feladatuk. De ezen már nincs
mit vitatkozni. Hanem csak annyit kell még hozzátennünk Szávai stílusában: az
állításnak, miről bizton tudjuk, hogy nem igaz, annak megjelenni sem
szabadna, hogy megengedtessék.“
Szávai Géza
írása, bennem, számos – távolról sem személyemet érintő – kérdést vetett
fel:
– Hol, melyik országban, milyen társadalmi-politikai
közegben, szellemi világban él szerzője, hogy ennyire tájékozatlan mind a
szellemi közállapotokat, mind a színházak munkáját illetően?
– Kortársunk és honfitársunk ő, hogy ennyire
vak és süket a mélyülő politikai elvárások érzékelésében, tendenciáinak
felismerésében? Nem tudja, hogy nemzeti múltunk elhallgatása, meghamisítása
folyik, s így mindazt, ami az iskolai tantervekből hiányzik,
kényszerű módon, lehetséges, hogy felemásan, a nagy közönséghatású
színháznak „kell felvállalnia“ művészeten inneni vagy túli „házi
feladatként“?
– Csakugyan annyira felesleges és haszontalan
művelet akár párbeszédekbe szedni és színpadról kikiáltani saját
történelmünket?
– Ekkora lenne a távolság az úgymond művészi
érték és a nézők kritikai receptivitása között? A befogadó, a színpadi
leckemondás és a játék-élményanyagcseréjében valóban ennyire igénytelen lenne?
A kérdés
kuszaságának jelzéseként hadd utaljak egyetlen előzményre. 1972. március
6-án, Sepsiszentgyörgyön, az akkor játszott két színmű, a Wesselényi
és a Csalóka szivárvány előadásait követően kerekasztal-beszélgetés zajlott le, melyen részt
vett: Banner Zoltán, Dukász Anna, Ferenczy Csongor, K. Jakab
Antal, Kiss Attila, Láng Gusztáv, Péterffy Lajos, Tompa Miklós, Veress Dániel
és Völgyesi András. A sokfelé szétágazó felelősségteljes elemzésekben,
mely Hagyomány-hagyományosság-jelenkor címmel az
Utunk 1972/13. számában is megjelent, a Szávaiénál sokkal részletesebb,
sokoldalúbb, pontosabb, eredményfelmérésében pozitívabb kép alakult ki a
színházak munkájáról, lehetőségeiről, az előadások
erényeiről és hibáiról, magáról a hagyományápolásról, s nem utolsósorban a
közönségelvárásokról. A Szávainál jobb helyzetismerő kritikusok és
színháziak – távolról sem egyértelműen pozitív! – vélekedését illendő
lett volna figyelembe vennie, hiszen itt pragmatikus dologról volt – és sajnos
van ma is! – szó. Ha vélünk itt naponta tapasztalná, tudná. Elméleteket
gyártani ma is könnyebb, mint a mindennapokat élni. Negyven év tapasztalatai
után újabb hét esztendővel vagyunk „gazdagabbak“.
Végezetül
őszintén csodálkoztam azon, hogy a kritikus, a színmű, a Wesselényi-dráma
felől közelítve, egy-két lényeges dolgot egyáltalán nem vett
észre, hiszen ezt írja: „A Wesselényi első felvonása a maga egészében múlt
századi társalgó modorban rekonstruálja az ítélethozás előtti perceket,
majd azt, ahogyan az a főhős és környezete tudomására jut. A második:
Gräfenbergbe érkezik Wesselényi barátja (Újfalvy) és szerelme (Marie). Hosszadalmas
párbeszédben közlik, hogy a főhős megtörten és büntetve bár, de itt
is dolgozott. Megtudja, hogy Marie is elhagyja. Végül
megtalálja Ninában élettársát. Harmadik felvonás: Zsibó – családi környezet:
Széchenyi, Stocklassa, negyvennyolcas forradalom – a «másik környezet», mely a
megvakult emberben a soha nem szunnyadt tenniakarást felfokozza. Függöny.“
Ennyit, csakugyan
csak ennyit látott meg a szövegben, kollízióban felmerült
kérdések lényegét illetően? Újraolvasva, másolva
ma is megdöbbent, s gyorsan előkeresek egy másik írást, Vekerdi László
elemző tanulmányát. (Tiszatáj, 7/1974.) Mintha „ugyanazt“ írná – és
mégis...
„A
Wesselényi-drámát, első pillanatra legalábbis, könnyebben teszi le az
ember (mint a Báthory-drámát, V.D.) a «kész» érzésével. Igaz, a jól ismert
történelmi táj, a Széchenyi–Wesselényi barátság gyakran megírt konvergenciái és
divergenciái, a reformkor egész klasszicista egyszerűségű (vagy
klasszicistává egyszerűsített?) társadalmi képe kész bennünk, hogy
úgyszólván minden sorra rezonáljon. Hiszen ez a kor a magyar történelem
egyetlen igazán közismert fázisa; szinte a magyar történelem köztudati
paradigmája: az a jellegzetesnek tartott része, amit annyiszor helyettesítünk –
még tudományos vizsgálatokban is – könnyelműen az egész helyébe. Épp ez a
közismertség nehezíti meg azonban – majdnem a lehetetlenségig – a drámaíró
munkáját, ha olyan igénnyel nyúl a történelemhez, mint Veress Dániel. Itt aztán nincs vérbő reneszánsz sztori, ami az
egyébre kevéssé fogékony nézőt is elszórakoztathatja: itt a
történet ismert és – legalábbis a közhit szerint – egysíkú, s óhatatlanul az
interpretáció kerül előtérbe. Épp az interpretáció azonban az esszéíró
természetes közege. A Wesselényi-drámában ez az újság. Nem is annyira a
főhős alakjában; e tekintetben Veress Dániel – jó érzékkel
koncentrálva – követi Trócsányi Zsolt «Wesselényi-perújrafölvételét». Teremt
ellenben Veress a Wesselényit letartóztató, majd őrző császári
katonatiszt, Stocklassa alakjában egy olyan szerepet, ami hirtelen új
szempontból mutatja be a kort. Stocklassa a hatalom hű és tisztességes
szolgája, kiben Wesselényi eszmevilága gyújtja föl a szolgált ügy iránti
kételyt, amit azután az események negyvennyolcas rohanása megoldhatatlan
konfliktussá fokoz. És nem csupán Stocklassa személyi konfliktusává. Mert az
ő sorsából az derül ki, hogy a haladástól remegő s hanyatlásában
brutális erőszakkal próbálkozó Birodalmat épp azok a hívei hagyják
szükségképpen el, akik tisztességükkel és tehetségükkel tán egyedül segíthetnének
rajta. Veress Wesselényije nemcsak Stocklassát, a nézőt is
elgondolkoztatja «egy hevenyészett leckében azon, hogy a történelmi sors, az
utak, a véletlen és a következmények gyakran mennyire nem találkoznak». A néző – mert még az olvasó is önkéntelenül «színre
lépteti», gondolatban színészekre «osztja ki» a szerepet – a
Stocklassa-sors tükrében pillantja meg hirtelen Wesselényi igazát.“
Szívesen idéznék
még Vekerdi László okos, bölcs, lényegre tapintó tanulmányából, annyi
megszívlelendő gondolat van benne. Észreveszi, hogy a
színműszerző az esszéíróval találkozik a közösségi
„felelősségvállalás állandójában“, s izgalommal
követi a műfaji küzdelmet a történelmi realitás és a ráció felől.
Számomra Vekerdi–ésmásokkérdésérzékenymegjegyzéseiösztönzőekvoltak:nemmondtam
le a színpadi „leckefelmondásról“, hanem megírtam a Kemény Zsigmond-drámát (Örvényben,
1978.), amelynek eszmei mondanivalóját Kántor Lajos – aki
korábban alaposan megkaristolt a Mikes-színműért – egy széles sodrú,
politikaivá éleződött dramaturgiai (?) vitában a tárgyilagos
történelemábrázolás példájaként idézett a történelemhamisítókkal szemben.
(Függőhíd, 1993.)
Az erdélyi fél-
és közelmúltban, de jelen körülményei között is, veszélyesen kétéltűekké
váltak az esztétikai és a didaktikus szándékot mereven szétválasztó,
művészetegyoldalúsító törekvések. Hogy miként folyt a cinkelt játék a
Hatalom nyomása alatt, megírtam a Bocskay drámám megfojtásáról szóló
visszaemlékezésben (A hatalom hónaljmelege avagy egy Bocskay-dráma
viszontagságai, Forrás, 1996/4.). Szávai Gézát, teljesen
szándéktalanul, olyan irányba sodorta a történelem szeleibe egyoldalúsított
esztétikai szemlélete – melytől nyilván kezdettől fogva távol állt.
És természetesen joga volt olyan véleményt alkotni és megfogalmazni a Wesselényi-színműről,
amilyent akart, mélységesen elítélőt is. Kritikustársai sem simogattak. K
Jakab Antal nagyívű elemző tanulmányban (Az írott szobor.
Utunk, 1972/17.), Szőcs István jegyzetben (Összkép,
teljesítmény, közönség. Előre, 1972/7612.), Fábián Ernő
elméleti kötésű értekezésben (Gräfenbergi éjszakák. Tiszatáj,
1972/1.) mondotta el véleményét. De sem ők, sem még néhányan, akik az
előadásról írtak, nem parancsoltak le, nem tiltottak ki – szükségképpen
hőseimmel együtt – a színpadról. A
magyar pályatársak közül ez, akármennyire keserves is tanulságként, Szávai Géza
érdeme marad. Hogy pusztán irodalomtörténeti-e, megítélés kérdése. De az
alaptényen sem a Sütő András vitacikkére írt válasza, sem A Hét
szerkesztőségének – Utóirat egy vitához címet
viselő ötpontos – kompromisszumot mutató – jegyzete nem változtat.
Kiebrudaltattam s nem a valóságos, az igazi, az azóta is következetes – miként
kitűnik a továbbiakból – ellenség által. Ismétlem: Wesselényiért nagyon
meg kellett küzdeni, szekértáborunkon kívül, de – sajnos – belül is.
„Parádés szövegek kellenek“
Az Igaz Szó 1971. évi
decemberi számában, születése 175. évfordulójára, portrét közöltem
Wesselényiről A drámahős címmel. Írásomban
a hatalmas, nagyjában-egészében ismeretlennek tekinthető, csak kis részt
nyomtatott, nagyobb részt kéziratos kiadatlan hagyatékának közkinccsé tételére
is igyekeztem felhívni a figyelmet: „Van feladat bőven, és hogy a buzdítás
ne csak témajelzés legyen, íme egy megvalósítható javaslat: szemelvényes
válogatás Wesselényi műveinek legjavából a Téka-sorozatban.“
Az írás végére
pöttyintett mondat személyes hátsó gondolat nélküli ügypártoló rögtönzés volt.
Szívügyem volt a szerző, rokonszenveztem a sorozattal.
A visszajelzés teljesen
váratlanul ért: „Kedves Veress Dani! Olvastam egyik cikked végén, hogy hajlandó
volnál Wesselényi Miklósról egy TÉKA kötetet összeállítani. Beszéltem Csehi
Gyulával, neki is tetszik a gondolat. Nekem régi kedvenc témám Wesselényi. Két
tanulmányom is jelent meg róla a Hitelben. (Széchenyi és Wesselényi nemzetiségi
politikája, 1943., és Wesselényi Szózata, 1944.) Ismerem tehát a kérdés nehézségeit. (Kiemelések
tőlem, V.D.) A Téka jobban szeret kis terjedelmű, de teljes
műveket megjelentetni. Ebben az esetben viszont le kell mondanunk két
fő munkáról. A Balítéletről nem megy amiatt, hogy a
jobbágyfelszabadítást magyarosítással kötötte össze, a Szózat pedig
félreérthető, bár alapjában véve nem oroszellenes. Viszont mind a
kettőben találni lehet nagyon haladó részeket. Azonkívül ott van még
Wesselényi naplója, amiből Kelemen Lajos közölt a húszas években részeket.
Neked magyarázzam, hogy mi az, ami Wesselényiből időtálló?“
A levél –
melyből idéztem – kelte 1972. február 15., köldője Mikó Imre. A
„hajlandó volnál“ nyilván félrehallás: álmomban sem jutott eszembe, hogy
bármilyen Wesselényi-kötetet szerkesszek, de könnyű Katót táncba vinni, ha
már eleve rájár a lába, ráadásul fel is kérik.
Mikó Imrével
való kapcsolatom korábbi. Mint a Megyei Tükör félnormás szerkesztője,
többször írtam neki hivatalosan. Kéziratokat kértem és kaptam, ugyanis egy
hagyományébresztő művelődéstörténeti arckép-sorozatot
igyekeztünk állandósítani, melyben Bartos Endre Gábor Áronról,
Holló Ernő Bod Péterről,
Kovács Sándor Benkő Józsefről,
alulírott Mikes Kelemenről,
Orbán Balázsról, Apor Péterről
írtunk. Mikó Imre kérésemre Bölöni Farkas Sándorról
és Kriza Jánosról készített
kisesszét.
A Dávid Gyulával
konzultáló Domokos Gézával egyik bukaresti utamon, majd itthon jártában,
Sepsiszentgyörgyön forgattuk meg a kötetke dolgát. Első szóra felkarolta a
vállalkozást, s lévén a cselekvés híve, már március 22-én ezt írta nekem:
„Megkaptam a Mikó Imrének küldött Wesselényi-szinopszis vázlatát. Várom Mikótól
a szerződéskötési javaslatot és nyomban törvényesítjük múltkori
megállapodásunkat. Fogjon hozzá, Veress uram, a kegyelmedtől megszokott
szorgalommal és pontossággal.“
A felgyorsult,
szaporodó levelezés alapján a kiadó már októberre szerkesztésre kész kéziratot
várt. A kötetet 1973-ban szerette volna megjelentetni. Én időközben
szaporán megírtam a tervet Trócsányi Zsoltnak. Két bő levélben– miközben
patakzott belőle a Wesselényi magyarországi „elhallgatása“ feletti indulat
–, jegyzetelte a javaslatokhoz fűződő észrevételeit, kifogásait,
kiegészítéseit. Sűrű sorú, barokkos kézírású episztoláiból ömlött a
jó tanács és biztatás. Ő, az általam breviáriumnak nevezett
válogatásba nagyon keveset emelt volna ki a levelekből, a naplókból
egyetlen sort sem: „Ide azonban most parádés szövegek kellenek – s kevésbé
gondolatok, eszmék kialakulásának filologikus nyomonkövetése“ – írta Wesselényi
rehabilitálásának konok szándékával. (1972. febr. 21.) Szempontjait,
nagymonongráfiája ismeretében, pontosan megértettem. (Most, emlékezés közben,
szándéktalanul az jutott eszembe, hogy századunk két igen rangos folyóiratában,
a Nyugatban és a Magyar Csillagban Wesselényinek még a nevét sem írták le, de
ha igen, írás tőle vagy róla soha meg nem jelent. A tűnődésre
hajlamos töprenghet az okokon. A müncheni Új Látóhatár négy évtizedes anyagában
is hiába keresem...)
Hogy a
breviárium-tervet a félreértés, a véletlen vagy a jó szerencse változtatta meg
– nem tudom megválaszolni. Domokos Géza egy telefonbeszélgetésünk során
említette, hogy megjelent valamilyen Avram Iancuról szóló
könyv, amely meghamisítja hősét. Ez a kiadvány felpaprikázta Gézát, s a
breviáriumterv újragondolására késztette. Még a gondolatát is elutasította
annak, hogy gondosan kiszemezett, csupa pozitív szöveget közöljünk, ilyetén
időszerűsítve a zsibói bárót. Ne kövessük a történelemhamisításban
mások gyalázatos példáját, ne hangoljuk rá a múltat a ma igazolására, mondotta.
Wesselényit be kell mutatni, művét, példáját közkinccsé kell tenni, de
hamis aktualizálások nélkül, a történelmileg maradandót emelve előtérbe,
de ahol szükséges kritikailag. Lényegében a történelmi tárgyilagosságot
követelte, amit egy breviáriumban nagyon nehéz, talán képtelenség is lett volna
kialakítani, hiszen maga a műforma mást diktált: ódai összeállítást,
parádés szövegeket.
Úgy emlékszem,
hogy igazat adtam Gézának, egyébként is az ő kezében volt a kenyér is, a
kés is. Hirtelen rögtönzésként dobtam be az ötletet: adjunk ki egy válogatást a Balítéletekből. Nyilván eszembe jutott Mikó Imre
aggodalma, de a teljes könyvről – ráadásul megfelelő kritikai
apparátussal – sző sem lehetett: az
addigi első és egyetlen 1833-ban megjelent kiadás háromszázhuszonhárom
oldal; szétfeszítette volna a Téka-szabvány terjedelmi kereteit. Jó, mondotta
Géza, vegyünk hát ki szép nagy és önálló gondolati tömböket, a legfontosabbakat, a kihagyásokat majd
jegyzetekben megmagyarázzuk, lássak neki a munkának.
A változásról rögvest értesítettem Mikó Imrét és Trócsányi Zsoltot. A
kérdésről, kettőjükkel, legalább két tucatnyi levelet váltottam, hiszen
az ilyesféle munkában nékem semmi korábbi tapasztalatom nem volt. Ráadásul,
sajátosságait megőrizve, nyelvileg le kellett tisztítani a
szöveget. Ebben a maiasításban heteken át fő
segítőm feleségem volt: összeolvastuk az alapszöveget a nyelvileg, helyesírásilag nagyon érzékenyen, árnyaltan maiasított új változattal,
melynek szabályait, a Wesselényi-szövegek vonatkozásában,
semmilyen akadémiai előírás nem szabályozta, tehát analógiákra kellett
támaszkodni.
Hadd jegyezzem meg, hogy nékem lektoraimmal, Dávid Gyulával, Varró Jánossal, András Jánossal, Kacsó Judittal, Bánlaki Viktorral, Petre Judittal, változó kiadóknál itthon és külhonban, nagy szerencsém volt. Egynémely
lapszerkesztőkre ma is émelygő gyomorral gondolok, kiadói
szerkesztőim közül egyetlenegyre sem. Munkatársak voltak és nem cenzorok,
makacs és okoskodó mindentudók. Köztük is kiemelten kell
megemlítenem Mikó Imrét, aki együttműködésünk zálogaként
nagy művével, Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika című munkájával is megajándékozott. Meghatott, amikor a Balítéletekről
ősszövegét szóról szóra összevetette az általam
készített változattal, s megoldásaimat mind részben,
mind egészben elfogadta. Ezúttal, legalábbis tudtommal,
a cenzúrával sem akadt bajunk: egyetlen bővített magyarázó mondatot írattak bele a bő bevezető tanulmányba. Ez eszembe juttatja Schmidt György urat. Anno, mielőtt a hatóságok észbe kaptak volna, nyomásra
átengedte a Balítéletekről kéziratát. Mikor a könyv megjelent, azonnal leváltották. A mi esetünkben ilyesféle nem történt, de mégis megesett egy és más.
Hangok és visszhangok
A Balítéletekről 1974 őszén jelent
meg hatezerötszáz példányban. Rákövetkező évben
kétezerötszázas utánnyomásban is: „sikerkönyv“ lett. Nyilvánvalóan nem a példányszám okán. Budapesti regényesített Mikes- és
Wesselényi-életrajzaim harmincezren felüli példányai más olvasóréteg,
elsősorban az ifjúság igényeire feleltek. A Balítéletekről
egyálalán nem „olvasmányos“ mű, hanem magát
nehezen olvastató társadalom- és politikatörténeti fejtegetés, keveseknek szóló
„rétegolvasmány“.
A kiadványt a szakértők –Trócsányi (néhány apróka kifogással) –
elfogadták. Imreh István írásának már címe is elárulja a vállalkozást
minősítő tartalmat: Az igazabb Wesselényi. T. Erdélyi Ilona a pesti Helikon – Világirodalmi Figyelőben tételesen
összegezett: „Veress Dániel egy szoborrá merevedett nagy embert szólaltatott
meg, példát mutatva, miként lehet egy történeti-irodalomtörténeti adattá
zsugorodott művet megfelelő válogatással és tálalással-körítéssel úgy
kézbe adni, hogy az napjainkban elgondolkoztató és élvezhető olvasmánnyá
váljon.“ (1978/3.)
Engem különösen
két, a könyvről, illetve hőséről szóló írás mozgatott meg. Az
egyik igencsak elgondolkodtatott, a másik is, de fel is háborított, s
ismételten rádöbbentett, hogy milyen aknamező a Wesselényi-kérdés –
múltban és jelenben egyaránt.
Bretter György
az Utunkban – megfontolandó gondolatokat megpendítő –, a szokványos
recenzióknál többszörösen bővebb fejtegetést szentelt a kiadványnak. A
Cselekvés és magatartás című írása (1975/12.) új
megközelítési szempontokat és következtetéseket villantott meg Wesselényivel
kapcsolatban, az általam ismert jókora Wesselényi-irodalomban nóvumként
jelentkezőket. „Wesselényi Miklós, akinek a lótenyésztésről írt
munkácskája még csupán pedagógiai vénájáról tanúskodott, a Balítéletekről
szóló értekezésében ritkán látható fordulatot hajtott végre: a
helyzet kritikáján túl feltalálja az ideológia-kritika
műfaját. (Kiemelések mind tőlem, V.D.) A helyzet
kritikája volt ugyanis napirenden, de ebben a kritikában csak az urak
beszéltek, s ha nevezetesen haladó urak voltak, akik átérezték a nép és a
nemzet valódi problémáját, akkor beszédjük tele volt ugyan a változtatás kifejezéseivel, de ez
a változtatás csak az emberibbre vonatkozott és nem az emberire. Az
emberit azonosították a polgári társadalom viszonyaival, és szívvel-lélekkel, rendkívüli
személyes bátorsággal harcoltak ezért a társadalomért.
Noha
többnyire arisztokraták voltak: Wesselényi az volt, osztályukat heves, önmagukkal folytatott belső
küzdelemben tagadták meg, és ideológiai érvük a nemzet felemelkedése volt. Távol állt tőlük
Petőfi plebejus kételye, és távol állt tőlük minden kétely saját
eszményeiket illetően is. Telített nemzedék, amely hisz a
társadalmi cselekvés lehetőségében, és nem látva saját
eszméit a valóságban, még nincs oka a kiábrándulásra. Nemzedék,
amelynek nincs hatalma, de van fóruma: ők teremtik meg a nyilvánosságot, és
ők a első szereplők is ezen a fórumon. (...) Wesselényit is az
teszi nyílttá, hogy nincsenek hátsó gondolatai: pontosan azt mondja, amit
mondani akar, nem taktikázik, nem rejt semmit a mondatok mögé, személyisége
pontosan az, ami mondatainak szerkezete. Ha türelmetlen, vulkanikus, s még
inkább, amikor dühöng, akkor mindig az ellenfélre gondol, ám türelmes és
megértő, ha elvének társairól beszél, még akkor is, ha nézeteltérései
vannak velük. (...) Wesselényi Miklós egyike volt azoknak, akik körül létrejött
a kor haladó elméinek gyarkorlati és eszmei
védőfala, hiszen ő volt a nagy reménység, aki mások helyett is
el tudott mondani – kevesekkel együtt – minden lényegest. (...) A tulajdont nem
tartja valamiféle „természeti“ adottságnak, hanem magatartásnak, amelyről
lemondani, illetve amelyet a régi módon megőrizni pusztán belátás kérdése.
Persze a feudálisok maguk is ideológiai érvekkel, történelmi érdemekre
történő hivatkozással birtokolnak, és ez jó meggyőződésük.
Amikor Wesselényi az ideológiát ideológiával, a magatartásformákat magatartásformákkal
állítja szembe, akkor kritikája ideológiai gyakorlat, s
noha látszat szerint a misztifikálódott tudattal szemben egy illuzórikus
tudatot állít, már maga a szembeállítás is rombolja
a feudális ideológiát.
Ha úgy tetszik,
hát megtisztítja a terepet az átalakító gyakorlat számára, azok számára, akik a
gazdasági-politikai életben végbeviszik a lehetőségek konkrét formájában
adott átalakítást. És éppen ezért óvták tisztaságát a gyakorlat emberei:
Wesselényi és mások eszményei tudatosították bennük, hogy milyen lehetne az új világ, ha nem a régiből jönne létre, s azt
is, hogy milyen az a világ, amelyben élnek.
Kötelesség:
ez
a gyönyörű kantiánus parancs, a tapasztalat mint a tudás talaja – az
angolok nagy vívmánya, az ésszerűség – a kartéziánus malom, az avitt
dogmák őrlője, végül a célszerűség, a polgárember mindennapi
életének rugója – ezek a kulcsszavak, amelyek körül kialakul a Wesselényi-féle
mondat. (...) Vénája a felvilágosítóé – a szemeket
kívánja tehát felnyitni. (...) A józan észre való
hivatkozás ezért oly gyakori munkájában, s úgy tűnik, meg van
győződve arról, ami Descartes-nak valamikor olyan természetesnek
látszott; hogy a józan észből minden ember egyenlően részesedhet,
tehát – most már Wesselényi szerint – a belítéletek eloszlanak, ha a józan
észre apellálunk, felhívjuk a figyelmet egyes ítéletek – és magatartások –
helytelen voltára. (...) Wesselényi nem az arany középút moralista prédikátora,
hiszen bevallottan is értékek nevében beszél, s amit mond, az azért tanulságos,
mert ezek az értékek mindmáig orientálják, irányítják cselekvésünket
és magatartásunkat.
A kiadvány
gondozója, Veress Dániel tehát fontos kulturális tettet hajtott végre, amikor a
szöveget előásta a körülötte mélyülő homályból, s terjedelmes
előszava alaposan ismerteti a művet, illetve azt a kort, amely ilyen
művek írására késztette legjobbjait.“
Bretter György,
s ezt nagyon könnyű írásából kimutatni, nyilvánvalóan aktualizál.
Úgy ír a történelemről, hogy a jelenkoron a szeme, s
általános érvényű – tehát időszerű – következtetéseket fogalmaz
meg, de minden félrekacsintgató áthistorizálás, hamisítgatás nélkül, ami egy
másik, engem némileg megdöbbentő írásról nem mondható el.
A vidéki
elzártságnak, akkori információhiányos magánynak – számos hátránya mellett – voltak
jó oldalai is. Én, 1990 végéig, Wesselényi-könyvem politikai ledorongolásáról
szerencsére mit sem tudtam, magukat az alapszövegeket – Mátyus Évának
köszönhetően – csak az idén ismertem meg. Ha megírásuk-megjelenésük idején
tudok a dologról, számos álmatlan éjszakám lett volna, hiszen néhány korábbi
ideológiai eretnekség vétkében elmarasztaltan, három ízben is hosszas közlési
letiltással kellett „elhajlásaimért“ fizetnem. De térjünk a tárgyra.
1984 őszén,
egy Valentin Dărăban nevű elvtárs, a
zilahi Történelmi és Művészeti Múzeum évenkénti „tudományos ülésszakán“
egy értekezést olvasott fel Wesselényi Miklós – intre democraţie şi naţionalism címmel.
Előadása nyomtatásban is megjelent az Acta Musei Porolissensis IX/1985.
kiadványban. Fejtegetéseiben – ha azokat szakmailag túlértékelve így
nevezhetjük? – alaposan elveri a port a „nacionalista, ál-liberális“
Wesselényin. Miután a nyulat bokrostól lövik, nem maradtak ki a golyószórásból
jelenkori hazai értékelői, név szerint Csetri Elek, Hajós József és kiváltképpen
alulírott sem, ugyanazokat a vádakat vonván fejükre. Dărăban
huszonhárom könyvészeti hivatkozású lábjegyzetében egyetlen magyar
forrásműre sem hivatkozik, sőt kimutathatóan a Balítéletekrőlt
sem olvasta, de volt a könyvről s elemzőiről
„véleménye“, mintegy a néhány évvel utóbbi Erdély története körüli
„vita“ módszertanát előlegezve. Átnapipolitizált írása említést sem
érdemelne, ha a szerző a Graiul Sălajului 1990. évi
áprilisi számában (43-48.), előjegyzettel megfejelve, nem látta volna
indokoltnak újraközölni, ezúttal „a történelem az élet tanítómestere“ valamint
az „együtt kell élnünk barátságban“ szlogenek jegyében. Hát némileg furcsa
formája ez a manapság „történelmi megbékélés“ címkézete alatt megbúvó
„tudományos történelemszemléletnek“... Pedig egyáltalán nem megoldhatatlan
feladat az erdélyi magyar reformkori nemesi liberalizmus eszmerendszerét – akár
a nyelvi nacionalizmus vonatkozásában, ami Dărăban
urat kiváltképpen zavarja –, a francia forradalomtól kezdve, európai összefüggésbe
helyezve – levezetni. Igen ám, de akkor el kellene választani a jelenkori
politikai aktualizálástól, holmi sanda taktikai megfontolásoktól. Szerzőnk
az újraközlésben nem ezt az utat járta, hanem a múlt – mármint az
„aranykorszak“ – eszmeiségét ébresztgette.
Kísérlete
ezúttal nem maradt megválaszolatlanul. Hajós József a Graiul
Sălajului 1990.
július 13. számában, Scurt răspuns
la un studiu despre Wesselényi Miklós címet
viselő hatpontos kritikai glosszájában teszi helyére a dolgot, számomra
megtisztelő nyomatékkal „megvédvén“ tanulmányaim megállapításainak
történelmi hitelességét, tulajdonképpen az 1830-as évek legelején keletkezett Balítéletekrőlt,
Wesselényit. Viszont egyre kevésbé hihetem, hogy a Wesselényi
Miklós szellemi öröksége körüli utóvédharcok végleg elcsitultak, noha az
európai és a magyar liberálisok gondolatrendszere, társadalmi programja – két
évszázadra visszamenően, a maga változásaival! –, értékvilága, szellemi
horizontja a szakirodalom által már alaposan tisztáztatott, de úgy tűnik,
nem Dărăban úr és eszmetársai ismereteinek szintjén,
előítéleteiknek béklyójában leledzvén mindahányan.
„Célunk tökéletesedésünk“
A Balítéletekről
visszhangja,
Trócsányitól Bretterig, Imreh Istvántól Vita Zsigmondig és Fábián Ernőig,
engem a Wesselényivel való továbbfoglalkozásra serkentett. 1984. január 3-án
egy javaslatot nyújtottam be a Kriterionnak, egy újabb Téka-kötet tervét, egy
válogatásét Wesselényi naplóiból Január 9-én egy
Javaslat-függeléket küldtem Domokos Gézának, az alapterv pontosítása és kiegészítéseként.
Február 26-án egy baráti levélben görgettem tovább a tervezgetést: Célunk
tökéletesedésünk pontos tartalmi összeállítása volt a javasolt
kötetnek. A hat vaskos
Wesselényi-iratgyűjtőmben lapozgatva, csak most látom, hogy
milyen elképesztő méretű levelezés bonyolódott le köztem valamint
azok között, akiktől filológiai, szakmai segítséget reméltem munkámhoz. A
Wesselényi-naplóhagyaték számbavételéhez három – törekvéseimet felkaroló,
könyvészettel támogató – barátomat illendő megemlítenem: Egyed Ákost
Kolozsvárról, Jankovics Józsefet Budapestről, valamint Ilia Mihályt
Szegedről. Segítségük – könyvek, fény- és fotómásolatok tömege – nélkül
egyetlen lépést sem tudtam volna tenni Olt-melléki elszigeteltségemben. Annál
kevésbé, hiszen az írások csempészáruként érkeztek külhonból, bonyolult,
kanyargós utakon, s mélyen rádöbbentettek, hogy a „barátság“ fogalomnak milyen
gazdag tartalma van: tulajdonképpen egy így-úgy megszállott ember rögeszméit
szolgálták. A nyolcvanas évek második felében a Wesselényi-naplókkal keltem és
feküdtem, illetve üldögéltem dideregve álmatlan, gyertyafényes éjszakákon, nem
a stílszerűség, hanem az akkori villanyáramkorlátozás okán, s olvasgattam
Miklós báró szép, kalligrafikus írásait, gondolati és esztétikai gyönyörrel. A
pokoljárás évadán „jó társaságban“ voltam, erőt adóban, s nem akárkikkel:
ezek az éjszakák tették elviselhetővé a nappalokat.
Wesselényi
naplóinak olvasása az oszthatatlanság érzését
keltette fel bennem. A kettősség, a többszörösség egységét: nincs
egyfelől a Balítéletekről és a Szózat,
megannyi újságcikk és politikai beszéd írója, másfelől a
naplók, levelek szerzője. Mindet egy személy, ugyanaz a mentalitás
képviselője, Wesselényi írta. Az ugyanúgy gondolkodó, szenvedő és
érző: az elválasztás – közéleti személyiség és magánember –
csak módszertani lehet, nem eszmei. Együtt rajzolják ki a teljes emberi arcot,
a szellemi habitust, a különbség csak az anyagban van. A naplók személyesebbek,
magára az emberre jellemzőbbek,, viszont a mű és a
személyiség végsősoron szétválaszthatatlan. Nemcsak
feltételezik, hanem erősítik és magyarázzák is egymást. Az önmagában
önmagával összezárt ember írásaiban is önazonos. Láng Zsolt kiválóan
rátapintott erre a belső kohézióra a tavalyi Látó-esszédíj nékem ítélését
kísérő úgymond „laudációban“, melyet én Wesselényi jellemrajzaként (is)
olvastam. Köszönet érte.
A naplórészletek
kiadására vonatkozó tervemmel Domokos Géza Benkő Samuhoz utasított.
Egykori egyetemi társam a szakember tárgyilagosságával, példaszerű
pontosságával reagált a vidéki esszéíró jó szándékú, de nyilván sok naivitást
tanúsító javaslatára. Gondolom, nem követek el illetlenséget, ha levelét teljes
egészében közlöm, hiszen „hivatalos“ jellegű, ekként Kiadó-történeti
dokumentum, példaszerű:
„Kedves Dani!
Amikor a múlt évben
elkészítettük a Téka öt évre szóló tervét, Wesselényi-kötettel nem számoltunk.
És azt hiszem, jól tettük.
Ha a Kriterion igazgatósága
időszerűnek tartja Wesselényi naplóinak a kiadását, akkor ezt nem a Téka, hanem az ún.
Fehér-sorozatban kell megjelentetni. A terjedelem és a megkívánható kritikai
apparátus egyaránt ebbe utalja.
Amint írod, Wesselényi egyetlen naplójának sincs megbízható
szövegkiadása. Tehát a textológiai munkával kell elkezdeni az ügyködést.
A naplókat a Wesselényi család levéltára őrzi,
ez a fond pedig ma a Kolozsvári Állami Levéltár állagához tartozik. Ott kell
kutatási engedélyt kérni.
Persze azzal számolnod kell, hogy engedélyezés esetén ez a munka több
hetes kolozsvári
tartózkodást tesz szükségessé.
Ha terjedelmi és filológiai aggályaim nem volnának, akkor sem pártolnám
a Téka-sorozatban való (szemelvényes) megjelenését a
kötetnek, azért mert már van egy (csonka)
Wesselényi-kötetünk, és még legalább ötven kötetet kell kiadnunk az erdélyi régiségből ahhoz, hogy ismét sort keríthessünk egy
újabbra.
Hangsúlyozni szeretném, hogy Wesselényi naplóinak a korszerű
igényeket kielégítő sajtó alá rendezését fontos tudományos
feladatnak tartom. Ha Te ezt elvégzed – függetlenül
attól, hogy pillanatnyilag milyenek a kiadási feltételek –, bizonyára
megszerzed a hálás utókor elismerését.
Levelem másolatát elküldöm a Kriterion igazgatóságának is, hiszen végül
is ők illetékesek
a döntésre.
Szívélyesen üdvözöl,
Benkő Samu
Kolozsvár, 1984. március 14-én.“
A látók látnak, hallók hallanak: Benkő Samunak igaza volt. Persze
bennem nem szűnt meg a napló iránti „láz“. Több ízben írtam
esszét egyik-másik naplórészletről, nem
szűnő gondom ma is. A levél írója viszont jól tudta, hogy a kolozsvári Levéltárnak még a közelébe sem engedtek volna; hogy a
körülmények nem kedveztek semmilyen erdélyi magyar
hagyományébresztésnek, hiszen az idő tájt
tiltottak le több tucat, részben már kiadásra kész, megszerkesztett – erdélyi
magyar történelmi tárgyú – könyvet a Kriterionnál, mint egy későbbi interjúban Domokos Géza ezeket cím
szerint is felsorolta. De nékem is
volt már egy személyes tapasztalatom. Amikor a Dacia Könykiadónak, a Mikes- és a Kemény Zsigmond- kismonográfiák után
egy Wesselényi-kismonográfia
megírására ajánlkoztam, „szó sem lehet róla“ – volt a válasz. Szerkesztőm, Varró János barátom, négyszemközt
megbocsájtó kedvességgel ezt kérdezte: „Danikám, ti a fellegekben éltek, hogy
épp most, nálunk Wesselényire gondoltál?“ Ezek a dolgok Magyarországon sem
mentek könnyebben, s hogy Trocsányi
ismétlődő panaszai mennyire igazak voltak, erről is komisz
élményeim vannak.
(Folytatjuk)