DOKUMENTUM

„Kolozsváron én váradi emigráns vagyok“

(Beszélgetés Bajor Andorral 1978. július 13-án)

Hosszas betegsége után Bajor 1978 nyarán jobban érezte magát, visszatért a régi kedélye, szívesen beszélgetett, kirándult, kirándulni készült. Én, pár hónappal azelőtt, Marosvásárhelyen jeleztem szándékomat, hogy egy órányi-másfél órányi beszélgetésünket magnetofonszalagra szeretném rögzíteni. Amikor július 12-én megérkeztem Kolozsvárra, örömmel fogadott, és bejelentésemre, hogy magammal hoztam a magnetofont, minden további nélkül kötélnek állt. 12-én azonban nem sikerült a beszélgetést nyélbe ütni, mert vendégei érkeztek, úgyhogy ezt másnapra halasztottuk. Másnap délután készülődni kezdtünk, de hosszas halogatás közepette eltelt az idő, s így tulajdonképpen július 13-ának nagyon viharos, záporesős, mennydörgéses késő estéjén került sor a beszélgetésre. Bajor, szokása ellenére, nem vett be nyugtatókat. Ha bevette volna, rövidesen az álmosság tünetei jelentkeztek volna rajta, mint ilyen késő esti órában általában, a szívinfarktusa óta. Viszont rengeteg cigarettát szívott. Nagyon nehezen melegedtünk be mindketten a beszélgetésbe. Mi, akik sok száz órát végigbeszélgettünk már, ezúttal görcsösen, szinte riadtan válaszoltunk illetve kérdezgettünk, mégis úgy érzem, hogy ez a beszélgetés egy-két vonással gazdagítja Bajor Andor szellemi portréját.

ÉLTETŐ JÓZSEF

EJ.: Egyszer említetted, hogy Majtényi Erikkel egyetértettetek: a németek nem írtak volna regényt egy betyárról. Úgy emlékszem, hogy akkor megkérdeztem tőled: hitelesnek érzed-e Felix Krull belső monológjait. Hogy miért kérdem ezt? Székely János ezelőtt néhány évvel hozzákezdett egy regényhez, amelyiknek a hősei gonosz, szélhámos, link alakok lettek volna, és, amint mondta, abba kellett hagynia a regényt, mert egész egyszerűen nem tudta beleélni magát a szereplők lelkivilágába.

B.A.: Nem olvasta Goethét. Mert Goethe azt mondta, hogy ha önmagába tekint, meg kell mondania: már minden bűnt elkövetett – gondolatban.

– Igaza volt-e Goethének?

– Azt hiszem, hogy ebben az esetben igaza volt. Mert nagy fantáziájú ember volt, és egy nagy fantáziájú ember mindent elkövet; minden jót is, és minden rosszat is – képzeletben.

– Következésképp Thomas Mann hitelesen rajzolta meg – belülről – a szélhámos figuráját?

–                Azt hiszem, hogy igen. De ezzel kapcsolatosan arra is föl kell figyelni, hogy a szélhámos külföldi. Igaz, hogy egy olyan dokumentumot is használt, egy idegen szélhámosnak a naplóját. Tehát ezzel meglehetősen eltávolította magától...

– Lehet-e szeretet nélkül közeledni a témához?

– Azt hiszem, hogy nem lehet. Az egész világot szeretni kell: úgy kell szeretni a világot, amilyennek a világ mutatkozik, amióta ismerjük. S a világban rengeteg baj van, és rengeteg gonoszság. A gonoszságot is meg kell érteni; abban az esetben is, hogyha az ember a gonoszságot nem akarja művelni, akkor is meg kell érteni.

– Lehet-e szatírát írni szeretet nélkül a szatíra tárgya iránt?

– Én úgy gondolom, hogy nem. Azalatt az embernek bele kell élnie magát abba a figurába, akiről beszél, azonosulnia kell vele, és csak abban az esetben tud valami hiteleset írni.

– Milyen lehetősége marad ilyenformán az írónak gyűlölete kifejezésére?

– A gyűlölet kifejezése lényegében a gyűlölt körülményeknek a megrajzolására szorítkozik, és az ember ezek között válik gyűlöletessé. Tehát nem az emberi lényeg az, ami gyűlöletes, hanem az eltorzult ember, akit a körülmények a maguk teljes bonyolultságában (amiben benne van adott esetben a biológiai meghatározottság is, mert az is egyfajta körülmény) gyűlöletes cselekedetekre indítanak. Hogyha ez hitelesen fölrajzolódik, akkor az író eleget tett feladatának. Sohasem az embert kell meggyűlöltetnie, sohasem a figurát kell meggyűlöltetnie. Egyfajta modern ördögűzést kell végeznie: az ördögöt kell kiűznie az emberből, és nem az embert az ördögből. Mindig a körülmények a képtelenek; az ember sohasem lehet képtelen.

– Mondjuk, Molière Fösvénye. Hogyan viszonyul Molière ehhez a figurához?

–               Szereti. Alapvetően szereti, hiszen a fösvény félig-meddig tragikus figura, hogyha nem egészében az. A fösvényt Molière mindenféleképpen megérti, és a megértésből építi föl az ellenszenves figurát.

– Tudnál-e olyan jelentős írót mondani-szatirikust, humoristát, humorral jól bánó szerzőt –, akiben érzel kegyetlenséget, gyűlöletet, ridegséget a tárgyalt téma iránt?

–Azt hiszem, hogy egyfajta ridegség szükséges. Egyfajta. Ez a szakma ridegsége, olyan, mint a sebész ridegsége és a sebész kegyetlensége. A sebészé mélységesen humánus mesterség, de amikor valóságosan műveli ezt a mesterséget, kell az eltávolodás, kell a kegyetlensége. Meg kell feledkeznie arról, hogy ki az, aki a műtőasztalon fekszik. Tehát személytelenné kell válnia, nem szabad irgalommal közelednie abban a pillanatban, amikor operál. Mert hogyha irgalmassá válik, abban a pillanatban elcsúszik a kése.

– En úgy érzem, hogy te a szatirikusoknál megszokottnál több melegséggel közeledsz az összes megműtött páciensedhez.

– Úgy nagyjából az a benyomásom, hogy én azt mind végigéltem, amit megírok, tehát saját magamat gúnyolom ki. Öngúnyról van szó, és hogyha az öngúny nem jelentkezik, amikor az ember gúnyolódik valamin, akkor valami hihetetlenül rideg, merev, doktrinér gúnyolódás születik, ami kedélytelen, ostoba, visszataszító. Az öngúny menti meg lényegében, az humanizálja a gúnyt. A gúny és az öngúny egybeolvad. Itt van például az az írásom, amit nagyon szeretek, amelyiknek a címéről azután rovatot is neveztem el az Előrében: a Tücsök és bogár. Ebben arról van szó, hogy én magam, az iskolában valamilyen funkciót kapok váratlanul, ez a funkció rám zuhan, és a funkcióba lassan beleélem magamat, és belehülyülök. Olyan formában, hogy teljességgel azonosulok a funkcióval, és már nem értem a funkció miatt a világot. Tehát, hogy a körülmények hogyan uralkodnak el az emberen, és hogyan vetkőztetik ki emberi mivoltából. Ezt lényegében öngúnnyal ábrázolom, mert így saját magamról beszélek, s azt hiszem, hogy minden emberre vonatkozik. Mert minden embernek meg kell a körülményeivel küzdenie, és ez a küzdelem nagyon sokszor eredménytelen.

– Régóta faggatnak téged, hogy miért nem írsz nagyobb lélegzetű szatirikus munkát. Egy ilyenfajta dögönyözés eredménye, hogy végül is írtál szatirikus drámát, amit én tragikomédiának érzek. A te műfajmegjelölésed szerint komédia. Vagy tán nem is tőled származik ez?

– Azt hirtelen mondtam, nem valamilyenfajta mély esztétikai meggondolásból, hanem, hogy valamilyen műfajt jelöljek. De hát a komédia meglehetősen tág műfaj. Én azt mondtam eredetileg, hogy komikus játék. Pontosabban azt mondtam, hogy a műfaja: játék. Ez talán inkább ráillik. A játék – természetesen – az életnek egy nagyon fontos része, és a maga módján hihetetlenül komoly.

– A XX. században elmosódnak a szatirikus tartású vagy nem-szatirikus tartású írások közötti határok A XX. századi regénynek két nagy modelljére szokás hivatkozni. Az egyik a Joyce Ulyssese, s a másik Proust regényfolyama.

– Igen.

– Beszéljünk Joyce-ról. Felfogható-e Joyce Ulysses-e szatirikus regénynek?

– Azt hiszem, hogy nem. Egyszerűen regénynek. Te azt mondod, hogy a modern regénynek fő típusa. De hiszen pontosan a címe mutatja, hogy mennyire ősi. Hogy az emberi sorsnak egy alapvető lehetőségét éli ki, a vándorlást, Odüsszeusz kalandjait, de a maga mikro-formái között.

– De vajon nem az odüsszeuszi kalandozás XX. századi képtelenségéről beszél?

–                A kalandozás kétségtelenül képtelenség volt már az Odüsszeusz korában, mert hiszen gondolj arra, hogy a Divina Commediában Dante a pokolnak milyen mélyére helyezi Odüsszeuszt, és mennyire eredménytelennek látja a kalandot már Dante is, de milyen nagy megértéssel és szeretettel ábrázolja a pokolban Odüsszeuszt, amikor azt írja – ha jól emlékszem, így van –, hogy „Gondoljatok az emberi erőre. Nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre.“

– De Joyce alakja nem hősi tartású. Joyce hőse...

–... kispolgár lényegében. Lényegében kispolgár.

– Rengeteg nevetséges elem van abban, ami vele történik.

– Persze a XX. században már nem lehet olyan komolyan venni a kalandot, mint az emberi szellem távoli hajnalkorában. A mitológiában és a mitológiában gyökerező irodalomban úgyszólván nincs jelen a komikum. Az istenek nem ismerik a komikumot. Pedig hát a görög mitológia istenei, azok rendkívül emberiek.

– Azt mondod, hogy a mitológia nem ismeri a komikumot...

– A mitológia nem ismeri, tudomásom szerint.

– Elképzelhetőnek tartod azt, hogy egy olyan derűs nép, amilyennek a homéroszi idők görögjét tudjuk, egy olyan kicsit piás nép, olyan mindenképpen lakomázni és összeülni szerető nép...

– Közösségi nép volt, szóval volt közösségi élete.

–... hogy ennek nem volt humora? hogy ennek nem volt irodalmi szintű humora?

– Minden valószínűség szerint a görögök is tréfáltak, és mondtak vicceket. A vicc annyira ősi, és annyira mitikus az eredete a viccnek, mindazok a viccek, amik forgalomban vannak nálunk, azt hiszem, hogy több ezer évesek, a görögöknél régebbiek. De, lévén, hogy viccek voltak, sohase írta le őket senki. Az emberiségnek a vaskorában jut eszébe, hogy vicceket leírjon. A vicc egy ilyen abszolút szálló műfaj.

– De aztán később mindig felbukkannak a kor viccei az irodalomban. Epigrammákban, vígjátékokban...

– Igen, azok az anekdota határán vannak. A kor viccei. Mert hiszen azokat a vicceket, amiket, mit tudom én, a fasizmus alatt Hitlerről meséltek, azokat valószínűleg mesélték Barbarossa Frigyesről a középkorban, és mesélték az ókorban Julius Caesarról.

– De kiről mesélték legelőször?

– Hát ezzel foglalkozik Thomas Mann. Hogy az emberi történelem feneketlen kút, nem lehet megtalálni a mélységét. Szóval a vicc, az az ősembertől származik, sőt, talán a Pitecantropustól, de annyira igénytelen műfaj, mint egy sóhajtás. A viccek, azok nem születnek, hanem egyszerűen élnek, amióta az emberiség él.

–A vicc, az nem fogható fel mégis valamilyenfajta tovább nem osztható humorémának?

– Azt hiszem, hogy lényegében a logikának a feladata volna megtalálni a lehetséges vicchelyzeteket. Tehát képzeljünk el egy kibernetikus gépet, amelyikbe betáplálják az abszurdum lényegét. Az meg tudja találni azt a tizenkétezerötszáz változatot a logikai abszurdumban, amikből a viccek megszülethetnek.

– Olvastam egy tudományos-fantasztikus elbeszélést, amelyik arról szól, hogy óriási gép-agyat állítanak be, hogy...

– A tréfamester. Igen, nagyon jó tudományos-fantasztikus elbeszélés, nagyon jó, amikor avval a viccel fejeződik be, hogy ezek nem földi eredetűek. Kitűnő a vicc, és modern.

– S egy kicsit borzongató.

– Igen.

– Térjünk vissza a szatirikus regényre. Milyen esélyei vannak ennek a műfajnak?

– Hát egyáltalán a regénynek milyen esélyei vannak? Ma minden képzett írástudó tudna írni egy rossz Jókai-regényt. Vagy egy közepeset. Amiben van izgalom,

van nő, van hős, vannak kalandok, vannak különös események...

– Tudnál-e mondani kapásból egy Jókai-címet, ami nincs?

–                Ami nincs? –Ami nincs.

–A szorocsányi kapucinus. Ez arról szól, hogy Szorocsány várában – amelyik a hegyek között van, és nem lehet megközelíteni, csak alagúton keresztül (az alagútban pézsmapatkányok vannak, és olyan öblösödések, ahol rengeteg a hegyi kristály és arany, de a pézsmapatkányoktól annyira fél mindenki, hogy nem mernek behatolni), lakik a kapucinus. Ez egyrészt barát, másrészt pedig várúr, aki a reménytelen szerelme elől öltötte fel a kapucinus-reverendát. S itt a csillagászattal foglalkozik. És egyszer egy pézsmapatkány szájából egy levelet vesz ki, s ebből megtudja, hogy az a hölgy, aki miatt ő magára öltötte a kapucinusi reverendát, az végveszélyben van. S akkor, egy nagyon viharos éjszakán nekiindul (mert van néhány hű embere is), hogy kiszabadítsa egy nagyon sötét, a bécsi kormány által pénzelt, dúsgazdag gyáros (mégpedig rézfogantyúkat gyárt, és nagyon drágán adja el)... fogságából.

– Hogy hívják?

–                Weisschmützler. Ez tulajdonképpen arisztokrata, de rettenetesen gonosz. Már az apja is az volt. Úgy gazdagodott meg, hogy amikor Brăilában éhínség volt, sáskákat adott el nagyon drágán a brăilaiaknak. Nos, ennek a fia... És megvívnak... Legyőzi, de megjelenik a barát, aki megmondja... valóban érvényes az a fogadalom, amit ő kapucinus korában letett. És szörnyűség, hogy a hölgy mégsem mehet hozzá, és teljes összeomlás, ami szerencse is, mert a vihar ledöntötte a tornyokat. Szóval körülbelül ez...

–       Meg tudnád-e írni Joyce stílusában – kicsit rövidebben, mert azért az titáni munka – az Íliászt?

–       Meg lehetne írni... – Achilleus címen kellene megírni.

–                Achilleia, igen.

–       Achilleus. Mert Ulysses a Joyce könyve.

–       Meg lehetne írni. – Mi lenne ez?

–                Egy gyengébb variánsa az eredetinek.

–       Mi derülne ki belőle?

–                Ugyanaz, ami az eredetiből.

–       Biztos vagy benne, hogy a Joyce Ulysseséből ugyanaz derül ki, ami a Homéroszéból?

–       A XX. század műfajai nehezen bírják a paródiát, mert hiszen rengeteg paródiaelemet tartalmaznak.

–       Bocsánat, én nem arra gondoltam, hogy meg tudnád-e írni Joyce paródiáját. Hanem arra, hogy meg tudnád-e írni az Achilleust, Joyce-tól?

– Úgy gondolom, hogy meg lehetne írni.

– Van-e értelme?

– Nincs értelme.

– Miért?

– Azért, mert nem közügy. Az eredeti, az irodalom, az mindig közügyből születik. Szóval a levegőbe, a pusztába, a sivatagba nem érdemes egy epigrammát se beleírni. Mert nem ezek a dolgok égetik az embert. Kelet-Európában ezek nem égetik.

– Helyben vagyunk. Mi éget Kelet-Európában az embert?

– Arról van szó, hogy Kelet-Európában mindig sokkal elementárisabb dolgok égették az embert, mint Nyugat-Európában.

– Biztos vagy benne, hogy Kelet-Európában egyebek égették az embert, mint Nyugat-Európában, hogyha a lényegről beszélünk?

– Azt hiszem, hogy arról nem volt ildomos beszélni. Ezen sokat töprengtek, hogy mi az oka, hogy Kelet-Európa irodalma – s ezen belül a magyar irodalom is – annyira közügyi, annyira középpontban van az, hogy hogyan kell építeni a lakást, hogyan kell megszervezni a gazdálkodást, hogyan kell megvédeni az országot, hogyan kell biztosítani a függetlenséget, hogyan kell ipart, kereskedelmet, satöbbit teremteni. Mert hiszen Jókai is a romantikus regényeivel ipar és kereskedelem teremtését célozta, szóval abba az irányba akart hatni ezekkel a romantikus történetekkel. Ugyanakkor, amikor a polgár jelentkezése és a polgár heroizálása – már amennyire heroizálni lehet – a nyugati irodalmakban sokkal előbb van: a tizennyolcadik században már a polgár teljességgel készen áll, és már hős.

– A polgárnak van egy sajátos változata: a technokrata. Ennek az idealizálása egybeesik a Jókai korával. Jules Verne...

– Igen, de Verne Gyula esetében arról van szó, hogy már ő sem a felnőtt tömeghez szólt, az eredetileg is ifjúsági regénynek készült. Jókai viszont a felnőttekhez szólt.

– Verne nem szólt feltétlenül az ifjúsághoz. Az első olvasói nem is voltak fiatalok.

– Erről nem tudok pontosat, de azt hiszem, hogy ifjúsági regénynek készült eredetileg is.

–Azt hiszem, hogy ő nem annak szánta; az olvasótábora talált rá.

– Hát ahogy egy ilyen csúszás bekövetkezett Jókainál is, akit most már általában fiatalok olvasnak, bár én most is szívesen elolvasom Jókainak a könyveit.

– Tudod, hogy Jókai a legolvasottabb író?

– Persze. Mert mindaz, amit egy regénytől meg akar kapni az olvasó, az benne van.

– Na most: az olvasottság és az irodalmi hasznosság, ez inkább ilyen szociológiai kategória talán, szerinted egyenes arányban van?

– Nincs. Nincs, semmi esetre...

– Tudod-e például, hogy történtek felmérések Magyarországon, és olvasottság tekintetében...

– ... azt hiszem, Berkesi...

– ...Berkesi következik Jókai után.

– Sőt, talán meg is előzi...

– Mikszáth az ötödik helyen van.

– Azt hiszem, hogy a magyar irodalom igazi értékeit nem is nagyon olvassák, nem is nagyon szerepel, helyezést sem kapott.

– Bizonyos divatkönyvek, azzal összefüggésben, hogy a tévében a filmváltozata ment, satöbbi, ezek fölmerülnek.

– Például itt van Németh Lászlónak az Iszonya. Nem hiszem, hogy az valaha népszerű olvasmánnyá válhatna, amikor igazán nagyszerű regény. A magyar irodalom remekműve. Nem hiszem, hogy népszerű olvasmánnyá válhatna. Nagyon kellemetlen olvasmány; kellemetlen igazságokat mond el.

– Mit szeretnek az emberek olvasni?

– A kalandot. A kalandot; azt, hogy van egy férfi, van egy lány, és milyen nehézségek árán lesznek egymáséi. Ezt akarják az emberek elolvasni évezredek óta.

– Ez, amit mondtál, ez Shakespeare.

– Neki sikerült is. Neki sikerült.

– Ez, amit elmondtál, ez Tolsztoj.

– Tolsztoj. És Goethe: Vonzások és választások.

– Miért van az, hogy vannak ezek közt olyan müvek, amiket nem olvasnak szívesen, és vannak olyanok, amiket szívesen olvasnak? Az a különbség, hogy az egyik igazat mond, kellemetlenül esetleg? Kell az embereknek a hazugság?

– Nem direkt a hazugság kell, hanem az, hogy kikapcsolódjanak, hogy beleringassák magukat egy olyan világba, ami csak hasonlít az eredeti világhoz. Ahol könnyen megtörténhet minden, amire ők vágynak. Az olvasottságot ez határozza meg.

– Az egyik legnépszerűbb dráma a Rómeó és Júlia. Az előbb elmondtad, hogy miről van benne szó.

– Igen.

– De ez egy tragédia. melyik olvasónak álma az, hogy a végén mindenki meghaljon, méghozzá öngyilkos legyen, a legrémesebb módon, egy félreértés kapcsán?

– Gyanítom, hogy az tartja örökéletben, hogy ahogy a Keats-versben van: „a két ajak, bár oly közel, édes célt mégsem ér.“ Hogy befejezetlen, hogy kaput nyit az egész világtörténelem érzelmének, mindennek, ami azóta lezajlott és le fog zajlani.

– És mégis, miért azok a legolvasottabb könyvek, amelyekben a két ajak célt ér? Hallottad-e ezt a kérdést közkönyvtárakban, kölcsönkönyvtárakban: hogy jól végződik-e ez a könyv?

– Minden népmese jól végződik. S a népmesék jó része ugyanarról szól, mint a Rómeó és Júlia.

– Akkor nem valamilyen aberráció hozta létre mégis a tragédiát irodalmi műfajként? Nem valamilyen furcsa, szadista szerző volt az első, aki dühösen körülnézett, s azt mondta: na, kaptok a pofátokba most egy olyan mesét, amelyik állati rosszul végződik?

– Nem, hiszen megvan a belső oka például Tristan és Izolda esetében. Hiszen Izolda eredetileg nem Tristánhoz tartozik, hanem éppen a Tristan nagybátyjához. És ezt a szabálytalanságot, a belső szerkezetnek ezt a különös kristályosodását helyre kell hozni a végén. És azáltal válik a kettő örökké. Tristan és Izolda, két örök szerelmes. Mert különben, képzeljük el, az történne vele, mint Natasával a Háború és békében, hogy gyermekeket szülne, és meghízna. Izolda!

– Valaki meg is írta ezt apokrif történetként. Nem is ezt, hanem, hogy Tristan nagyon csúnyán megcsalja aztán Izoldát.

– Ez már a XX. században kellett hogy bekövetkezzék, amikor már semmit sem vesznek komolyan.

– Mit tehet a szatirikus író, amikor már semmit sem vesznek komolyan?

– Komolyan kell beszélnie. Neki kell komolyan beszélnie.

– Hogy tud a szatirikus komolyan beszélni egy ilyen link kontextusban?

– Úgy, hogyha a megfigyelt és a számára bizonyos igazságot mondja. A valóságot, mert a valóság sohase megy ki a divatból. Csak a divat megy ki a divatból, a valóság soha. Mindazok az ismeretek, amik valóban az igazságra vonatkoznak, azok részei az emberi megismerés történetének. Azok, amelyek csak azért érvényesültek és azért jöttek létre, mert valamilyen szükségletet pillanatnyilag szolgálni akartak, azok kimennek a divatból. Mert nincs közük ahhoz a végtelen folyamathoz, amelyben mindannyian benne vagyunk.

– Ki a kedvenc szatirikus szerződ?

– Swift.

– Ki a kedvenc XX. századi szatirikus szerződ?

– Nem mondhatom, hogy szatirikus, inkább humoros: Eric Knight.

– A Sam Small?

– A Sam Small, például. Tudniillik a mesének és a valóságnak ez az angyali egybeötvözése és a mese komikuma...

– Ez is egy benignus szerző. Senki ellen nem gunyoros.

– Vagy mindenki ellen, aki képzeleg, és ezt minden ember megteszi. Minden ember más a képzeletében, mint a valóságban.

– Elképzelhetőnek tartod a kelet-európai Eric Knightot?

– Nagyon nehezen tudom elképzelni, mert más lehetőségei vannak számunkra a képzeletnek, mint az Eric Knight esetében. A képzeletünk más irányban csapong Kelet-Európában, mint az Eric Knighté.

– Azt hiszem, hogy Kelet-Európában nem volna ildomos egy ilyen könyvet írni, mint a Sam Small.

– Mindenki azt mondaná, hogy az illető mellébeszél, és hülyéskedik, akkor, amikor egész másról van szó.

– Miféle késése ez a kelet-európai szellemiségnek a nyugat-európaihoz képest? Figyeld csak meg: azt mondod, Swift. Ő arról beszél, amiről szó van.

– Igen, világtörténelmi közügyekről.

     – S utána, ha a XX. századról kérdeznek, ugyanahhoz a nációhoz tartozó szigetlakó írót mondasz: Eric Knight. Vagyis: Nyugat-Európa elmondta Swift korában és akkortájt a  lényeges, „erről-van-szó“ ügyeket,  és mostanra eljutott Eric Knightig? Elképzelhetőnek tartod, hogy kétszáz év múlva jön a kelet-európai Eric Knight?

      –Nem tudom, mert először is Eric Knight és Swift között nem látom a rokonságot. Egészen más természet és más vérmérséklet, más látásmód, más gondolkodási mód, mint Swift, tehát a kettő között nem látom a kapcsolatot. Véletlen, hogy mind a kettő angol. Persze, külön-külön mind a kettő jellegzetesen angol. De egymáshoz nem tudom, hogy van-e közük. Nem érzem. Namost. Nálunk más feltételek vannak, mert hiszen képzeljük el, hogy mi volt Kelet-Európában akkor, amikor Swift írt. Hát Swift a világtörténelem és az emberi gondolkodás nagy folyamának a partján állott, a fő folyó partján pecázott, mi pedig egy forrás mellett pecáztunk akkor.

–       Most ennek a folyónak a partján ki áll?

–               Lehet, hogy senki; lehet, hogy most már nincs is folyó, nem tudom, nem látszik, mert hogyha a nyugat-európai irodalmat vesszük alapul, akkor azt kell mondanunk, hogy a folyó megszűnt, és délibábok vannak. Szóval: a Szaharában megy az ember, és a délibáb vizet és kutat hazudik.

–S itt mi van?

–               Itt a szocializmust építik, a maga gyakorlati kérdéseivel. Először is nem értem azt, hogy akkor, amikor annyira különbözik a két társadalom, az életérzésben hogy jön létre annyi rokonság. Mert hisz' a fiatalságunk például a nyugati zenét, a nyugati divatot és a nyugati életérzést veszi át, annak az alapjai nélkül, mert nálunk egészen másak a feltételek. Szóval, a létnek az a fajta bizonytalansága – társadalmi létről beszélek, és nem az ember metafizikai létéről –, nálunk nem ismert. Ha sokkal szűkösebben is élünk, mint nyugaton, de ez a szűkös élet biztonságos, tehát senkit sem fog partra vetni az élet, úgy, mint ahogy ez minden további nélkül elképzelhető nyugaton. Namost, nálunk nincs talaja a hippi-mozgalomnak, nincs talaja annak a tiltakozásnak, ami kifejlődött nyugaton, hogy szembefordulni az úgynevezett fogyasztói társadalommal – ezt rendkívül barbár fogalomnak tartom, álfogalomnak –, mi az, hogy fogyasztói társadalom? Mi termelünk, és ők fogyasztanak? Tudomásom szerint ők sokkal többet termelnek. Mi vagyunk a fogyasztók.

– Eredetileg a kifejezés a kényelmi központú vagy fogyasztáscentrikus társadalom. Tehát az emberek tudatában a fogyasztás lehetőségei foglalják el a központi helyet, és nem a termelés sanszai.

– Igen, de hát az ember mindig akart fogyasztani, lényegében azért termelt, hogy fogyaszthasson. Minden társadalom ilyen értelemben fogyasztói társadalom; még a rabszolgatársadalom is fogyasztói társadalom.

– Jó, azért sejtjük, hogy miről van szó ebben a kifejezésben.

– Nem szeretem, mert nem tiszta a fogalom. Nyugati fogalom egyébként, de Kelet-Európa még ezt is átvette. Tehát csak ennek a fogalomnak a vándorútját nézzük meg, és rögtön látjuk, hogy valamilyenfajta alárendelt szerep adatott nekünk, hogy átvettük ezt a szerencsétlen fogalmat is.

– Írsz-e szatirikus regényt vagy nem?

– Szándékomban van szatirikus regényt írni, de ez a szatirikus regény... –Azt fogják-e rá mondani, hogy miért beszél mellé?

– Szeretném, hogy ha nem beszélnék mellé, aztán, hogy mit mondanak, azt én előre nem tudom, előre nem írom meg a kritikát, örülök, hogyha a regényt megírom, a kritikát nem fogom megírni.

– Pedig mindenki a kritika megírásával kezdi az írást. Előbb az ember gondol egy marhaságot, utána megírja róla a kritikát...

– Hát ez a Sam Small egy újabb fejezete.

–... s úgy dönt, hogy avval együtt meg fogja írni, vagy úgy dönt, hogy mégse, mert túlságosan ronda volt ez a kritika, amit írt róla.

– Hát ez Sam Small egyik újabb fejezete, amikor képzeletben valamit megvalósít, amit a valóságban nem tud. Tehát képzeletben repül, vagy képzeletben lesz neki egy csodálatos beszélő kutyája.

– Ez különben egy nagyon érdekes ügy, ez a beszélő kutya.

– Nagyon érdekes, mert hiszen látszik, hogy hazudik.

– Lírai ez a hazugság.

– Persze. Persze. Nahát, ez tulajdonképpen alapvetően megkülönbözteti például Swifttől. Swiftnek semmilyen fajta lírai hangja nincs. Szigorú, pontos, rendkívül precízen leírja, még a zsebórát is, hogy milyen az, milyen bütyök van rajta, hogy kell felpattintani. Amikor a liliputiak bajlódnak a zsebórával.

– Nem érzel valamilyenfajta lényegi különbséget a két szerző alapállása között? Az emberhez való viszonya között?

– Swift úgy tesz, mintha rettenetesen gyűlölködne, az embert a maga egészében elítéli, büdösnek tartja, ormótlannak, otrombának, jehunak.

– Eric Knight leír egy alapjában véve nevetséges figurát mély rokonszenvvel, szeretettel és tömény lírával.

– De hiszen tartalmaz valamilyen hihetetlen mélységet, mert ember.

– Ez csak fogás?

– Nem. Ez lényegi hozzáállás, ez adja meg a metafizikus mélységet.

– Swift részéről azt, hogy jehunak írja le az embert – és nagyon élesen –, ez műfogás ?

– Nem. Swift elmegy addig a külső pontig, ahonnan egy csészealjlakó nézné az embert. Egy csészealjlakó pontosan így látná az embert, és annyi abszurdumot tudna a létéről fölsorolni. A biológiai, politikai, társadalmi létéről.

– Azt hiszem, hogy mesterségesen ugyan, de két kategóriába tudnánk osztani a humorizáló írókat: akik az ember jehu voltára összpontosítanak, és akik az ember Sam Small voltára figyelnek.

– Az ember voltára.

– Világos, de Sam Small voltára, tehát esendő, de rokonszenves voltára.

– Ilyen értelemben például...

–  Te nyilvánvaló módon az ember Sam Small voltára összpontosítasz. Nagyon gyakran szoktak téged Karinthyhoz hasonlítani. Az én megfigyelésem szerint vagy Karinthyt, vagy téged nem ismernek. Tudniillik Karinthy inkább – azt hiszem – az ember jehu voltára összpontosított. Ez azért lényegi különbség, az az érzésem.

– Ez nagyon lényeges különbség. Na, most, nem tudom, mert Karinthyban én nem látom a szatirikust. Nem látom a szatirikust. Tudniillik semmilyen társadalmi kérdéshez nem szól hozzá, leszámítva talán az Égő házat. Például az Égő ház társadalmi kérdésről beszél.

– Ír utópiákat. Az utópiaíró, az társadalmi jelenségeken rágódik.

– Azok az utópiák Swift-utánérzések. Nem lehet Swiftet megismételni. Rengetegen próbálták, voltak, akik nagy sikerrel. Itt van például a Gulliver utazása Kazokíniába. Ez egy rendkívül sikerült Swift-utánérzés.

– Látom a szerző nevét elfelejtetted. Egyebet olvastál-e tőle?

– Semmi mást. Namost, Karinthyval kapcsolatosan, szóval őt társadalmi kérdések nem szorították. De hiszen az a Budapest, ahol ő élt, az olyan is volt, hogy ott a társadalmi kérdések nem szorítottak, csak a nagyon elvontak.

– Azért szorítottak, Karinthy asztaltársaságának a vallomásai mutatják, hogy szorítottak. Nézd Kosztolányit. Talán hozott a Bácskából valamit, valami...

– Témákat is hozott, figurákat is hozott Bácskából.

– Karinthy született pesti volt, tehát neki ez az élményrétege hiányzott. De vajon ez a bácskaiság magyarázza azt, hogy Kosztolányi megírja az Édes Annát? Megírja a Pacsirtát.

– Más alkat. Kosztolányi realistább alkat volt, mint Karinthy.

– Karinthy is realista alkat tulajdonképpen.

– Őt nem érdekelték a részlet-megfigyelések, a pontosság.

– Ez nem áll. Utazás a koponyám körül...

– Ez az egyetlen kivétel. De ez egy nagy lírai riport. Hogyha azt másképp írta volna meg, akkor nem lenne érdekes; pontosan ezek a hiteles adatok teszik érdekessé.

– Volt érzéke ezekhez a hiteles adatokhoz!

–                Abszolút volt. Persze. Más esetben is meg tudta volna csinálni, csak nem volt lényeges a számára, mert más volt a beállítottsága. Nem volt fontos a számára, az, hogy például abban a humoreszkjében, ahol az első halandzsázó embert leírja, bemutassa annak a kabátját, a cipőjét, az arckifejezését, az élettörténetét. Nem tartja egyáltalán fontosnak, csak a gesztust tartja fontosnak. Meg tudta volna írni, természetesen, de nem érdekelte.

– Vagy nem érdekelte, vagy a műfaj kényszerítette rá. Ne felejtsd el: „egy kis vacak lapba bele“ kellett megírni, két flekken, a kávéházi asztal sarkán. Ott nem lehet részletezni.

– Igen. Na most, arra gondolj, hogy abban az időszakban – nagy gazdasági válság, aminek bizonyos lecsapódásai érzékelhetőek Karinthy írásaiban –, de teljességgel másod- vagy harmadlagosan, amikor is visszakérem az iskolapénzt, amikor kiderül, hogy a diplomával nem tud semmit sem kezdeni. De ez teljességgel mellékes.

– Azért a Tanár úr, kérem...

– Nagyon jó, persze. De annak az emberközelsége, a humora, az egésznek az átérzése, az a melegség, ami az egész írást áthatja, az teszi olyan ragyogóvá. Ennek van egy nagy belső izzása, ennek az írásnak. Arra akarok utalni, Karinthynak úgyszólván nincs szava a fasizmus közeledtéről. Amit tőle erről olvastam: a Háziáldás. Ebben a Háziáldásban hat sorban elítéli az antiszemitizmust. Aztán meg az Utazás a koponyám körülben van néhány teljességgel mellékes utalás.

– Azt hiszem, nem érezte ildomosnak, hogy éppen ő emeljen szót a fasizmus ellen.

– Lehetséges, de nem volt harcos alkat. Megértő alkat volt. Aki a dolgokat megérteni és felülvizsgálni akarta. A társadalmi, történelmi jelenségekkel szembefordulni és dühösen igazat mondani, azt nem tartotta feladatának. Egyébként például Dosztojevszkij azért utasította el az orosz forradalmi demokratáknak a kritikáit, mert azt mondta, hogy miért keresnek mindig az írásban kiállást? Hát mi az, hogy az írónak ki kell állania mindig? Nem ez az író alapvető feladata, hogy kiálljon. A kiállás, az a politikusok feladata.

– Mondod, hogy itt Kelet-Európában mindig megkérdik, hogy hol a kiállás? Így van?

– Igen.

– Oroszország is Kelet-Európa. Ez tehát nem a kis népek betegsége, hanem valami keleti kórság.

– Látod, hogy Dosztojevszkijtől is állandóan kérdezték, hogy hol a kiállás.

– Az orosz írók azért mégsem álltak ki mindig, hanem ment az irodalom a maga útján.

– Az orosz irodalom nagy irodalom.

– Milyen közszellem az, ahol a papot harangozónak is feltétlenül oda akarják tenni? Nem érik be azzal, hogy misét mond, meg is kell neki a harangot húzni?

– De hát valakinek kell harangozni is. Végül az szokott kisülni belőle, hogy csak harangoz, és már misét sem tart.

– Tudniillik nézd meg, ott van például Krúdy Gyula, aki misét tartott kizárólag.

– Kizárólag.

– Olvasták vagy nem olvasták annak idején ? Kérdezték-e tőle, hogy miért beszél mellé? Mit tudsz erről?

– Nem is nagyon olvasták. Egy szűk réteg olvasta. És valójában Krúdy nem annyira ismert a magyarul olvasó közösségben, mint amennyire ismertnek kéne lennie.

– Ugyanakkor Móricz Zsigmond harangozott is, és a malasztot is mondta.

–                Igen, s egy íráson belül is, ezek a csúcsok megtalálhatók. Szóval, itt most harangozik, s itt most átváltoztatja a kenyeret. Ott van például egy másik író, Tersánszky, aki szintén csak a kenyeret változtatta át. Nem is tudják hová tenni.

– Te a Kakuk Marcit jó könyvnek tartod?

– Nagyon jó könyvnek, remekműnek. Sajnos, azt hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel a véleménnyel, még olyat nem találtam, aki esküdött volna Tersánszkyra.

– Én sokat találtam.

– Nem is olvassák.

– Ismerek fiatalembert, aki csak ezt a könyvet olvasta – értsd szó szerint. Csak ezt a könyvet olvasta, de tízszer. Nagyjából betéve tudja. Az illető foglalkozására nézve lódoktor.

– Ez nagyon jó hír. Azt tudom, hogy Magyarországon csak csudabogárnak tekintették Tersánszkyt. Amikor meghalt, én írtam az Előrében róla. De Magyarországon észre se vették, még az eltűnését sem.

–        Tersánszky tulajdonképpen besorolható a humoros szerzők kategóriájába, bár nem elsősorban humoros szerző.

–                Nem elsősorban humoros. Nagyon mély humanizmus hatja át írásait, az embernek a megértése, minden ember megértése, nem felmentése, hanem megértése.

–        Nagy adag öngúny van benne...

–                Hát az öngúny nélkül, azt hiszem, a XX. században meg sem lehet moccanni.

–        Marcel Proust. Abban egy szemernyi öngúny nincs.

–                Talán Kafkában sincs.

–        Kafkát végső esetben egy végletes gúnyolódásnak is fel lehet fogni.

–        Nem hiszem, hogy azért írta volna. Ez így sikeredett. A XX. században, a két világháború után, annyi képtelenség után, amit az ember megért és azok között a feltételek között, hogy a tudomány olyan erőket szabadított fel, amit az emberiség jelenlegi erkölcsei nem tudtak megfékezni, és az emberiség számára óriási veszélyt, életveszélyt jelentenek; ebben a szituációban nem képzelhető el az, hogy valaki teljességgel komolyan vegye a Jancsi és Juliska történetét, de nemcsak a Jancsi és Juliska történetét: mindent minden pillanatban felül kell vizsgálnia, tehát szüksége van jó adag humorra és öngúnyra. Mindenkinek.

–        Ha megírod – és nagyon remélem, hogy megírod – azt a bizonyos nagy lélegzetű munkádat, ebben jehuk lesznek,vagy Sam Small-k?

–        Jehuk semmi esetre sem lesznek, mert én azt nem is tudom ábrázolni.

–        Én egy kicsit a Szürke délutáni eltérőnek éreztem az edigi munkáidtól. Mert Kiss és Kovács egy kicsit jehuk.

–                Ez sok mindentől függ, hogyha úgy van, akkor ez elég hiba. Alapvetően nem állt szándékomban.

– A Váradon eljátszott darabban a legbántóbb az a telefonálási jelenet. Egy jehu, akit megsértenek, s jehu módra válaszol.

–                Valóban, nem is akartam beleírni, ez az igazság. Teljességgel ismeretlen terepen mozogtam, tehát meg kellett hallgatnom tanácsokat is, és volt olyan tanács is, amit minden további nélkül elfogadtam – talán rosszul is tettem.

–        Rőffel mérve, ez a leghosszabb munkád... Ha megírnád azt a bizonyos nagylélegzetű szatirikus munkát, abban jehuk szerepelnének, vagy Sam Smallék?

– Hogyha ez a két kategória létezik, akkor Sam Smallok. Tudniilik a jehu egy absztrakció.

– Sam Smallt ne tekintsük absztrakciónak?

–               De a jehu végső fokon embertelen absztrakció. Egy olyan kívülállás szükséges hozzá, és egy olyan erkölcsi magasság, ahonnan minden idegen, és ahol minden fölött lehet ítélkezni. Az ember biológiai léte fölött is.

– Te miért érzed magadtól idegennek ezt a magaslatot?

– Azért, mert az ország területén a legmagasabb csúcs, az a Moldoveanu.

– Föl lehet menni repülővel a ...

– Egyedül nem hiszem, hogy fölmennék; ha fölmennék, negyvened- vagy századmagammal mennék, és az már nem ugyanaz.

– Szereted te tulajdonképpen Swiftet?

– Csodálom. Nagyon csodálom. Szeretni? – Nagyon nehéz a kérdés... Óriási írónak tartom...

– De megkérdeztem, hogy ki a kedvenced, és elsőnek őt nevezted meg.

– Igen, mert mondom, óriásnak tartom.

– Békasószívű óriásnak?

– Nem békasó... abszolúte nem volt békasószívű óriás...

– Milyennek tartod Shaw-t?

– Ha nem hülyéskedik, akkor nagyon jónak.

– Mikor hülyéskedik?

– Akkor, amikor gúnyolódik a nézővel.

– Mondj egy példát arra, amikor gúnyolódik a nézővel.

– Vannak ilyen jelenetek, ilyen fordulatok Az ördög cimborájában például, de az Ember és felsőbbrendű ember, ebben is van. Nagyon jellemző rá, hogy ki is gúnyolja azt, akihez beszél.

– Van-e még ilyen alapállású szerző a világirodalomban?

– Ez talán bevezetés, és ez nyitja a kaput az abszurd dráma felé, tehát például Ionesco föltétlenül gúnyolódik. Például A kopasz énekesnőben föltétlenül gúnyolódik a nézővel, mert hiszen a dráma a néző lelkében játszódik le, és nem a színpadon.

– Téged szokott bosszantani az, amikor Shaw gúnyolódik a nézővel. Mert sértve érzed magad?

– Nem mondhatnám, hogy magamra nézve sértőnek érezném, de mindig fölfigyelek, hogy lám, most gúnyolódik.

– Van-e olyan néző, aki sértve érzi magát ilyenkor?

– Aki észreveszi, az azért nem tartja sértőnek, mert... – ... mert vele összekacsintott a szerző.

– ... a másik pedig nem vette észre.

– Miért bosszant mégis ez téged?

– Azért, mert kaput nyit afelé az irodalom felé, amelyik végül a fejemen töri a tojást.

– Nézd, hogyha valamilyen igazságra vezet rá a fejeden széttört tojás, annak van értelme.

–                Csak arra az igazságra vezethet, hogy a fejemen el lehet törni a tojást.

– Hogy keményebb a fejed, mint a tojás.

– Igen, illetve hogy lehet ott törni, ez egy olyan mértani hely. A fejem, ami adott esetben tojástörésre való. Namost, az abszurdok nagyon gyakran művelik az, hogy egyszerűen ezt tudatosítják az emberben, hogy a fejem egy olyan mértani hely, ami tojástörésre született.

– Swift nem mond valami ilyesmit?

–                De a saját fején is töri a tojást.

– Hogyha alapvetően egy ember fején tojást törünk, akkor az annak a demonstrációja, hogy emberfejen lehet tojást törni, tehát a Ionescu kopasz fején adott pillanatban jobban lehet tojást törni, mint a te hajas fejeden. Mi a különbség például A kopasz énekesnő és egy paródia közt? Van-e lényeges különbség?

– A kopasz énekesnő egyfajta paródia, de nem azonosítható általában a paródiával, mert a paródia valamilyenfajta irodalmi jelenséget mutat be, és mutatja ki a benne rejlő komikumot, ez viszont általában a drámának a komikumát. Azt, hogy milyen komikus: a drámának van eleje, közepe és vége. Arisztotelész mégis azt mondta, hogy a drámát így kell elemezni, mert hiszen a drámának három része van: eleje, közepe és vége. S a csodálatos az, hogy meg is határozza, hogy mi az eleje, mi a közepe, mi a vége. Ionesco pedig azt mondja – alapvetően szakítva minden esztétikai hagyománnyal –, hogy eleve komikus az, hogy a drámának van eleje, közepe és vége. Eleve komikum rejlik az elejében, a közepében és a végében is.

– Nem az a kérdés, hogy ez igaz-e vagy sem ?

– Hát ez igaz.

– Tudtuk-e előtte?

–                Nem. Pontosabban: sejthettük. Egy beszélgetés keretében ez a vélemény felcsillanhatott. Erről egész biztos, beszéltek, mert nincs olyan gondolat, amiről ne beszéltek volna már. Mindenesetre ilyen világosan megfogalmazva, ez Ionesconak az érdeme. Csak ez az érdem nem tudom, hogy hová visz, nem tudom, hogy ezzel az igazsággal hová tudunk menni, mert az igazságnak csak abban az esetben van értelme, ha humánus.

– Vajon az igazság – amennyiben ember fejében világosodik meg – nem mindig humánus?

–                Nézd, az, hogy az embert ketté lehet fűrészelni, az egy igazság. De ez az igazság nem vezet sehová. A fasizmushoz vezet.

– Éppúgy vezethet a fasizmus ellenkezőjére is. Azt feltétlenül tudnia kell az embernek, hogy őt el lehet fűrészelni. Önvédelmi szempontból fontos.

– Azt persze valamilyen formában nagyon rég tudják az emberek, hogy az ember megsemmisíthető, felboncolható, de nézd meg, hogy milyen tilalmak vették körül a fűrészelést vagy a boncolást.

– Mikor írtad az első humoros írásodat?

– Még diákkoromban.

– Ez hány éves korodra tehető?

– Tizenhat. De még előbb is írtam, gyerekkoromban is írtam humoros írást, csak az nem tetszett, eldobtam, s aztán nem tudom, mi lett vele.

– Az első írásod humoros volt?

–                Nem. A legelső írások valami gügyeségek voltak. Már nem emlékszem pontosan, gügyeségek voltak. De azzal próbálkoztam. Így jött létre a gügyeség, hogy humoros írással próbálkoztam.

– Van egy olyan felfogás, hogy az ontogenézis gyorsított formában megismétli a filogenézist.

– Nagyjából, azt hiszem, igaz is.

– Elképzelhetőnek tartasz-e egy magában tehetséget érző kamaszt, aki egyből humoros írással, a humoristaság szándékával vág neki a dolognak?

–                Ezzel az ösztönnel legalábbis, a szándék talán később alakul ki. Arra emlékszem, hogy kamaszkoromban olvastam regényeket, és azokat folytattam humorosan – magamban, nem írtam le –, úgyhogy, ha ez velem megtörtént, megtörténhetett mással is. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy valaki kamaszkorában – talán lehet, hogy még előbb, még gyerekkorában tehát – humoros látásmóddal közeledjen a világhoz, hiszen az egy ösztönös látásmód, az valami módon adott.

– Te lírikusként indultál az irodalomban.

– De hát abba a lírába mindig belejátszik a komikum is, mert hiszen nem lehet ilyen vaskalaposan és keménygallérral írni a jelenben a verseket. Én kevés lírai verset írtam, de azokban a humornak, a játékosságnak, tehát a lehetőségek kipróbálásának a törekvése, az jelen volt. A humornak a nyomelemei ott voltak azokban a lírai versekben is.

– Véletlenszerű volt-e, vagy szükségszerű, hogy humorista lett belőled?

–                Egyáltalán mit értünk azon, hogy véletlen? Egy jelenség egy erőtérből nézve véletlenség, másik erőtérből nézve szükségszerű.

– Hogyan írtad az első humoros írásodat a sajtónak? Kérték, vagy spontán vitted.

–                Vittem. Az első írásokat egyáltalán nem kérték, sőt, kicsit reszketve is vittem, mert azt hittem, hogy nagyon nagy botrány lesz belőle.

– Elképzelhetőnek tartod azt, tudom is én, mondok egy nevet: Gaál Gábor azt mondja, hogy: „Fiatalember, írjon humoros írásokat, mert az hiányzik a lapból“?

– Gaál Gábor azt mondta nekem, hogy műfordítással foglalkozzam. Azután azt mondta, hogy írjak kritikát, és én írtam is kritikát. Azután az első paródiámat Gaál Gábor rettentő zord arccal és összeráncolt szemöldökkel olvasta, és a legvégénél, síri, mély hangon azt mondta, hogy hát nagyon rendben van, közöljük.

– Van nekünk egy közös ismerősünk, aki, bizonyos mértékben pózolva ugyan, de a Mount Everestről nézi a mi irodalmunkat. Én egyszer – diákkoromban volt ez, méghozzá gólyakoromban – végigkérdeztem tőle a hazai magyar írókat, úgy a nagyját, hogy milyen esélyei vannak az illetőnek arra, hogy valami nagyon jelentőset alkosson. „És Bajor Andor?“ kérdésre az illető a következőt felelte – egyébként nagyon kíváncsi vagyok, hogy fölismered-e a vélemény alapján –: nagyon nagy tehetség, óriási tehetség, de kétségbeejtő tévedés áldozata. Kiváló paródiákat ír negyedrendű írókról, akikre ötven év múlva már senki sem fog emlékezni.

– Először a lényegről beszélek, mindegy, hogy ki mondta. Hát ha negyedrendű írókról lehet írni paródiát, mert az pillanatnyilag az izgalmas, akkor negyedrendűekről fogok írni. Egyáltalán nem látom ezt valamilyenfajta eltévelyedésnek, tévedésnek. Ha tévedésről van szó, akkor a tévedés a sorsé, a sorssal pedig nem perlekedhetünk. Nos, hogy ki lehet az, aki ezt mondta? – Talán Schuller Rudi.

– Talált!

– De meg kell mondanom, hogy Schuller Rudi ezeket a paródiákat nem is ismerte. Schuller Rudi mindenkitől, aki nálunk ír – vagy legalábbis aki megírt két kötetet, írószövetségi tagjelölt lett –, mindenkitől a két kötetből elolvasott egy mondatot. Az egy mondat alapján mond véleményt. Arra érvényes, föltétlenül, az ítélete. És Schuller Rudi ehhez ért, föltétlenül.

– Ne felejtsd el, elég rég történt ez a beszélgetés, és akkor valóban még a munkáidnak a zömét a paródiák tették ki. Azóta talán hangot is váltottál. Valahol a Harabula kancellár tájékán.

– Az egész költészetben lejátszódott akkor egy másik hangváltás. Nos, ez a hangváltás – bár nem vagyok hivatott, hogy ezt eldöntsem, de – nem volt belülről átérzett és eléggé indokolt. Minthogy ilyen volt a hangváltás, óriási lehetőséget adott arra, hogy fölfedezzük benne a komikust, és én közel voltam hozzá, rögtön észrevettem, hogy milyen komikus az, amikor XY költő, aki eddig bukolikákat írt, himnuszokat kezd írni, ugyanazokkal az eszközökkel, nagyon falsul. Először ezt írtam meg paródiában, hogy milyen komikus ez, és hogy ezek a versek máshonnét indulnak, mint ahova eljutnak. Az irodalomban lejátszódó forradalomnak az éretlenségét parodizáltam. Nem azt, hogy forradalom volt, hanem azt, hogy éretlen.

– A paródiától a humoreszkig hány lépés volt?

– Kevés, mert a második írásom, amit az Utunknak adtam, egy szatirikus vers volt. De azt nem becsülöm semmire, nincs benne egyik kötetemben sem, és senki sem emlékszik reá. De annak is volt valamilyen köze az irodalomhoz, mert az ötletet az adta, hogy teljességgel átdolgozták – pontosan ebben az éretlen forradalmi hangulatban –, átdolgozták a Figaró házasságát, amikor előadták. És akkor én a Figaró nevében írtam egy verses levelet, a rendezőhöz. Ez volt a második írásom, ami megjelent. Még az első humoreszkemnek is volt bizonyosfajta irodalmi vonatkozása. Az volt a címe, hogy Vihar egy kultúrházban. Tapasztalati alapja volt; átéltem többször azt a helyzetet, amit ott leírtam. De annak a komikumát senki sem érzékelte, tudomásom szerint, rajtam kívül.

– Mikor fogadtad el azt a szerepet, amit bizonyos értelemben rád oktrojált a körülötted álló világ: hogy te humorista vagy? Mikor váltál lélekben is azzá?

–                Hát amikor ezeket írtam, lélekben az voltam, mert anélkül nem lehet megírni. Én arról nem adtam számot,hogyezekazírásokhumorosak.Ezekazírások-írások.

– Ha másodéves filozopter korodban behív Gaál Gábor, s azt mondja: „Fiatalember, meghánytuk-vetettük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy a romániai magyar irodalomnak szüksége van egy olyan folyóiratra, amely a fiatal írók irodalmi orgánuma legyen. Arra gondoltunk, hogy ezt önnek kellene vezetnie“, és a kezedbe nyom egy lapot, mit válaszoltál volna?

– Hát nem vállaltam volna.

– Biztos ez?

– Biztos.

– Nem a mostani eszeddel.

– Nem, akkor sem.

– Miért nem vállaltad volna?

– Azért, mert nagyon nehezen kezdek én el valamit. Nagyon nehezen, és az első lépés mindig sikertelen. Ezt megfigyeltem az életem folyamán. Tudniilik sokkírozott állapotot jelent a számomra a kezdet. Jelképes az, amikor én életemben először ministráltam, a Szent László-templomban, és nekem kellett megrántani a csengőt, ami a mise kezdetét jelentette. Le is rántottam a csengőt; olyan erősen húztam meg, hogy az egész kijött a falból.

– De utána többször ministráltál

– Utána sokat ministráltam.

– És általában sok mindent elkezdtél, és sok mindent folytattál életedben.

– Ha valamit elkezdek, azt szeretem folytatni.

– Miből gondolod hogy nem kezdted volna el a lapcsinálást? Ellent tudtál volna mondani Gaál Gábornak?

– Nagyon ellent tudtam volna neki mondani. Nagyon. Mint ahogy többször ellent is mondtam.

– De nem ilyen lényeges kérdésekben.

– Ordítva is mondtam neki ellent. Azért becsült. Gaál Gábor mindenkivel próbát tett, hogy mennyire megy el az engedelmességben. Ha nem lázadt föl, akkor nem becsülte semmire. Hát engem akkor kezdett becsülni, amikor már az elején föllázadtam, s ordítva azt mondtam, nem tűröm ezt a hangnemet. Idegességemben mondtam, pánikhangulatban, és Gaál Gábor utána nagyon megszelídült, csak annyit kérdezett, hogy: „Na mi baj, drágám?“

– Biztos vagy benne, hogy nem lett volna belőled lapszerkesztő soha?

– Szerettem volna én az Utunkhoz kerülni abban az időben, de láttam, hogy odamegy Márki, odamegy Szász János, s nekem nem sikeredik.

– Én arra vagyok kíváncsi, hogy milyen lett volna Bajor Andor, akinek van egy hetilapja, amit megfelelő autoritással és szuverenitással vezet.

– Hát ettől a veszélytől és nyomorúságtól a sors megkímélt, hál' Istennek. Mert ki tudja, milyen hülyeségeket csináltam volna?

– El tudod képzelni magad a lapvezető, a spiritus rector posztúrájában ?

– Azt hiszem, hogy, legalábbis most már, semmi esetre sen tudnám elképzelni magamat; semmi ilyen vágy nincs bennem.

– Itt mindigpap volt a harangozó. Itt ez a divat. A matematikus írja a keserűjátékot, azonkívül kályhát rak.

– Igen. Nincs kizárva, hogy fontos nálunk, hogy a matematikus kályhát rakjon, mert ha jó kályhát rak, elhiszik, hogy matematikus.

– Te is egy rakás kályhát raktál. Különféle fűtőtestek szerelésével is foglalkoztál. Melyiket tartod a legfontosabb kályhának ezek közül?

– A kiadói kályhát, azt nagyon szerettem, többek között azért is, mert ott olyan kályhások voltak, akik szerették a kályhát, izgatta őket a meleg, izgatta, hogy továbbítható, és később aztán fűtők is lettek, és a tűzzel bajlódtak és bajlódnak azóta is. Mindenesetre, azt én szerettem is. Csak a kiadói mesterség abban az időben más volt, mint a jelenben. A jelenben kritikusi meg szervezői munkát jelent. Akkor íróit is jelentett. Olyan abszurdumok is fordultak elő, hogy például Székely Jánossal beleírtunk egy-egy fejezetet Daday Lóránt egyik regényébe.

– Ezt meg is írtátok egyébként.

–                Fodor írta meg.

– Es ha Gaál Gábor, belátva, hogy reménytelen az eset, azt mondja: „Na, és, fiatalember, akkor kit javasol főszerkesztőnek?“ Kit javasoltál volna.

–                Földest. Földes mindent meg tudott csinálni. Irtó szenvedéllyel és örömmel csinálta volna. Nagyon szeretett kezdeményezni.

– Milyen lett volna mára a romániai magyar irodalom, hogyha 1951-től lett volna Földes Lászlónak egy Tavaszi rügyek, vagy még blődebb című hetilapja a fiatalabb írók számára, az Utunk terjedelmében?

– Nem jó elgondolni.

– Jobb lett volna vagy rosszabb ?

– Ugyanolyan lett volna.

– Nekem is ez az érzésem. Ezek szerint mindegy, hogy ki csinálja a lapokat?

–                Nagyjából mindegy. Az a nem mindegy, hogy kik írják.

– A kettő nem függ össze ?

–                Csak bonyolultan függ össze, úgy, hogy minden közösség megérdemli a vezetőjét. Csak ennyiben.

– Elég zord ítélet.

– Marx mondja, igaz, hogy nem ilyen vonatkozásban, hanem sokkal általánosabban. Minden nép vezetője olyan, mint amilyet a nép megérdemel.

– Szóval, végeredményben az az érzésed, hogy mindegy volna a hazai irodalmi fauna szempontjából, hogy létezett-e Földes László ifjúsági irodalmi lapja, vagy sem?

–                Földes Lászlónak kellett hogy legyen fóruma, és volt is. A kiadó Földes fóruma volt.

– A kiadó, az nagyon nehézkes fórum.

–                Nagyon sokat tett, és nagyon jelentős fórum volt.

– A kiadó az úthenger, a hetilap az motorkerékpár.

–               Mikor a társadalmi viszonyaink odafejlődtek, hogy szabadabb szellem és mérlegelő szemlélet megnyilvánulhatott, akkor Földes oda is került az Utunkhoz. A társadalom szelleme azért elhelyezi az embereit. Ez olyan leibniziánus filozófia, hogy ez a világ a legjobb a lehetséges világok közül.

–       A dolog azért kicsit bonyolultabb. Mert az itteni irodalompolitika legliberálisabb korszakában Földes skartban volt.

– Nem volt egészen skartban.

– Nem egészen, de lényegében abban volt.

– S azonkívül nem volt előttünk skartban.

– Nagyon nehezen és keveset tudott beleszólni ennek a szellemi atmoszférának az alakulásába. Közvetve, kétszeres áttétellel.

– Tekintélye volt, nem változott a tekintélye azért, mert skartba került. Egyébként egy olyan hiba miatt került skartba, amit én is teljességgel hibának tartok. Ő egy adott pillanatban megtámadta az Igaz Szót, számomra teljességgel érthetetlenül. Hogy az Igaz Szónál revizionista vonal van, ami képtelenség volt. Egyrészt nem volt igaz,...

– Filozófiai természetű revizionizmussal vádolta?

– Igen, filozófiai természetű revizionizmussal. Egyrészt nem volt igaz, másrészt, teljességgel méltatlan vád volt Földestől. Ekkor robbant ki aztán az a vita, aminek ő áldozatul esett. De ahhoz, hogy álduzatul essék, ő is hozzájárult. Tehát – nyugodjék békében – hibát ő is követett el. Hibákat. Azonkívül Földes nyílt szellem, végtelenül kedves, rendkívül jó barát és melegszívű ember volt, de nehogy azt hidd, hogy az ötvenes években olyan felszabadult volt, mint, mit tudom én, a hatvanas évek végén. Szóval a korszakból senki sem dugta ki a fejét, legfennebb az ösztöneink beszéltek, az ösztöneink nyilvánultak meg. Az ép emberi érzék érezte, hogy mi az, ami tarthatatlan. Legfennebb novellában nevet tudott adni neki. De kritikában már nem. Elvontan nem tudta megnevezni, tudományosan nem tudta megnevezni. Az érzéseket ki lehetett fejezni. Egyébként az ötvenes években – meg kell, hogy mondjam őszintén – soha nem volt cenzúra-problémám. Az írókkal voltam konfliktusban már a kezdet kezdetén. Miután a paródiák megjelentek, nagyon hevesen támadtak, és mindenki le akart beszélni arról, hogy én azt az utat folytassam. Nagy Istvántól kezdve Balogh Edgárig.

– Az indoklás milyen volt: Kíváncsi vagyok a Nagy István indoklására és a Balogh Edgáréra.

– A Nagy Istváné: „Szükség van arra, hogy a negatív jelenségeket föltárjuk. De mindig egyértelműnek kell lenni, nehogy az ellenség profitáljon ebből a föltárásból, a hibák megmutatásából; éppen ezért másképp kell megírni mindent. Hozzá kell tenni azt, hogy pusztuljon a reakció – de ezt nem ilyen egyszerűen. Ez benne kell legyen. Ez a mondat is benne kell legyen, hogy pusztuljon a reakció, de szervesen kell benne legyen.“ Balogh Edgár pedig azt mondta, hogy csak a konstruktív szellemnek van itten tere, mert a Szovjetunió története is bebizonyította, hogy például Radek, aki humorizált, teljességgel kiesett a politikai életből, és nem kapott semmilyenfajta szerepet. Igaz, hogy Radek nem író volt, hanem politikus. De ezt lehet példának venni. Semmi esete sem szabad itt a népiességet destruálni. Más volt az egyik megokolás, mint a másik. A Nagy Istváné pozitívabb volt. Nagy István elfogadta elvben, csak a gyakorlatban kifogásolta, Balogh Edgár elvben is kifogásolta a humoros látsámódot.

– Te mikor olvastad Ilfnek és Petrovnak a két regényét?

– A háború alatt.

– Hogyan viszonyuk az ötvenes évekbeli közszellem ezekhez a könyvekhez?

– Ezek eltévelyedések voltak, amiket a Szovjetunió nem torolt meg, elfelejtett megtorolni, de senkinek sem juthat eszébe, hogy ezekhez hasonlót írjon.

– Milyen volt a szovjet humor az ötvenes években? Bizonyára érdekelt ez akkor téged.

– Nem annyira arról volt szó, hogy érdekelt, hanem sokan magyarázták, hogy milyen. Csehi Gyula például többször behozta a Krokogyilt, és mutatta, hogy mi az, ami a Szovjetunióban humor. Tanulmányoztuk a dolgot, mégpedig közösen; ott volt Benkő Samu, ott volt Kallós, és ott voltam én. Én inkább hajlottam arra, hogy ez humor, de aztán Kallós fölvilágosított, hogy itt semmin sem lehet nevetni.

– Azt mondod, hogy nem volt humor az ötvenes években a Szovjetunióban?

– Olyan humor, ami megnyilvánult volna a sajtóban, és hozzánk eljutott volna, nem volt.

– Utólag derült ki az, hogy mégis volt?

– A számomra nem derült ki. Olyan szovjet filmet ugyan láttam, ami azt bizonyítja, hogy kiváló humoruk van. Igazán elsőrendű szatirikus, humoros film volt, a címére most már nem emlékszem, talán A hokicsapat, valami ilyesmi.

– És Bulgakov? A Mester és Margarita?

– Világirodalmi jelentőségű műnek tartom. Sajnos, nagyon késve jutott el hozzánk.

– Vajon az ott, a saját korában sem hatott, semmilyen formában ? Olvasták azt a művet a maga idejében?

– Nagyon kevesen, egész biztos. Nagyon kevesen. Hogyha a közszellem hasonlított a mi ötvenes éveink közszelleméhez, akkor aki olvasta, félve olvasta. Mert érezte, hogy ebben van valami eretnekség.

– Attól tartok, hogy ez a közszellem nem volt azért azonos az ötvenes évekbeli közszellemmel. Tudniillik van egy csomó jele annak, hogy nem volt azonos. Irodalmi jele. Az ötvenes évek közszelleme nem termelt ki tulajdonképpen ilyen jóízűen megírt és félretett könyveket. Tudsz ilyesmiről?

–                A Szovjetben?

– Is. És itt, errefelé.

–                Hát, őszintén megmondom, nálunk nem tudok félretett könyvről. Amennyiben a könyvet valaki félretette, akkor csak a szerzője tette félre.

– Ötvenhatig élt a magyarországi értelmiségi körökben az az illúzió, hogy a fiókok tele vannak igazmondó remekművekkel. Akkor kiderült, hogy nincs ilyen lappangó irodalom.

– Nincs, természetesen.

– Az ötvenes évek ilyen szempontból furcsa volt. A két világháború közti szovjet irodalom termelt – nyíltan vagy fióknak – jelentős műveket.

– Hát ahhoz arra volt szükség, hogy az illető tudja, és bízzon abban, hogy a viszonyok módosulni fognak, tehát a könyv megjelentethető lesz. Nem külföldön, hanem otthon.

– Miért bíztak ebben a harmincas években az írók, és miért nem bíztak az ötvenes években.

– A Szovjetben vagy nálunk?

– Úgy általában, Kelet-Európában.

– Szovjetben, azt hiszem, azért más a helyzet, vagy más volt a helyzet, mint nálunk. Nálunk az írók, akik írtak, általában a fasizmus alatt is írtak. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy fasiszták lettek volna, mert nem voltak fasiszták, de nem szálltak szembe a fasizmussal, jóllehet a magatartásuk határozottan humánus volt, tehát az megkövetelte volna a nyílt szembeszállást a fasizmussal. Ez nem történt meg az irodalom egészében. Voltak antifasiszta írók, kevesen. Az irodalom derékhada nem szállt szembe a fasizmussal, habár nem volt fasiszta. Namost, akkor, amikor a fasizmust leverték, és kiderült, hogy milyen szörnyűségeket követett el a fasizmus, olyan ijedelem lett úrrá az embereken, az alkotókon is, hogy Istenem, mi volt az, amit mi nem lepleztünk le mindenáron, és amivel nem szálltunk szembe. Éppen ezért e derékhad az új korszakot, mindenfajta kritika nélkül, egyből elfogadta. Minden jelenségre igent mondott, és Zsdanov ítéleteit rögtön készpénznek vette.

– Értem. Ez hihetően hangzik, de az ötvenes években a győztes Szovjetunióban sem termeltek semmit, legalábbis ilyen Mester és Margaritákat nem termeltek. Mivel nem termeltek sok egyebet, amit viszont a két világháború közt föl lehet sorolni.

–                Talán azért, mert a sztálinizmus a levert fasizmust erkölcsileg teljességgel igazolta.

– Igen, de Oroszországban pont az ellenkezője történt: a szovjet írók, akik az ötvenes években írlak – ha nem voltak már nagyon öregek –, többnyire hősökként tértek vissza a világháborúból. Nem hiszem, hogy az ötvenes években ne tudták volna éppolyan világosan, hogy mi az igazság, mint azelőtt, Bulgakov idejében.

– Látszik, hogy Fagyejev például nem tudta; Fagyejev föltétlenül nagyon komoly író volt, vagy Fegyin, szintén nagyon komoly író volt. Amikor Fegyin itt volt Kolozsváron, épp azelőtt leplezték le Zoscsenkót. Én akartam megkérdezni Fegyintől, hogy mi a véleménye a Zoscsenkó leleplezéséről. Szerencsére Bárdos B. Artur megelőzött, s megkérdezte, hogy „Fegyin elvtárs, mi a véleménye a Zoscsenkó leleplezéséről?“ Erre Fegyin paprikavörös lett: „Maga mit képzel, mi lehet az én véleményem? Az én véleményem teljességgel azonos a Párt véleményével. Miért, a maga véleménye talán különbözik a Szovjetunió Kommunista Bolsevik Pártjának a véleményétől?“ Erre állatian begyulladt Bárdos, de még én is, mert én is meg akartam kérdezni. Valószínűleg még nagyon sokan meg akarták kérdezni a Zoscsenkó-ügyről.

– Azért nagy baj van, amikor egy rangos író megengedhetetlennek tartja, hogy valakinek – egy másik írónak – különbözzön a véleménye egy párt véleményétől.

– Fegyinnek vissza is kellett mennie a Szovjtunióba.

– Visszamehetett volna akkor is, ha nem vörösödik el a dühtől.

– Ő tudta már azt, hogy hány embert végeztek ki az írók közül, tudta azt, hogy kik kerültek internáló táborba, s ő nem akart közéjük keveredni, valószínűleg azért is, mert azt gyanította, hogy azok valóban elkövettek valami hibát. S nem akart még ezen a ponton sem elcsúszni, én így gyanítom a Fegyin esetében. Fegyin teljességgel európai stílusú, nagyon komoly író volt.

– Valami radikális változás következett be az emberek lelkiállapotában, s az értelmiségnek valamilyen okból – a győzteseknek is – rossz volt a lelkiismerete. Mi volt ez?

– Az következik be, hogy az egymással hadakozók egymáshoz hasonlítani kezdenek. Ha egy kéményseprő összeverekszik a pékkel, akkor a pék kormos, a kéményseprő pedig lisztes lesz.

– Te nagyon szereted Nagyváradot. Mi Nagyváradnak a sajátossága?

– Az, hogy állandóan változik, a lakói állandóan kicserélődnek, aki Váradon él, többnyire nem is ott született, mégis van benne valamilyen természetes elegancia, egy olyan képesség, hogy minden újat befogadjon – legalábbis így él bennem a város – és egy olyanfajta közvetlenség, ami a világgal kapcsolatot tartó polgárokra vagy a világgal kapcsolatot tartó proletárokra jellemző. Mert mind a kettő igaz volt: a polgárság kapcsolatot tartott a nyugati polgársággal, a munkásság kapcsolatot tudott tartani a Szovjetunióval, és kapcsolatot tudott tartani Bécs munkásságával. Tehát ez a képesség, hogy minden újat befogadjon, és miután befogadta, azonosítsa a saját szellemével. Ezt látom a lényegének.

– Várad mennyire érezte fontosnak irodalmi természetű hagyományait?

– Tudomásom szerint, aki Váradon van, és értelmiségi, az hivatalbeli kötelességének tartja, hogy az irodalmat valami módon támogassa. Ez mindenkire vonatkozik, a románokra éppúgy, mint – most már nagyon kevés zsidó van – a magyarokra, minden kategóriára vonatkozik. Tehát hivatali kötelesség az irodalom támogatása. Szent ügy az irodalom. Főképpen Ady és a Holnaposok óta.

– Ha valamilyen véletlen folytán Temesváron születtél volna, ott végezted volna a középiskolát, lehetséges, hogy nem lettél volna író?

– Ezt nem mértem föl, mert azt sem tudom, hogy egyetemre kerültem volna-e akkor, hogyha Temesváron végzem el az iskoláimat. Váradon, amikor elvégeztem az iskoláimat, a Móricz Kollégiumnak az emberei eljöttek, és meghívtak Kolozsvárra. Én így kerültem Kolozsvárra. Mert hiszen Debrecen és Várad között a határ nyílt volt. Minden további nélkül mehettem volna Debrecenbe, és miután Groza azt mondta, hogy ennek a határnak úgysincs semmilyenfajta jelentősége, teljes vámunió lesz Kelet-Európában, én elmentem volna Debrecenbe, ha nem hív a kolozsvári egyetem mellett lévő népi kollégium. De minden további nélkül Kolozsvárra jöttem, pontosan abból a meggondolásból, hogy csak az a fontos, hogy egy jó egyetemi központba menjek. S talán Kolozsvár akkor jobb volt, mint Debrecen.

– Mondd csak, melyik városnak nagyobb a jelentősége az életedben: Váradnak vagy Kolozsvárnak?

–                Váradnak, föltétlenül, mert Kolozsváron én váradi emigráns vagyok. Én ennek a városnak a légkörét nem tudtam magamba szívni, és nem tudtam azonosulni a szellemével. Kolozsvár egy kicsit hűvös, arisztokratikus, merev. Ennek van egy csomó előnye is, természetesen. Az egyik ember nem törődik a másikkal. Ugyanakkor erősebben törtetnek itt az emberek, mint például Váradon. Ahogy az egyik váradi barátom, Erdős Tibor mondja, azért, mert itt drága a piac. Itt előfordulhat, hogy valaki éhen hal. Váradon sohasem halt éhen senki.

– Ezt szó szerint kell érteni? Halt itt valaki éhen ?

– Hát majdnem én is. Már olyan állapotba kerültem, hogy nem tudtam fölkelni az ágyból. Az első év végén, mert nem kaptam semmilyenfajta csomagot, és az egyetemi kantin nagyon rossz volt. Álltunk repetáért – puliszkáért –, s egyszer csak a menza igazgatója (aki egy napkutató professzor volt, azóta átment Magyarországra) azt kérdezte, hogy a kolléga urak itt mire várnak, menjenek haza! Attól kezdve már szégyelltünk sort állni a repetáért, s majdnem formálisan éhen haltam. A magyar Népi Szövetség segített akkor injekciókkal, és volt egy pár kolozsvári értelmiségi, aki adott enni. Úgy tudtam valamennyire helyrejönni.

– Te írtad Tomcsáról annak idején – abban az előszóban, amit az Őszi tárlat kisvárosban elé írtál –, hogy hősei állandóan fáznak. Ez alapvető élménye lehetett.

– Igen.

– A te írásaidban viszont rengeteg flamó van. Sokat éheznek, és nagy étvágyuk van a hőseidnek.

– Ezt nem vettem észre, de ez avval függhet össze, hogy – mondom – majdnem éhen haltam. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen kenyeret árulnak Kolozsváron. Egy évig nem láttam kenyeret. Majdnem egy évig. És nem tudom, hogy milyen pénz volt forgalomban az országban.

– Meg tudnál-e írni – artisztikusan – egy nagy zabálást?

– Azt hiszem, hogy nem. Azt hiszem, hogy nem, mert én a valóságban nagyon szeretem a jó ételeket, de nem tulajdonítok különleges elvi fontosságot az ételnek. Ami elvileg fontos, az a paszulyleves. A kantinbeli koszt, ami elvileg fontos. Ami azon túl van, az már Isten adománya.

– A Piackutatás című írásodban figyeltem fel arra, hogy milyen élvezettel írod le ezeket a – tulajdonképpen elementáris – kajákat, amik a piacon előfordulnak.

– Igen, mert az elementáris kaja az, ami a számomra lényegében fontos.

– Zamatosak a részletező leírásaid. Az ízek nagyon fontosak.

– Nem tudom, mert ez nem tudatos bennem.

– Én nagyon szívesen olvasnék hosszú, alapos leírásokat tőled. Fogsz-e ilyesmit írni? A humoreszk erre alig ad lehetőséget.

– Nem tudom. Nem tudom, mert amikor leülök írni, nincs eléggé megtervezve, pontosabban, meg van tervezve, de az teljességgel ahhoz igazodik, hogy mi történik menet közben. Nem tudom előre megtervezni az írást, mert átváltozik munka közben.