DOKUMENTUM
„Kolozsváron én váradi emigráns vagyok“
(Beszélgetés Bajor Andorral 1978. július 13-án)
Hosszas betegsége
után Bajor 1978 nyarán jobban érezte magát, visszatért a régi kedélye, szívesen
beszélgetett, kirándult, kirándulni készült. Én, pár hónappal azelőtt,
Marosvásárhelyen jeleztem szándékomat, hogy egy órányi-másfél órányi
beszélgetésünket magnetofonszalagra szeretném rögzíteni. Amikor július 12-én
megérkeztem Kolozsvárra, örömmel fogadott, és bejelentésemre, hogy magammal
hoztam a magnetofont, minden további nélkül kötélnek állt. 12-én azonban nem
sikerült a beszélgetést nyélbe ütni, mert vendégei érkeztek, úgyhogy ezt
másnapra halasztottuk. Másnap délután készülődni kezdtünk, de hosszas
halogatás közepette eltelt az idő, s így tulajdonképpen július 13-ának
nagyon viharos, záporesős, mennydörgéses késő estéjén került sor a
beszélgetésre. Bajor, szokása ellenére, nem vett be nyugtatókat. Ha bevette
volna, rövidesen az álmosság tünetei jelentkeztek volna rajta, mint ilyen
késő esti órában általában, a szívinfarktusa óta. Viszont rengeteg
cigarettát szívott. Nagyon nehezen melegedtünk be mindketten a beszélgetésbe.
Mi, akik sok száz órát végigbeszélgettünk már, ezúttal görcsösen, szinte
riadtan válaszoltunk illetve kérdezgettünk, mégis úgy érzem, hogy ez a
beszélgetés egy-két vonással gazdagítja Bajor Andor szellemi portréját.
ÉLTETŐ JÓZSEF
EJ.: Egyszer említetted, hogy Majtényi Erikkel egyetértettetek:
a németek nem írtak volna regényt egy
betyárról. Úgy emlékszem, hogy akkor megkérdeztem tőled: hitelesnek érzed-e Felix Krull belső monológjait. Hogy miért kérdem ezt? Székely János ezelőtt néhány évvel hozzákezdett egy
regényhez, amelyiknek a hősei gonosz, szélhámos, link alakok lettek volna,
és, amint mondta, abba kellett hagynia a regényt, mert egész egyszerűen
nem tudta beleélni magát a szereplők lelkivilágába.
B.A.: Nem
olvasta Goethét. Mert Goethe azt mondta, hogy ha önmagába tekint, meg kell
mondania: már minden bűnt elkövetett – gondolatban.
– Igaza volt-e Goethének?
– Azt hiszem, hogy ebben az esetben igaza volt.
Mert nagy fantáziájú ember volt, és egy nagy fantáziájú ember mindent elkövet;
minden jót is, és minden rosszat is – képzeletben.
– Következésképp Thomas Mann hitelesen rajzolta meg – belülről – a szélhámos
figuráját?
– Azt hiszem, hogy
igen. De ezzel kapcsolatosan arra is föl kell figyelni, hogy a szélhámos
külföldi. Igaz, hogy egy olyan dokumentumot is használt, egy idegen
szélhámosnak a naplóját. Tehát ezzel meglehetősen eltávolította magától...
– Lehet-e
szeretet nélkül közeledni a témához?
– Azt hiszem, hogy nem lehet. Az egész világot
szeretni kell: úgy kell szeretni a világot, amilyennek a világ mutatkozik,
amióta ismerjük. S a világban rengeteg baj van, és rengeteg gonoszság. A
gonoszságot is meg kell érteni; abban az esetben is, hogyha az ember a
gonoszságot nem akarja művelni, akkor is meg kell érteni.
– Lehet-e szatírát írni szeretet nélkül a
szatíra tárgya iránt?
– Én úgy gondolom, hogy nem. Azalatt az embernek
bele kell élnie magát abba a figurába, akiről beszél, azonosulnia kell
vele, és csak abban az esetben tud valami hiteleset írni.
– Milyen lehetősége marad ilyenformán
az írónak gyűlölete kifejezésére?
– A
gyűlölet kifejezése lényegében a gyűlölt körülményeknek a
megrajzolására szorítkozik, és az ember
ezek között válik gyűlöletessé. Tehát nem az emberi lényeg az, ami
gyűlöletes, hanem az eltorzult ember, akit a körülmények a maguk teljes
bonyolultságában (amiben benne van adott esetben a biológiai meghatározottság
is, mert az is egyfajta körülmény) gyűlöletes cselekedetekre indítanak.
Hogyha ez hitelesen fölrajzolódik, akkor az író eleget tett feladatának.
Sohasem az embert kell meggyűlöltetnie, sohasem a figurát kell
meggyűlöltetnie. Egyfajta modern ördögűzést kell végeznie: az ördögöt
kell kiűznie az emberből, és nem az embert az ördögből. Mindig a
körülmények a képtelenek; az ember sohasem lehet képtelen.
– Mondjuk, Molière Fösvénye. Hogyan
viszonyul Molière
ehhez a figurához?
– Szereti.
Alapvetően szereti, hiszen a fösvény félig-meddig tragikus figura, hogyha
nem egészében az. A fösvényt Molière mindenféleképpen
megérti, és a megértésből építi föl az ellenszenves figurát.
– Tudnál-e
olyan jelentős írót mondani-szatirikust, humoristát, humorral jól bánó szerzőt –, akiben érzel kegyetlenséget,
gyűlöletet, ridegséget a tárgyalt téma iránt?
–Azt hiszem,
hogy egyfajta ridegség szükséges. Egyfajta. Ez a
szakma ridegsége, olyan, mint a sebész ridegsége és a sebész kegyetlensége. A
sebészé mélységesen humánus mesterség, de amikor valóságosan műveli ezt a
mesterséget, kell az eltávolodás, kell a kegyetlensége. Meg kell feledkeznie
arról, hogy ki az, aki a műtőasztalon fekszik. Tehát személytelenné
kell válnia, nem szabad irgalommal közelednie abban a pillanatban, amikor
operál. Mert hogyha irgalmassá válik, abban a pillanatban elcsúszik a kése.
– En úgy érzem, hogy te a
szatirikusoknál megszokottnál több melegséggel közeledsz az összes
megműtött páciensedhez.
– Úgy nagyjából az a benyomásom, hogy én azt mind
végigéltem, amit megírok, tehát saját magamat gúnyolom ki. Öngúnyról van szó,
és hogyha az öngúny nem jelentkezik, amikor az ember gúnyolódik
valamin, akkor valami hihetetlenül rideg, merev, doktrinér gúnyolódás születik,
ami kedélytelen, ostoba, visszataszító. Az öngúny menti meg lényegében, az
humanizálja a gúnyt. A gúny és az öngúny egybeolvad. Itt van például az az
írásom, amit nagyon szeretek, amelyiknek a címéről azután rovatot is
neveztem el az Előrében: a Tücsök és bogár. Ebben
arról van szó, hogy én magam, az iskolában valamilyen funkciót kapok
váratlanul, ez a funkció rám zuhan, és a funkcióba lassan beleélem magamat, és
belehülyülök. Olyan formában, hogy teljességgel azonosulok a funkcióval, és már
nem értem a funkció miatt a világot. Tehát, hogy a körülmények hogyan
uralkodnak el az emberen, és hogyan vetkőztetik ki emberi mivoltából. Ezt
lényegében öngúnnyal ábrázolom, mert így saját magamról beszélek, s azt hiszem,
hogy minden emberre vonatkozik. Mert minden embernek meg kell a körülményeivel
küzdenie, és ez a küzdelem nagyon sokszor eredménytelen.
– Régóta
faggatnak téged, hogy miért nem írsz nagyobb lélegzetű szatirikus munkát. Egy ilyenfajta dögönyözés eredménye, hogy végül
is írtál szatirikus drámát, amit én tragikomédiának
érzek. A te műfajmegjelölésed szerint komédia. Vagy tán nem is tőled származik
ez?
– Azt hirtelen mondtam,
nem valamilyenfajta mély esztétikai meggondolásból, hanem, hogy valamilyen
műfajt jelöljek. De hát a komédia meglehetősen tág műfaj. Én azt
mondtam eredetileg, hogy komikus játék. Pontosabban azt mondtam, hogy a műfaja:
játék. Ez talán inkább ráillik. A játék – természetesen – az életnek egy nagyon
fontos része, és a maga módján hihetetlenül komoly.
– A XX. században
elmosódnak a szatirikus tartású vagy nem-szatirikus tartású írások közötti határok A XX. századi regénynek két nagy
modelljére szokás hivatkozni. Az egyik a Joyce
Ulyssese, s a másik Proust regényfolyama.
– Igen.
– Beszéljünk Joyce-ról. Felfogható-e Joyce
Ulysses-e szatirikus regénynek?
– Azt hiszem, hogy nem.
Egyszerűen regénynek. Te azt mondod, hogy a modern regénynek fő típusa.
De hiszen pontosan a címe mutatja, hogy mennyire ősi. Hogy az emberi
sorsnak egy alapvető lehetőségét éli ki, a vándorlást, Odüsszeusz
kalandjait, de a maga mikro-formái között.
– De
vajon nem az odüsszeuszi kalandozás XX. századi
képtelenségéről beszél?
– A kalandozás
kétségtelenül képtelenség volt már az Odüsszeusz korában, mert hiszen gondolj
arra, hogy a Divina Commediában Dante a pokolnak milyen mélyére
helyezi Odüsszeuszt, és mennyire eredménytelennek látja a kalandot már Dante
is, de milyen nagy megértéssel és szeretettel ábrázolja a pokolban Odüsszeuszt,
amikor azt írja – ha jól emlékszem, így van –, hogy „Gondoljatok az emberi
erőre. Nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni
előre.“
– De Joyce alakja nem hősi tartású.
Joyce hőse...
–... kispolgár lényegében. Lényegében kispolgár.
– Rengeteg nevetséges elem van abban, ami
vele történik.
– Persze a XX. században
már nem lehet olyan komolyan venni a kalandot, mint az emberi szellem távoli
hajnalkorában. A mitológiában és a mitológiában gyökerező irodalomban
úgyszólván nincs jelen a komikum. Az istenek nem ismerik a komikumot. Pedig hát
a görög mitológia istenei, azok rendkívül emberiek.
– Azt mondod, hogy a mitológia nem ismeri a
komikumot...
– A mitológia
nem ismeri, tudomásom szerint.
– Elképzelhetőnek tartod azt,
hogy egy olyan derűs nép, amilyennek a homéroszi idők görögjét
tudjuk, egy olyan kicsit piás nép, olyan mindenképpen lakomázni és összeülni
szerető nép...
– Közösségi
nép volt, szóval volt közösségi élete.
–... hogy ennek nem volt humora? hogy ennek nem
volt irodalmi szintű humora?
– Minden
valószínűség szerint a görögök is tréfáltak, és mondtak vicceket. A vicc
annyira ősi, és annyira mitikus az eredete a viccnek, mindazok a viccek,
amik forgalomban vannak nálunk, azt hiszem, hogy több ezer évesek, a
görögöknél régebbiek. De, lévén, hogy viccek voltak, sohase írta le őket
senki. Az emberiségnek a vaskorában jut eszébe, hogy vicceket leírjon. A vicc
egy ilyen abszolút szálló műfaj.
– De aztán később mindig
felbukkannak a kor viccei az irodalomban. Epigrammákban, vígjátékokban...
– Igen, azok az anekdota határán vannak. A kor
viccei. Mert hiszen azokat a vicceket, amiket, mit tudom én, a fasizmus alatt
Hitlerről meséltek, azokat valószínűleg mesélték Barbarossa Frigyesről
a középkorban, és mesélték az ókorban Julius Caesarról.
– De kiről mesélték legelőször?
– Hát ezzel foglalkozik Thomas
Mann. Hogy
az emberi történelem feneketlen kút, nem lehet megtalálni a mélységét. Szóval a
vicc, az az ősembertől származik, sőt, talán a Pitecantropustól,
de annyira igénytelen műfaj, mint egy sóhajtás. A viccek, azok nem
születnek, hanem egyszerűen élnek, amióta az emberiség él.
–A
vicc, az nem fogható fel mégis valamilyenfajta tovább nem osztható humorémának?
– Azt hiszem, hogy lényegében a logikának a
feladata volna megtalálni a lehetséges vicchelyzeteket. Tehát képzeljünk el egy
kibernetikus gépet, amelyikbe betáplálják az abszurdum lényegét. Az meg tudja
találni azt a tizenkétezerötszáz változatot a logikai abszurdumban,
amikből a viccek megszülethetnek.
– Olvastam
egy tudományos-fantasztikus elbeszélést, amelyik arról szól, hogy óriási
gép-agyat állítanak be, hogy...
– A
tréfamester. Igen, nagyon jó tudományos-fantasztikus
elbeszélés, nagyon jó, amikor avval a viccel fejeződik be, hogy ezek nem
földi eredetűek. Kitűnő a vicc, és modern.
– S egy kicsit borzongató.
– Igen.
– Térjünk vissza a szatirikus regényre.
Milyen esélyei vannak ennek a műfajnak?
– Hát egyáltalán a regénynek milyen esélyei
vannak? Ma minden képzett írástudó tudna írni egy rossz Jókai-regényt. Vagy egy
közepeset. Amiben van izgalom,
van nő, van hős, vannak kalandok,
vannak különös események...
– Tudnál-e mondani kapásból egy
Jókai-címet, ami nincs?
– Ami nincs? –Ami
nincs.
–A szorocsányi kapucinus. Ez arról szól,
hogy Szorocsány várában – amelyik a hegyek között van, és nem lehet
megközelíteni, csak alagúton keresztül (az alagútban pézsmapatkányok vannak, és
olyan öblösödések, ahol rengeteg a hegyi kristály és arany, de a
pézsmapatkányoktól annyira fél mindenki, hogy nem mernek behatolni), lakik a
kapucinus. Ez egyrészt barát, másrészt pedig várúr, aki a reménytelen szerelme
elől öltötte fel a kapucinus-reverendát. S itt a csillagászattal
foglalkozik. És egyszer egy pézsmapatkány szájából egy levelet vesz ki, s
ebből megtudja, hogy az a hölgy, aki
miatt ő magára öltötte a kapucinusi reverendát, az végveszélyben van. S
akkor, egy nagyon viharos éjszakán nekiindul (mert van néhány hű embere
is), hogy kiszabadítsa egy nagyon sötét, a
bécsi kormány által pénzelt, dúsgazdag gyáros (mégpedig rézfogantyúkat
gyárt, és nagyon drágán adja el)... fogságából.
– Hogy
hívják?
– Weisschmützler.
Ez tulajdonképpen arisztokrata, de rettenetesen gonosz. Már az apja is az volt.
Úgy gazdagodott meg, hogy amikor Brăilában éhínség volt,
sáskákat adott el nagyon drágán a brăilaiaknak. Nos, ennek a
fia... És megvívnak... Legyőzi, de
megjelenik a barát, aki megmondja... valóban érvényes az a fogadalom, amit
ő kapucinus korában letett. És szörnyűség, hogy a hölgy mégsem mehet
hozzá, és teljes összeomlás, ami szerencse is, mert a vihar ledöntötte a
tornyokat. Szóval körülbelül ez...
– Meg
tudnád-e írni Joyce stílusában – kicsit rövidebben, mert azért az titáni munka – az
Íliászt?
– Meg
lehetne írni... – Achilleus címen kellene megírni.
– Achilleia, igen.
– Achilleus. Mert Ulysses a
Joyce könyve.
– Meg
lehetne írni. – Mi lenne ez?
– Egy gyengébb variánsa az eredetinek.
– Mi
derülne ki belőle?
– Ugyanaz, ami az eredetiből.
– Biztos
vagy benne, hogy a Joyce Ulysseséből ugyanaz derül ki, ami a Homéroszéból?
– A XX. század
műfajai nehezen bírják a paródiát, mert hiszen rengeteg paródiaelemet
tartalmaznak.
– Bocsánat, én nem arra gondoltam,
hogy meg tudnád-e írni Joyce paródiáját. Hanem
arra, hogy meg tudnád-e írni az Achilleust, Joyce-tól?
– Úgy
gondolom, hogy meg lehetne írni.
– Van-e értelme?
– Nincs értelme.
– Miért?
– Azért, mert nem közügy. Az
eredeti, az irodalom, az mindig közügyből születik. Szóval a
levegőbe, a pusztába, a sivatagba nem érdemes egy epigrammát se beleírni. Mert nem ezek a
dolgok égetik az embert. Kelet-Európában ezek nem égetik.
– Helyben
vagyunk. Mi éget Kelet-Európában az embert?
– Arról van szó, hogy
Kelet-Európában mindig sokkal elementárisabb dolgok égették az embert, mint
Nyugat-Európában.
– Biztos
vagy benne, hogy Kelet-Európában egyebek égették az embert, mint Nyugat-Európában,
hogyha a lényegről beszélünk?
– Azt
hiszem, hogy arról nem volt ildomos beszélni. Ezen sokat
töprengtek, hogy mi az oka, hogy Kelet-Európa irodalma – s ezen belül a magyar
irodalom is – annyira közügyi, annyira középpontban van az, hogy hogyan kell
építeni a lakást, hogyan kell megszervezni a gazdálkodást, hogyan kell
megvédeni az országot, hogyan kell biztosítani a függetlenséget, hogyan kell
ipart, kereskedelmet, satöbbit teremteni. Mert hiszen Jókai is a romantikus
regényeivel ipar és kereskedelem teremtését célozta, szóval abba az irányba
akart hatni ezekkel a romantikus történetekkel. Ugyanakkor, amikor a polgár
jelentkezése és a polgár heroizálása – már amennyire heroizálni lehet – a
nyugati irodalmakban sokkal előbb van: a tizennyolcadik században már a
polgár teljességgel készen áll, és már hős.
– A polgárnak van egy sajátos
változata: a technokrata. Ennek az idealizálása egybeesik a Jókai korával.
Jules Verne...
– Igen, de Verne Gyula esetében arról van szó,
hogy már ő sem a felnőtt tömeghez szólt, az eredetileg is ifjúsági
regénynek készült. Jókai viszont a felnőttekhez szólt.
– Verne nem szólt feltétlenül az
ifjúsághoz. Az első olvasói nem is voltak fiatalok.
– Erről nem tudok
pontosat, de azt hiszem, hogy ifjúsági regénynek készült eredetileg is.
–Azt hiszem, hogy ő nem annak szánta; az
olvasótábora talált rá.
– Hát ahogy egy ilyen csúszás bekövetkezett
Jókainál is, akit most már általában fiatalok olvasnak, bár én most is szívesen
elolvasom Jókainak a könyveit.
– Tudod, hogy Jókai a legolvasottabb író?
– Persze. Mert mindaz,
amit egy regénytől meg akar kapni az olvasó, az benne van.
– Na
most: az olvasottság és az irodalmi hasznosság, ez inkább ilyen szociológiai kategória
talán, szerinted egyenes arányban van?
– Nincs. Nincs, semmi esetre...
– Tudod-e
például, hogy történtek felmérések Magyarországon, és olvasottság tekintetében...
– ...
azt hiszem, Berkesi...
– ...Berkesi következik Jókai után.
– Sőt,
talán meg is előzi...
– Mikszáth az ötödik helyen van.
– Azt hiszem, hogy a magyar irodalom igazi értékeit
nem is nagyon olvassák, nem is nagyon szerepel, helyezést sem kapott.
– Bizonyos divatkönyvek, azzal
összefüggésben, hogy a tévében a filmváltozata ment, satöbbi, ezek fölmerülnek.
– Például itt van Németh
Lászlónak az Iszonya. Nem hiszem, hogy az valaha népszerű olvasmánnyá
válhatna, amikor igazán nagyszerű regény. A magyar irodalom
remekműve. Nem hiszem, hogy népszerű olvasmánnyá válhatna. Nagyon
kellemetlen olvasmány; kellemetlen igazságokat mond el.
– Mit
szeretnek az emberek olvasni?
– A
kalandot. A kalandot; azt, hogy van egy férfi, van egy lány, és milyen nehézségek árán
lesznek egymáséi. Ezt akarják az emberek elolvasni évezredek óta.
– Ez,
amit mondtál, ez Shakespeare.
– Neki sikerült is. Neki sikerült.
– Ez,
amit elmondtál, ez Tolsztoj.
– Tolsztoj. És Goethe: Vonzások és
választások.
– Miért van
az, hogy vannak ezek közt olyan müvek, amiket nem olvasnak szívesen, és
vannak olyanok, amiket szívesen olvasnak? Az a különbség, hogy az egyik igazat
mond, kellemetlenül esetleg? Kell az embereknek a hazugság?
– Nem direkt a hazugság kell, hanem az, hogy
kikapcsolódjanak, hogy beleringassák magukat egy olyan világba, ami csak
hasonlít az eredeti világhoz. Ahol könnyen megtörténhet minden, amire ők
vágynak. Az olvasottságot ez határozza meg.
– Az egyik legnépszerűbb dráma a Rómeó és Júlia. Az
előbb elmondtad, hogy miről van benne szó.
– Igen.
– De
ez egy tragédia. melyik olvasónak álma az, hogy a végén mindenki meghaljon, méghozzá öngyilkos legyen, a legrémesebb módon,
egy félreértés kapcsán?
– Gyanítom, hogy az tartja örökéletben, hogy
ahogy a Keats-versben van: „a két ajak, bár
oly közel, édes célt mégsem ér.“ Hogy befejezetlen, hogy kaput nyit az egész világtörténelem
érzelmének, mindennek, ami azóta lezajlott és le fog zajlani.
– És mégis, miért azok a
legolvasottabb könyvek, amelyekben a két ajak célt ér? Hallottad-e ezt a kérdést közkönyvtárakban, kölcsönkönyvtárakban: hogy
jól végződik-e ez a könyv?
– Minden népmese jól végződik. S a népmesék
jó része ugyanarról szól, mint a Rómeó és Júlia.
– Akkor
nem valamilyen aberráció hozta létre mégis a tragédiát irodalmi műfajként? Nem valamilyen furcsa, szadista szerző
volt az első, aki dühösen körülnézett, s azt mondta: na, kaptok a
pofátokba most egy olyan mesét, amelyik állati rosszul végződik?
– Nem, hiszen megvan a belső oka például Tristan és
Izolda esetében. Hiszen Izolda eredetileg nem Tristánhoz tartozik, hanem éppen
a Tristan nagybátyjához. És ezt a szabálytalanságot, a
belső szerkezetnek ezt a különös kristályosodását helyre kell hozni a végén.
És azáltal válik a kettő örökké. Tristan és Izolda, két
örök szerelmes. Mert különben, képzeljük el, az történne vele, mint Natasával a
Háború és békében, hogy gyermekeket szülne, és meghízna. Izolda!
– Valaki
meg is írta ezt apokrif történetként. Nem is ezt, hanem, hogy Tristan nagyon csúnyán
megcsalja aztán Izoldát.
– Ez már a XX. században
kellett hogy bekövetkezzék, amikor már semmit sem vesznek komolyan.
– Mit
tehet a szatirikus író, amikor már semmit sem vesznek komolyan?
– Komolyan
kell beszélnie. Neki kell komolyan beszélnie.
– Hogy
tud a szatirikus komolyan beszélni egy ilyen link kontextusban?
– Úgy, hogyha a megfigyelt
és a számára bizonyos igazságot mondja. A valóságot, mert a valóság sohase megy
ki a divatból. Csak a divat megy ki a divatból, a valóság soha. Mindazok az
ismeretek, amik valóban az igazságra vonatkoznak, azok részei az emberi
megismerés történetének. Azok, amelyek csak azért érvényesültek és azért jöttek
létre, mert valamilyen szükségletet pillanatnyilag szolgálni akartak, azok
kimennek a divatból. Mert nincs közük ahhoz a végtelen folyamathoz, amelyben
mindannyian benne vagyunk.
– Ki
a kedvenc szatirikus szerződ?
– Swift.
– Ki
a kedvenc XX. századi szatirikus szerződ?
– Nem
mondhatom, hogy szatirikus, inkább humoros: Eric Knight.
– A
Sam Small?
– A Sam Small, például.
Tudniillik a mesének és a valóságnak ez az angyali egybeötvözése és a mese
komikuma...
– Ez is egy benignus szerző.
Senki ellen nem gunyoros.
– Vagy mindenki ellen, aki képzeleg, és ezt
minden ember megteszi. Minden ember más a képzeletében, mint a valóságban.
– Elképzelhetőnek
tartod a kelet-európai Eric Knightot?
– Nagyon nehezen tudom
elképzelni, mert más lehetőségei vannak számunkra a képzeletnek, mint az Eric Knight
esetében. A képzeletünk más irányban csapong Kelet-Európában, mint az Eric Knighté.
– Azt hiszem, hogy Kelet-Európában nem volna ildomos egy ilyen
könyvet írni, mint a Sam Small.
– Mindenki azt mondaná, hogy az illető
mellébeszél, és hülyéskedik, akkor, amikor egész másról van szó.
– Miféle
késése ez a kelet-európai szellemiségnek a nyugat-európaihoz képest? Figyeld csak meg: azt mondod, Swift. Ő arról beszél,
amiről szó van.
– Igen, világtörténelmi közügyekről.
– S utána, ha a XX. századról kérdeznek,
ugyanahhoz a nációhoz tartozó szigetlakó írót
mondasz: Eric Knight. Vagyis: Nyugat-Európa elmondta Swift korában és akkortájt a lényeges, „erről-van-szó“ ügyeket, és
mostanra eljutott Eric Knightig? Elképzelhetőnek
tartod, hogy kétszáz év múlva jön a kelet-európai Eric Knight?
–Nem tudom, mert először is Eric Knight
és Swift között nem látom a rokonságot. Egészen más
természet és más vérmérséklet, más látásmód, más gondolkodási mód, mint Swift, tehát
a kettő között nem látom a kapcsolatot. Véletlen, hogy mind a kettő
angol. Persze, külön-külön mind a kettő jellegzetesen angol. De egymáshoz nem tudom, hogy van-e közük. Nem érzem. Namost.
Nálunk más feltételek vannak, mert hiszen képzeljük el, hogy mi volt
Kelet-Európában akkor, amikor Swift írt. Hát Swift a
világtörténelem és az emberi gondolkodás nagy folyamának a partján állott, a
fő folyó partján pecázott, mi pedig egy forrás mellett pecáztunk akkor.
– Most
ennek a folyónak a partján ki áll?
– Lehet, hogy
senki; lehet, hogy most már nincs is folyó, nem tudom, nem látszik, mert hogyha
a nyugat-európai irodalmat vesszük alapul, akkor azt kell mondanunk, hogy a
folyó megszűnt, és délibábok vannak. Szóval: a Szaharában megy az ember,
és a délibáb vizet és kutat hazudik.
–S itt mi van?
– Itt a
szocializmust építik, a maga gyakorlati kérdéseivel. Először is nem értem
azt, hogy akkor, amikor annyira különbözik a két társadalom, az életérzésben
hogy jön létre annyi rokonság. Mert hisz' a fiatalságunk például a nyugati
zenét, a nyugati divatot és a nyugati életérzést veszi át, annak az alapjai
nélkül, mert nálunk egészen másak a feltételek. Szóval, a létnek az a fajta
bizonytalansága – társadalmi létről beszélek, és nem az ember metafizikai
létéről –, nálunk nem ismert. Ha sokkal szűkösebben is élünk, mint
nyugaton, de ez a szűkös élet biztonságos, tehát senkit sem fog partra
vetni az élet, úgy, mint ahogy ez minden további nélkül elképzelhető nyugaton.
Namost, nálunk nincs talaja a hippi-mozgalomnak, nincs talaja annak a
tiltakozásnak, ami kifejlődött nyugaton, hogy szembefordulni az
úgynevezett fogyasztói társadalommal – ezt rendkívül barbár fogalomnak tartom,
álfogalomnak –, mi az, hogy fogyasztói társadalom? Mi termelünk, és ők
fogyasztanak? Tudomásom szerint ők sokkal többet termelnek. Mi vagyunk a
fogyasztók.
– Eredetileg
a kifejezés a kényelmi központú vagy fogyasztáscentrikus társadalom. Tehát az emberek tudatában a fogyasztás
lehetőségei foglalják el a központi helyet, és nem a termelés
sanszai.
– Igen, de hát az ember mindig akart fogyasztani,
lényegében azért termelt, hogy fogyaszthasson. Minden társadalom ilyen
értelemben fogyasztói társadalom; még a rabszolgatársadalom is fogyasztói
társadalom.
– Jó, azért sejtjük, hogy miről van
szó ebben a kifejezésben.
– Nem szeretem, mert nem tiszta a fogalom.
Nyugati fogalom egyébként, de Kelet-Európa még ezt is átvette. Tehát csak ennek
a fogalomnak a vándorútját nézzük meg, és rögtön látjuk, hogy valamilyenfajta
alárendelt szerep adatott nekünk, hogy átvettük ezt a szerencsétlen fogalmat
is.
– Írsz-e szatirikus regényt vagy nem?
– Szándékomban van szatirikus regényt írni, de ez a szatirikus
regény... –Azt fogják-e rá mondani, hogy miért beszél mellé?
– Szeretném, hogy ha nem
beszélnék mellé, aztán, hogy mit mondanak, azt én előre nem tudom,
előre nem írom meg a kritikát, örülök, hogyha a regényt megírom, a
kritikát nem fogom megírni.
– Pedig
mindenki a kritika megírásával kezdi az írást. Előbb az ember gondol egy marhaságot,
utána megírja róla a kritikát...
– Hát ez a Sam
Small egy újabb fejezete.
–... s
úgy dönt, hogy avval együtt meg fogja írni, vagy úgy dönt, hogy mégse, mert
túlságosan ronda volt ez a kritika, amit írt róla.
– Hát ez Sam Small egyik
újabb fejezete, amikor képzeletben valamit megvalósít, amit a valóságban nem
tud. Tehát képzeletben repül, vagy képzeletben lesz neki egy csodálatos
beszélő kutyája.
– Ez különben egy nagyon érdekes ügy, ez a
beszélő kutya.
– Nagyon érdekes, mert hiszen látszik, hogy
hazudik.
– Lírai ez a hazugság.
– Persze. Persze. Nahát, ez tulajdonképpen
alapvetően megkülönbözteti például Swifttől. Swiftnek semmilyen fajta
lírai hangja nincs. Szigorú, pontos, rendkívül precízen leírja, még a zsebórát
is, hogy milyen az, milyen bütyök van rajta, hogy kell felpattintani. Amikor a
liliputiak bajlódnak a zsebórával.
– Nem
érzel valamilyenfajta lényegi különbséget a két szerző alapállása között?
Az emberhez való viszonya között?
– Swift úgy
tesz, mintha rettenetesen gyűlölködne, az embert a maga egészében elítéli,
büdösnek tartja, ormótlannak, otrombának, jehunak.
– Eric
Knight leír egy alapjában véve nevetséges figurát mély
rokonszenvvel, szeretettel és tömény lírával.
– De hiszen tartalmaz valamilyen hihetetlen
mélységet, mert ember.
– Ez
csak fogás?
– Nem. Ez
lényegi hozzáállás, ez adja meg a metafizikus mélységet.
– Swift részéről
azt, hogy jehunak írja le az embert – és nagyon élesen –, ez műfogás ?
– Nem. Swift elmegy addig a
külső pontig, ahonnan egy csészealjlakó nézné az embert. Egy csészealjlakó
pontosan így látná az embert, és annyi abszurdumot tudna a létéről
fölsorolni. A biológiai, politikai, társadalmi létéről.
– Azt hiszem, hogy mesterségesen
ugyan, de két kategóriába tudnánk osztani a humorizáló írókat: akik az ember
jehu voltára összpontosítanak, és akik az ember Sam Small voltára figyelnek.
– Az ember
voltára.
– Világos,
de Sam Small voltára, tehát esendő, de rokonszenves voltára.
– Ilyen
értelemben például...
– Te nyilvánvaló módon az ember Sam
Small voltára összpontosítasz. Nagyon gyakran szoktak téged Karinthyhoz
hasonlítani. Az én megfigyelésem szerint vagy Karinthyt, vagy téged nem
ismernek. Tudniillik Karinthy inkább – azt hiszem – az ember jehu voltára összpontosított.
Ez azért lényegi különbség, az az érzésem.
– Ez nagyon
lényeges különbség. Na, most, nem tudom, mert Karinthyban én nem látom a
szatirikust. Nem látom a szatirikust. Tudniillik semmilyen társadalmi kérdéshez
nem szól hozzá, leszámítva talán az Égő házat. Például az Égő
ház társadalmi kérdésről beszél.
– Ír
utópiákat. Az utópiaíró, az társadalmi jelenségeken rágódik.
– Azok az utópiák Swift-utánérzések. Nem lehet
Swiftet megismételni. Rengetegen próbálták, voltak, akik nagy sikerrel. Itt van
például a Gulliver utazása Kazokíniába. Ez egy
rendkívül sikerült Swift-utánérzés.
– Látom
a szerző nevét elfelejtetted. Egyebet olvastál-e tőle?
– Semmi mást. Namost,
Karinthyval kapcsolatosan, szóval őt társadalmi kérdések nem szorították.
De hiszen az a Budapest, ahol ő élt, az olyan is volt, hogy ott a
társadalmi kérdések nem szorítottak, csak a nagyon elvontak.
– Azért szorítottak, Karinthy
asztaltársaságának a vallomásai mutatják, hogy szorítottak. Nézd Kosztolányit.
Talán hozott a Bácskából valamit, valami...
– Témákat
is hozott, figurákat is hozott Bácskából.
– Karinthy
született pesti volt, tehát neki ez az élményrétege hiányzott. De vajon ez a
bácskaiság magyarázza azt, hogy Kosztolányi megírja az Édes Annát? Megírja
a Pacsirtát.
– Más alkat. Kosztolányi realistább alkat volt,
mint Karinthy.
– Karinthy is realista alkat
tulajdonképpen.
– Őt
nem érdekelték a részlet-megfigyelések, a pontosság.
– Ez
nem áll. Utazás a koponyám körül...
– Ez az egyetlen kivétel. De ez egy nagy lírai
riport. Hogyha azt másképp írta volna meg, akkor nem lenne érdekes; pontosan
ezek a hiteles adatok teszik érdekessé.
– Volt
érzéke ezekhez a hiteles adatokhoz!
– Abszolút volt.
Persze. Más esetben is meg tudta volna csinálni, csak nem volt lényeges a
számára, mert más volt a beállítottsága. Nem volt fontos a számára, az, hogy
például abban a humoreszkjében, ahol az első halandzsázó embert leírja,
bemutassa annak a kabátját, a cipőjét, az arckifejezését, az
élettörténetét. Nem tartja egyáltalán fontosnak, csak a gesztust tartja
fontosnak. Meg tudta volna írni, természetesen, de nem érdekelte.
– Vagy
nem érdekelte, vagy a műfaj kényszerítette rá. Ne felejtsd el: „egy kis
vacak lapba bele“ kellett megírni, két flekken, a kávéházi asztal
sarkán. Ott nem lehet részletezni.
– Igen. Na
most, arra gondolj, hogy abban az időszakban – nagy gazdasági válság, aminek
bizonyos lecsapódásai érzékelhetőek Karinthy írásaiban –, de teljességgel
másod- vagy harmadlagosan, amikor is visszakérem az iskolapénzt, amikor
kiderül, hogy a diplomával nem tud semmit sem kezdeni. De ez teljességgel
mellékes.
– Azért a Tanár úr, kérem...
– Nagyon jó, persze. De annak az emberközelsége,
a humora, az egésznek az átérzése, az a melegség, ami az egész írást áthatja, az
teszi olyan ragyogóvá. Ennek van egy nagy belső izzása, ennek az írásnak.
Arra akarok utalni, Karinthynak úgyszólván nincs szava a fasizmus
közeledtéről. Amit tőle erről olvastam: a Háziáldás.
Ebben a Háziáldásban hat sorban elítéli az antiszemitizmust.
Aztán meg az Utazás a koponyám körülben van
néhány teljességgel mellékes utalás.
– Azt hiszem, nem érezte ildomosnak, hogy éppen
ő emeljen szót a fasizmus ellen.
– Lehetséges, de
nem volt harcos alkat. Megértő alkat volt. Aki a dolgokat megérteni és felülvizsgálni
akarta. A társadalmi, történelmi jelenségekkel szembefordulni és dühösen igazat
mondani, azt nem tartotta feladatának. Egyébként például Dosztojevszkij azért
utasította el az orosz forradalmi demokratáknak a kritikáit, mert azt mondta,
hogy miért keresnek mindig az írásban kiállást? Hát mi az, hogy az írónak ki
kell állania mindig? Nem ez az író alapvető feladata, hogy kiálljon. A
kiállás, az a politikusok feladata.
– Mondod, hogy itt Kelet-Európában
mindig megkérdik, hogy hol a kiállás? Így van?
– Igen.
– Oroszország
is Kelet-Európa. Ez tehát nem a kis népek betegsége, hanem valami keleti
kórság.
– Látod, hogy Dosztojevszkijtől is állandóan
kérdezték, hogy hol a kiállás.
– Az orosz írók azért mégsem álltak
ki mindig, hanem ment az irodalom a maga útján.
– Az orosz irodalom nagy irodalom.
– Milyen közszellem az, ahol a papot
harangozónak is feltétlenül oda akarják tenni? Nem érik be azzal, hogy misét
mond, meg is kell neki a harangot húzni?
– De hát valakinek kell
harangozni is. Végül az szokott kisülni belőle, hogy csak harangoz, és már
misét sem tart.
– Tudniillik nézd meg, ott van például
Krúdy Gyula, aki misét tartott kizárólag.
– Kizárólag.
– Olvasták vagy nem olvasták annak idején
? Kérdezték-e tőle, hogy miért beszél mellé? Mit tudsz erről?
– Nem is nagyon olvasták.
Egy szűk réteg olvasta. És valójában Krúdy nem annyira ismert a magyarul
olvasó közösségben, mint amennyire ismertnek kéne lennie.
– Ugyanakkor
Móricz Zsigmond harangozott is, és a malasztot is mondta.
– Igen, s egy
íráson belül is, ezek a csúcsok megtalálhatók. Szóval, itt most harangozik, s
itt most átváltoztatja a kenyeret. Ott van például egy másik író, Tersánszky,
aki szintén csak a kenyeret változtatta át. Nem is tudják hová tenni.
– Te
a Kakuk Marcit jó könyvnek tartod?
– Nagyon jó könyvnek, remekműnek. Sajnos,
azt hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel a véleménnyel, még olyat nem találtam,
aki esküdött volna Tersánszkyra.
– Én
sokat találtam.
–
Nem is olvassák.
– Ismerek fiatalembert, aki csak ezt a
könyvet olvasta – értsd szó szerint. Csak ezt a könyvet olvasta, de tízszer. Nagyjából
betéve tudja. Az illető foglalkozására nézve lódoktor.
–
Ez
nagyon jó hír. Azt tudom, hogy Magyarországon csak csudabogárnak tekintették
Tersánszkyt. Amikor meghalt, én írtam az Előrében róla. De Magyarországon
észre se vették, még az eltűnését sem.
– Tersánszky tulajdonképpen
besorolható a humoros szerzők kategóriájába, bár nem elsősorban
humoros szerző.
– Nem
elsősorban humoros. Nagyon mély humanizmus hatja át írásait, az embernek a
megértése, minden ember megértése, nem felmentése, hanem megértése.
– Nagy adag öngúny van benne...
– Hát az öngúny nélkül, azt hiszem, a XX. században
meg sem lehet moccanni.
– Marcel Proust. Abban egy szemernyi öngúny nincs.
– Talán Kafkában sincs.
– Kafkát végső esetben egy végletes
gúnyolódásnak is fel lehet fogni.
– Nem hiszem, hogy azért írta volna. Ez
így sikeredett. A XX. században, a két világháború után, annyi
képtelenség után, amit az ember megért és azok között a feltételek között, hogy
a tudomány olyan erőket szabadított fel, amit az emberiség jelenlegi
erkölcsei nem tudtak megfékezni, és az emberiség számára óriási veszélyt,
életveszélyt jelentenek; ebben a szituációban nem képzelhető el az, hogy
valaki teljességgel komolyan vegye a Jancsi és Juliska történetét, de nemcsak a
Jancsi és Juliska történetét: mindent minden pillanatban felül kell vizsgálnia,
tehát szüksége van jó adag humorra és öngúnyra. Mindenkinek.
– Ha
megírod – és nagyon remélem, hogy megírod – azt a bizonyos nagy lélegzetű munkádat,
ebben jehuk lesznek,vagy Sam Small-k?
– Jehuk
semmi esetre sem lesznek, mert én azt nem is tudom ábrázolni.
– Én
egy kicsit a Szürke
délutáni eltérőnek éreztem az edigi munkáidtól. Mert Kiss és
Kovács egy kicsit jehuk.
– Ez sok
mindentől függ, hogyha úgy van, akkor ez elég hiba. Alapvetően nem
állt szándékomban.
– A Váradon eljátszott darabban a legbántóbb az a telefonálási
jelenet. Egy jehu, akit megsértenek, s jehu módra válaszol.
– Valóban, nem is
akartam beleírni, ez az igazság. Teljességgel ismeretlen terepen mozogtam,
tehát meg kellett hallgatnom tanácsokat is, és volt olyan tanács is, amit
minden további nélkül elfogadtam – talán rosszul is tettem.
– Rőffel
mérve, ez a leghosszabb munkád... Ha megírnád azt a bizonyos nagylélegzetű
szatirikus munkát, abban jehuk szerepelnének, vagy Sam Smallék?
– Hogyha ez a két kategória létezik, akkor Sam
Smallok. Tudniilik a jehu egy absztrakció.
– Sam
Smallt ne tekintsük absztrakciónak?
– De a jehu végső fokon embertelen
absztrakció. Egy olyan kívülállás szükséges hozzá, és egy olyan erkölcsi
magasság, ahonnan minden idegen, és ahol minden fölött lehet ítélkezni. Az
ember biológiai léte fölött is.
– Te miért érzed magadtól idegennek ezt a
magaslatot?
– Azért, mert az ország területén a legmagasabb
csúcs, az a Moldoveanu.
– Föl lehet menni repülővel a ...
– Egyedül nem hiszem, hogy fölmennék; ha
fölmennék, negyvened- vagy századmagammal mennék, és az már nem ugyanaz.
– Szereted
te tulajdonképpen Swiftet?
– Csodálom. Nagyon
csodálom. Szeretni? – Nagyon nehéz a kérdés... Óriási írónak tartom...
– De
megkérdeztem, hogy ki a kedvenced, és elsőnek őt nevezted meg.
– Igen, mert mondom, óriásnak tartom.
– Békasószívű
óriásnak?
– Nem békasó... abszolúte nem volt békasószívű
óriás...
– Milyennek
tartod Shaw-t?
– Ha nem
hülyéskedik, akkor nagyon jónak.
– Mikor
hülyéskedik?
– Akkor, amikor gúnyolódik a nézővel.
– Mondj egy példát arra, amikor gúnyolódik
a nézővel.
– Vannak ilyen jelenetek, ilyen fordulatok Az
ördög cimborájában például, de az Ember
és felsőbbrendű ember, ebben is van. Nagyon
jellemző rá, hogy ki is gúnyolja azt, akihez beszél.
– Van-e még ilyen alapállású szerző a
világirodalomban?
– Ez talán bevezetés, és ez nyitja a kaput az
abszurd dráma felé, tehát például Ionesco föltétlenül gúnyolódik. Például A kopasz énekesnőben föltétlenül
gúnyolódik a nézővel, mert hiszen a dráma a néző lelkében játszódik
le, és nem a színpadon.
– Téged szokott bosszantani az,
amikor Shaw gúnyolódik a nézővel. Mert sértve érzed magad?
– Nem mondhatnám, hogy magamra nézve
sértőnek érezném, de mindig fölfigyelek, hogy lám, most gúnyolódik.
– Van-e olyan néző, aki sértve érzi
magát ilyenkor?
– Aki
észreveszi, az azért nem tartja sértőnek, mert... – ... mert
vele összekacsintott a szerző.
– ... a másik pedig nem vette
észre.
– Miért bosszant mégis ez téged?
– Azért, mert kaput nyit afelé az irodalom felé,
amelyik végül a fejemen töri a tojást.
– Nézd,
hogyha valamilyen igazságra vezet rá a fejeden széttört tojás, annak van értelme.
– Csak arra az igazságra vezethet, hogy a
fejemen el lehet törni a tojást.
– Hogy
keményebb a fejed, mint a tojás.
– Igen, illetve hogy lehet ott törni, ez egy olyan
mértani hely. A fejem, ami adott esetben tojástörésre való. Namost, az
abszurdok nagyon gyakran művelik az, hogy egyszerűen ezt tudatosítják
az emberben, hogy a fejem egy olyan mértani hely, ami tojástörésre született.
– Swift nem mond valami ilyesmit?
– De a saját fején is töri a tojást.
– Hogyha
alapvetően egy ember fején tojást törünk, akkor az annak a demonstrációja,
hogy emberfejen lehet tojást törni, tehát a Ionescu kopasz fején adott pillanatban jobban lehet tojást törni, mint a te
hajas fejeden. Mi a különbség például A kopasz
énekesnő és egy paródia közt? Van-e lényeges különbség?
– A kopasz énekesnő egyfajta paródia, de nem
azonosítható általában a paródiával, mert a paródia valamilyenfajta irodalmi
jelenséget mutat be, és mutatja ki a benne rejlő komikumot, ez viszont
általában a drámának a komikumát. Azt, hogy milyen komikus: a drámának van
eleje, közepe és vége. Arisztotelész mégis azt mondta, hogy a drámát így kell
elemezni, mert hiszen a drámának három része van: eleje, közepe és vége. S a csodálatos az, hogy meg is határozza, hogy
mi az eleje, mi a közepe, mi a vége. Ionesco pedig azt mondja –
alapvetően szakítva minden esztétikai hagyománnyal –, hogy eleve komikus
az, hogy a drámának van eleje, közepe és vége. Eleve komikum rejlik az elejében,
a közepében és a végében is.
– Nem az a kérdés, hogy ez igaz-e vagy sem
?
– Hát
ez igaz.
– Tudtuk-e előtte?
– Nem.
Pontosabban: sejthettük. Egy beszélgetés keretében ez a vélemény
felcsillanhatott. Erről egész biztos, beszéltek, mert nincs olyan
gondolat, amiről ne beszéltek volna már. Mindenesetre ilyen világosan
megfogalmazva, ez Ionesconak az érdeme. Csak ez az érdem nem tudom, hogy hová
visz, nem tudom, hogy ezzel az igazsággal hová tudunk menni, mert az igazságnak
csak abban az esetben van értelme, ha humánus.
– Vajon az igazság – amennyiben
ember fejében világosodik meg – nem mindig humánus?
– Nézd, az, hogy az embert ketté lehet fűrészelni, az egy igazság. De
ez az igazság nem
vezet sehová. A fasizmushoz vezet.
– Éppúgy
vezethet a fasizmus ellenkezőjére is. Azt feltétlenül tudnia kell az embernek,
hogy őt el lehet fűrészelni. Önvédelmi szempontból fontos.
– Azt persze valamilyen formában nagyon rég
tudják az emberek, hogy az ember megsemmisíthető, felboncolható, de nézd
meg, hogy milyen tilalmak vették körül a fűrészelést vagy a boncolást.
– Mikor
írtad az első humoros írásodat?
– Még
diákkoromban.
– Ez
hány éves korodra tehető?
– Tizenhat. De még előbb is írtam, gyerekkoromban
is írtam humoros írást, csak az nem tetszett, eldobtam, s aztán nem tudom, mi
lett vele.
– Az első írásod humoros volt?
– Nem. A
legelső írások valami gügyeségek voltak. Már nem emlékszem pontosan,
gügyeségek voltak. De azzal próbálkoztam. Így jött létre a gügyeség, hogy
humoros írással próbálkoztam.
– Van
egy olyan felfogás, hogy az ontogenézis gyorsított formában megismétli a filogenézist.
– Nagyjából,
azt hiszem, igaz is.
– Elképzelhetőnek
tartasz-e egy magában tehetséget érző kamaszt, aki egyből humoros
írással, a humoristaság szándékával vág neki a dolognak?
– Ezzel az
ösztönnel legalábbis, a szándék talán később alakul ki. Arra emlékszem,
hogy kamaszkoromban olvastam regényeket, és azokat folytattam humorosan –
magamban, nem írtam le –, úgyhogy, ha ez velem megtörtént, megtörténhetett
mással is. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy valaki kamaszkorában –
talán lehet, hogy még előbb, még gyerekkorában tehát – humoros látásmóddal
közeledjen a világhoz, hiszen az egy ösztönös látásmód, az valami módon adott.
– Te lírikusként indultál az irodalomban.
– De hát abba a lírába mindig belejátszik a
komikum is, mert hiszen nem lehet ilyen vaskalaposan és keménygallérral írni a jelenben
a verseket. Én kevés lírai verset írtam, de azokban a humornak, a
játékosságnak, tehát a lehetőségek kipróbálásának a törekvése, az jelen
volt. A humornak a nyomelemei ott voltak azokban a lírai versekben is.
– Véletlenszerű volt-e, vagy szükségszerű,
hogy humorista lett belőled?
– Egyáltalán mit
értünk azon, hogy véletlen? Egy jelenség egy erőtérből nézve
véletlenség, másik erőtérből nézve szükségszerű.
– Hogyan írtad az első humoros
írásodat a sajtónak? Kérték, vagy spontán vitted.
– Vittem. Az első
írásokat egyáltalán nem kérték, sőt, kicsit reszketve is vittem, mert azt
hittem, hogy nagyon nagy botrány lesz belőle.
– Elképzelhetőnek
tartod azt, tudom is én, mondok egy nevet: Gaál Gábor azt mondja, hogy:
„Fiatalember, írjon humoros írásokat, mert az hiányzik a lapból“?
– Gaál Gábor azt mondta nekem, hogy
műfordítással foglalkozzam. Azután azt mondta, hogy írjak kritikát, és én
írtam is kritikát. Azután az első paródiámat Gaál Gábor rettentő zord
arccal és összeráncolt szemöldökkel olvasta, és a legvégénél, síri, mély hangon
azt mondta, hogy hát nagyon rendben van, közöljük.
– Van
nekünk egy közös ismerősünk, aki, bizonyos mértékben pózolva ugyan, de a Mount
Everestről nézi a mi irodalmunkat. Én egyszer – diákkoromban volt ez, méghozzá
gólyakoromban – végigkérdeztem tőle a hazai magyar írókat, úgy a nagyját, hogy milyen esélyei vannak az illetőnek
arra, hogy valami nagyon jelentőset alkosson. „És Bajor Andor?“ kérdésre az illető a
következőt felelte – egyébként nagyon kíváncsi vagyok, hogy fölismered-e a vélemény alapján –:
nagyon nagy tehetség, óriási tehetség, de kétségbeejtő tévedés
áldozata. Kiváló paródiákat ír negyedrendű írókról, akikre ötven év múlva
már senki sem fog emlékezni.
– Először a lényegről beszélek, mindegy, hogy ki mondta. Hát
ha negyedrendű írókról lehet írni paródiát, mert az pillanatnyilag az
izgalmas, akkor negyedrendűekről fogok írni. Egyáltalán nem látom ezt
valamilyenfajta eltévelyedésnek, tévedésnek. Ha tévedésről van szó, akkor
a tévedés a sorsé, a sorssal pedig nem perlekedhetünk. Nos, hogy ki lehet az,
aki ezt mondta? – Talán Schuller Rudi.
– Talált!
– De meg kell mondanom, hogy Schuller Rudi ezeket a paródiákat nem is ismerte. Schuller
Rudi mindenkitől,
aki nálunk ír – vagy legalábbis aki megírt két kötetet, írószövetségi tagjelölt
lett –, mindenkitől a két kötetből elolvasott egy mondatot. Az egy
mondat alapján mond véleményt. Arra érvényes, föltétlenül, az ítélete. És Schuller Rudi ehhez ért, föltétlenül.
– Ne
felejtsd el, elég rég történt ez a beszélgetés, és akkor valóban még a munkáidnak a zömét a paródiák tették ki. Azóta talán
hangot is váltottál. Valahol a Harabula kancellár tájékán.
– Az egész
költészetben lejátszódott akkor egy másik hangváltás. Nos, ez a hangváltás
– bár nem vagyok hivatott, hogy ezt eldöntsem, de – nem volt belülről
átérzett és eléggé indokolt. Minthogy ilyen volt a hangváltás, óriási
lehetőséget adott arra, hogy fölfedezzük benne a komikust, és én közel
voltam hozzá, rögtön észrevettem, hogy milyen komikus az, amikor XY költő,
aki eddig bukolikákat írt, himnuszokat kezd
írni, ugyanazokkal az eszközökkel, nagyon falsul. Először ezt írtam meg
paródiában, hogy milyen komikus ez, és hogy ezek a versek máshonnét
indulnak, mint ahova eljutnak. Az irodalomban lejátszódó forradalomnak az
éretlenségét parodizáltam. Nem azt, hogy forradalom volt, hanem azt, hogy
éretlen.
– A
paródiától a humoreszkig hány lépés volt?
– Kevés, mert a második írásom, amit az Utunknak
adtam, egy szatirikus vers volt. De azt nem becsülöm semmire, nincs benne egyik
kötetemben sem, és senki sem emlékszik reá. De annak is volt valamilyen köze az
irodalomhoz, mert az ötletet az adta, hogy teljességgel átdolgozták – pontosan
ebben az éretlen forradalmi hangulatban –, átdolgozták a Figaró
házasságát, amikor előadták. És akkor én a Figaró nevében
írtam egy verses levelet, a rendezőhöz. Ez volt a második írásom, ami
megjelent. Még az első humoreszkemnek is volt bizonyosfajta irodalmi
vonatkozása. Az volt a címe, hogy Vihar egy kultúrházban. Tapasztalati
alapja volt; átéltem többször azt a helyzetet, amit ott leírtam. De annak a
komikumát senki sem érzékelte, tudomásom szerint, rajtam kívül.
– Mikor fogadtad el azt a szerepet,
amit bizonyos értelemben rád oktrojált a körülötted
álló világ: hogy te humorista vagy? Mikor váltál lélekben is azzá?
– Hát amikor
ezeket írtam, lélekben az voltam, mert anélkül nem lehet megírni. Én arról nem
adtam számot,hogyezekazírásokhumorosak.Ezekazírások-írások.
– Ha másodéves filozopter korodban
behív Gaál Gábor, s azt mondja: „Fiatalember, meghánytuk-vetettük a dolgot, és
úgy döntöttünk, hogy a romániai magyar irodalomnak
szüksége van egy olyan folyóiratra, amely a fiatal írók irodalmi orgánuma
legyen. Arra gondoltunk, hogy ezt önnek kellene vezetnie“, és a kezedbe nyom
egy lapot, mit válaszoltál volna?
– Hát
nem vállaltam volna.
– Biztos
ez?
– Biztos.
– Nem
a mostani eszeddel.
– Nem,
akkor sem.
– Miért
nem vállaltad volna?
– Azért, mert nagyon nehezen kezdek én el
valamit. Nagyon nehezen, és az első lépés mindig sikertelen. Ezt
megfigyeltem az életem folyamán. Tudniilik sokkírozott állapotot jelent a
számomra a kezdet. Jelképes az, amikor én életemben először ministráltam,
a Szent László-templomban, és nekem kellett megrántani a csengőt, ami a
mise kezdetét jelentette. Le is rántottam a csengőt; olyan erősen
húztam meg, hogy az egész kijött a falból.
– De
utána többször ministráltál
– Utána
sokat ministráltam.
– És
általában sok mindent elkezdtél, és sok mindent folytattál életedben.
– Ha
valamit elkezdek, azt szeretem folytatni.
– Miből gondolod hogy nem
kezdted volna el a lapcsinálást? Ellent tudtál volna mondani Gaál Gábornak?
– Nagyon ellent tudtam volna neki mondani. Nagyon.
Mint ahogy többször ellent is mondtam.
– De nem ilyen lényeges kérdésekben.
– Ordítva is mondtam neki
ellent. Azért becsült. Gaál Gábor mindenkivel próbát tett, hogy mennyire megy
el az engedelmességben. Ha nem lázadt föl, akkor nem becsülte semmire. Hát
engem akkor kezdett becsülni, amikor már az elején föllázadtam, s ordítva azt
mondtam, nem tűröm ezt a hangnemet. Idegességemben mondtam,
pánikhangulatban, és Gaál Gábor utána nagyon megszelídült, csak annyit
kérdezett, hogy: „Na mi baj, drágám?“
– Biztos
vagy benne, hogy nem lett volna belőled lapszerkesztő soha?
– Szerettem volna én az Utunkhoz kerülni abban az
időben, de láttam, hogy odamegy Márki, odamegy Szász János, s nekem nem
sikeredik.
– Én arra vagyok kíváncsi, hogy
milyen lett volna Bajor Andor, akinek van egy hetilapja,
amit megfelelő autoritással és szuverenitással vezet.
– Hát ettől a veszélytől és
nyomorúságtól a sors megkímélt, hál' Istennek. Mert ki tudja, milyen
hülyeségeket csináltam volna?
– El
tudod képzelni magad a lapvezető, a spiritus rector posztúrájában ?
– Azt hiszem, hogy, legalábbis
most már, semmi esetre sen tudnám elképzelni
magamat; semmi ilyen vágy nincs bennem.
– Itt mindigpap volt a harangozó. Itt ez a divat. A matematikus
írja a keserűjátékot, azonkívül kályhát rak.
– Igen. Nincs kizárva, hogy fontos nálunk, hogy a
matematikus kályhát rakjon, mert ha jó kályhát rak, elhiszik, hogy matematikus.
– Te
is egy rakás kályhát raktál. Különféle fűtőtestek szerelésével
is foglalkoztál. Melyiket tartod a legfontosabb kályhának ezek
közül?
– A kiadói kályhát, azt nagyon
szerettem, többek között azért is, mert ott olyan kályhások voltak, akik
szerették a kályhát, izgatta őket a meleg, izgatta, hogy továbbítható, és
később aztán fűtők is lettek, és a tűzzel bajlódtak és
bajlódnak azóta is. Mindenesetre, azt én szerettem is. Csak a kiadói mesterség
abban az időben más volt, mint a jelenben. A jelenben kritikusi meg
szervezői munkát jelent. Akkor íróit is jelentett. Olyan abszurdumok is
fordultak elő, hogy például Székely Jánossal beleírtunk egy-egy fejezetet
Daday Lóránt egyik regényébe.
– Ezt meg is írtátok egyébként.
– Fodor írta meg.
– Es ha Gaál Gábor,
belátva, hogy reménytelen az eset, azt mondja: „Na, és, fiatalember, akkor kit
javasol főszerkesztőnek?“ Kit javasoltál volna.
– Földest. Földes
mindent meg tudott csinálni. Irtó szenvedéllyel és örömmel csinálta volna.
Nagyon szeretett kezdeményezni.
– Milyen
lett volna mára a romániai magyar irodalom, hogyha 1951-től lett volna Földes Lászlónak egy Tavaszi rügyek, vagy még
blődebb című hetilapja a fiatalabb írók számára, az Utunk
terjedelmében?
– Nem jó
elgondolni.
– Jobb lett volna vagy rosszabb ?
– Ugyanolyan
lett volna.
– Nekem
is ez az érzésem. Ezek szerint mindegy, hogy ki csinálja a lapokat?
– Nagyjából mindegy. Az a nem mindegy, hogy
kik írják.
– A kettő nem függ össze ?
– Csak bonyolultan
függ össze, úgy, hogy minden közösség megérdemli a vezetőjét. Csak
ennyiben.
– Elég zord ítélet.
– Marx mondja, igaz, hogy nem ilyen vonatkozásban,
hanem sokkal általánosabban. Minden nép vezetője olyan, mint amilyet a nép
megérdemel.
– Szóval,
végeredményben az az érzésed, hogy mindegy volna a hazai irodalmi fauna szempontjából, hogy létezett-e Földes László
ifjúsági irodalmi lapja, vagy sem?
– Földes Lászlónak kellett hogy legyen fóruma, és volt is. A kiadó Földes
fóruma volt.
– A kiadó, az nagyon nehézkes fórum.
– Nagyon sokat tett, és nagyon
jelentős fórum volt.
– A kiadó az úthenger, a hetilap az
motorkerékpár.
– Mikor a
társadalmi viszonyaink odafejlődtek, hogy szabadabb szellem és
mérlegelő szemlélet megnyilvánulhatott, akkor Földes oda is került az
Utunkhoz. A társadalom szelleme azért elhelyezi az embereit. Ez olyan
leibniziánus filozófia, hogy ez a világ a legjobb a lehetséges világok közül.
– A
dolog azért kicsit bonyolultabb. Mert az itteni irodalompolitika
legliberálisabb korszakában Földes skartban volt.
– Nem volt
egészen skartban.
– Nem egészen, de lényegében abban volt.
– S
azonkívül nem volt előttünk skartban.
– Nagyon nehezen és keveset tudott
beleszólni ennek a szellemi atmoszférának az alakulásába. Közvetve, kétszeres
áttétellel.
– Tekintélye volt, nem változott a tekintélye
azért, mert skartba került. Egyébként egy olyan hiba miatt került skartba, amit
én is teljességgel hibának tartok. Ő egy adott pillanatban megtámadta az
Igaz Szót, számomra teljességgel érthetetlenül. Hogy az Igaz Szónál
revizionista vonal van, ami képtelenség volt. Egyrészt nem volt igaz,...
– Filozófiai
természetű revizionizmussal vádolta?
– Igen, filozófiai természetű
revizionizmussal. Egyrészt nem volt igaz, másrészt, teljességgel méltatlan vád
volt Földestől. Ekkor robbant ki aztán az a vita, aminek ő áldozatul
esett. De ahhoz, hogy álduzatul essék, ő is hozzájárult. Tehát – nyugodjék
békében – hibát ő is követett el. Hibákat. Azonkívül Földes nyílt szellem, végtelenül kedves, rendkívül jó barát és
melegszívű ember volt, de nehogy azt hidd, hogy az ötvenes években
olyan felszabadult volt, mint, mit tudom én, a hatvanas évek végén. Szóval a
korszakból senki sem dugta ki a fejét, legfennebb az ösztöneink beszéltek, az
ösztöneink nyilvánultak meg. Az ép emberi érzék érezte, hogy mi az, ami
tarthatatlan. Legfennebb novellában nevet tudott adni neki. De kritikában már
nem. Elvontan nem tudta megnevezni, tudományosan nem tudta megnevezni. Az
érzéseket ki lehetett fejezni. Egyébként az ötvenes években – meg kell, hogy
mondjam őszintén – soha nem volt cenzúra-problémám. Az írókkal voltam
konfliktusban már a kezdet kezdetén. Miután a paródiák megjelentek, nagyon
hevesen támadtak, és mindenki le akart beszélni arról, hogy én azt az utat
folytassam. Nagy Istvántól kezdve Balogh Edgárig.
– Az
indoklás milyen volt: Kíváncsi vagyok a Nagy István indoklására és a Balogh Edgáréra.
– A Nagy Istváné:
„Szükség van arra, hogy a negatív jelenségeket föltárjuk. De mindig
egyértelműnek kell lenni, nehogy az ellenség profitáljon ebből a
föltárásból, a hibák megmutatásából; éppen ezért másképp kell megírni mindent.
Hozzá kell tenni azt, hogy pusztuljon a reakció – de ezt nem ilyen
egyszerűen. Ez benne kell legyen. Ez a mondat is benne kell legyen, hogy
pusztuljon a reakció, de szervesen kell benne legyen.“ Balogh Edgár pedig azt
mondta, hogy csak a konstruktív szellemnek van itten tere, mert a Szovjetunió
története is bebizonyította, hogy például Radek, aki humorizált, teljességgel
kiesett a politikai életből, és nem kapott semmilyenfajta szerepet. Igaz,
hogy Radek nem író volt, hanem politikus. De ezt lehet példának venni. Semmi
esete sem szabad itt a népiességet destruálni. Más volt az egyik megokolás,
mint a másik. A Nagy Istváné pozitívabb volt. Nagy István elfogadta elvben,
csak a gyakorlatban kifogásolta, Balogh Edgár elvben is kifogásolta a humoros
látsámódot.
– Te mikor olvastad Ilfnek és Petrovnak a
két regényét?
– A háború alatt.
– Hogyan viszonyuk az ötvenes
évekbeli közszellem ezekhez a könyvekhez?
– Ezek
eltévelyedések voltak, amiket a Szovjetunió nem torolt meg, elfelejtett
megtorolni, de senkinek sem juthat eszébe, hogy ezekhez hasonlót írjon.
– Milyen volt a szovjet humor az
ötvenes években? Bizonyára érdekelt ez akkor téged.
– Nem annyira arról volt szó, hogy érdekelt,
hanem sokan magyarázták, hogy milyen. Csehi Gyula például többször behozta a
Krokogyilt, és mutatta, hogy mi az, ami a Szovjetunióban humor. Tanulmányoztuk
a dolgot, mégpedig közösen; ott volt Benkő Samu, ott volt Kallós, és ott
voltam én. Én inkább hajlottam arra, hogy ez humor, de aztán Kallós
fölvilágosított, hogy itt semmin sem lehet nevetni.
– Azt mondod, hogy nem volt humor az ötvenes
években a Szovjetunióban?
– Olyan humor, ami megnyilvánult volna a
sajtóban, és hozzánk eljutott volna, nem volt.
– Utólag derült ki az, hogy mégis volt?
– A számomra nem derült
ki. Olyan szovjet filmet ugyan láttam, ami azt bizonyítja, hogy kiváló humoruk
van. Igazán elsőrendű szatirikus, humoros film volt, a címére most
már nem emlékszem, talán A hokicsapat, valami
ilyesmi.
– És
Bulgakov? A Mester és Margarita?
– Világirodalmi jelentőségű műnek
tartom. Sajnos, nagyon késve jutott el hozzánk.
– Vajon
az ott, a saját korában sem hatott, semmilyen formában ? Olvasták azt a művet
a maga idejében?
– Nagyon kevesen, egész biztos. Nagyon kevesen.
Hogyha a közszellem hasonlított a mi ötvenes éveink közszelleméhez, akkor aki
olvasta, félve olvasta. Mert érezte, hogy ebben van valami eretnekség.
– Attól tartok, hogy ez a közszellem
nem volt azért azonos az ötvenes évekbeli közszellemmel.
Tudniillik van egy csomó jele annak, hogy nem volt azonos. Irodalmi jele. Az ötvenes
évek közszelleme nem termelt ki tulajdonképpen ilyen jóízűen megírt és
félretett könyveket. Tudsz ilyesmiről?
– A Szovjetben?
– Is. És itt, errefelé.
– Hát,
őszintén megmondom, nálunk nem tudok félretett könyvről. Amennyiben a
könyvet valaki félretette, akkor csak a szerzője tette félre.
– Ötvenhatig
élt a magyarországi értelmiségi körökben az az illúzió, hogy a fiókok tele
vannak igazmondó remekművekkel. Akkor kiderült, hogy nincs ilyen lappangó
irodalom.
– Nincs,
természetesen.
– Az
ötvenes évek ilyen szempontból furcsa volt. A két világháború közti szovjet
irodalom termelt – nyíltan vagy fióknak – jelentős műveket.
– Hát ahhoz arra volt szükség, hogy az illető tudja, és bízzon
abban, hogy a viszonyok módosulni fognak, tehát a könyv megjelentethető
lesz. Nem külföldön, hanem otthon.
– Miért
bíztak ebben a harmincas években az írók, és miért nem bíztak az ötvenes években.
– A
Szovjetben vagy nálunk?
– Úgy általában, Kelet-Európában.
– Szovjetben,
azt hiszem, azért más a helyzet, vagy más volt a helyzet, mint nálunk. Nálunk
az írók, akik írtak, általában a fasizmus alatt is írtak. Nem azt akarom ezzel
mondani, hogy fasiszták lettek volna, mert nem voltak fasiszták, de nem
szálltak szembe a fasizmussal, jóllehet a magatartásuk határozottan humánus
volt, tehát az megkövetelte volna a nyílt szembeszállást a fasizmussal. Ez nem
történt meg az irodalom egészében. Voltak antifasiszta írók, kevesen. Az
irodalom derékhada nem szállt szembe a
fasizmussal, habár nem volt fasiszta. Namost, akkor, amikor a fasizmust
leverték, és kiderült, hogy milyen szörnyűségeket követett el a fasizmus,
olyan ijedelem lett úrrá az embereken, az alkotókon is, hogy Istenem, mi
volt az, amit mi nem lepleztünk le mindenáron, és amivel nem szálltunk szembe.
Éppen ezért e derékhad az új korszakot, mindenfajta kritika nélkül, egyből
elfogadta. Minden jelenségre igent mondott, és Zsdanov ítéleteit rögtön
készpénznek vette.
– Értem.
Ez hihetően hangzik, de az ötvenes években a győztes Szovjetunióban
sem termeltek semmit, legalábbis ilyen Mester és Margaritákat nem termeltek.
Mivel nem termeltek sok egyebet,
amit viszont a két világháború közt föl lehet sorolni.
– Talán azért,
mert a sztálinizmus a levert fasizmust erkölcsileg teljességgel igazolta.
– Igen, de Oroszországban pont az
ellenkezője történt: a szovjet írók, akik az ötvenes években írlak – ha
nem voltak már nagyon öregek –, többnyire
hősökként tértek vissza a
világháborúból. Nem hiszem, hogy az ötvenes években ne tudták volna éppolyan világosan, hogy mi az igazság, mint
azelőtt, Bulgakov idejében.
– Látszik,
hogy Fagyejev például nem tudta; Fagyejev föltétlenül nagyon komoly író
volt, vagy Fegyin, szintén nagyon komoly író volt. Amikor Fegyin itt volt
Kolozsváron, épp azelőtt leplezték le Zoscsenkót. Én akartam megkérdezni
Fegyintől, hogy mi a véleménye a Zoscsenkó leleplezéséről.
Szerencsére Bárdos B. Artur megelőzött, s megkérdezte, hogy „Fegyin
elvtárs, mi a véleménye a Zoscsenkó leleplezéséről?“ Erre Fegyin
paprikavörös lett: „Maga mit képzel, mi lehet az én véleményem? Az én
véleményem teljességgel azonos a Párt véleményével. Miért, a maga véleménye
talán különbözik a Szovjetunió Kommunista Bolsevik Pártjának a
véleményétől?“ Erre állatian begyulladt Bárdos, de még én is, mert én is
meg akartam kérdezni. Valószínűleg még nagyon sokan meg akarták kérdezni a
Zoscsenkó-ügyről.
– Azért nagy baj van, amikor egy
rangos író megengedhetetlennek tartja, hogy valakinek – egy másik írónak –
különbözzön a véleménye egy párt véleményétől.
– Fegyinnek
vissza is kellett mennie a Szovjtunióba.
– Visszamehetett
volna akkor is, ha nem vörösödik el a dühtől.
– Ő tudta már azt, hogy hány embert végeztek
ki az írók közül, tudta azt, hogy kik kerültek internáló táborba, s ő nem
akart közéjük keveredni, valószínűleg azért is, mert azt gyanította, hogy
azok valóban elkövettek valami hibát. S nem akart még ezen a ponton sem
elcsúszni, én így gyanítom a Fegyin esetében. Fegyin teljességgel európai
stílusú, nagyon komoly író volt.
– Valami
radikális változás következett be az emberek lelkiállapotában, s az
értelmiségnek valamilyen okból – a győzteseknek is – rossz volt a
lelkiismerete. Mi volt ez?
– Az következik be, hogy az egymással hadakozók
egymáshoz hasonlítani kezdenek. Ha egy kéményseprő összeverekszik a
pékkel, akkor a pék kormos, a kéményseprő pedig lisztes lesz.
– Te nagyon szereted Nagyváradot. Mi
Nagyváradnak a sajátossága?
– Az, hogy állandóan változik, a lakói állandóan
kicserélődnek, aki Váradon él, többnyire nem is ott született, mégis van benne
valamilyen természetes elegancia, egy olyan
képesség, hogy minden újat befogadjon – legalábbis így él bennem a város –
és egy olyanfajta közvetlenség, ami a világgal kapcsolatot tartó polgárokra
vagy a világgal kapcsolatot tartó proletárokra jellemző. Mert mind a
kettő igaz volt: a polgárság kapcsolatot tartott a nyugati polgársággal, a
munkásság kapcsolatot tudott tartani a Szovjetunióval, és kapcsolatot tudott
tartani Bécs munkásságával. Tehát ez a képesség, hogy minden újat befogadjon,
és miután befogadta, azonosítsa a saját szellemével. Ezt látom a lényegének.
– Várad
mennyire érezte fontosnak irodalmi természetű hagyományait?
– Tudomásom szerint, aki
Váradon van, és értelmiségi, az hivatalbeli kötelességének tartja, hogy az
irodalmat valami módon támogassa. Ez mindenkire vonatkozik, a románokra éppúgy,
mint – most már nagyon kevés zsidó van – a magyarokra, minden kategóriára
vonatkozik. Tehát hivatali kötelesség az irodalom támogatása. Szent ügy az
irodalom. Főképpen Ady és a Holnaposok óta.
– Ha
valamilyen véletlen folytán Temesváron születtél volna, ott végezted volna a középiskolát,
lehetséges, hogy nem lettél volna író?
– Ezt nem mértem föl, mert
azt sem tudom, hogy egyetemre kerültem volna-e akkor, hogyha Temesváron végzem
el az iskoláimat. Váradon, amikor elvégeztem az iskoláimat, a Móricz
Kollégiumnak az emberei eljöttek, és meghívtak Kolozsvárra. Én így kerültem
Kolozsvárra. Mert hiszen Debrecen és Várad között a határ nyílt volt. Minden
további nélkül mehettem volna Debrecenbe, és miután Groza azt mondta, hogy
ennek a határnak úgysincs semmilyenfajta jelentősége, teljes vámunió lesz
Kelet-Európában, én elmentem volna Debrecenbe, ha nem hív a kolozsvári egyetem
mellett lévő népi kollégium. De minden további nélkül Kolozsvárra jöttem,
pontosan abból a meggondolásból, hogy csak az a fontos, hogy egy jó egyetemi
központba menjek. S talán Kolozsvár akkor jobb volt, mint Debrecen.
– Mondd csak, melyik városnak nagyobb a
jelentősége az életedben: Váradnak vagy Kolozsvárnak?
– Váradnak,
föltétlenül, mert Kolozsváron én váradi emigráns vagyok. Én ennek a városnak a
légkörét nem tudtam magamba szívni, és nem tudtam azonosulni
a szellemével.
Kolozsvár egy kicsit hűvös, arisztokratikus, merev. Ennek van egy csomó
előnye is, természetesen. Az egyik ember nem törődik a másikkal.
Ugyanakkor erősebben törtetnek itt az emberek, mint például Váradon. Ahogy
az egyik váradi barátom, Erdős Tibor mondja, azért, mert itt drága a piac.
Itt előfordulhat, hogy valaki éhen hal. Váradon sohasem halt éhen senki.
– Ezt szó szerint kell érteni? Halt itt
valaki éhen ?
– Hát majdnem én is. Már olyan állapotba
kerültem, hogy nem tudtam fölkelni az ágyból. Az első év végén, mert nem
kaptam semmilyenfajta csomagot, és az egyetemi kantin nagyon rossz volt.
Álltunk repetáért – puliszkáért –, s egyszer csak a menza igazgatója (aki egy
napkutató professzor volt, azóta átment Magyarországra) azt kérdezte, hogy a
kolléga urak itt mire várnak, menjenek haza! Attól kezdve már szégyelltünk sort
állni a repetáért, s majdnem formálisan éhen haltam. A magyar Népi Szövetség
segített akkor injekciókkal, és volt egy pár kolozsvári értelmiségi, aki adott
enni. Úgy tudtam valamennyire helyrejönni.
– Te írtad Tomcsáról annak idején – abban az előszóban, amit az Őszi tárlat
kisvárosban elé írtál –, hogy hősei
állandóan fáznak. Ez alapvető élménye lehetett.
– Igen.
– A te írásaidban viszont rengeteg flamó van. Sokat
éheznek, és nagy étvágyuk van a hőseidnek.
– Ezt nem vettem észre, de
ez avval függhet össze, hogy – mondom – majdnem éhen haltam. Fogalmam sem volt
arról, hogy milyen kenyeret árulnak Kolozsváron.
Egy évig nem láttam kenyeret. Majdnem egy évig. És nem tudom, hogy milyen pénz
volt forgalomban az országban.
– Meg
tudnál-e írni – artisztikusan – egy
nagy zabálást?
– Azt hiszem, hogy nem.
Azt hiszem, hogy nem, mert én a valóságban nagyon szeretem a jó ételeket, de
nem tulajdonítok különleges elvi fontosságot az ételnek. Ami elvileg fontos, az
a paszulyleves. A kantinbeli koszt, ami elvileg fontos. Ami azon túl van, az
már Isten adománya.
– A Piackutatás című
írásodban figyeltem fel arra, hogy milyen élvezettel írod le ezeket a – tulajdonképpen elementáris – kajákat, amik a piacon
előfordulnak.
– Igen,
mert az elementáris kaja az, ami a számomra lényegében fontos.
– Zamatosak
a részletező leírásaid. Az ízek nagyon fontosak.
– Nem tudom, mert ez nem tudatos bennem.
– Én nagyon szívesen olvasnék hosszú,
alapos leírásokat tőled. Fogsz-e ilyesmit írni? A humoreszk erre alig ad
lehetőséget.
– Nem tudom. Nem tudom, mert amikor leülök írni,
nincs eléggé megtervezve, pontosabban, meg van tervezve, de az teljességgel
ahhoz igazodik, hogy mi történik menet közben. Nem tudom előre megtervezni
az írást, mert átváltozik munka közben.